Re: Szellemszállás

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Igazából... nem gondoltam volna, hogy egy nap majd tejesen önszántamból, mindenféle kényszerítés nélkül belépek az oroszlánok barlangjába.
Nem, egyáltalán nem gondoltam volna.
Ha lehet, már csak elvből is kerülni akartam a pirosakat. Mindig. Ezt persze valahogy egész életemben megnehezítették bizonyos tényezők. Kezdetnek például Benjamin, aki elég egyértelműen griffendéles volt. Majd pedig jött Nightingale. És, nos... hát igen. A dolgok már csak ilyenek.
Arról a bizonyos, négy nappal ezelőtt történt dologról... nem. Egyszerűen csak... nem beszélünk. Hirtelen jó ötletnek volt beleolvadni az iskolába pirosban, na de...
Ne, valóban ne beszéljünk róla.
Kissé összehúzom magam, miközben elsiklok két nagyhangú fasz mellett az ajtóban. A hangulat már közelít a kellemeshez, igaz, akármilyen mértékű és vadságú buli számomra már egészen gyermeteg a Tabu után. A hegeim még jelzésértékkel sajganak fel minden mozdulatra, ám az is igaz, ezeket nem mind Feryll okozta. Mármint... Summer. Hiába viseli ő is azt a nevet, nem... Feryllből csak egy van.
Volt.
- Fraser! - kicsit megrezzenek a kurjantásra a fülem mellett, ahogy egy nagydarab tenyér csattan a vállamon. Oldalra sem pillantok, úgysem ismerem az alakot, és bőven elegendő a megcsapó alkohol szaga, amely felém terjeng a levegőben. - Hát mivaaaan, hogy megy a kvidics, haver?
Aprón mormogok egyet, és lapos pillantásomat egészen a falig csúsztatom, hogy kiszúrjam az ott sorakozó üvegeket és poharakat. Hm... valaki betárazott, mi? Szinte már várom a pillanatot, hogy Frics üvöltözve rajtaüssön a kis bulin.
- Faszán, faszán... - Amíg a másik örül velem, egyszerűen csak kibújok a karja alól, majd egy könnyed mozdulattal elvegyülök. Nem mondom... az önbecsülésemet egy egészen kicsit sérti, hogy itt vagyok. Már nem is a tény miatt, hogy születésnapom van. Az francokat érdekel. Éppen eléggé... kiünnepeltem magam délelőtt, ahogy átugrottam anyámhoz és Benjaminhoz. Nem, mintha annyira szükségét éreztem volna megjelenni, inkább csak... értelemszerű okokból nem én vagyok az egyetlen, aki ma egy évvel idősebb lett. Közben meg bemutattam legalább nekik Cleot is, így ő sem unatkozott egész nap az újdonsült, egyelőre meglehetősen üres és szánalmas kis lakásunkban.
Saját lakás. Ez valahol azért eléggé... röhejes, nem? Talán csak nekem.
Teszek egy kört, mielőtt megközelíteném az üvegeket. Minden lépés fáj egy kicsit. A mellkasomat és hátamat ért átok Adwell kibaszott pálcájából... nem a lehető legjobbkor jött. Persze... ez az egész helyzet nem a lehető legjobbkor jött. De tulajdonképpen... teljesen mindegy, hm?
Felmarkolok egy üveget az asztal széléről, és úgy nézek körbe. Igazából egészen hidegen hagy a partihangulat. Nightingale-t keresem, ugyanis... mennyi esélye van, hogy pont ő ne lenne itt? Na ugye. Amikor Benjamin megemlítette ma ezt a bulit, egyből megihletett, hiszen a kölyök valamiért nem volt hajlandó a leveleimre. Már arra az egyre, amelyet tegnapelőtt küldtem neki, és arra kértem, hogy találkozzunk. Egyszerűen csak nem jött válasz. Persze, baromi fontos az iskola, értem én... de ez is fontos. Az persze más kérdés, hogy nem sok mindent sikerült kiderítenem.
Basszameg, kibaszott szánalmas ez az egész.
Halkan sóhajtok egyet, úgy emelem számhoz az üveget, hogy nyeljek egy kortyot. Az alkohol csípős utóíze nem kelt kifejezetten jó emlékeket... abban a pillanatban viszont megvillan a keresett fej a többi között, ha csak egy pillanatra is. Ellököm magam az asztal szélétől, még egy kortyot veszek magamhoz, és azzal együtt indulok el Nightingale felé, hogy a táncikáló tömegen átpréselődve odajussak hozzá.
- Jó a buli, hm? - szólalok meg, ahogy éppen elég közel érek, és szinte a fülébe tudom súgni a szavakat. - Csak kicsit sok a piros...
Halkan horkanok egyet, hogy aztán szavaimat egy újabb korttyal mossam el. Talán nem kéne innom. Mostanában kicsit túlszaladt a dolog. Ám a pár napja történtek... valahogy kiérdemlik, ahogy maga a tény is talán, hogy születésnapom van. Valahogy meg kell ünnepelni, hm?
- Valaki nagyon elfoglalt mostanában... - teszem aztán hozzá kevésbé felhőtlen hangon, csak hogy érezze: igen, a levélről beszélek, és igen, bosszant, hogy válaszra sem méltatott.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Nem akar itt lenni.
Minden idegszála üvöltve pattanásig feszül az ellen, hogy magán érezze a bulihangulatot, a pia szagát, a felelőtlen tizenévesek túlfűtött vidámságát. Mintha az égvilágon semmi rossz nem lenne ebben az életben és minden olyan kibaszott boldog és gondtalan volna. Mintha minden rendben lenne.
Semmi sincs rendben. Az ő koponyájában biztosan nem és ezen a helyen nincs elég pia, drog, a zenébe pedig nem keveredik bele Wolfgang manipulációja, hogy valóban képes legyen átadni magát és elfelejteni minden képzeltnek remélt, mégis valós szörnyeteget, mely lépten-nyomon az árnyékában jár.
