Berwick-upon-Tweed

Berwick-upon-Tweed Anglia legészakibb városa Northumberland megyében. A skót határtól csupán négy kilométerre fekszik, a Tweed folyó torkolatánál. A helyet főként muglik lakják, ám kisebb varázslókolónia él a falucskától északra fekvő erdő határában. A Pye család teszi ki jó részűket, akik a helyi közösség gyógyítóiként is ismertek, ám számos tagjuk neves medimágus-kutató vagy éppen a Mungó lelkiismeretes dolgozója.
Kiváló kiránduló hely azoknak, akiknek nincs ismeretsége a közelben. De az időnként megtartott varázsvásárra is érdemes ellátogatni egy-két különlegességért.

[Újrakezdés]

TO; August


2004. június 1.
Újrakezdés

Már alig vártam, hogy vége legyen a munkaidőmnek. Ez az éjszakás műszak megölt szellemileg. Szerencsére sok érdemleges dolog nem történt, csak néhány kisebb rendbontás, amit az újoncok is meg tudtak oldani felügyelet mellett. Pont ezért sikerült kicsit pihennem. Kivételesen, megengedtem magamnak ezt, mert tudtam, hogy műszak után fontos dolgom van még.
August megkért, hogy segítsek neki kipakolni a régi családi házat Berwick-upon-Tweedben. Biztos nehéz lesz majd neki oda visszatérni. Mesélt már néhány szóval róla, de soha nem egyszerű visszatérni valahova, amihez fájdalmas emlékek kötnek. Remélem, ez a pakolás majd segíteni fog neki a múlt lezárásában és elüldözi azokat a szellemeket, amik néha kísértik.
Amint kilépek a liftből a fogadó szinten azonnal hazaindulok. Még indulás előtt el akarom rendezni a kutyákat, hogy elrendezzem őket. Valószínűleg még ma hazaérek hozzájuk, de ha mégsem, akkor se legyenek étlen-szomjan. Hópelyhet mondjuk magammal viszem, az ő része nem lesz gond. Otthonról egyenesen Berwickbe hoppanálok. A csendes kis falu egy félreeső utcájában találom magam. Kiveszem a kabátomból a címet, amit felírt nekem. Alaposan át akarom előtte azért kutatni a helyet. Nem szeretnék váratlan meglepetésbe botlani.
Emiatt a sok intézni való miatt nem mondtam, hogy mikor érkezem. Tudhatja már úgyis, hogy ha az utolsó pillanatban befut egy ügy, akkor a műszak sokkal hosszabban is kinyúlhat. Igaz, akkor írtam volna már üzenetet neki. Ahogy sétálgatok az utcácskákon valahogy olyan érzésem van, hogy kár lenne elhagyni ezt a kis nyugodt szigetet. Ide is könnyen vissza lehetne vonulni, ha el akarunk menekülni a munkánk vagy a nyüzsgés elől.
A ház elé érve megállok. Nem akarom csak úgy rátörni az ajtót, bár biztos vagyok benne, hogy már tudja, itt vagyok. Ha másért nem, Hópehely beront a házba. Az összes kutya szereti Augustot, de ő valamiért különösen odavan érte. Ahogy Asmodai is. Ők ketten azonnal befogadták és a család részének tekintették. A többieknek azért kellett még néhány találkozás, együtt töltött idő, hogy megbarátkozzanak vele. Nem mindenki viseli jól az új jövevényeket.
- August! – Indulok a házban a keresésére.
Látom, már jócskán előre haladt a csomagolással, nekem alig marad majd dolgom. Talán csak a cipekedés. Mikor megtalálom, magamhoz húzom és megcsókolom.
- Nagyon hiányoztál. Alig vártam már, hogy itt legyek.
Legfőképp azért, mert biztos szükség lesz egy lelki támaszra ahhoz, hogy ide vissza tudjon térni. Nem engedtem volna neki soha, hogy ezt egyedül csinálja végig.
- Mit segítsek?

