Az odvas fa

Dominic Monstro pennájából



Egy hatalmas fa várakozik a tó partján. Látszik rajta, milyen öreg, milyen sok mindent élt már meg. A törzsében nagy odú található, amibe akár egy nagyobb ember is bele tud bújni, így hát nem is csoda, hogy sok roxfortos diák idejár dohányozni, vagy iszogatni, mert könnyen el lehet rejtzőni az erre tartó tanárok és prefektusok elől. Néha-néha persze beköltözik egy-egy varázslény, ami hossabb-rövidebb időre távol tartja a kevésbé bátor diákokat. Aztán, mikor tovább áll, a fiatalok ismét birtokba vehetik a helyet.

[ღ Nyúlmentő akció ღ]

ღ Nyúlmentő akció ღ

Jack

(2002. december 3.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

December van és hideg esős-latyakos valami esik a felhőkből, miközben Puszedlivel az ölemben téblábolok hagrid kunyhója előtt, de úgy tűnik, hogy a barátságos óriás valamirt nincsen itt. Lehet éppen vadakat kerget a Rengetegben, vagy elvitte Agyart sétálni a Rengetegbe, vagy éppen Firenzéel kártyázik a Rengetegben, de esetleg az is lehet, hogy éppen újabb fogadáson ücsörög egy veszélyes helyen, hogy vezsélyes lényeket nyerjen magával. Hagrid aranyos öreg mackóra emlékeztetett engem, és már hiányzott. Jasper sajnos nem tudott elkísérni a vizgsa időszak az egyetemen eléggé kezdi betemetni, főleg, hogy sok a zh-ja, de azért minden percet, amit vele tölthetek az egyetemen is vele töltöm, és együtt unatkozom az óráin, amik nem szüólnak ijesztő belső szervekről, és ahol nem trancsíroznak embert Azok a könyvek is olyan rémisztően bámulnak rám a lakásunkban és hát néha tényleg még a tekintetemmel is elkerülöm az ANATÓMIA feliratot is.
Kellemesnek nem kellemes, de nosztalgikusnak mindeképpen az idő, így hát úgy döntök, kicsit bóklászom a környéken. Furcsa itt lenni, nagyon furcsa, és ahogy a tekintetemet a távoli Sírkert felé fordítom, elgondolkodom, ott van-e még  amegbűvölt Milleniumi Falcon, amit még a drága Balthasarnak hoztam a megemlékezésen. Olyan messzinek tűnik az is, mint ahogy az ostrom is messze van már, a sok-sok fájdalmas rémképével, és árnyaival. Nem tudom túl vagyok-e rajta, kicsit még, ha eszembe jut szorongatja a torkom, mint ahogy a Vincenttel történtek is. Felsóhajtok, miközben megidnulok egy kis ösvényen az ölemben békésen ücsörgő Puszedlivel. Szerettem volna hozni Zserbót is, de olyan édesen aludt a ki kosárkájában, hogy nem volt szívem felébreszteni. Amúgy is örülök, ha egy kicsit hozzászokik, hogy egyedül van, és azt hiszem már nem fogja lehúzni megint a terítőt a dohányzóasztalról, mert jóó sok játékot kapott, hogy ne unatkozzon.
Kellemes sétámba olyan mélyen belemerülk, hogy észre sem veszem, már egészen távol vagyok a kunyhótól. Igazából szeirntem teljesen eltévedek, mert valami odvas fánál kötök ki. Már megint, Sophie, már megint itt tartasz, hogy eltévedsz. Állandóan eltévedsz, ennél jobban nem is tévedhetnél el. Hazahoppanálhatnék, ha már nem találom meg hagridot, godnolom nem ennek a fának az odvában fog kukucskálni rám, de ielőtt a zsebembe nyúlhatnék, hirtelen valami nagy reccsenést hallok, én meg visítva ugrok egyet, majd kiesik a kezemből Puszedli, és szalandi kezdünk, de hogy hova és merre nem is tudom. Valami furcsa lény hörrögését hallom, meg paták dobogását, lehet most lázadnak fel a kentaurok, vagy az egyszarvúak álltak át a sötét oldalra, nem tudom, de te jó ég. És még puszedli is eltűnt. Ahogy futok egyenesen belerohanok valakibe, majd mind a ketten úgy elterülünk a földön, mint a bowling bábuk.
- Atya ég, Merlin orrára - motyogom, miközben a szemem karikákat lejt, majd ahogy tisztul a kép, meglátom hagrid borzas fejét és Jack kissé homályba vesző arcát. Közben továbbra is folyik az ijesztő patadobogás, én meg kétségbe esek, mert eltűnt a nyuszim!