Három nap telt el. Perceknek tűnik. Egy örökkévalóságnak. A szemén még mindig látszik némi bevérzés, de a legrosszabbon már valójában túl van. Fizikailag legalábbis. Mégsem képes túl sokáig a táncoló tömegben ott maradni. Minden hozzá súrlódó test, minden félrecsúszott érintés kellemetlen, jeges borzongást nyal végig a nyakszirtjén és égnek mereszti a tarkóján a pihéket, karjain a szőrszálakat. Különös, nem igaz? Azon az éjszakán... egyetlen ujjal sem ért hozzá, most mégis elviselhetetlen, hogy valaki... bárki is megtegye. Még Sebastiant is kerüli napok óta nagyon vigyázva rá, hogy véletlenül se kerüljenek lehetőleg egy légtérbe. Talán képes eladni nagy általánosságban az érdektelen közönségnek, hogy rendben van, de az az érzékeny farkasszimat valószínűleg kiszimatolná, hogy valami nem stimmel. Sokkal könnyebb volt az apja után visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, holott akkor még a pálcáját is elvesztette. Ez az új... régi. Ez itt nem az övé. Nincsenek összehangolódva és a legkisebb hajlandóságot sem érzi rá, hogy kezdjen vele bármit is. Talán nem emlékszik kristálytisztán mi történt annakidején, de... tudja, hogy varázsolt vele. És emlékszik a hullára is. Nem egyre, hanem kettőre. Egyedül. Vele. Nagyon jól tudja, hogy az első és utolsó varázslat, amit vele használt valami, amire képesnek sem tartotta magát.
Nem törődött hát a pálca csendes vibrálásával az elmúlt napokban. Az újra és újra társának ajánlkozott a magányban, ám még annyira sem tudott ránézni, mint másokra...
És mégis... mit keres itt?
Valahogy kikecmereg a felsőévesek sűrűjéből és abban a pillanatban, hogy végre kifújja magát, hirtelen végigfut rajta a jeges borzongás. Kissé paranoiásan pillant körbe. Valaki elölről kurvahangos, de a dübörgő zenén nem hallja át a szavakat. Lényegtelen...
Rájön, hogy kurvára nincs nála pia. Abszolút kizárt dolog, hogy átverekedje magát a tömegen újra, de ha nem issza le magát úgy istenigazán, semmi értelme nem volt eljönnie. Valójában. Sehogy, semmi értelme nem volt ide eljönnie. Hiú ábránd, hogy majd itt elfelejt bármit is. Wolfgangre lenne szüksége, lehetőleg napokon át, hogy kiégessen belőle az égivlágon mindent.
- HÉ! - Kiált fel valaki mögötte. Valószínűleg azért, mert elhaladtában gondolkodás nélkül vette ki a kezéből azt a poharat. Megfordul, felvont szemöldökkel emeli meg a piát, tesz néhány lépést hátrafelé.
- Óh? Csak nem keresel valamit? - Kérdezi ártatlan hangon, mire a csávó szeme alatt betikkel egy ideg.
- Nemár, szerezz magadnak sajátoneeee fúj! - A felé forduló indulat hamar fintorba torzul, ahogy ő szenvtelen képpel végignyalja a pohár száját továbbra is hátrálva.
- Baszd már meg Nightingale. - Mutat be neki a srác egy egyezményeset, mire ő rohadék mosollyal válaszol. Szimpla griffendél dinamika. Reflexszerű. Ahogy a fiú dohogva elfordul, megenged magának egy halk, elcsukló nevetést is és ebben a környezetben az égvilágon senkinek nem tűnik fel, mennyire üres. Belekortyol a piába. Konkrétan meg egyben lenyeli a felét - kis híján félre.
Háta nekiütközik valakinek és a váratlan kontakttól azonnali reflexből megfeszül.
Nem először fordul elő ma. Már-már megszokta a saját reakcióját és nem érti meg azonnal ezúttal miért sokkal. Sokkal élesebb. A hangja előbb érkezik, mint ahogy agyába felmászik az illata és ott pánikszerű gyorsasággal helyre kattannak az illatok.
Mindenki. Mindenkitől képes volt azonnal félrerebbenni, de attól a hangtól azonnal megfagy a vér az ereiben.
Nem...
Hallja a szavakat. Fel is fogja őket. A fülén játszó lélegzettől egyszerre ugrik egekbe a pulzusszáma és karmol végig a gerince mentén valami istentelen jeges feszültséggel.
- Fraser... - Jóformán csak nyögi a nevet, ahogy végre visszaszakad tüdejébe a lélegzet. És a következő szívdobbanással nemes egyszerűséggel elrugaszkodik tőle.
Még csak hátra sem néz. Egyszerűen elinal, bele egyenesen a táncoló tömegbe, keresztül mindenkin. Hirtelen semminek tűnnek ahhoz képest, ami mögötte van. Aki.
Nem nem nem...
Ki kell jutnia innen.
Nightingale kimondottan gyors, ha arról van szó, hogy menekülnie kell és pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy pontosan azt csinálja.
Az egyetlen ok, amiért az udvarra lép és nem indul meg visszafele inkább az a tény, hogy nem akar vele kettesben maradni egy szűk járatban fedezék és lehetőségek nélkül, nem. Pánikba pácolt agytekervényei a nyílt terepet, ahol van mozgástere még mindig biztonságosabbnak érzékeli. Fel sem fogja a hideget, pedig nem a februári klímához öltözött. A kabátját valahol elhagyta bent és a vörös alapon fekete "Go Fun Yourself" feliratú póló alá vett sötét, vékony pulcsi, a fekete szűk nadrág és bakancs kombó nem sokat véd rajta. Nem számít különösebben.
Ahogy nem gondolkodik azon sem, miért csúszik a kezébe a pálcája olyan természetességgel, mintha az elmúlt majd két hónapban bármikor is használta volna.