[Újrakezdés]

Újrakezdés
Gabriel



2004. június 1.

Berwick-upon-Tweedben még mindig szörnyen nehéz volt létezni. Igen, létezni, mert az a sok régi, kellemetlen emlék megült a mellkasomon és szinte fullasztóan szorongatott. Eszembe jutott, ahogy apám szenvedett, ahogy én szenvedtem, ahogy magányosan feküdtem ezen a kanapén. Oldalra is pillantottam a bútordarabra, ahogy a kezemben egy kisebb faládába pakolt, csilingelő üvegcséket tettem ki az ajtó melletti komódra. Szerettem a városkát, szép volt, régi, olyan hely, ahol angy dolgok történtek. Mégis akárhányszor itt voltam, úgy éreztem, menekülnöm kell.
Aztán el is szakítottam a tekintetem és már léptem is ki a nappaliból, vissza a konyhába, hogy az ott lévő tányérokkal és poharakkal folytassam. Ezeknek a nagyrésze átkerül a nagynénémkhez. Túl régiek, hogy bárki is használja őket egy idős nőn kívül. Ráadásul ezek mind emlékek voltak. Fájdalmas emlékek. Éppen egy vízköfoltos pohár volt a kezembe, mikor csaholást hallottam meg és a szemem sarkából lihegő, fehér szőrcsomót pillantottam meg. Felé fordultam és elmosolyodtam.
- Hol hagytad a gazdádat? - kérdeztem nevetve. Aztán megjött a válasz. Gabriel öles léptekkel szelte át a konyhát, aztán megragadott és magához húzott egy hosszú csókra. Ujjaim belevesztek a szőke tincsekbe, ahogy végig simítottam a borostás arcélén a füléig, majd a hajáig. A másik kezemmel épp csak le tudtam tenni a poharat, mielőtt összetört volna. Sok keserűség volt az életembe, de ez a pillanat határozottan felül tudta volna írni az összeset.
- Nagyon hiányoztál. Alig vártam már, hogy itt legyek. - mondta, miközben én még éppen levegőhöz próbáltam jutni.
- Én is vártam, hogy itt legyél... vagyis legyetek. - Néztem el mellette a még mindig lelkes kutyusra. Őrülten csóválta a farkát, mintha máris a játékot várná. Látszott rajta, hogy még kölyök.
- Mit segítsek? - kérdezte végül. Nyilván látta, hogy már eléggé szétszedtem a régi, családi konyhát. Mindenhol tányérok, edények sorakoztak. Az asztalra pedig evőeszközöket, tepsiket készítettem ki. Alapvetően nem is kellett volna mugli módjára pakolni, de ez nekem olyan volt, mint egy búcsú ezektől a tárgyaktól. A házat persze megtartom, valószínűleg egy rokonom ideköltözik vagy én jövök vissza tíz-húsz év múlva. Ki tudja.
- Le tudnád venni azt a nagy sütőedényt onnan? - Mutattam fel a konyhaszekrény tetejére. Le lehetett volna emelni varázslattal, de nem tettem meg. Valamiért tiszteletbe tartottam, hogy azt anyám még muglimódra tette oda. Ő nem tudott varázsolni, mégis itt élt közöttünk, amíg el nem váltak. - Anyám tette fel az utolsó karácsonyi vacsora után. Már vagy... húsz éve... sőt! - Tettem hozzá. - Ő mugli.