[To: Sophie]

To: Sophie

2002. december 03.

Órákig tudnám sorolni, megállás és gondolkozás nélkül, mennyi egyéb, kellemesebb elfoglaltságot el tudnék képzelni annál, minthogy itt kutyagoljak Hagrid után. Úgy fest, senkiben sincs már egy szemernyi jóindulat se, máskülönben nem a szabadban kellene letöltenem újabb büntetőmunkámat. Nem mintha nem érdemelném meg. Fordított helyzetben valószínűleg pontosan ugyanezt tettem volna, talán még egyebet is, de ez, ugye, nem ment meg attól, hogy szarrá ázzak és kockára fagyjak. Hagrid nem éppen a gyors észjárásról híres, két dögunalmas történet között, amik valami újabb rémlény tartásáról szólnak bőven lenne időm megmenteni magam a hipotermiától, de pálca hiányában némi komoly akadály áll előttem.
Sóhajtva bólintok arra, amit mond, bármi legyen is az. Bár felragyogó vigyorára néhány másodpercre megáll bennem az ütő. Sejtelmem sincs, mibe egyeztem bele, de remélem nem valamelyik vérszomjas fenevada etetésébe a távollétében. Merlin, ennyire azért mégse utálhat a mindenség. Márpedig úgy tűnik, de, ezen meglátásomat pedig még inkább bizonyossá teszi a fák közül felhangzó hangzavar és nem mellesleg amik irányába éppen haladunk. Nyílegyenesen, habozás nélkül. Ez most komoly? Értem én, hogy nem szép dolog betörni más orrát, még ha egyébként ennél jóval többet is érdemelt volna, de nem is lehet akkora bűn, hogy odadobjanak az őrjöngő vadaknak. Hagrid is mi a francnak vigyorog annyira?
-  Amúgy fix, hogy nem fog kibelezni minket az az izé, ami ilyen hangokat ad ki?   – firtatom gyanakvóan, mikor már sokadjára hangzik fel a gyanús dobogás és hörgés. Aggodalmamra nyilvánvalóan csak lenéző nevetést és legyintést kapok válaszul. Miért is lepődtem meg? Ennyiben persze mégse vagyok hajlandó hagyni a dolgokat, de mielőtt még esélyem lenne megemlíteni, hogy annyira tuti nem értékelnék, ha a felügyelete alatt harapnék fűbe, egy erőteljes taszajtás következtében seggem közelebbi és meglehetősen fájdalmas ismeretséget köt a talajjal. Fasza. Már csak ez kellett a boldogságomhoz.
-  Nem látsz a szemedtől?   – morranok fel, mielőtt venném a fáradtságot ahhoz, hogy közelebbről is megszemléljem a támadót. Különösebben nem haragszok rá, pláne azután, hogy kiszúrom az ismerős arcot, de ez nem akadályoz meg a kelletlen fintorgásban és az orrom alatt morgásban. Ezek után ez a legkevesebb, ami jár nekem.
-  Hova rohansz ilyen eszeveszetten? – firtatom, félig-meddig őszinte kíváncsisággal, de igazán csak akkor mérlek végig, hogy talpra küzdőm magam. Épp csak egy kicsit merengek azon, megérdemled-e a segítséget, mielőtt végül feléd nyújtanám karom, felajánlva támogatásomat.
-  Szívesen segítek, ha gond van  – jó, valójában a legkevésbé se érdekelnek a gondjaid, de még azok megoldása is vonzóbbnak tűnik, mint Hagrid nyomában lébecolni. Szóval kérlek, bármi is van, legyél elég meggyőző ahhoz, hogy elhitesd az óriással, sokkal nagyobb szükség van ott rám, mint itt. Mondjuk az alapján, amit eddig műveltem, bárhol nagyobb hasznomat vennék, de ez már csak részletkérdés.

