Konyha

Aprócska, kissé piszkosnak ható konyha. A legtöbb dolgot úgy lopkodta össze Elliot, ami itt található, de az öreg konyhabútort szépen tisztára sikálta és egész otthonosnak hat a piszkos fallal együtt. Egy aprócska asztal is található itt, de bent a nappaliban egy komplett étkező lett kialakítva, ha esetleg nemvárt vendégek érkeznének.

VÁROK

Sötét éjszaka van, mikor végigsétálok a néptelen utcán. Meleg, nyári este köszöntött ma is ránk. Kellemes, szinte romantikus nosztalgiában jártam az utcákat. Fiatalságom bolondságaira emlékeztetett az utcalámpák fényében alig pislákoló csillaghad fejem felett. Milyen is volt, mikor azt se tudtam, merre haladok és hol kötök majd ki? S milyen is volt, mikor hirtelen gazdagságomban önelégült vásárlásba kezdtem?
És mégis… Életem egyik legjobb döntése volt, mikor leheveredve az öreg, szinte teljesen lepusztult pajta mellé és felnéztem az égre. Ahogy ott feküdtem, a tenger felől érkező hűvös szél borzolta a hajamat, libabőrössé változtatva bőrömet. Olyat éreztem akkor, mint amit addig sosem. Múltat hajszoló énem, amit az élet előbb egy szűkös családi házba, majd egy ódon kastélyba zárt, végre kiszabadult, s ott, a fűben, egy pillanatra békére lelt.

Másnap ajánlatot tettem a területre, pár napra rá pedig megismerkedtem a hozzám hasonlóan fiatal és pimaszul tehetséges építészzsenivel. Tengerszem volt az én első szerelmem. Minden négyzetcentiméteréért odáig vagyok, a legelső fadeszkától a legutolsó szögig, amit belevertek az építőmunkások. Azt gondoltam sose fogom elhagyni. Ott voltam minden apró dolognál, amit beleépítettek, ott voltam a születésénél, s ápolni akartam egész életemben. Ilyen hát a hűtlenség és az új szerelem. Mindent, ami volt, fel kell adni egy újért. Nem mintha valaha is el tudnám adni azt a házat… Még a kiköltözés is fájdalmas…

hangosat sóhajtok, mire egy éjjeli lámpa óvatosan meghajol előttem. Meglepődve nézek a furcsa tárgyra, de nem is tudom mit vártam egy olyan helytől, amit mágus lakik. Amikor tengerszembe költöztem, hirtelen jelentek meg a mágikus teremtények a kertemben, egymás után, vagy változott, mint ez is, egy utcai kis lámpa, udvarias út mellett állóvá. A mágia körülvesz minket, s önkéntelenül hagy lenyomatot a közelünkben. Pont mint ez az utcai lámpa is, itt Elliot házának közelében. Fejet hajtok én is, majd az ajtóhoz érve kinyitom azt, s be is lépek rajta. Magam mögött hagyva a kellemes éjszaka, apró kis kedves gondolatmeneteit.

Immáron az aggodalomé volt a főszerep. Agyam bugyraiban és szívemben is azonnal cserélődtek a gondolatok és érzések. Vajon valóban hazaérkezik-e? Vajon épségben van? Miért kell folyton aggódnom és félnem? Azon, hogy elhagy-e… meghal-e… visszajön-e hozzám… Csak szeretni szeretném. De azt hiszem mindketten megváltoztunk annyira már ebben a kapcsolatban, hogy kimondhassam, nem létezik olyan, hogy a megváltoztatás szándéka nélkül… Mindenki változik és változni is fog. És nem minden abba az irányba, amibe szeretnénk. Ilyen ez… És el kell fogadni…

Lepakolom a konyhában a számtalan dolgot, amiket beszereztem különböző éttermekből. És mellé pakolom a doboznyi kötszert és megannyi gyógyitalt, amit a biztonság kedvéért magammal hoztam. Mert hát őszeszélyességétől sose lehet tudni, mit is várjon az ember… Aztán főzök magamnak egy nagyon édes forró csokit és leülök, hogy olvasással múlassam az időt, míg Elliotot hazavárom.

és visszatérek


Nat
2001. július 20.

outfit

Szakadtan lógtak rajtam a ruhák, a nadrágom vérfoltosan tapadt a lábszáramra. A sportcipőim mocskosak és sérültek voltak… és a bal lábamban nem sok élet volt. Vonszoltam magam után, miközben a jobbomon ugráltam a Suttogó felé. Már az utca végében jártam, mikor valami furcsa kis zene csapta meg a fülemet… csak a szomszédos vénbanya házából jött, aki nem tudott aludni. Nem zavart, adott egy kellemes, szánalmas aláfestő zajt annak, ahogy botorkáltam hazafelé. Képtelen voltam hoppanálni, képtelen lettem volna kandallón át jönni.
A testem minden porcikája fájt. A fejemben valami kegyetlen érzés lüktetett, a jobb lábam, amin a térdhajlat felett véraláfutásos-fekete nyomként még látható volt a kígyómarás helye, és a bokám, ami kifordult egyetlen, elkeserítő fájdalomként jelezte, hogy nem javult a helyzet az elmúlt órákban sem. Ezen kívül több helyen horzsolások, véraláfutás borították a bőrömet… és rendszerint kirázott a hideg. Ami ott történt azon a romos, ősi helyen, elmondhatatlan volt. Nem lehetett szavakba önteni, ahogy mélyen a bőröm alá furakodott a sötét jelenlét, ahogy éreztem figyelnek, ahogy a gondolataimat kegyetlenebbnél kegyetlenebb képek töltötték meg s a láthatatlan érintések nem evilágiak voltak. Megborzongtam megint, ahogy ujjaim a következő kerítésbe martak támaszért.
Eszembe jutott a marás után állapot, ahogy lehunytam a szememet, erőre vágyva. Nat… Nat… – ismételgettem a nevét, miközben Pedro a hátára kapva rohant végig velem az erdőn, átugorva indákat, félre lökve hatalmas leveleket. Azt vártam, hogy majd előkerül Nathaniel Forest a dzsungel közepén, megfogja a karomat, magához ölel és megment. De nem jött… mert nem tudta, hogy bajban vagyok, hiába szorongattam a nyakláncot, amit tőle kaptam. Egyszerű medál volt, aprócska kör, amin egy szó díszelgett: Minden. Azt mondta, hogyha megszorítom és rágondolok, akkor majd érzi, hogy hiányzom… nem voltam benne biztos. Már külön éltünk és bár ő próbálkozott, meg én is, megváltoztak közöttünk a dolgok. Hiába könyörögtem az éghez, hogy hallja meg a nevét és jelenjen meg. Persze nem is volt túl reális kívánság, én mégis úgy éltem meg, mintha nem sikerült volna, mintha kegyetlenül belebuktam volna a dologba.
A következő ház kerítésébe kapaszkodva húztam magam előre egy métert, hogy aztán megint nyöszörögve megálljak a fájdalomtól. Utáltam, hogy legyőz, hogy ez is erősebb nálam, mint minden, mióta elengedtem a mágiám forrását… legalábbis azt, ami mocskosul felerősítette azt. Az indulatam már nem voltak elegek, hogy megvédjem magamat, már nem tudtam ugyanúgy törni előre az utat… és féltem. Rettegtem a sötét rémképektől, amiket a romoknál láttam. Rettegtem, mikor az ujjaim megsérültek a csapdától… és rettegtem, hogy nem jövök többé haza, mert nem volt ép felület a testemen.
Menj… mindjárt otthon vagy… mindjárt érezheted az illatát… Próbáltam magam bíztatni, de a térdeim egyre inkább remegtek a fájdalomtól, ahogy elértem a Suttogó előtti kis kerítést, hogy aztán meginduljak balra még azon az egy méteren, ami az ajtóhoz vezetett. Úgy estem neki a feketére festett fának. Azonnal rászorítottam a kilincsre, hogy megtartsam magam a lábamon… de hiába nyomtam le az ajtó nem volt nyitva. Hangosan kopogtam kettőt.
– Nat! – próbáltam elég hangerőt kipréselni magamból, hogy kinyissa az ajtót. Ilyen időpontban persze amúgy sem sokan kopognának be, de nálam aztán ki tudja. A Rowle család bérgyilkosai is lehettek volna éppen, vagy egy elégedetlen tolvajkolléga… esetleg Cartwright egyik riválisa.
Alig, hogy nyílt az ajtó, éreztem, hogy dőlök. Dőlök arccal bele a tinta savanykás-kesernyés arcomájába. Átadtam magam az érzésnek, kapaszkodtam bele, martam a ruhája anyagát, hogy ne zuhanjak teljesen össze.