- Calligo. - A varázslat olyan könnyen jön, akár a lélegzet és a pálca azonnal reagál rá. Abban a pillanatban, hogy Fraser kilép a szabadba - már ha követte egyáltalán -, hirtelen sűrű fekete köd veszi körbe.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Nincs sok hangulatom ma a partizáshoz.
Alapból sincs. Nem vagyok az a... szétcsapós fajta. Vagyis, pár nappal ezelőttig tényleg nem voltam. Aztán hirtelen csak jó ötletnek tűnt... borultak a poharak, az üvegek... meg igazából, franc tudja még mi. De tényleg, franc tudja. Tulajdonképpen arra sem igazán emlékszem, hogyan jutottam haza. Ami azért meglehetősen... kellemetlen. Bezzeg az átkok emlékei rémlenek. Még mindig.
Sajognak a porcikáim. Nagyjából... az összes. Nem csak a buli, de a pár nappal ezelőtti roxfortos látogató is betett. Persze, nem mondom... Adwell nyilván rosszabbul járt. Ettől függetlenül még ott fut a két ostorcsapás a pulóverem alatt, és azok minden kis lépésnél jelzik szépen, hogy igen, Fraser, erre igazán rábasztál.
Egy részem nagyon szeretné leinni magát a sárgaföldig újra. Egy másik részem pedig még a kezemben tartott lángnyelvtől is undorodik kissé. Furcsa a kettősség... így csak húzok egy kortyot, és úgy keresem tovább Nightingale-t a tekintetemmel.
Igazából tökéletesen megvan annak is az esélye, hogy nincs itt. Hiszen... nem írt vissza a levelemre. Ugyebár. Az én koromban azért nem volt ennyire sűrű az iskola...
Oké, ez talán ebben a formájában nem igaz, de az is biztos, hogy mástól volt sűrű, mint napjainkban. És erre valószínűleg Nightingale is pontosan emlékszik.
Elkergetem inkább a gondolatokat, ugyanis megvillantom az arcát. Persze... Nightingale és a bizonyos gondolatok elkergetése nehezen összeegyeztethető. Persze... lassan kezdik felváltani más emlékek a vonásokat. De ez a folyamat tényleg baszottul lassú. Annyira könnyű volt évekig elmerülni a saját szenvedésem és önsajnáltatásomban, hogy ezek az emlékek egyszerűen... eszembe sem jutottak. Talán azért sem, mert néha Feryll még a józan gondolkodást is kiátkozta belőlem. Mostmár talán ezeket az emlékeket kéne mélyebbre temetni. A vér szagát, az egyre lejjebb süllyedő sötétséget, a fájdalmat... ahogy a padlón heverve csak annyit érzek, ahogy átlép felettem, és már-már vágyóm azt az átkot... de nem jön. Otthagy. Hadd szenvedjem vissza magam egész darabokba, hogy aztán újra szétszedhessen...
Múlt idő, Aiden. Ő már múlt idő.
Veszek egy mély levegőt. Néha még mindig emlékeztetnem kell rá magamat. Úgy értem... egész gyakran.
Van egy bizonyos reakció, amire számítok Noah részéről. Az eddigi különös találkozásaink után legalábbis... egészen kezd felkészülten érni a stílusa. Ám most egyik fejemben lejátszódó opciót sem kapom meg. Egy olyat egyéb verziót mutat, amelyre kissé sem vagyok felkészülve: semmit.
Felém se fordul, rám se néz. Nem mondom, reagál rám... egyszeren csak váratlan az a sercegés, amely elér felőle.
- Fraser... - Felé fordítom a fejemet, befogom a számat, még ha a szavaimat nem is fejeztem be teljesen. Egyszerűen csak elfelejtem, mibe kezdtem, és a tekintetét kutatom... nám. Kutatnám.
Mert hogy sarkon fordul, és beleveszik a tömegbe.
Mi a merlin jóságos fasza volt ez?
Egy röpke pillanatig csak bámulok a nyoma után. Nem értem. Egyáltalán nem értem, és... mi a fasz, Nightingale?
Halk kis mordulással fogok rá erősebben az ujjaim közt tartott üvegre, és utána indulok. A fel-fel  bukkanó fej után sietek, és nem, nem hagyom, hogy eltűnjön előlem. Mégis mi a szart képzel? Hogy csak úgy... itt hagy? Miután még kishíján össze is törettem magam miatta az iskolában?
Hüm. Rendben, az előzőt határozottan nem ártana nem kimondani hangosan. És lehetőleg magamban sem többször.
- Mi a fasz, Nightingale... - morgok, azzal sem törődök, hogy valakire valószínűleg épp ráöntöttem az italát, mert most utánam ordibál. A nevemet is tudja, de igazából úgysem, így csak nem is törődök a dologgal. Ez már Benjamin ügye lesz.
Még látom, amint kilép egy valószínűleg az udvarra vezető ajtón, a küszöbre érve azonban... egyszerűen eltűnik. Egy frusztrált sóhaj szakad ki belőlem, ahogy kilépek a csípős hidegbe, mögöttem a rozoga ajtó pedig tompán csapódik is, hogy a zenéből és a tömegből csak egy halovány lüktetés marad, nem sok más.
A jobbom nem engedi el az üveget, de a balom a galagonyáért nyúl, amely egyelőre kissé összezavarodottnak tűnik. Egyre ügyesebben veszi át az érzéseimet.
- Kibaszott vicces, Nightingale... - morranok fel. - Biztos kurva jól szórakozol, hogy húzod az időmet, de sajnos most nem vagyok kincskeresős kedvemben. Előtolnád esetleg a pofád?