[ღ Nyúlmentő akció ღ]

ღ Nyúlmentő akció ღ

Jack

(2002. december 3.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

Csak egy békés kis séta lett volna, egy kellemes bezsélgetés Hagrid társaságában, amíg Jasper monsjuk haza jön az egyetemről, és én így terveztem eltülteni azon kevéske szabadnapjaim egyikét, amit siekrült megkapnom a büfés melóhoz. Nyugit szerettem volna és ilyesmit, e helyett pedig nyakig benne ülök egy rémálomban, mert nem csak Puszedlit veszítem el, hanem el is tévedek, és még bele is rohanok valaikbe, akikből egy embert természetesen a földbe tiprok. Magam sem értem, hogyan húzhatta fent ki valaki a részemre ezeker a lapokat, de most ő biztosan nagyon sokat és nagyon jót rööhög rajtam.
Semmi sem lett volna jobb ezeknél a terveknél, és éppen csak kezdtem magam megint rávenni arra, hogy egyedül közlekedjek, hiszen Vincent rémképe és az a sötét elhagyatott bűzös raktárhelyiség teljességgel kísértett még most is. Főleg, hogy most még Puszedli se ZSerbó se vigyáz rám, szóval dupla pánik máris ki van nekem bérelve, extra csomagolásban, amihez hozzá jár egy kis hörgés meg szörtyögés és morcsogás és ki tudja még mi, ki tudja milyen félelmetes lénytől eredve. Brr. remélem nem nyualakt eszik, és hogy puszedli legalább elbújik ezek elől. De akkor én hogy találom meeeeeg? Közben persze az erdő anynra rámhozza a frászt, hogy geyzserűenc sak futok, és letarolok valakit, akinek a hangja, később meg az arca is ismerős. Szegény Jack, már megint egy büntető munkán van. legutóbb én felügyeltem valami levéltárban rá, de azt hiszem még most is a Rengeteg a lefgélelmetesebb és legrosszabb büntetés, amit diák kaphat.
- Nem látsz a szemedtől? - kérdezi ingerülten, én meg ahogy tudok le is hempergek róla, a faágas, leveles, fagyos földre. Brrr. Kissé el is pirulok zavaromban meg szégyenemben, hogy beleszaladtam, godnolom egyikünknek se volt ez túl kellemes.
- Köhöm, bocsi Jack. Megijesztett valami izé - dünnyögöm, mire Hagrid a nagy lapát kezébel megcsapkodja a hátam, én meg remélem nem köpöm a tüdőm jack arcába.
- Agyar tappancsára, Sophie! Hát te meg mit keresel itt?
- Hova rohansz ilyen eszeveszetten? - kérdezik szinte esezveszetten, én meg csak szomorúan felsóhajtok. Magamnak fel se tűnik meddig ücsörgök a földön, de aztán Jack felsegít, miközben Hagrid kifejezetten túl lelkesen fülel a groteszk hangok felé.
- Azt hiszem, eltévedtem, éppen Puszedlivel akartalalak meglátogatni, Hagrid - sóhajtom, majd Jack felé fordulok. - Puszedlit mentettem meg régen Averyvel Frics elől, és hagrid vigyázott rá, míg el nem ballagtam - magyarázom. - De eltévedtem és megijdetünk és ő meg elugrált ki tudja hová - biggyesztem le a számat. - Szóval szeretném megkeresni, de azt hiszem örülnék, ha lenne segítségem - sóhajtom válaszul Jacnek.
Hagrid megvakarja a szakállát, majd hümmögve bólint egyet. Úgy tűnik ő is eléggé szeretné, ha meglenne Puszedli, olyan arnyosan nézett ki ahogy Agyar hátán szundikált, meg minden. Kicsit sajnáltam, hogy elhozom tőle, de Hagrid azt mondta neki elég ha néha meglátogatom vele. Mondjuk lehet azt úgy kellene, hogy nem hagyom el a nyulam.
- Rendben van, mentsük meg Puszedlit! - csapja össze a tenyerét. - Szétválunk, még nem lehet messze. Jack te Sophie-val mész és szétnéztek arra, én meg emerre - mutogat a nagy tenyerével, majd füttyentve magához hívja Agyart is, aki komótos léptekkel megindul vele, de még hátra fordul. - azért vigyázzatok, van valami az erdőben, ami kissé vad - int egyet, majd eltűnik a fák között. Hát ez... nagyon bíztató. Annyira se értek a varázslényekhez, mint a párbajokhoz. Ha megtámadna egy túlságosan sajnálnám őket bántani inkább hagynám, hogy megegyen. remélem a nyuszim nem eszi meg senki.
- Okééé. Akkor keressük meg a nyuszit - indulok meg Jack mellett az erdőben. - Nem mondta hagrid neked véletlenül, milyen lény van itt? - kérdezem, mert hagrid mindig szeret róluk beszélni. És inkább jobb előre tudni mi akar mondjuk cafatokra tépni. A Botanikus kertben például  a hibrid növények azért akartak megenni, mert a hajamba akadtak a baba hibrid növények magvai.