VÁROK

Nem merek túl messzire elkóricálni. Nem mintha ez egy hatalmas ház volna, lássuk be nem egy Tengerszem, ahol nem is hallod a ház túlsó végében álló személyt, ha netán fal-falmentén állva lenne kedvetek beszélgetni. Tudom… nem túl reális. De ott némiképp indokoltabb lenne, az, hogy a mosdóig se voltam hajlandó elmenni.
Elliot azt mondta korahajnalban vagy reggel érkezik. Én pedig úgy gondoltam a hajnali három már bőségesen korahajnalnak számít. Szóval lényegében odaszögeltem magam az ajtó mellé egy kényelmetlen székre száműzve termetes lényem és úgy őriztem a bejáratot, mint hűséges házőrző eb a telket. Az összes kinti nesz jobban érdekelt, mint bármi, ami a kezemben tartott könyvben szerepelt. A baj csak az, hogy én tökkelütött egy ismeretlen szerző, kiadásra vagy épp elutasításra váró kéziratával jöttem el ide. Vajon mit gondoltam? Itt, pont itt, az ajtó mellett izgulva fogok tudni döntést hozni efölött? Egy ideje amúgy is a főszerkesztőm intézi az ilyesmit. Én már csak a tényleg ígéretes, ismeretlen szerzőtől is a bestseller gyanúsakat kapom átolvasásra. Vagy már a javában bejáratott, régi és sikeres íróink munkáit ellenőrzésre. De az is az én feladatom, hogy más kiadótól elorozzam a leghíresebb húzóneveiket. Bár ezt kevésbé szoktuk alkalmazni, mivelhogy eleve elég nagyra nőttük már ki magunkat így is. Akad versenytársunk, ami javítja a piacot, meg a lelkesedésemet is, szóval egyáltalán nem bánom.

Bádogos. Lapozok a kézirat elején szereplő nagyban felírt, majd áthúzott, végül mégis mellé firkantott címre. Ezen még lehet dolgozni, az bizonyos, de, hogy a könyvvel mi újság, azt jelen pillanatban nem tudnám megmondani. Szóval inkább csak felállok és leteszem valahol a konyhában.

Akkor hallom meg. Hirtelen azt hittem csak én rúgtam bele valamibe, és az koppant. De aztán mintha mást is hallani véltem volna. A nevem. Haloványan, halkan, de mégis átszűrődve az ajtó fáján. Bizonyára csak képzelődöm, hessegettem el a gondolatot, de persze ezzel együtt azt is tudtam, hogy ha kinyitom és megnézem mi újság odakint, azzal nem veszthetek semmit. A bennem növekvő várakozás amúgy is feszített már, szóval tudni akartam, nagyon-nagyon tudni akartam mikor ér végre ide. Bárcsak jobban meghatározta volna az időt. Bárcsak vele mentem volna inkább… Sóhajtottam gondterhelten, miközben a lépteim szinte kapkodóvá, mozdulataim gyorssá alakultak. Itt van. Hirtelen bizonyos lettem benne. Itt áll az ajtó előtt. Engem vár. Vár, hogy beengedjem.

Mozdulataim gyors egymásutánban nyitották a zárat és nyomták le a kilincset, hogy aztán karjaimat azonnal szélesre tárva, ölembe is fogjam azt a gyönyörű, fáradtnak tűnő testet, akinek hiánya egész héten úgy emésztett.
- Elliot… - Suttogtam, némiképp, csak némiképp, megkönnyebbülve, miközben óvatosan teljesen ölembe emeltem, levéve lábairól minden súlyt, és elindultam vele a nappali felé. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de egyelőre nem tudtam erre koncentrálni. Érezni akartam, hogy minden tagja megvan, hogy sehol sem vérzik, hogy immáron biztonságban van a karjaim között. – Itthon vagy Elliot. Megérkeztél. – Mondom csendesen, miközben lerakom a nappali kis ülőalkalmatosságára. – Kérsz valamit? – Kérdezem halkan, miközben sötét szemeibe nézek. Tudom. Szemeiből azonnal tudom, hogy fájdalmai vannak. De nem mondok semmit, csak nézek rá, szeretetet sugárzó tekintettel, várva a szavait, a szavait, melynek nyomán tudni fogom, mit is kell tennem…

és visszatérek


Nat
2001. július 20.