A pálca meg-meg bizsereg ujjaim alatt, de nem emelem meg egyelőre, hogy leszedjem a griffendélesről a bűbájt. Egy részem bízik benne, hogy tényleg csak szórakozni próbál... Számításba sem akarom venni a lehetőséget, hogy valami... több van emögött. Nem. Én csak... nem, oké? Ne ma, ne most.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Ennek egyszerűen csak nem szabadna megtörténnie. Nemhogy nem ma és nem most, soha a büdös életben. Miért? Merlin faszára, mégis mit követett el vele szemben, amiért hajlandó időt pazarolni arra, hogy újra és újra levadássza...? Mi a terv? Két kínzás között tartanak egy 2-3 alkalmas bízz bennem kört, amiben "véletlenül" találkoznak és ő elbizonytalanodik újra... és újra... nem. Ennyire azért nem nézhetik hülyének.
Egyszerűen csak nem érti, miért. Miért van erre szükség megint. Miért veszi a fáradtságot egyáltalán megtalálni. Miért és hogyan ismerhette félre ennyire fatálisan...
Talán mégis kibaszottul hülye.
Nem hagyta elvérezni a Rengetegben és ettől... az egész véletlenszerű találkozgatástól, a beszélgetésektől, mindentől, amit előadott neki, Hurkától... egyszerűen csak... elkezdett megbízni benne. Nem ellenségként, nem idegenként tekinteni rá, hanem valamiféle... barátként egyenesen? Basszameg, még jóformán hiányzott is, bár ezt legalább könnyű indokolni azzal, hogy ezúttal valóban akart is valamit tőle.
Mondd, Nightingale. Komolyan elhitted?
Igen. Ami azt illeti, igen. Komolyan elhitte. Mikor lett ennyire kibaszottul szánalmas, hm? Miért érzi úgy, hogy kikaparták a szívét a mellkasából és megfullad nélküle... nem mintha lett volna egyáltalán. Azt elhagyta valamikor két holttest felett és ha meg is találná, hát... nem áll szándékában visszagyömöszölni a testébe és nem csak azért, mert mostanra valami felismerhetetlen fekete mocsokká rohadt a padlón valamelyik elhagyatott tanteremben.
Tudja, hogy követi. Egyszerűen csak érzi. De érezné akkor is, ha nem tenné már, mert a paranoiája nyilvánvalóan abszolút megalapozott. De egyszerűen csak tudja. Hiába nem néz rá, ha minden idegszála ráfeszül, ha hallja a ráadott reakciókból, az üvöltésből.
Komolyan, Fraser? Mi a kurva életért nem tudja egyszerűen csak békén hagyni... nem mintha legutóbb nem lett volna elég alapos.
Nem.
Valójában... nem mintha nem figyelmeztette volna. Jobban tenné, ha gyűlölné, hm? Olyan kibaszott szánalmasan nagypofájú griffendéles volt az az ezzel ellentétes kijelentés tőle. Egészen más fénybe helyezi azokat a gúnyos reakciókat...
Annyira kibaszottul fáj.
Nem mintha újdonság lenne. Nem mintha véletlenül nem bízna az égvilágon senkiben. Nem mintha valójában annyira meg kellene lepje...
Amilyen hangos máskor Nightingale jelenléte, most olyan végtelenül néma. A csendje nem beszédes, valami nagyon mély, rezzenéstelen, hideg némaság, mely részévé válik a sötétségnek, amibe beleburkolja. Nem képes örömöt, vagy elégedettséget érezni afelett, hogy a pálcája végre... engedelmeskedik neki. Vagy talán csak benne pattant el valami végleg és ezen a ponton már minden mindegy.
És mégis. Hogyan ne engedelmeskedne. Azt a sötétséget mintha a bőre alól, a bordaketrecből idézte volna elő és most... Fraser az egyetlen benne.
Pillantása némán figyeli feketébe burkolt alakját. Látja a pálcát. Hallja a hangját. A koponyájában azok a szavak nagyon más tónusban csapódnak le, mint amiben valójában elhangzanak. Komolyan azt várja, hogy odasétál elé engedelmesen a következő körért?!
Felülírja azt a jeges félelmet a düh elkeseredett forrósága. A Capitulatus már némán jön egyenesen a pálcára szegezve. Így, hogy csak ő lát a sötétben, nincs nehéz dolga megcélozni.
És baromi nehéz levédeni. Majd két teljes hónapja nem varázsolt. Az a felgyűlt, frusztrált energia jóformán kiömlik belőle, mint valami felbolydult vihar. Ott rezonál a sötét köd minden alkotóelemében, mintha folyamatos kapcsolatban lenne a saját hatásával. A feszültség apró kisülésekben cikázik Fraser bőrén és a sajátján is. Teljesen lényegtelen számára, hogy végül kiszedte-e a kezéből a galagonyát, vagy sem. Jóformán azonnal küldi a következő átkot, mindegyiket egymás után valami fájdalmasan gyors ütemben, meg sem várva, hogy az előző egyáltalán betalált-e, vagy kifejti-e a hatását. Flipendo. Everten Static. Obstructo. Incarcerandus. Immobilus.
Nem ezeket a varázslatokat akarta használni. Sokkal. Sokkal dühösebb annál, semmint hogy nemes egyszerűséggel földre akarja vinni, vagy mozdulatlanná tenni, mégis... ebben a pillanatban nem gondolkodik és egyszerűen csak rászór mindent, ami első ösztönből felsistereg azon a pálcán.
És Nightingale ebben a percben irreálisan erősnek tűnik. Mint a ketrecből kiszabadult vadállat, amit az őrületig kínoztak fogvatartói és mégis első tébolyult percében is kristálytisztán tudja melyik célpontot kell darabokra tépni.
Még a saját védelmével sem törődik különösebben, bár a mindent körbevevő sötét nem szűnik meg létezni magától. Addig nem, amíg Fraser így, vagy úgy de földre kerül. Ha máshogy nem, hát testközelből fog nekiesni egészen addig, amíg ki nem köt felette térdelve, a pálcájával az álla alatt. Ez az, ahol a sötétség szétfoszlik és a felemás szemek szembetalálják magukat azzal a nyúzott, elkínzott arccal, a karikás, bevérzett szemekkel, a barna szempárral.