[To: Sophie]

To: Sophie

2002. december 03.

Őszintén, visszavonhatatlanul és abszolút hivatalosan is elegem van. Az iskolából, a tanárokból, a büntetőmunkákból és Hagridból is. Jelenleg főleg belőle. Jó, tény és való, hogy megérdemeltem a büntetést, fordított helyzetben lehet még hátsóba is billentettem volna magam, nem is ezzel van a legnagyobb gondom tulajdonképpen, hanem azzal, hogy teljesen feleslegesen lébecolok itt. Mióta csatlakoztam az óriáshoz, látszólag csak keringünk oda-vissza, céltalanul, okafogyottan és bármennyire koncentrálok is, nem látom a végét. Még azt se tudom ellenőrizni sunyiban, mennyi időt kell még végigszenvednem vele. Bár, hiába tűnik úgy, évek óta tart már a büntetőmunka, van egy olyan érzésem, olyan hosszú ideje még biztosan nem vagyok itt, mint érzem vagy mint szeretném. Bárcsak megkönyörülne rajtam az ég.
Legnagyobb szerencsémre meg is teszi végül, habár azért jobban örültem volna, ha nem rohan, pontosabban rohansz, belém egyenesen. De ajándék egyszarvúnak ne nézd a fogát, ugyebár. Vagy hogy is van ez az ostoba mugli szólás. Unalomtól megmentésem ide vagy oda, nem állom meg, hogy ne morduljak rád, részben reflexből, mert hát mégse kellemes, ha nem csak hogy neked szaladnak, de még a hátsódon kötsz is ki ennek köszönhetően.
- Milyen izé? – gyanakvóan pillantok körbe, biztos, ami biztos, még ha valójában nem is hiszem, bármiféle félelmetes valami lenne tényleg a közelben. Minden bizonnyal csak egy apró erdőlakó által kiadott gyanús zajtól rémültél úgy meg.
- Legalább ő mehet, ahova akar – morgom orrom alatt, minek eredményeként Hagrid valószínűleg együttérzőnek szánt gyengédséggel hátba vereget, én pedig majdnem ismét a földön kötök ki, ezúttal arccal előre. Az utolsó pillanatban sikerül csak visszanyernem egyensúlyomat.
Együttérzésemről és érdeklődésemről adva tanúbizonyságot hallgatom könnyfakasztó történeted arról, miként jutottál a nyuladhoz és hogyan sikerült most meg elvesztened. De, a szőrgombócodat kajtatni még mindig hasznosabb elfoglaltságnak tűnik,  mint az, amit eddig csináltunk, úgyhogy teljes mellszélességgel támogatom megmentését.
- Áttérhetnénk a nyúlkeresésre, Hagrid? Az is elég lesz büntetőmunkának. Már így is szörnyen szégyellem magam – a tőlem telhető legártatlanabb kifejezést öltöm magamra, még pislogok is hozzá párat. S ugyan sejtelmem sincs, az óriás bevette-e valóban, de mindegy is, mert végül beleegyezik.
Szusszantva forgatom meg szemeimet Hagrid rendkívül megnyugtató megjegyzésére. Már csak az hiányzott, hogy valóban megegyen valami.
- Nem. Vagy ha mondta is, nem figyeltem – egy kicsit talán már bánom, hogy ennyire kizártam mindent, amiről a félóriás szövegelt, de védelmemre legyen mondva, akkor a legkevésbé se tűnt fontosnak.
- Tudod merre mehetett a nyulad? Hol szeretnek megbújni? – sose volt még ilyen állatom, sejtelmem sincs, mit is csinálnak, ha veszélyben érzik magukat, de remélem, inkább a valahol reszketős és nem a világból kifutós típusok. És az se lenne hátrány persze, ha legalább te ismernéd a szokásait.