outfit

Hát ezt jelenti hazajönni. Érezni az illatát, a teste melegét és a nevemet hallani a szépséges mély hangon. Megremegtem egy pillanatra, ahogy megemelt, megint mutatva, milyen erős hozzám képest. Csak átkaroltam a nyakát és beszippantottam az illatát, megtehetett velem bármit. A sérült lábamról levált minden megfeszített teher. Már nem kellett botorkálnom, nem kellett kapaszkodnom, mert ő fogott és vitt a Suttogó belsejébe.
Hamarosan a kesernyés-savanyú tintaaroma belekeveredett a dohos, kissé poros otthon illatba. Ehhez elég volt csupán átlépni a nappali küszöbét. Éreztem, hogy Nat utálhatja ezt a helyet, olyan idegen volt tőle, mint minden ház, ahol valaha otthon éreztem magam. A kopott falak, a karmolások a vakolaton, az öreg, megvetemedett ajtók, a viseltes padló mind azt mutatták: ennek a helynek múltja van. Én nem akartam új történetet, én folytatni akartam egyet. A házét, a sajátomat, a miénket.
- Itthon vagy Elliot. Megérkeztél. – Magyarázta, miközben karjai szorosan tartottak. Nem akartam, hogy elengedjen és véget érjen ez a pillanat, mert akkor talán megint egyedül és elveszve találom magam... mint az elmúlt félévben annyiszor. Én csak szerettem volna, ha megfog, ha húz, ahogy addig én húztam ót. De nem lehettem mindig én az erős, a határozott, a támasz. Engem nem támasztott soha senki, és harminc év után nagyon is rám fért volna.
Bólintottam a szavaira, ahogy a testem a puha kanapéra került. Sóhajtva dőltem hátra a párnákra, nyöszörögve rúgtam le a cipőt magamról. Mocskosul fájt minden mozdulat, mintha még dolgozna bennem a méreg, időről időre görcsösen összerántva minden izmom. Ne engedd, hogy gyengének lásson! A hang ott volt nagyon is, szalag és vér nélkül. Ugyanolyan szemét volt, ugyanolyan hideg.
Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy lihegve kapjak levegő után. A szívem fájdalmasan kalapált a sok réteg ruha alatt, ami még így is kevésnek tűnt az angol nyári estéken. Ma kifejezetten hűvös volt. De nem zavart a párás forróság után.
-Kérsz valamit? – kérdezte, én pedig ismét ránéztem. Azt kívántam bár nem is hallgatna el azzal a gyönyörű hangjával. Bár beszélne még, hogy megtöltse a furcsa csendet.
Előrenyúltam, hogy megfogjam a ruháját. Hördültem halkan, nem akarva mutatni, mennyire fáj behajlítani az ujjaimat, aztán csak húztam.
- Csak vizet... – suttogtam. Nem voltam képes most több hangot kipréselni magamból. A megkönnyebbülés átvette felettem az uralmat. A hátam, a derekam fájdalmasan jelezte mekkora szükség volt azokra az isteni, nagyon is viharvert párnákra. A nem Natot fogó kezemet a mellényemhez húztam, hogy ügyetlenül babrálva pattintsam ki a gombokat. Bár nagy volt rám, mégis úgy éreztem szorít. Amint engedett a mellkasomon, mély levegőt vettem. A tüdőmet megtöltötte a dohos levegő, fent pedig Frank kezdett el csapkodni. Végre a ház is üdvözölt.
- Ne menj el... - Erőtlenül markoltam Nat pólóját. Nehezemre esett még a konyháig is kiengedni őt. Nem láttam, amit én láttam. Nem tudta, miért akarom magam mellett tartani s ez így volt rendjén. Nem akartam arról beszélni, amik a romoknál történtek. Még Pedronak sem említettem meg igazából. Ijesztő volt... még éreztem minden porcikám an azt a rettegést, amit ott.

VÁROK

Végre. Sóhajtottam nagyot, mikor a megkönnyebbüléssel vegyes aggodalom eme hangja kikívánkozott. Végre itt vagy a karomban. Végre. Nem is tudod, milyen borzalmas volt várni… Várni, hogy vajon hazatérsz-e. Túl veszélyes ez. És nekem az idegeimen táncolnak olyankor a másodpercek. Minden másodperc. Nem ér engem így hátrahagyni. Sem engem sem a gyerekeket Elliot. Ez kínzás. Ez kérem a legnagyobb jóindulattal tekintve is kínzás…

Megint sóhajtottam egy nagyot, mert tudtam. Mindebből egy szót sem mondhatok ki. Az az ő számára épp úgy kínzás volna, mint nekem az, hogy elutazik és itt hagy napokra kétségek között. Elfáradtam és mégis ez az, amit nem mondhatok el neki. Ő is éppúgy belefáradt abba, hogy sok a dolgom és sokszor vagyok inkább kiadótulajdonos, mint apuka vagy férj. De ezzel én éppúgy nem tudtam mit kezdeni, mint ő a hajthatatlan vágyával, hogy utazzon, kalandot lásson, zsákmányt szerezzen.

Érzem, hogy valamit piszkál a kezével. Önkéntelenül nyúlok oda, hogy segítsek kigombolni a mellényét. Vegyünk le mindent szerintem. Vegyünk le mindent, ami koszos, ami fáj, ami zavar. Elkezdem finoman vetkőztetni, óvatosan kibújtatva őt mindenből, ami zavarhatja végül csak az alsóját hagyva gyönyörű kis testén. Oda se figyelek semmire, csak becsomagolom gyorsan őt egy finom pokrócba. Nincs már olyan nagyon meleg. Nehogy megfázzon. Így emelem fel, óvatosan, szeretettel a kanapéról.
- Egy pillanatra sem akarok megválni tőled. – Mondom csendesen, miközben nagyon óvatosan fogom őt és átviszem a konyhába.

Remélem nem okozok neki plusz fájdalmat, csak szeretném, hogy igyon. Ki tudja min, mennyi mindenden ment keresztül, amíg távol volt. Lehet, erre a kis vízre van most a legnagyobb szüksége. Bár engem sem akar engedni. Így azt hiszem rám is…
- Muszáj innod egy kicsit. – Magyarázom, miközben óvatosan megint leteszem valahova, földre leginkább. Aztán gyors mozdulatokkal poharat szerzek, vizet töltök és egy pillanat múlva ismét karjainál vagyok. – Tartom a poharat. Igyál. – Mondom a hernyó módjára becsomagolt Elliotnak, miközben kicsit biztatóan rámosolygok és finom puszit lehelek a homlokára.
- Le kéne zuhanyoznod. Enned valamit, aztán aludni egy nagyon-nagyot. – Mondom, miközben figyelem őt. – Hiányoztál. Jó, hogy itt vagy végre.

és visszatérek


Nat
2001. július 20.