[Újrakezdés]

TO; August


2004. június 1.
Újrakezdés

August régi lakása tele van furcsa energiákkal. Úgy érzem, hogy megtalálható itt megannyi öröm és vidámság, míg másrészről szomorúság és bánat is. A falak ontják magukból ezeket az érzéseket. Mindezek mellett takaros kis házról van szó, de azért közel sem annyira, mint amiben most él. Talán csak egy női kéz kéne neki, aki kellően rendbe teszi és felújítja.
- Hol hagytad a gazdádat? – kérdezi Hópehelytől, én pedig igyekszem minél előbb megjelenni a konyha ajtajában, mert mintha onnan érkezett volna a hangja.
Nem is kell neki sokat várni, hogy a karjaimban tarthassam, és egy csókkal üdvözölhessem. Hosszú volt az éjszaka, de nem annyira, hogy most alvással akarjam tölteni a délelőttöt. Az már más kérdés, hogy az este mire fog elmenni, de most egyelőre nem foglalkozok ilyen aprócseprő kérdésekkel.
-Én is vártam, hogy itt legyél… vagyis legyetek.
Úgy gondolom a szimpátia nem csak Hópehely részéről van meg, August is szemmel láthatóan befogadta az összes kutyát. Kicsit féltem tőle, hogy mi lesz, ha nem jönnek ki egymással, de aztán ez a félelmem már az első találkozásuk alkalmával el is illant.
Nézem, ahogy ténykedik, egyesével pakolgatja az edényeket. Szépen sorban be vannak pakolva különböző dobozokba, amik nem, azok az asztalon vagy a konyhapulton kaptak helyet.
- Le tudnád venni azt a nagy sütőedényt onnan? Anyám tette fel az utolsó karácsonyi vacsora után. Már vagy… húsz éve… sőt! Ő mugli.
Felnézek arra a polcra, ahova mutat. Elég magasan van, de nem túl magasan. Könnyen el fogom érni majd. Bólintok is, hogy leveszem, majd felfelé nyúlok és egy pillanat múlva már tartom is a kezemben.
- Mit szeretnél, hova tegyem?
Lerakom a kívánt helyre, majd mivel még mindig a kabátomban vagyok, gyorsan leveszem azt és félredobom egy üres helyre. Így már kényelmesebben leszek.
- Nem lenne egyszerűbb mégis mágiával pakolni? Így sokáig fog tartani. Imádnám, mert minden percét veled tölthetem, de csinálhatnánk mást is délután.
Megértem, hogy ragaszkodik a hagyományos pakoláshoz, de egy ház rámolása nem olyan könnyű. Ha most azonnal nem is jön erre rá, majd egy-két óra múlva.
- Mihez akarsz kezdeni a házzal így üresen? Keresel rá vevőt?
Csöndes kis környék, muglik és varázslók egyaránt lakják. Több előnye és hátránya is van, de azt hiszem azért elhivatottság kell, hogy valaki ide költözzön.
Keresek már megtöltött dobozokat és elkezdem leragasztani őket, majd a bejárati ajtó mellé hordom őket.

[Újrakezdés]

Újrakezdés
Gabriel



2004. június 1.