[ღ Nyúlmentő akció ღ]

ღ Nyúlmentő akció ღ

Jack

(2002. december 3.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

 Legalább ő mehet, ahova akar - dünnyögi Jack. Kissé kellemetlenül pislogok, miközben zavartan forgatom az ujjaim között a vörös tincsemet, mert hát... Végül is teljesen jogos, hogy morcos, ha az embert így fellökik, akkorcsak morcos lehet. persze, megint büntetőmunkán is van, ami azt illeti, arra meg nem lelkesen és dalolva mennek a diákok, ez nem egy musical. Bár ha az lenne lehet hogy csak idegbeteg módján röhögne és elugrálnánk énekelve kézenfogva a naplementében, miközben egy gyerek arcú nap hülyén viygorog ránk. Ahj, Sophie, nagy traumád marad az a teletabi... valami... Szóval lassan elkezdjük megbeszélni, hogy mi is legyen. hagrid nagyon szereti puszedlit, szóval biztosan segít, és ahogy nézem Jack is inkább minden mást csinálna, csak hogy ne legyen vele.
- Áttérhetnénk a nyúlkeresésre, Hagrid? Az is elég lesz büntetőmunkának. Már így is szörnyen szégyellem magam hagrid végigmér minket, majd sóhajtva meglapogatja a hátát.
- Figyeljetek a hangokra, valami ismeretlen bújik meg a fák között - mondja még búcsúzóul Hagrid, miközben szétválunk. Csak ne egye meg valami nyúlevő fa, vagy vérfarkas... vagy..vagy kentaúr! Tényleg, de most komolyan ők mit esznek? Füvet? A lovak növényevők, de a kentaúrok félig emberek, és... lehet megkívánják a nyúlpörköltet? Te jó ég, csak azt nee! Oké, Sophie nyugodj meg és engedd el az instant pánik görcsöt.
- Tudod merre mehetett a nyulad? Hol szeretnek megbújni? - kérdezi Jack, mire elgondolkozom, és kikerülök egy furcsa színű gyökeret. Biztos nem véres meg ilyesmi, csak nem is tudom... biztos paradicsom... paradicsom eső is eshet nem? Vagy piros hó, nem? NEM?!
- Hmm, hát ő nagyon szereti a levélkupacokat vagy az ilyen kis kellemes bújós helyeket - magyarázom, bár az erdő tele van bújós helyekkel. Szerencsére kicsit havas a táj, és Puszeli nem hófehér. - Krémes barna bundája van. Hová bújnál, ha nyuszi lennél? - kérdezem és körbenézek az erdőben, mert valahogy nem az ösvényen megyünk már hanem a sűrű bozótosban, ahol mindenféle cucc lehet, ami éppen elveszett diákokra éhezik.
- Neked van háziállatod? - kérdezem cska úgy mellékesen, mert azért kínos csendben se szeretnék végigkutyagolni a nyulam után az erdőben. Akkor olyan idétlenül érzem magam és cikisnek.
ó! - kiáltok fel hirtelen és rámutatok a földre. - Azt hiszem erre járt! - mutatom a hóban lévő rózsaszín nequick golyót. - Puszedlinek rózsaszín, és a megijed sokszor boygózik - mondom zavarba jőve. Aztán hirtelen valami rendkívül mély, öblös hörrögés csendül fel, megtörve az erdő amúgy sem békés csöndjét, és olyan hangosan zeng, hogy még a fülem is belefájdul. Szinte egyenesen Jack háta mögé ugrok rémületemben.