outfit

Még fel sem fogtam igazán, hogy ez az a vágyott érintés, ez az a vágyott illat, amit végig kívántam az esőerdőben. Csak bámultam a ház furcsa sötétedés utáni árnyait és közben az járt az eszembe, ahogy szorongattam a nyakláncot, amit Nattól kaptam – ki tudja már milyen ünnepre – és közben azért fohászkodtam, hogy jöjjön értem, védjen meg. Gyenge voltam, féltem és reszkettem. Most meg attól féltem, hogy végre engem érint és egyszer csak magamra hagy…
Hiába csomagolt be abba a pokrócba, azt szerettem volna, ha a karjai közé zár és csak ölel hosszú percekig vagy órákig. A gombóc pedig ott nőtt a torkomban, mint egy akaratos kisgyereknek, aki nem kapta meg, amit akart. Ki akartam volna mondani olyan szavakat, hogy te tartottál életben, a te emlékedbe kapaszkodtam, hogy hazaérjek… de nem akartam érzelgősködni, nem akartam olyanokat mondani, amik aztán visszaütnek.
– Egy pillanatra sem akarok megválni tőled. – Mondta és a karjaiba véve vitt ki a konyhába. Az sem zavart, hogy csak simán leültetett a földre. – Muszáj innod egy kicsit.
 Ott sem éreztem magam sokkal szánalmasabbnak már annál, amilyen voltam. A lábamban zsibbadtan lüktetett a fájdalom, ahogy hátra dőltem a falnak és megpróbáltam kicsit összeszedni magam. A furcsa delírium azonban nem akart múlni, úgy telepedett rám, mintha csak fátyol libbent volna a szemem elől, némileg letorzítva a valós képeket. Olyan volt, mintha csupán álmodtam volna ezt a pillanatot Nattal.
– Nyugi, jól vagyok… – suttogtam bele a Suttogó csendjébe. Most még Frank sem zavargott a padláson, mintha Natot tisztelné meg ezzel az egésszel. Nekem bezzeg állandóan csapkodta magát a nemtetszését jelezve az egész életvitelem iránt. Persze meg tudtam érteni, én is szánalmasnak éreztem magam, mikor összefeküdtem fűvel-fával, csakhogy elfelejtsem, milyen boldog voltam a vitáink előtt Nattal.
Hamarosan megint mellém került. Éreztem a belőle áradó nagyon is valóságos illatot. Éreztem az érintését, a gondoskodást, ahogy a számhoz emelte ezt a poharat. Még mindig nem hittem el, hogy milyen alakokért akartam elhagyni ezt az embert. Az egyik szószerint kapkodott és erőltetett, a másik képtelen volt egy lépést is tenni… ez a tökéletes férfi pedig itt volt, gondoskodott rólam és várt, míg vele akarok lenni megint.
– Tartom a poharat. Igyál. – Közelebb hajoltam, hogy nagy kortyokkal az egész vizet magamhoz vegyem. Hangosan szürcsöltem, mohón nyeltem, mint aki egészen kiszáradt és nem volt nagy hazugság. Az őserdőben nem nagyon működött a mágia, ha mégis hát azt a saját előnyére fordította és gondoskodott róla, hogy ne jussunk tiszta vízhez, a patakok és folyók egész egyszerűen túl veszélyesnek tűntek, így a környező növényzetből oldottuk meg a dolgokat.
Sóhajtva húzódtam el az üres pohártól, hogy aztán a homlok puszira becsukjam a szemem és csak odanyomjam a fejemet Nat karjához. Olyan jó érzés volt, pedig nem volt olyan puha, mint a kedvenc párnám… valahogy mégis biztonságban éreztem magam.
– Le kéne zuhanyoznod. Enned valamit, aztán aludni egy nagyon-nagyot. – Magyarázta, de olyan távolinak hallaszott a hangja. Csak lehunytam a szemem és hangosan szuszogva simultam hozzá még jobban. Nem is érettem, amit ezután mondott.
– Majd… majd… Maci... – motyogtam félálomban, hogy aztán egy pillanattal később átadjam magam az alvásnak.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[SOREN]

SOREN

2001. augusztus 16.
o u t f i t

Oldalra billentett fejjel figyeltem a tésztát a tálkában. Ilyen állagúnak kell lennie ennek a cuccnak? Vagy nem? Visszapillantottam a receptes könyvbe, majd ismét a tálba, és szuggeráltam néhány másodpercig a kotyvalékot, mintha csak ez segítene amúgy bármit is. Alapvetően nagyon szerettem sütni, új receptekkel kísérletezni, kipróbálni azokat és örülni, ha sikerül, még ha Elliot amúgy elég finnyás is volt... És még Jasper sem szerette az édességet. Jesszusom, amúgy én milyen emberekkel vagyok körülvéve? Halkan fújtattam egyet, aztán lebiggyesztett ajkakkal szemléltem a ragadós izét a tálban, aminek amúgy tökre nem ilyen állagúnak kellett volna lennie. Már el kellett volna válnia a tál falától, de ez nagyon nem vált el... Pedig mindent pontosan ugyanúgy csináltam, ahogy le van írva. Vagy nem? Tovább kavargattam a ragacsos izét és reménykedtem, közben pedig felpillantottam, hogy kilessek a Suttogó konyhájának ablakán. Csend volt és nyugalom, épp nem volt itthon se Daniel, se Dean, akik amúgy általában itt időztek, mintha attól féltek volna, nem élek túl egy hetet egyedül, amíg Elliot kiruccant. Pedig igazából aggodalomra semmi ok nem volt, együtt élni Karennel tíz éves korom óta majdnem egyenlő volt azzal, mintha egyedül laktam volna. Jó, persze nem panaszkodok... Daniel és Dean nagyon aranyosak voltak, és legalább ők értékelték a cukorimádatomat. Daniel pedig még azért sem haragudott meg, hogy Wampus megrágcsálta kicsit a szakállát.
Szórtam még egy kis lisztet a keverékbe, hátha az majd menti a helyzetet, és közben kibámultam a ködös délelőttbe. A konyhát félhomály fedte, mint általában mindent, a Suttogó akkor is szürke volt, ha amúgy kint sütött a nap, de ehhez már sikerült teljesen hozzászoknom. Ennek is volt egy hangulata, még ha egyedül is voltam, mint most... És már Frank sem tudta úgy rámhozni a frászt. Ezt neked, Frank!
A tészta egészen kezdett összeállni, ahogy öntöttem hozzá még lisztet, így elégedetten hümmögtem, felvettem a pennát a pultról, és a recept szövege mellé írtam, hogy ennek a mennyiségnek bizony a duplája kell lisztből. Ez egy kellemes, nyugalmas kis délelőtt volt... Szerettem ezeket a napokat, amikor igazából nem kell csinálnom semmi különöset, csak elvagyok itthon, sütögetek és cicázok, máskor jó volt eljárni és a városban lézengni valakivel, ezek egyvelege eléggé feltöltött a Roxforthoz. Az utolsó évemhez... aminek még a gondolata is rémisztő volt. Én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy ilyen közel kerüljek az akadémiához!
Ahogy elégedett lettem a tészta állagával, a nyújtódeszkára tettem és elkezdtem kinyújtani, közben Wampus és Zeusz játékát hallgattam a nappaliban. Vagy aludtak vagy egymást kergették egész nap, kicsit aggódtam is, mi lesz, ha Wampust elviszem magammal a Roxfortba, és Zeusz egyedül marad. Wampi igazából bármelyik roxis cicával eljátszadozott, vagy ha más nem maradt, akkor a cuccaimat szedte szét. Izgalmas élet...
Annyira belemerültem a pitébe és a gondolataimba, hogy erőteljesen összerezzentem, ahogy hirtelen erős kopogás rázta meg a Suttogót. Egy pillanatra azt hittem, ez Frank megint... de nem, ez most a bejára felől jött, és ha megismétlődött, esetleg még szavakat is hallottam, akkor teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ez most nem a házi szellemünk. Gyorsan megtöröltem a kezemet, aztán átsiettem a nappalin, hogy az előszobába jussak. Talán Dean az, vagy Daniel... bár ők eddig ki tudták nyitni az ajtót, de hát ki tudja?
Kinyitottam az ajtót, de legnagyobb meglepetésemre az arc, aki mögötte állt, nem Dean vagy Daniel volt... és igazából soha életemben nem is láttam még.
- Őőő... jó napot - köszöntem, és a biztonság kedvéért nem tártam egyelőre nagyobbra az ajtót. Nem volt valami biztató a fickó arca...  - Segíthetek valamiben?