Belebújtam abba a hosszú, kellemes köszöntő csókba. Mostanában a Gabriellel való kapcsolatom sok megnyugvást hozott. Szerettem ezeket a pillanatokat közöttünk, valahogy nem tűnt olyan elviselhetetlenül szomorúnak az élet és Pipert sem láttam bele minden leselkedő idegenbe. A rettegés csökkent, éppen csak ennek a háznak a keserű csöndje maradt itt, hogy emlékeztessen, mit is éltünk át itt az apámmal. Neki már könnyebb volt, nem szenvedett tovább, de én emlékeztem arra, amit látnom kellett.
A tekintetem anyám kerámiaedényére vándorolt. Rengeteg lakomát sütött benne, de mióta elhagyta az apámat, csak odafent porosodott a konyhaszekrény tetején.
- Mit szeretnél, hova tegyem?
- Ahol van egy kis hely... mondjuk oda! - mutattam az étkezőasztalra, ahol a dobozok és tányérok sokaságában még ott lapult ugyan, de azért akadt hely. Talán ezt nem dobálom ki, hanem elviszem anyámank, ha akar még egyáltalán látni engem.
-  Nem lenne egyszerűbb mégis mágiával pakolni? Így sokáig fog tartani. Imádnám, mert minden percét veled tölthetem, de csinálhatnánk mást is délután.
Elmosolyodtam. Mégis mire nem gondolt? Persze volt itt ágy, ha éppen arra, hogy bújjunk össze, de azért tényleg fontos lett volna ezen végig rágni magunkat. Mágiával nem érinthettem meg a tárgyakat, nem kelthettek bennem emlékeket és így nem tudtam eldönteni sem, hogy meg akarom tartani őket. A tálra néztem, amit leemelt, valójában a kedves gyerekkori emlékeim, a közös karácsonyok éppen ehhez a darabhoz kötődtek. Sima kerámia volt, tetővel, virágos mintával.
- Csak szeretnék emlékezni... mágiával minden olyan személytelen. - Vontam vállat. Az én mindennapjaim része is volt a mágia, habár nem használtuk itthon egyfolytában. Anyámat kicsit fusztrálta, hogy ő nem értett hozzá. Talán idegenkedett is tőle.
- Mihez akarsz kezdeni a házzal így üresen? Keresel rá vevőt?
Közben elvettem egy halom poharat az egyik szekrényből. Elkezdtem dobozokba pakolni őket. Engem nem zavart a fáradtság, amennyire lehetett edzett voltam.
- Ez a családom birtoka. Nem adom el, talán kicsit átalakítom a saját ízlésemre és néha visszatérek ide pihenni. De ez egy családnak való, nem nekem. - Vontam vállat. Túl sok szoba volt egy embernek, ráadásul a kertet is rendbe kellett tartani. A környéket persze szerettem. Szép volt, csendes. A családom ugyan a nyakamra járt, ha csak felbukkantam, de azt még jól viseltem. Ahogy beszéltem a kutyus leült mellém és úgy figyelt, csóváló farokkal, mintha minden szavam érteni. Figyelt, ez pedig legalább olyan jól esett, mint Gabriel gyengédsége.
- Neked nincs olyan hely, amihez ragaszkodsz az emlékek miatt? - kérdeztem és közben az utolsó pohár is becsomagolva a dobozba került. Az evőeszközökön volt a sor, persze nem vártam el, hogy Gabriel is ilyen alapos legyen. Nem ismerhette annyira ezeket a dolgokat, mint én.

[Újrakezdés]