Azok az íriszek... mérhetetlenül üresen kongnak. Fénytelenségükben mintha csak árnyéka lenne önmagának és ez valami elmondhatatlan hiányérzetet hagy a most mosolytalan, fakó arcon. Máskor nem ennyire feltűnő, mennyire sokat kommunikál az a szempár, azok a vonások, de a hiányukkal szinte ordító a különbség.
Állkapcsa keményen zár, pattog benne egy izom saját feszültségétől. A Haragjától. Az a feketének ható pálca mélyebbre fúródik áll alatt kicsit megemelve, de nem eresztve a szemkontaktusból. Megvonaglik a szája saját frusztrációjától, ahogy újra. Képtelen varázsolni. Képtelen kimondani azt az egyetlen szót, amit pedig mostanra joga lenne újra és újra és újra, ezerszer is visszaadni.
- Miért. - Csúszik ki helyette az, amit többször tett már fel neki, mint ahányszor nem és kevesebbszer kapott rá választ, mint ahogy szerette volna. - Miért nem tudlak még mindig... - Elhallgat, képtelenül kimondani egyáltalán. Egyszerűen még csak... szóban sem megy. Annyira. Kibaszottul. Szánalmas.
- Miért, Fraser. Soha nem ártottam neked. Te ártottál nekem. De megbocsátottam. Megkedveltelek. És mégis... - Frusztráltan elhajítja saját pálcáját, ujjai helyette a pulóver nyakára fognak, ott gyűri csomóban, ahogy megemeli kicsit maga felé. - Van róla fogalmad, mennyire kibaszottul kegyetlen, amit művelsz? - Hangja megkínzottan csuklik el, ahogy gombócba gyűlik a torkában a keserűség. Észre sem veszi az arcán végigszántó apró kis könnycseppet. Még csak nem is sír. Egyszerűen csak túlcsordul benne saját elviselhetetlen zaklatottsága.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Valami furcsa módon ismeretlen az érzés, hogy menekülnek előlem.
Mert oké, ahhoz már eléggé hozzászoktam, hogy valaki folyton a nyomomban van. Hogy valakinek valami baszottmód nem tetszik a pofám, esetleg rosszat tettem vele, esetleg... kiraboltam... de ez? Hogy konkrétan rám se néz, és csak úgy elfut? Még a könyvtárban sem tette ezt. Pedig megtehette volna, hogy egyszerűen csak elfut, gondolkodás nélkül, jelt ad annak a felbukkanó aurornak és szétszedet a picsába... de mégsem.
Akkor most mit tettem, hogy elfutsz, Noah?
Sok oka van annak, hogy ennyire zavar. Hogy ennyire hitetlenkedve indulok el utána, nem nyújtva fikarcnyi reakciót sem azok felé, akiket vélhetően fellökök. Az elmúlt napok... szarok voltak. Inkább hetek. Igazából... kibaszottul szarok, oké? Nem mondom, hogy annyira vártam a találkozót... de a francba is, ha más nem is, de Noah egy dologra egész biztosan képes: elfeledtetni velem az alapvető gondolatokat, amelyek napközben nyomják a fejemet. Meglehet, hogy ezek helyére mellette nem feltétlenül jobb képek kerülnek, de... mások. És nekem most szükségem van egy kis másra.
És nem, Nightingale, basszameg, nem ilyen másra gondolok!
Egyszerre önt el az értetlenség és a düh. Mert igen, egy részemet felhúzza ez az egész, főleg, mert tippem sincs, mi a szar történik. Mit tettem? A legutóbb egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha annyira gyűlölne és tartana tőlem. Tulajdonképpen... nem is lenne oka. Már tartani tőlem, merthogy gyűlöni? Arra lenne, oh, kurvára lenne, és... mégsem. Eddig mégsem tette.
Eddig.
Nem is tudom. Egy részem folyton azt kérte és remélte tőle, hogy majd megkapom az érdemelt utálatot, talán többet is. És nem. Ő egyszerűen csak... nem volt hajlandó ezt megadni, úgy nem, ahogy Benjamin, anyám... és még az a sok ember, akit összetörtem valamilyen formában. Ezt sosem értettem, és mégis... talán egy kis részem vágyott rá. Valahol, mélyen, elrejtve, elnyomva, de... most mégis szinte kétségbeesetten vinnyog ez a rész.
Konkrétan eltűnik a szemem elől. Elégedetlenül morgok, pláne, hogy így erősen tehetetlen lettem - megpróbálhatnék varázsolni felé, dehát az merre is van? Talán már el is húzott a Roxfort felé, kérdések és kérdőjelek között hagyva. Mi a fasz van, Nightingale? Ha hozzámvágná, mi a gondja, elviselném. Ennél jelenleg akármi is jobb lenne.
- Mi a szarért bujkálsz, Noah... - morgok, majd csak lemondóan megcsóválom a fejemet. Nem is tudom, mit érzek... vagy inkább nem akarok a tudatában lenni. Mert ezek az érzések nem én vagyok. Nem is voltam, vagy leszek, ez csak...
Mindegy. Igazából annyira kibaszottul mindegy, hm? Lehajolok, hogy az ajtótól rövid kis fa verandára tegyem a kezemben tartott üveget, hogy aztán helyetfoglaljak mellette én is, és ekkor nyelem be az első átkot. Olyan hirtelen és váratlanul kap el, hogy az ereje, még ha nem is találja el pont a pálcámat, de vállbakap, és az ajtóig lök, amely bár nyikkan egyet a súlyomtól, de talán a benti buli zaja ezt könnyedén el is nyeli. Felkapom a fejem, hogy megpróbáljam felmérni, merről jöhetett a csapás, ám addigra azt követi néhány másik. Igazából mielőtt felfoghatnám, mi a franc van, már az udvar közepére lök az átok.
Nem komoly átkok ezek. Nem olyanok, amelyeket nem lehetne könnyűszerrel kivédeni... ha látod, merről jönnek. És én abban a pillanatban semmit sem látok.