Adressat: Avery

Fogalmam sincsen, mit keresek Londonnak ezen részén. Mármint igazából tudom mit. Vagyis kit, de azt, hogy miért döntöttem úgy, hogy hirtelen meglátogatom Elliotot, tényleg nem tudtam magamnak megválaszolni. Azt tudom, hogy egészen biztosan vonzott engem. Na meg már egyre több kaland is összekötött minket ahhoz, hogy úgy érezzem nagyon is kedveltem vele lenni. Hollandiában nem nagyon volt időm megköszönni neki azt, hogy segített megtalálni a húgomat, mert alig hogy végre találkoztam Rettával, ő csak dühében felénk dobálta a csipkés tangáit és egyéb női holmijait, majd ki is rohant. Én pedig megint elvesztettem szem elől. Szörnyű testvér vagyok, és talán egy kis vígasztalódás reménye miatt álldogálok Elliot londoni lakásának utcája előtt. Igazából magam sem tudom, hogy itthon van-e, vagy ilyesmi, nem írtam, csak jöttem.
Szivart gyújtok, hogy az egész füst megtöltse a tüdőm és a csontomig hatoljon a nikotin és a dohány kábítóan keserédes keveréke, majd megköszörülöm a torkomat és bekopogok az ajtón. Kisvártatva ki is nyílik és egy szőke hajú lány pislog értetlenül rám. Én pedig ismét megköszörülöm a torkom. Valamit mintha említett volna Elliot, hogy vannak gyerekei, de arra most kivételesen nem gondoltam, hogy egy itthon is van. De persze logikus, hiszen ő még javában roxfortosnak tűnik, és aztán leesik, hogy amúgy augusztus van. Nem igazán tartom fejben a hónapokat, főleg ha egy másik országban teljesen más az időjárás is. És a tengeren is. Oldalra fordítom a fejemet és kifújok egy adag füstöt, majd elnyomom a szivart az ujjaim között. Nem szeretném lefüstölni ennek a lánynak a fejét.
- Őőő... jó napot.  Segíthetek valamiben? - kérdezi, miközben bizalmatlanul mégeret. Hümmögök egyet, mert hát mégis csak jogosak ezek a pillantások. És a jelek szerint nem nagyon tudja, hogy ki is vagyok. Ami azt hiszem nem is baj.
- Elliotot keresem. Itthon van? - kérdezem, majd egy kis gondolkodási idő múlva hozzá teszem: - Ha nem gond bent meg is tudnám várni. Van néhány információm neki - taglalom, hogy azért mégis csak úgy tűnjek, mint aki nem céltalanul érkezett.
- Søren Stærmose vagyok egyébként - mutatkozok be utólag, ami rettenetesen furának hat. Még jó, hogy nem tettem hozzá, hogy egyébként sötét varázsló és embercsempész. Azért szerencsére a hivatalos beszédet nem szoktam túltolni, mint néhány piti alvilági fickó, akik azt hiszik ez vicces.
Közben ha beenged, be is vonulok a lakásba, és követem a lányt valamerre, miközben kissé feszengek. De ez van, túlságosan zavarnak a lakások, jobban szeretem ha  a talpam alatt víz ringatózik nem pedig... Stabil minden. Magam sem tudom mit mondhatnék, és inkább a konyha falának támaszkodok, hogy aztán összerezzenjek valami hangos berobbanó szellemtől. A nyugalmam sikerül megőrizni, de a hirtelen zajtól reflexszerűen megugrik a kezem, és azzal leverek egy váza virágot, ami nagy placcsanással eldől a valamilyen sütemény tésztájára.

[SOREN]

SOREN

2001. augusztus 16.
o u t f i t

Idegen fickó az ajtó előtt... ez sosem jelent jót, azt hiszem. Mármint, tudtam, hogy miféle alakokkal barátkozik - meg nem barátkozik - Elliot, és egy részüket nem szívesen ismertem volna meg. Igyekeztem azért nem túl sértően méregetni a fickót, hiszen ki tudja, talán ha ő ezt nagyon nem preferálja, akkor bekattan és nem szerettem volna balhét ezen a kellemes délelőttön. Pláne nem, ha a balhé egyik tagja háromszor akkora, mint én, és úgy néz ki, mint aki bármikor, csak úgy random nekiáll kanapékkal súlyzózni... mert miért ne... közben meg fél kézzel lefejez valami kecskét... Merlinre, Avery, mi bajod van?! Ne ítélj ennyire első pillantásra!
- Elliotot keresem. Itthon van?- érdeklődött, én pedig haboztam egy kicsikét. Mit kellene mondanom? Nemrég érkezett meg Elliot levele, hogy hamarosan valószínűleg hazatér, de nem voltam benne biztos, mikorra várható ez a bizonyos nemsokára.
- Attól tartok, sajnos nincs itthon... Esetleg átadjak neki valami üzenetet? - válaszoltam végül, és reménykedtem, ennyivel lezavarhatjuk az egészet, a különös bácsi meg tényleg nem fordul át veszélyesbe.
 - Ha nem gond bent meg is tudnám várni. Van néhány információm neki - folytatta aztán, mire belestem a lakásba. Jajj, most mit csináljak? Elliot, beengedhetek idegen bácsikat a házba?
- Őőőő... - pislogtam a férfi arcára kissé feszengve, aztán valamiért mégiscsak arrébb húzódtam az ajtókeretből. - Aha, persze, miért ne...
Figyeltem, ahogy bejön, és aztán becsuktam utána az ajtót is. Reménykedtem benne, hogy hátha Elliot tényleg nemsokára hazaállít. Különben elég ciki lesz itt ülni egymás nyakán...
- Søren Stærmose vagyok egyébként - mutatkozott be közben a férfi. Próbáltam kutatni a fejemben a név után, valamiért ismerősen csengett... és igen! Biztos voltam benne, hogy Elliot már említette. Sőt, talán még az egyik levelében is írt róla. Ahaaa! Akkor annyira talán mégsem lehet para figura. Ugye? Remélem.
- Avery Cassen - bólogattam felé, aztán, miután még kínosan álldogáltam egy pillanatig, végül beindultam a konyhába, bízva benne, hogy követ. - Szóval... Maga Elliot egyik barátja?
Próbáltam valami kis beszélgetéssel elütni az időt, miközben visszaléptem az asztalhoz, aztán gyorsan lehajoltam, hogy előhúzzam a piteformát az egyik szekrényből. Közben aztán egy hangos dörrenés cikázott végig a házon, hogy összerezzentem, de ezúttal már kétségem sem volt, hogy Frank adja ki a hangot. Kiegyenesedtem, de ahogy ránéztem Soren arcára, a tekintetem hamar átvándorolt a tésztára... hiszen közben megészleltem a pultról lefelé folydogáló kis vízcsíkot. A tésztában váza és virágdarabkák hevertek, ami pedig nem ott, az a földön és a pulton szétszórva. Ajj, ne már...
- Fraaank... - morogtam a plafon felé pillantva, aztán sóhajtva a hátam mögötti pult felé nyúltam, ahol a varázspálcámat is hagytam, hogy varázslattal összetakarítsam nagyjából a mocskot. - Remek... azt hiszem, ennek annyi...
Szomorúan pillantottam a pite tésztájára. Meg lehetett ezt még menteni? Erősen kételkedtem benne. Pedig annyit dolgoztam vele... a fenébe! Nem szerettem, ha ilyesmi történik, nagyon nem.
- Bocs. A háziszellemünk ma kicsit hisztis - néztem aztán vissza Sorenre.