TO; August


2004. június 1.
Újrakezdés

Akárhogy nézem is, ez a hely tele van szomorúsággal és örömmel. A mágia szétveti a ház falait, amit valahol megértek egy olyan tehetséges varázslóval kapcsolatban, mint August. Biztos az apja is ugyanilyen tehetséges volt, ahogy… mire azonban folytathatnám a gondolatot, addigra kiderül, hogy az anyja mugli volt. Ez nem gond, biztos ez adja azt a különleges kisugárzását az épületnek, amit nem igazán tudok megmagyarázni.
- Ahol van egy kis hely… mondjuk oda!
Abba az irányba fordulok, amerre mutat, majd leteszem a tálat. Azt hiszem, ez így hosszú pakolás lesz, ha nem használunk mágiát, de persze annak is meg van a maga varázsa. Meg nyilván úgy az érzelmi értékek is máshogy jönnek elő.
- Csak szeretnék emlékezni… mágiával minden olyan személytelen.
- Ebben egyetértünk. A mágia egyszerűsíti az életünk, de személytelenné is teszi. Rendben, akkor csináljuk a saját kezünkkel.
Odamegyek hozzá és adok egy csókot neki. Azt akarom, hogy érezze, végig mellette állok. Mielőtt azonban jobban belevágnék a dolgokba, a kabátom levetése mellett döntök. Lassan muszáj lesz egy cigit is elszívnom, és majd egy kicsivel később egy kávé sem ártana. Visszaballagok szerelmemhez, hogy egy újabb adag edényt, ruhát, valamit megfogjak és odébb tegyem.
- Ez a családom birtoka. Nem adom el, talán kicsit átalakítom a saját ízlésemre és néha visszatérek ide pihenni. De ez egy családnak való, nem nekem.
A család említésére eszembe jut a mi kis kuckónk. A ház, ahol azelőtt laktam, Alice… Egy ideje nem gondoltam már rá, hogy valaha családom lesz megint. Persze, Elliotnak meg akartam adni a lehetőséget, annyira nagyon vágyott rá, de nem tudom August is így áll-e ehhez a kérdéshez.
- Nem vágysz családra? Rengeteg lehetőség van rá.
Megállok és nekitámaszkodom az egyik szekrénynek úgy, hogy lássam őt. Az arcát, ahogy elgondolkodik. Az sokkal több mindent mond el, mint a gondolatai vagy a szavai. Nem hiszem, hogy hazudna nekem, de mindig az első reakció az, ami sokat elárul egy ember érzéseiről.
Hópehelyre viszont oda kell figyelni, mert így útban lesz. A végén még megtapossuk majd párszor. Van nálam mindig a kutyáknak való elsősegély is, ha szükséges, de tanulja meg, hogy ne legyen útban. Még akkor is, ha nagyon vágyik egy kis simogatásra.
Aztán persze, akasztják a hóhért. Olyan kérdés jön, amire hirtelen nem tudom mit is kéne válaszolnom.
- Neked nincs olyan hely, amihez ragaszkodsz az emlékek miatt? – sóhajtok egyet.
- Ez nem egyszerű kérdés. Az emlékeim egy része még mindig nem tért vissza. Aztán ott van Oroszország, ahol… – ellököm magam a szekrénytől. Nem tudom mennyit hallott róla, de annak idején tele volt vele az újság. - Ahol igazából magamhoz tértem a majdnem halálom után. Igaz, nem hozzám tartozik, de ott gondomat viselték annak ellenére, hogy nem ismertek.
Aztán kiderült, hogy az a hely, az az idő nem volt éppen megfelelő sok szempontból, így hamar elpusztították. Mára már nem sok minden maradt belőle, talán a négy fal és a tető egy része.
- A másik, ahol a családommal éltem. De a háború során elpusztult. A birtok a nevemen van, de soha nem mentem azóta vissza. Én mindent ott hagytam, nem tudtam hozzáérni semmihez.
Ez már két hely azon kívül, ahol éppen lakom. Az egyik ténylegesen hozzám tartozik, a másik csak fontos számomra. Szóval, tényleg megértem, hogy nem tud csak olyan könnyen megválni ettől a helytől és a benne lévő holmitól.
- Most rá kell gyújtanom, mindjárt jövök.
Nem akarom telefüstölni a házat, szóval az ajtó felé haladva kiveszem a cigit a kabátomból, és megállok az ajtótól nem messze. Augusttal minden olyan könnyű, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz, pedig a lányomról még nem is beszéltem neki, csak felszínesen érintettük korábban is.

[Újrakezdés]

Újrakezdés
Gabriel



2004. június 1.