Másodszorra pördülök meg a levegőben, ahogy végre a galagonya eszeveszett, zsibbasztó energiája, amellyel szinte sikítozik rám, hogy használjam végre, eljut az agyamig is. Rácsapódok a sajgó mellkasomra és zihálok, csak rekedten jön a számra egy Circus Protegum, de persze ez sem elég ahhoz, hogy megvédjen addig, amíg legalább összekaparom magam a földről. Már reflexből gördülök odébb, még ha nem is csattan varázslat, de a túlélőösztön ott lüktet bennem, és menekülésre sarkall.
A pálcám épp ellenkezőleg. Szinte a fülembe suttogja azokat a kegyetlen varázslatokat, amelyek támadóképtelenné tennék az ellenfelemet még úgy is, hogy láthatatlan... és nem. Mégsem vetek be egyiket sem, hiába tűnik már-már csábítónak...
- Mi a jó fasz, Nightin...
Még egy rántás. Egy erős lökés a mellkasomra, valahonnan, egy helyről, amit nem látok, mert igazából hirtelen nem is látok semmit, csak annyit érzek, hogy a testem valami erősnek csapódik Valószínűleg a ház oldala. A vér fémes ízét érzem meg nyelvemen, a fejem zsong és minden egyes porcikám fájdalmasan zsibbad végig, de máris nyúlnék oldalra, hogy meneküljek... nyúlnék a pálcámért, de nem megy. Mert hiába tapogatom magam mellett a füvet, a galagonyának és annak veszélyes rezgéseinek kibaszott nyoma sincs.
Valami nehezedik a mellkasomra, hogy halkan, fájdalmasan felnyögök, ezzel együtt nyitom ki végre a szememet is. Akárhol is van a pálcám, szinte érzem az idáig nyomuló lesajnáló vibrálást - mi a fasz volt ez Fraser? És mégsem mozdulok még most sem, ha számról - vagy orromról - legördülő vércseppek így végigfolynak egész arcomon is, le a fülemig és nyakamig.
Ekkor pillantom meg végre az arcot, tisztán, ahogy felettem térdel. A pálca hegye egészen a nyakamba fúródik az állam alatt, hogy kissé frusztráltan kifújom a levegőt az orromon, de mégsem ellenkezek. Egyrészt, nincs pálcám. Az övé meg a torkomban, így hát fő a mozdulatlanság... még ha tudom is, hogy amúgy sincs sok esélyem. A szívem valami furcsa ütemet játszik le a mellkasomban, ahogy azokat a vörös szemeket bámulom... Már nem is tudom, mi okozza a dübörgést, a saját vesztem közeledő íze, vagy a hirtelen megszülető kérdés: mi a franc történt veled, Nightingale?
Fájdalmas ez a fej. Ez a tekintet. Fájdalmasan ismerős... olyan, amely éveken keresztül visszanézett rám a tükörből. Olyan, amely nem született meg csak úgy magától. A barna szemekben még csak... a sértettség sem csillan. Inkább semmi. Ami talán a lehető legaggasztóbb mind közül.
Jár az agyam. Próbálok rájönni... komolyan. Általában tudni szoktam, hol basztam el. Tudom, miért kapom azt, amit. Ma ez nincs így.
És mégis - a helyzet túlságosan kiélezett, túlságosan egyértelmű. Érzem a felbizsergő átkot a pálca hegyén, ahogy a bőrömre csúszik az abból lüktető energia, és meg is borzongok tőle egy pillanatra. Rég nem hevertem ilyen helyzetben... de az is pontosan ugyanilyen volt, és a testem emlékszik rá.
- Miért. - Visszavillan a tekintetem azokra a sötét szemekre. - Miért nem tudlak még mindig... - Nem reagálok, csak egy apró nyelést engedek meg magamnak, amely talán megmozdítja a pálcát. Bízok benne, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy kirobbanjon az átok. Mert bár... igen, kibaszottul megérdemelném... valahogy ma túl önző vagyok szenvedni, hm? Csak feszülten méregetem Noah arcát, miközben nyelvem leszed egy kis adag vért felső ajkamról.
- Miért, Fraser. Soha nem ártottam neked. Te ártottál nekem. De megbocsátottam. Megkedveltelek. És mégis... - Megfeszülök a szavaktól. A pálca hirtelen lökődik ki oldalra, a helyüket Noah ujjai veszik át a nyakamnál, hogy a pulóverbe marva emeljenek meg kicsit. Erre sem ellenkezem, mert bár, talán egy részem meg van róla győzödve, hogy kézzel alapvetően legyűrném... nem. Most nem menne. Még esélyem sem volna, és nem csak a fájdalmaim miatt. 
Tudom. Tudom, hogy mit tettem, de miért most, Nightingale, miért?
- Van róla fogalmad, mennyire kibaszottul kegyetlen, amit művelsz? - Az arcán végigcsorgó, vékony kis csíkokat figyelem, ahogy lassan elérnek egy pontot, ahonnan már nem bírják tovább, és leponyannak. Talán pont rám. Valahol a nyakamnál még érzem is őket. A mellkasomban dübörgő szív már nem a saját halálomat félti... ez bűntudat. Olyan kibaszott kínzó, hogy fáj, ahogy a következő pillanatban csendesen levegőért kapok.
Annyiszor kínoztam meg. És én még nem is sokszor. És tudom... ha nem tettem meg, akkor ugyanazt kaptam pontosan én is, mint ő. De mégis... Ebben a pillanatban hirtelen újra megbánom azt, amit az elmúlt években már annyiszor és annyira. És mégsem... ez az érzés sem elég, hogy eloszlassa a kérdőjeleket.
- Mit tettem? - A hangom halk és rekedt. A torkom is fáj egy kicsit, bár nem tudom, miért. Egyszerűen... már mindenhol. - Úgy értem... tudom. Persze, hogy tudom, mit tettem. Évekkel ezelőtt. Tudom, hogy... De azt mondtad, megbocsátottál... akkor... - Elhal kissé a hangom, ahogy megpróbálok feljebb fészkelődni. A mellkasomba szúró éles fájdalom kipréseli belőlem a levegőt. Kurva Adwell...