Adressat: Avery

Elgondolkodva merem végig a lányt. Elliot lányát, aki valahogy nem is őrzi az ő vonasait. D le persze ez nem számít. Eljatszom a gondolattal, hogy vajon nekem van e gyerekem egyáltalán. Fogalmam sincs igazából, ativott éjszakák homályos egyejszakas kalandok vannak meg bennem emlékként. Valahogy néha már várom a leveleket a dühös anyukáktol, akiket esetleg teherbe ejtettem, hogy fizessem a gyerektartási díjat legalább. De azt hiszem még azt is inkább fizetnem, mintsem hogy ne törődnek velük, hogy eldobjam őket, ahogy az anyám dobott el engem es a testvéreimet. Inkább eluzom azokat a képeket a fejemből es valami sokkal kellemesebbre gondolok, mint például Elliot leveleire vagy az illatara, érintesere, mintha azok segítenenek eluzni mellolem a sárga pillantásokat.
A hogy a lány válaszol, gyorsan be is lépek a házba, aminek régi falai es kissé dohos illata van. Sokkal jobban hiányzik az ilyen helyeken a víz es a hajó kellemes ringatása. Talán ki tudom bírni itt addig amíg nem jön Elliot.
- Avery Cassen. Szóval... Maga Elliot egyik barátja?
- Ó, hát persze, te vagy Avery *bolintok en is. Elliot mesélt a fogadott lanyarol. - Tegezodjunk - legyintek. A magazas valahogy túl formális, az alvilagban pedig nem nagyon volt az udvariassagnak jelentősége.  Meg kissé furcsa is volt azt hallani hogy magáznak.
- Elliot közeli ismerőse vagyok - valami olyasmi, bár én sem tudom megfogalmazni mi is nekem ő. Valami heves forróság, ami olyan kellemesen meleg, mint amikor a hosszú hideg téli napok után megmelegit a nap.
Aztán a gondolataimat felbe szakítja valami szellem, és még valami sütemény is tönkre meg. A lehető legrosszabbul alakul ez most mert ugy levertem a vázat mint vak a poharat.
- Bocs. A háziszellemünk ma kicsit hisztis - mondja Avery, mire en csak sóhajtok egyet. Továbbra is megorzom a nyugalmam.
- hmm, én nem figyeltem a jelekre hamarabb - csovalom meg a fejem. - Nos készíthetunk újat esetleg - mondom egy rövid kínos szünet után. Rég nem beszéltem gyerekkel és valahogy az is már elmúlt amikor a testvéreimrol gondoskodtam anyám helyett. De hirtelen mas nem is jutott eszembe. Közben eloveszem az asztalrol az egyik zacskós dolgot, amibe fene se tudja mi van es a lány felé mutatom, felvont szemoldokkel.
- ez is kell bele?

[SOREN]

SOREN

2001. augusztus 16.
o u t f i t

Azt hiszem, mindig is paranoiás voltam egy kicsit... de ez az utóbbi években azt hiszem, csak egyre rosszabb lett. Mindenkire gyanakodtam egy kicsit, pláne, ha csak úgy be akart jönni a házba... de hát csak nem zavarhattam el, ugye? Ha tényleg ismeri Elliotot, akkor az úgy meglehetősen ciki és kellemetlen lett volna.
Így hát hagytam beljebb lépni a férfit, és közben csak úgy megszokásból megdörzsöltem a jobb karom sajgó vágását. Hülye Csillagleső fesztivál... hülye Mágiaügyi Minisztérium, amiért egy ilyen dolog megtörténhet azok után, hogy már egy diák is meghalt a Roxfortban.
- Ó, hát persze, te vagy Avery - bólogatott a férfi, ahogy én is bemutatkoztam, és lassan a konyhába terelődtünk. Ismerős volt a neve... de persze Elliot kapcsolatait nem volt feltétlenül egyszerű nyomonkövetni. - Tegeződjünk.
Bólintottam, és közben behúzódtam a pult mögé.
- Elliot közeli ismerőse vagyok - magyarázta tovább Soren, amire kicsit összehúztam a szemöldökömet. Közeli ismerős... ez azért elég nevetségesen hangzott, mármint ki mond ilyet? Talán csak attól félt persze, hogy valami olyat mond, amivel majd sokkolhat... de nem, azt hiszem, kijelenthetem, hogy engem már semmi, vagy csak nagyon kevés dolog tudott volna kiakasztani Elliottal kapcsolatban... Legalábbis reménykedtem benne.
Éppen nyitottam volna a számat, hogy kínáljak Sorennek egy kis kávét, vagy bármit, amíg várakozunk, de ebbe persze beleőrültködött Frank. Nem szerette az idegeneket... vagy egyszerűen csak hangulatban volt. Biztos unalmas lehet egész álló nap odafent csücsülni... igazából tippem sem volt, mi lehet a padláson. Sosem mertem felmenni, és azt hiszem, Elliot sem.
Soren valahogy lelökte a vázát, ami darabokra tört, és pont a pite megszenvedett tésztájában hevert. Elkeseredetten bámultam a pultra, a vázát igazából nem sajnáltam, amúgy is ronda volt, de a süti... Úgy éreztem, mint aki ténylegesen gyászol, még az ajkaim is legörbültek kissé.
- Hmm, én nem figyeltem a jelekre hamarabb. - Alig jutott el a tudatomig, hogy mit mond, végigsimítottam varázspálcámon, amit közben felvettem a pultról. 
- Semmi baj... - sóhajtottam végül, majd a pult felé böktem a pálcám hegyével, hogy a váza, a virág és a tészta szomorú maradványai egy kupacba sodródjon, ezután pedig a szemetes felé irányítottam a kis keveréket. Légy jó, pitetészta...
- Nos készíthetunk újat esetleg - szólalt meg Soren, és mire visszapillantottam felé, már a kezében volt a lisztes zacskó. Sajnos már nem volt benne elég egy újabb adag pitéhez... de talán valami más ki tudtam volna belőle hozni.
- Hááát... - bizonytalankodtam, de Sorent úgy látszott, hogy nagyon lenyűgözte az a csomag kisboltos liszt.
- Ez is kell bele? - kérdezte, én pedig pislogtam rá néhány másodpercig.
- Háát... ez liszt... szóval igen, a liszt elég sok süteménybe kell - válaszoltam aztán, miközben szépen elvettem tőle a zacskót, majd hirtelen, isteni sugallatként csillant fel bennem valami, és fellelkesülve a szekrény felé pördültem, hogy elővadásszam a többi hozzávalót. - Szóvaaal, Soren... szereted a muffint? - érdeklődtem, és előpakoltam a tojást, sütőport, fahéjat, meg mindenfélét, ami a muffinhoz kellett, és letettem őket az asztalra. Csinálok csokisat is, és annak még Elliot is örülni fog.
- Ó, milyen bunkó vagyok... kérsz egy kávét, vagy egy teát? Vagy esetleg forrócsokit... cappuccinot... - soroltam, és ha valamelyikre rábólintott, akkor a kezeibe nyomtam a tojást, hogy törje fel őket a tálba, én pedig a pulthoz suhantam, hogy elkészítsem a kért italt.