F é n y k é p e z ő s  m ó k a
to; Eloise Harding


2004. április 25.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök.

zenéd:
Spring Waltz (Mariage d'Amour) · Toms Mucenieks ● outfited: szokásos

Elfutottam. Kirohantam. Sok volt. Én nem akarok beállni a sorba, és olyas valakiről pletykálni, akivel kontaktom sem volt az ittlétem során, nem is értem, másokat ez miért foglalkoztat. Nincs nekik épp elég bajuk?
Irtó kellemetlen volt, ahogy az a sok szempár rám szegeződött, hogy mondjak nekik valamit. Nem éreztem jól magam. Alig kaptam levegőt, és a folyosó is forogni kezdett. Nos, ezért vagyok most itt, pedig órán kellene lennem. Zihálok és a mellkasom szorítom, mert úgy érzem, a szívem is ki akar ugrani a helyéről. Mindig ez van, egy ideig érzem, hogy jó, hogy megy, hogy ott vagyok köztük, aztán egyik pillanatról a másikra kicsúszik a lábam alól a talaj.
Irigylem Norat, hogy ő ezt tudja kezelni. Neki nem okoz gondot, hányan figyelik minden lépését, gyanítom még élvezi is. Mert ő ilyen, szeretnék ilyen lenni, és nem kiszaladni.
A múltkor is annyira kellemetlen volt, mikor felállítottak, nem is hagyta el szó a szám, épp csak mekegni tudtam valamit, és hálás vagyok a profnak, hogy kaptam esélyt, hogy pásztázó tekintetek nélkül felmondhassam a kiadott anyagot. Mert azzal nem volt gond, megtanultam. Mindig megtanulom. De ha már ketten vannak körülöttem sem megy a beszéd, nem még akkor, ha egy egész teremnyi diák engem figyel. Annyira gyáva vagyok. És annyira szerencsétlen.
Most is belebokszolok a fába, de ahogy mindig, most is nekem fáj jobban. Hallom, hogy törékeny ujjaim hangosan reccsennek, nem bírják. Tényleg igazam lesz, el fogok fogyni. Mély levegőt veszek, mert lépteket hallok, nem akarok bújkálni, igazából nincs is mi elől. Az hogy nem vettem részt a pletykázásba nehogy már olyas valami legyen, amit szégyellnem kellene. Pulcsim ujjába törlöm az arcom, és megpróbálom összeszedni magam, mielőtt míg kilépnék az odúból.
- Szia - nem nézek fel egyelőre, a cipőm orra még mindig érdekesebb, de aztán a kíváncsiság elhatalmasodik, és valamelyest meg is nyugszom, hogy egy háztárssal találom szembe magam.
- Fényképezni készülsz? - ostoba kérdés, de...a szemem felcsillan a gépet látva, mindig is érdekelt, hogy lövi Elois azokat a tök jó képeket, és most bármit szívesebben csinálok, minthogy visszamenjek a falak közé.

F é n y k é p e z ő s  m ó k a
to; Eloise Harding


2004. április 25.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök.

zenéd:
Spring Waltz (Mariage d'Amour) · Toms Mucenieks ● outfited: szokásos

Az a baj, hogy jó volt. Elbújni egy kicsit, és összeszedni magam. Egyszerűen fogalmam sincs, minek erőlködök valamin, ami határozottan nem megy nekem. Jó tudom, nem akarom azt, ami most van, nem akarok ebbe beleragadni, de ha annyival egyszerűbb így élni? Elvárták volna, hogy velük együtt ekézzek valakit, akit nem is ismerek, egyetlen szót se váltottam vele, mégis ócsárolnom kellett volna, csak azért, hogy jóban legyek velük? Ahhh hülyeség.
A léptek kizökkentenek, és kivételesen meg is örülök annak, hogy Eloise az, aki megzavart, talán még lelkesebben is köszöntöm, mint szoktam. Ő azonban a háztársam, róla ha mást nem is, azt tudom, hogy nem bánt. Ennyi pedig nekem elég.
- Jól persze, csak... furcsa egy nap - sóhajtok fel, megforgatom a szemem is, ez rossz szokásom, de mosolygok, mikor a kezében látom a fényképezőt. Neki van mi mögé bújni.
- Itt belül.... amúgy nem rossz, egész történelem van oda bevésve, megnézed? - csillog a szemem, talán ő még értékelni is fogja. Mármint, bekarcolt kezdőbetűk, nevek, meg évszámok, még olyan is van, ami háború előtti, nekem ez irtó menő.
- Vagy szeretnél csinálni pár képet? - teszi fel a kérdést, ami egy pillanatra megdobogtatja a szívem, és teljesen fellelkesülök, már nyoma sincs az előbbi rossz kedvemnek.
- Naná, fényképeztem már, csak azok nem mozognak, sima mugli gép - vonom meg a vállam, nem foglalkozom már rég azzal, hogy félvér vagyok, azt sikerült leszűrnöm, hogy mára nem sok jelentősége van annak, kinek milyen a vére, már azok között, akikkel beszélgetek. Vannak itt nagyobb problémák.
- Csodálom egyébként, hogy túlélte a háborút.... mármint a fa, teljesen viharvertnek tűnik, de szeretek itt bújkálni - a végére persze a földet tanulmányozom, nem a legjobb tulajdonságom, de hát ez van. Beljebb is megyek teljesen magabiztosan, bízva abban, hogy a másik hollóhátas követ engem.