Hirtelen felvillan a tekintetem az övébe újra. Hirtelen... ahogy az az apró kis gondolat megszületik, a balsejtelem pedig vészjóslóan sújtja le minden egyes tagomat. Nem is tudom, hogy történik... az ujjaim csak elindulnak felfelé, hogy a végén Noah csuklójára kulcsolódnak. Ebben a pillanatban nem én irányítom őket.
- Mit tettem, Noah? - Ugyanaz a kérdés, ám a hangsúly... ezúttal teljesen más. Az elkeseredést felváltja valami más... a tekintetem megcsillan, ahogy őt figyelem, ahogy a választ követelem, egészen azt, hogy igenis mondja el, mert... mert ezt nem én tettem, igaz? Ezt most... nem. Tehettem. Én.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Meg sem hallja igazán a hangját... nem igaz. Hallja. Érti. De képtelen értelmezni, ahogy azt a tényt sem, hogy egyszerűen csak leül. Érthetetlen. Értelmetlen. És kibaszottul megalázó. Érzékeltetni, hogy annyival felette áll, hogy megengedheti magának ezt a lazaságot vele szemben, elvégre... könnyűszerrel kivédhetne bármilyen átkot tőle. Komolyan azt hiszi, hogy ennyire sikerült összetörnie?
Sikerült ennyire összetörnie?
Egy része. Az, amelyik véresre horzsolta magát a szilánkokon, amely most önmaga romjai közül kapar fel vinnyogva azt mondja, hogy igen. Sikerült.
Ha egyszerűen csak megkínozza a régi szép idők emlékére amikor először találkoztak újra a könyvtárban, más lenne. Az is megtörte volna. De csak annyira, hogy végigszántsa azt a sok lapátnyi földet, amit ráhordott annak az évnek az emlékére és előrángasson néhányat közülük. Néha megtörténik. Néha előhozza Morrow. Néha valaki más. Néha csak álmodik vele és nem tud tenni ellene semmit sem. De mindez olyasmi, amin képes is felülemelkedni előbb, vagy utóbb. Erre van berendezkedve, erről szól az élete és hiú ábránd, hogy majd csillapul, ha megszabadul ettől az iskolától. Az emlékek nem helyhez kötöttek.
De ez.
A haragja nagyon sok sebből vérzik és minden ilyen sebbe a keserűség kotyvaléka dörzsölődik bele, ahogy képtelen igazán kielégülni pszichésen csak attól, hogy azok az átkok igenis elérik. Nem mind. Nem az összes. De épp elég ahhoz, hogy akár elégedettséget is érezzen.
Nem érez semmit. Valójában pedig túl sok mindent érez, de olyan szakadéknyi mélységben, amiben kong az elme és nem igazán képes visszaverni mást a visszhangon túl.
Annyival kegyesebb lett volna, ha elintézi a könyvtárban. Gyorsan és fájdalmasan, amikor még csak egy lett volna a sok közül. Valami friss, de semmi új.
Ez új. Már más. Ezúttal rosszabbul érintette a Crucio a szájából, mert annakidején még nem jelentett semmit sem. Nem tekintett rá emberként. Valakiként, akinek saját gondolatai, céljai és érzései vannak. Valakiként, akit érdekesnek talál fejtegetni. Csak egy pálca volt a sok közül, amelyik fájdalmat akart okozni.
De valahol érthető. Miért is ne fokozná, ha már egyszer megtanulta, hogy mindazzal amit tett, még a gyűlöletét sem tudta kivívni. Igazából... nem is kérdés a miért. Érti, miért. És mégis ez az, amit újra és újra feltesz.
Mondhatná, hogy tetszik így. Alatta, pálcával a torkán, véresen, kiszolgáltatva a haragjának. De nem érez semmi olyat, amibe bele tudna kapaszkodni segítségként. Egyszerűen csak nem az az arc néz vissza rá, amin pontról-pontra felépíthetné a saját haragját, átgyúrhatná dühből gyűlöletté.
Miért nem tesz ellene semmit... miért nem mond semmit... miért néz ilyen kibaszott ártatlanul.
Nem. Nem fog megint játszani a fejével.
Érzi, ahogy a pálca moccan a torkán a nyeléstől, de ez nem készteti retorzióra. Még az a pillantás sem rezzen. Nem tud másra fókuszálni a szemeken túl amíg beszél, mert talán, ha az arcáról nem is, ha beszélni sem hajlandó, hát talán azokban a lelketlen tükrökben megtalálja a maga válaszait.
De nem látja lelketlennek még ilyen közelségből sem, amikor jóformán már az arcában van. És ettől rosszabb. Sokkal rosszabb. Ha csak egyszerűen egy kibaszott csúszómászó üres szemeibe bámulna, mint Morrow esetén, akkor értené. Neki nem számít. Ő kristálytisztán gyűlöl és őt könnyű is viszontgyűlölni.
Érzi maga alatt a feszültséget és egyszerűen értelmetlen, hogy szimplán csak hagyja ezt itt megtörténni. Sokkal jobban összezavarja vele. Fogalma sincs már, ez épp milyen játék része és mely ponton kell számítania a támadásra...
Azok a szemek élesen megvillannak a halk kérdésre.
- Ne merészeld... - Figyelmeztetően mordul. Nem. Nem fogja kijátszani megint a nem emlékszem ütőkártyát. Legkőképp nem a nem akarok emlékezni típusút. Nem lehet ennyire kibaszottul... Csak nem.
Ujjai minden egyes szóval keményebben szorulnak azon a pulcsin, eléggé ahhoz, hogy a körmei a tenyerébe vájjanak mély, véres félholdakat hagyva maguk után mindenhol, ahol nem véd le az anyag. A szoros fogás egyúttal lekorlátozza azt a mozgolódást is.