Adressat: Avery

A ház falain végigpillantva megcsap egy olyan emlék, ami visszahív egészen északra, Norvégiába, a szülőfalumba, ahol a kis halászkunyhó falain számolgattam a repedéseket és festettünk rá mindenféle történeteket a testvéreimmel, hogy a síró, fél éves kisöcsénket nevetésre bírjuk. Tudtuk, hogy éhes volt, hogy tej kellett volna neki, de anyánk nem etette, és csak az éhség meg a fájdalom torzította el az arcát, egészen adíg, míg el nem surrantam Rettával a szomszéd telkére tejet lopni. Mennyiszer tettük mi meg ezt az utat, bele se gondolva abba, hogy pár hét múlva már nem lesz az, akinek tejet lophatunk. Bele se gondolva hogy a fény lassanként kezdett kiszökni a ház poros falaiból, és helyet adott annak a sötétségnek, a sárga szemeknek.
Lehunyom egy pillanatra  atekintetemet, ahogy követem Elliot lányát a konyhába, és megpróbálom a képeket előzni a fejemből, jó messzire, hogy aztán ne kísértsenek. De hiába kergetem én azárnykat, visszatérnek és emésztenek ugyan úgy, ahogy eddig tették az évek alatt. Leszorítom a szememet, és úgy megyek, és csoda, hogy nem borítok fel a házban semmit.
Talán ezért sem tudok sokáig szárazföldön megmaradni. Mert a ház arra emlékeztet, ami egy csapásra megszűnt létezni, csak a sötét maradt, és a sárga szemek, meg az üresség. A tenger és az óceán pedig megnyugvás volt. Miközben belül ott mar mindig a tudat, hogy a két halott testvéremet elnyelték a hullámok, és már csak kósza ködfátyolos szellemként kísérthetnek.
Azért érzem én a lányon, hogy ideges, és én szerintem nem is baj, az idegesség éberré teszi az embert, ami valljuk be felém egészen jogos. Hiszen egy hatalmas, megtermett vikingféle vagyok. Inkább az lenne a baj, ha nem lenne feszült. Az már más kérdés, hogy én ezt hogyan fogom mégis kezelni, nem kifejezetten értek a kamaszokhoz, főleg nem a kamasz lányokhoz.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy fel sem tűnik  afenyegetés, ami egy meglehetősen morcos fejű kopogószellem képében ugrik bele a képbe, én pedig tönkre teszek valami édességet. Vagy süteményt. Őszintén nem vagyok otthon a konyhában, a hajón is inkább konzerveken élek meg sima húson, szóval nem vagyok a helyzet magaslatán, ahogy a lisztes zacskót vagy mit a kezembe veszem, és ahogy megérintem már száll is a fejembe meg mindenfelé a liszt.
- Háát... ez liszt... szóval igen, a liszt elég sok süteménybe kell - közli Avery, mire én komoly arccal bólogatok. Azért gondolom nem csak lisztből áll össze a sütemény, de mégsem akartam mindenfelé nyúlkálni, szóval inkább szerencsétlenül toporgok egy helyben, míg a lány előszedi a többi dolgot. Amikről nem vagyok teljesen tisztában, hogy micsodák.
- Szóvaaal, Soren... szereted a muffint? - kérdezi mire én elgondolkodva meghúzgálom a szakállamat. Hmm muffin.
- Sosem ettem. Az valami édesség? - kérdezek vissza, majd azért a lány elé teszek valami tálat, és pislogva várok. Nem is tudom mire, arra, hogy hirtelen a semmiből konyhatündér legyek?
- Ó, milyen bunkó vagyok... kérsz egy kávét, vagy egy teát? Vagy esetleg forrócsokit... cappuccinot... - sorolja a lány zavartan mire hümmögök egyet.
- A kávé jó lesz - mondom, majd mire bármit is hozzá tennék, a kezembe nyomnak egy tojást, amire nézek egy ideig, míg a lány a kávéval van elfoglalva. Szóval ezt fel kell törni. A szemöldökömet ráncolva veszem két kezem közzé a tojást, mire enyhén akarom megrepeszteni a héjját, de az az enyhe is úgy tűnik kissé sok neki, így szétdurran a kezemben. Khm, talán egy másikkal sikerül. Az újabb tojást már tojásos, ragacsos kzzel fogom meg, majd nagy nehezen beletöröm a tálba, bár azt hiszem esett vele némi héj is.
- Azt hiszem mkegvagyok - nézek körbe magam előtt, aholminden tojásos és lisztes meg még kitudja milyen. - Remélem Elliot azért ügyesebb nálam - dünnyögöm.

[SOREN]