Ebben a házban sosem éreztem magam idegennek. Valahogy annyi minden kötött ide, szép és szörnyű emlékek, mégis otthonos volt, annak ellenére, hogy időről időre fullasztónak éreztem itt tartózkodni. Akkor egyedül voltam és túlzottan is rám találtak a múlt képei, amiket gyűlöltem. Azt kívántam, bár el tudnám felejteni, mondjuk örökre. De ez nem volt ennyire egyszerű. Most persze könnyebb volt, itt volt Gabe és azok a finom csókok, amikkel időről időre megjutalmazott. Szükség is volt ilyen motivációra, hogy még gyorsabban pakoljak. Ez nem a mágia helye volt. Ez egy terápia volt, amivel elengedem a múltat, bár ő talán ezt észre sem vette... hiszen nem fejtettem ki semmit bővebben. Csak pár hónapja vagyunk együtt, nagyon kedvelem és szeretem, de még alakulunk együtt. Nem kellett mindent tudnia rólam.
- Nem vágysz családra? Rengeteg lehetőség van rá.
Megtámaszkodva a szekrénybe pillantott rám. Éppen egy-két pohárral babráltam, ahogy ráemeltem a tekintetem. Volt egy bizonyos fény a szemében, amitől mindig el akartam mosolyodni, most azonban nem tettem. Ez talán túl komoly téma volt. Sokszor gondoltam persze arra, milyen lenne gyerekeket nevelni, normális életet élni. Csakhogy én közel sem voltam "normális" vagyis inkább átlagos. Nekem nem jött össze minden egyszerűen, nem hullott az ölembe az életen át tartó szerelem sem. Szerettem embereket, őrülten, sok-sok vággyal, de egyik sem volt olyan határozottan az. Erre sem mondhattam rá, hiszen még fiatal kapcsolat volt. Bár tudom, hogy mások pár hónap után is képesek voltak megházasodni és családot alapítani. De mit már említettem, nem voltam átlagos.
- Sosem gondoltam rá úgy, mint egy vágyra. - Ráztam meg a fejemet. - Mindig volt más, ami lefoglaljon. - Tettem hozzá és még egyet nyeltem is hozzá.
Jobb is volt erről tovább terelni a témát. Tudtam, hogy neki volt családja, de az tragikus véget ért. Nem mertem vissza kérdezni rá, hogy ő újrakezdené-e. Zaklatottnak nem akartam látni. Nem ezért hívtam ide.
- Ez nem egyszerű kérdés. Az emlékeim egy része még mindig nem tért vissza. Aztán ott van Oroszország, ahol… - magyarázta. - Ahol igazából magamhoz tértem a majdnem halálom után. Igaz, nem hozzám tartozik, de ott gondomat viselték annak ellenére, hogy nem ismertek.
Nyeltem egyet. Ügyes voltam, még így is sikerült felzaklatnom, hogy annyira nem akartam. Éreztem a hangjában a változást. Nem pakoltam tovább, inkább csak rápillantottam megint. A poharak megvárták, míg elmondja, amit szeretne.
- A másik, ahol a családommal éltem. De a háború során elpusztult. A birtok a nevemen van, de soha nem mentem azóta vissza. Én mindent ott hagytam, nem tudtam hozzáérni semmihez. Most rá kell gyújtanom, mindjárt jövök. - Indult el kifelé, én meg megtöröltem a kissé poros kezemet a nadrágomba és már mentem is utána. Nem kellett elrejtenie előlem az érzéseit. Egyszerűen nem volt értelme.
- Gabriel... - érintettem meg a vállát, ahogy mögé léptem. Előre nyúltam mellette és én is elvettem egy cigit, hogy én is rágyújthassak. Ezúttal a pálcámmal gyújtottam meg, aztán beleszippantva, hosszan kifújtam a füstöt, mielőtt megszólaltam volna. - Előlem nem kellett elrejtened az érzéseidet. Én sem teszem előtted. - Folytattam csendesen. Az ujjaim az ő ujjai közé fűztem, a fejemet a vállára hajtottam.
- Az apámat ebben a házban bántották. Sokszor. Nem tudtam megvédeni. Az én életem is tele tűzdelték a tragédiák, megértelek.

[Újrakezdés]