F é n y k é p e z ő s  m ó k a
to; Eloise Harding


2004. április 25.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök.

zenéd:
Spring Waltz (Mariage d'Amour) · Toms Mucenieks ● outfited: szokásos

Hálás vagyok, amiért Eloise került az utamba, és nem más. Idén túl sok minden történik, és jószerével időm sincs feldolgozni. Túl éles a váltás, négy évnyi stagnálás után, amiről még csak azt se tudom állítani, nem élveztem.
Sose vágytam "hírnévre", nagy társaságra magam köré, kellemetlen kérdésekre, de tudtam, az se járja, hogy úgy járom ki a Roxfortot, hogy egyetlen épkézláb kapcsolatra se tettem szert, hisz hányan a fejemhez vágták. Azonban mondani mindig könnyebb.
Nem akartam arról beszélni, mi történt, így inkább azt osztottam meg, mit találtam, az mégis csak érdekesebb, és el is mosolyodok, mikor látom Eloise arcán is a lelkesedést, nem habozok be is vezetni oda.
- Szerintem.... valahol mindenki menekül - megvonom a vállam, ezt láttam, ezt tapasztaltam. Jó, a menekülési módszer más csupán. Valaki nem fogja ténylegesen menekülőre, inkább ott marad a középpontban, harsány lesz, vagy undok és ellök mindenkit. Én csak azért választottam ezt a módszert, mert ez a legkönnyebb.
- Egyébként nem jó szokás, de levetkőzni iszonyat nehéz - húzom el a szám, mert persze, hogy megnyugtat, mások is tesznek ilyet, de ettől nekem nem lesz jobb. Sóhajtok, nehéz egy helyzet ez, de nem akarok most ezen rágódni.
A fényképezésről sokkal szívesebben beszélek, bár túl sok tapasztalatom nincs. Sose vágytam fotós babérokra törni, a kattintgatásnál több pedig nem is hiszem hogy megy, de lelkesen veszem el a gépet, vigyázva, hogy semmi baja ne essen.
- Nekem a mozgók is nagyon tetszenek - mosolyogva említem meg.
- Egyedül az itteni festmények hozzák rám a frászt, szerintem sose lehet megszokni, hogy egy-egy rád üvölt a semmiből, mert épp morcos - forgatom meg a szemem, mert bármennyire is hangzik furának, múltkor is veszekedtem egyel. Közben kattintgatok, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, a másik hollóhátasról is lövök pár képet, mielőtt visszanyújtanám neki a gépet.
- Azt nem ígérem, hogy profi fotók lettek, de az sem járja, hogy rólad alig készül - rázom meg a fejem is mellé, mert gondolom nem lehet ezzel szelfizni, vagy bármi hasonló. A hely meg tök jó hozzá.
- Köszönöm, a málnásat - hálásan mosolyodok el, aztán leülök törökülésbe, mit sem törődve azzal, hogy milyen lesz a ruhám. Az ilyen apróságok sose érdekeltek engem.
- Nehéz őket előhívni, vagy mit csináltok vele? - kérdezem, majd ha kapok innit, akkor kortyolok belőle.
- Sok emberről csináltál már képet? Így háztársakról, meg ilyenek - kezdek óvatos puhatolózásba.