SOREN

2001. augusztus 16.
o u t f i t

Egyből fellelkesített a muffin gondolata, olyannyira, hogy még a mindenfelé szálló liszt sem zaklatott fel, pedig az orromba is belement, hogy tüsszentenem kellett egyet. De már pörögtem is összevissza a konyhában, hogy előszedjem a hozzávalókat, amik kellettek hozzá, a kakaóport is hozzácsapva a készlethez, hátha a csokis változatból le tudnék majd tömni pár darabot Elliot torkán. nem voltam biztos benne, milyen állapotban tér majd vissza, de egy kis édességnek azért csak örült volna... nem?
- Sosem ettem. Az valami édesség? - Hitetlenkedő arccal bámultam a férfire. Hogy tessééééék? A muffin volt a legegyszerűbb sütemény, ami csak létezett a világon... nem volt olyan, hogy valaki ne evett volna még. A muffint mindenki szereti... lefogadom, hogy még Jasper is, akkor is, ha persze sosem mondaná ki.
- Még sosem? - nyögtem ki, teljesen megrökönyödve, és lebámultam a kezemben tartott tálra meg hozzávalókra. Merlinre... ezt rendkívül gyorsan orvosolni kell! - Igen, az egy édesség... imádni fogod! - jelentettem ki magabiztosan, aztán neki is álltam kimérni a lisztet a tálba, csak aztán ugrott be az előbbi kávé gondolata.
- A kávé jó lesz - válaszolt az érdeklődésemre Soren, mire a kezébe nyomtam két tojást és a pulthoz léptem, hogy elkezdjek neki kávét csinálni. Szerencsére abból mindig volt itthon bőven, mindenféle formában. Nem is figyeltem arra, mit csinál a férfi a pultnál... nem tűnt kifejezetten veszélyesnek, ami azt illeti, én pedig hallgattam a megérzéseimre... általában.
- Komolyan nem ettél még muffint? - hitetlenkedtem továbbra is, és felé fordultam, amíg elkevertem a forró vízben a kávét, és csak ekkor vettem észre a mindenfelé heverő tojáshéjdarabkákat. - Hmmm... - mormogtam, de aztán szerencsére Sorennek sikerült a másik tojást egész rendeltetésszerűen feltörnie. Odaléptem, hogy egy ronggyal feltöröljem a tojásmaradványokat, közben odanyújtva a bögrét a férfinek. - Tessék. Cukrot vagy tejet bele esetleg? Tejszínhabot...?
Nem gondoltam mondjuk, hogy akármelyikre is igent mond. Nem tűnt olyan embernek... inkább annak a fajtának, aki képes önmagában lehúzni a kávét, akármilyen keserű is.
- Azt hiszem mkegvagyok. Remélem Elliot azért ügyesebb nálam - magyarázta Soren, mire kicsit felkuncogtam.
- Nem, őt be sem engedem a konyhába - ingattam meg a fejemet, és közben a maradékot is feltörölve, visszaléptem a tálhoz hogy elkezdjem összekeverni a masszát. Közben azon gondolkoztam, vajon merre lehet a muffinforma... amikor hirtelen újabb matatást hallottam, pont az előszoba felől. Ez már biztosan nem Frank okozta... legalábbis reménykedtem benne. Nagyon nem örültem neki, ha kiderült volna, hogy már az asjtót is meg tudja motozni... ez ugyanis határozottan az ajtó hangja volt, felismertem annak tipikus nyikorgásszerűséggét, amely végigrezegte a lakást. Fel is pillantottam a kanállal a kezemben. Vajon Elliot...? Csak ő lehetett, más nem tudott bejutni az ajtón, de azért egy pillanatig vártam, mielőtt megszólaltam volna, vagy odaköszöntem volna neki.   

Adressat: Avery

Furcsa kissé talán túlságosan furcsa volt Elliot házában lenni. Bár ez nem is a megfelelő megfogalmazás. Az otthonában volt furcsa lenni, kissé úgy éreztem én csak a fekete sötét felhőt hozom ide magammal és a sárga szempár fenyegető tekintetét. A kissé félhomályos komor bútorok mégis az én otthonomat elevenítik fel bennem. A talpam alatt nyikorgó parketta olyan mint ahogy a mi vastag fapadlónk nyögése lenne, melyet annyit koptattam, és mégis túl keveset ahhoz, hogy hiányozzon. Csupán annak az életnek a sosem megvalósult emléke fájt, ami nem válhatott valóra. A testvéreim emléke fájt, az apám emléke fájt. És annak a nőnek az emléke fájt, ami végül eltűnt és egy szörnyeteg költözött a helyére.
Mondják, hogy ez lehetetlen, hogy démonok nem léteznek, csupán a muglik egyházának volt egy nevettséges ürügy, hogy még több pénzt szedjenek ki belőlük. Mondják, hogy önmagunk vagyunk saját lényünk démonai. Olyan sok mindent mondanak, pedig léteznek. Ott vannak a levegőben és lassan szivárognak bele a véredbe, hogy aztán minden eltűnjön belőled, ami valaha emebbré tett. Mert egy anya sem fojtotta volna vízbe a pár hónapos gyernekét. lehunyom a szememet, és igyekszem minden erőmmel, hogy ezeket a mérgezett sárgafényű holtsápadt emlékeket kitereljem a húsomból, legalább egy pillanatra.
A konyha kellemes illatú, kissé fúszeres és barátságos menta meg fenyőillat árad belőle, ami valamennyire megnyugtat. Azt hiszem egészen szerethető lakás, bár nem tudnék itt élni, hiányzik a megnyugató ringás a lábam alól, hiányzik a szél hangja.
A konyhában száll a liszt, olyan mintha szürke hamu lenne, ami éppen beporozza a tenger hullámait. Szerettem volna méltón végső útjára engedni a családom tagjait, ahelyett, hogy a kalózok kidobálták őket a hajóról, én adtam vonla méltóságot az utolsó útjuknak azzal, hogy hajótra engedem őket és meggyújtom a csónakot. Elhamvadni és hamnuként a tenger vizével egybeolvadni sokkal büszkébb elmúlása volt a testnek, mint a cápák martalékává lenni. De azt hiszem én sem érdemelek ilyen temetést. Elgondolkodva megvakarom a szakállam így az is lisztes lesz az ujjaimon kívül.
- Még sosem? Igen, az egy édesség... imádni fogod! - kérdezi döbbenten Elliot lánya, én meg biccentek egyet. Valahogy soem teljesedet ki az életemben a főzés meg a sütögetés. - Komolyan nem ettél még muffint?
- Általában konzervet eszek. Ha ki is hajózom azt eszem, a halak helyett. De a neve is eléggé jól hangzik. - Aurora halála a döglött haltól minden étvágyamat elvette tőlük, és amúgy is jobban tisztelem a tengerek és óceánok élővilágát, mintsem hogy elfogyasszam azokat. Bár mondjuk kissé elbizonytalanodok mennyire ijesztő ez a dörmögés meg sütögetés egy ilyen tagbaszakadt fószerrel, egy kamasz szemében, de amíg nem vág fejbe serpenyővel vagy nem rohamoz meg a késekkel, nincs semmi gáz. Minden esetre én megvívom a saját háborúmat ezekkel a tojásokkal.
- Tessék. Cukrot vagy tejet bele esetleg? Tejszínhabot...?
- Takk, khm köszönöm, jó lesz így feketén - veszem el maszatos kézzel a csészét és inkább félre húzódom az útból, hogy teret adjak a lánynak. - Azt hiszem ennyi segítség tőlem elég is, a végén még megidézem a katasztrófát a konyhába - mormogom.
- Nem, őt be sem engedem a konyhába - mondja Avery, mire felkacagok.
- Hát azt hiszem a harcmezőkön, vagy az egyéb ilyen harcos dolgokban csak jobban teljesítünk, mint a házidolgokban. Igazán becsülendő dolog ha valaki házias és szeret a konyhában ténykedni - bólogatok nagyban,  majd közben valami neszezést hallok a konyha felől.
- Nos, azt hiszem megvárom a muffint én el is megyek - dünnyögöm. Amint belép Elliot odalépek hozzá és vikinges üdvözlés képpen megszorongatom medvésen majd hátba csapkodom, és ha kész a muffin veszek egyet.
- Csak látni akartalak, és. Khm Archibald kiszállt - adom le neki a drótot, hogy az egyik varázstárgy hamisító már nem bizniszel, mert sürgős elfoglaltsága akadt: éppen Hel birodalmában kóvályog örökkön örökké. - Egyébként a lányod remekül süt - biccentek Avery felé, a félig megevett muffinnal a kezemben, majd elindulok az ajtó felé, magam után húzva a sűrűn körülöttem lebegő kísérteteket.
köszönöm szépen a játékot!