TO; August


2004. június 1.
Újrakezdés

Azt hiszem, ez a mai nap sok szempontból lesz fordulópont az életemben, és talán joggal gondolom azt, hogy egy újrakezdés is. Nem csak Augustnak, hanem nekem is. Mikor a munkám végeztével ide jöttem, akkor még nem gondoltam, hogy pillanatok alatt milyen mélyen fogunk érinteni bizonyos témákat. Még akkor sem gondoltam erre, mikor egyébként teljesen egyértelmű volt. Egy meleg fészket, egy otthont jöttünk kipakolni, nyilván nem azért, mert olyan jó emlékek fűzik ehhez a helyhez.
- Sosem gondoltam rá úgy, mint egy vágyra. Mindig volt más, ami lefoglaljon.
Ezt valahogy meg tudom érteni. Volt egy feleségem és egy lányom, akik lényegében nem miattam voltak. És mégis a lányom olyan érzéseket, cselekedeteket váltott ki belőlem, amiről addig azt hittem, hogy nem is léteznek. Pont ez volt az, ami akkor megváltoztatott annyira, hogy ne feltétlenül a munkám legyen az első, de mégsem sikerült túl jól az, hogy vigyázzak rájuk. Ha nincs Elliot azt hiszem, a mai napig nem jutna még egyszer az eszembe, hogy családot alapítsak.
Valahogy pont ez volt az, ami azt mondatta velem, nem szabad visszamennem oda, ahol azok a szörnyűségek történtek. Ha megtenném talán sokkal határozottabban tudnám elhessegetni a gondolatot, hogy ha úgy alakul akkor Elliotnak is megadtam volna, és most ha úgy alakul, akkor akár Augustnak is megadnám azt a csodát, amit egy gyermek adhat.
- Tudod… – kezdek bele egy pici hallgatás után. - Annak idején én is ezt gondoltam. A munkám és az életem más részei sokkal fontosabbak voltak. Ha rajtam múlik, akkor soha nem lett volna családom. De nem rajtam múlt…
A többi meg már történelem. Vagy azért mégsem. Ha történelem lenne, akkor nem borulnék ki egy olyan egyszerű kérdéstől, mint amit feltesz nekem. Rágom is egy kicsit a választ, hogy biztos legyek benne mit is akarok mondani. Aztán engem is meglep, hogy mennyi minden kicsúszik a számon, lényegében megállíthatatlanul. Most viszont muszáj rágyújtanom, szóval ki is megyek a ház elé. Nem akarom telebagózni a házat.
- Gabriel… Előlem nem kellett elrejtened az érzéseidet. Én sem teszem előtted. – Felé fordulok, hogy kényelmesen tudjon venni a cigiből, majd hagyom, hogy a kezünk összekulcsolódjon.
- Nem arról van szó, hogy elrejtem. Mármint tudatosan csinálom, mert nem engedhetem meg magamnak a munkában, és ez már valahogy hozzám nőtt, mintha nem tudnék kilépni belőle. De az, ami odabent történt… az még engem is meglepett. Nem rejtegetem előled, nincs is értelme, és igazából nincs is mit, de úgy tűnik, még magamat is meg tudom lepni, nem is kicsit.
Megcirógatom a hüvelykujjammal a kézfejét, már amennyire sikerül. Talán azért, hogy őt próbáljam megnyugtatni, talán azért, hogy magamat és talán mind a kettő egy kicsit.
- Az apámat ebben a házban bántották. Sokszor. Nem tudtam megvédeni. Az én életem is tele tűzdelték a tragédiák, megértelek.
- Tudom, hidd el. Csak… – Egy hangos sóhaj hagyja el a bensőmet. - Nem tudom, milyen meglepetéseket tartogatok még saját magam számára.
Elnyomom a cigit, és el is égetem a csikket, hogy még nyoma se maradjon a környéken sem. Ha August befejezte a sajátját, akkor másik kezemet az arcához emelem. Csak egy pillanatra el akarok veszni abban a zöld szempárban.
- Akármi is történt a múltban, túl fogjuk élni, meg fogunk birkózni vele. Te és én. August, hogy te az utamba kerültél, nem lehet véletlen. Azt hiszem, lassan formálsz olyanra, amilyennek most kell lennem.
Elengedem őt, és kicsit végignézek a házon. Lenyűgöző látvány, fenséges és árad belőle az itt átélt borzalmak energiája.
- Azt hiszem, ez nem csak a te újrakezdésed lesz.