- Kurvára nem teheted ezt velem megint. - A vállaiban pattanásig feszülő elkeseredett indulatnak már nem szab gátat egy megvillanó pillantás. De azonnal reagál a csuklójára fonódó ujjakra. Azt gondolná az ember, ennyi közelség elég ahhoz, hogy ne legyen hatással rá, de ez nem így működik. A póz, a fogás rajta a saját akarata. Az ujjak a csuklóján az övé.
Keze jóformán azonnal és pánikszerűen nekifeszül a fogásnak, az íriszekbe belekeveredik a félelem és a düh jellegzetes keveréke. Van, ami sosem változik, hm? Gyereknek is ilyen volt, maximum mostanra... kevés dolog maradt, ami még kiváltja belőle.
Franc tudja miért működik ezúttal. Talán a hangsúly teszi, a megváltozó felemás pillantás követelése, de egy pillanatra mintha megállna az a tomboló vihar benne egyszerűen a zavart értetlenség miatt. Nem ül ki az arcára. De látszik a szemekben, ahogy egyik íriszről a másikra moccan, mintha próbálna rájönni... valamire.
Nem engedheti meg magának ezt a luxust. Mégegyszer nem.
És mégis...
Valami megvillan abban a szempárban, ahogy néhány szívdobbanásra félrepillant róla.
- Csónakház. Három napja. Éjszaka egy óra... - A hangja kifejezéstelen. Csendes. Nyugodt. Talán túlságosan is. Az, hogy címszavakban válaszol árulkodik róla, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag engedelmeskedik bár annak a követelésnek, még nem jelenti, hogy nem kell pórázon tartania magát.
Pillantása visszamoccan a felemásokba. Kimondania sem kellene valójában a következő szót, egyszerűen csak kristálytisztán látszik azokban a szemekben.
- Crucio. - Ha lenne pálca a kezében, talán most képes lenne használni saját magán azt az átkot. Mert jelenleg kibaszottul gyűlöli magát azért, hogy valahol nagyon, nagyon mélyen még... reménykedik.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Vannak ezek a pillanatok. Amikor a világ összeesküszik ellened.
Érzem a vér ízét a számban. A forróságot, amely lassan folyik végig az arcomon, de egy idő után elvesztem, merre gördülnek tovább. A vér... részemmé vált már valahol az évek során. Tulajdonképpen olykor elgondolkozom az ember csodálatos biológiáján, hogy a faszba van még egyáltalán vérem.
A színe, a szaga, ismerősként fogad. Már csak undort sem vált ki belőlem. Igazából semmit. Inkább csak... egy emlékeztető, egy megtörhetetlen kis szokás, amely sosem hagyott el ahogy kúsztak az évek egymás hátára. Elég sovány vigasz, azonban... legalább ott volt, hm?
Akárhányszor Feryll jött. Vagy valamelyik vállalkozó szellemű csatlósa. Akárhányszor a galagonya fordult ellenem... franc se tudja. Annyi ilyen volt, hogy... egyszerűen csak összemosódik mind, és az egyetlen közös pont, amely marad, amely megőrzi az emléket, az a vér.
Valahol meglehetősen ironikus az, hogy ma van a születésnapom. Nem, mintha bármikor is kifejezetten érdekelt volna. Kölyökkoromban már csak azért sem, mert Benjaminé is akkor volt. Örültem volna, ha nem kell még ebben is osztoznunk - de nyilvánvalóan, ez ikerként eléggé nehéz kérdés.
Igazából sosem voltam kíváncsi az otthonról érkező levelekre... legalábbis ezt mondtam magamnak. Aztán megláttam Chrissie bizonytalan kis kézírását, a lapocskát széthajtogatva pedig azt a rajzot, amit készített. Aiden, ahogy fogja a kezem... Aiden, ahogy együtt játszunk vele meg Unikornis Úrral... minden évben más.
Ezek a rajzok még mindig mindig megvannak. Valahol, talán otthon a szobámban, az ágy alatt, vagy valami másik sötét helyre eldugva, csak hogy mégcsak... meg se lássam. Mert elég elmenni amellett a fehér ajtó mellett. Amelyet soha többé nem nyitunk ki, mert nem fog elkezdeni egy tinilány sikoltozni odabent, hogy "húzz már ki innen!"
Összeszorítja a mellkasomat a gondolat. Annyi minden szorít ebben a pillanatban, és a felettem ülő Nightingale még csak nincs is köztük. Nem... csak a tudat, az a fájdalmas tudat, amelyet a tetteim nyomán újra és újra átélek.
Miért nem lehet átírni a múltat, amikor egyszer ennyire fáj? Miért nem lehet tenni ellene valamit, ha... ha ennyire elfogadhatatlan? Miért nincs valami... bármi. Üres gondolatok. Mindig azok, ha a múltra gondolok. Mert... néha olyan nehéz ráaggatni valamire, hogy ez rossz.
A kurva életre. Erre nem nehéz, olyan kibaszottul nem.
Megvan minden esélye. Itt fekszem alatta, a pálcám valahol arrébb őrjöng a saját tétlenségem okán, minden porcikám sajog, hogy megmozdulni is szinte kín... még csak védekezni sem tudnék. És ő... egyszerűen csak eldobja a pálcáját. Az egyetlent, amivel az ő szemszögéből felettem állhat ebben a pillanatban, bár igaz... ez is valamelyest hamis. Érzem a belőle áradó... düh. Ez düh, valamivel felhígítva, de még így is elégnek kellene lennie. Nagyobb vagyok nála valamivel. Idősebb, és lefogadom, ha egyszer megszerzem a pálcát, sokkal kegyetlenebb átkokat tudnék rászórni, mint fordítva. Olyanokat, amelyeket valószínűleg még ő sem kapott. Olyanokat, amelyeket nem rá fejlesztettem ki... És amiket nem is használnék rajta soha a kibaszott életben.
Egyetlen egy okom sem volna gyűlölni őt. Még ha az elején meg is próbáltam. Mert az emlékek... de igazából azokról sem ő tehet. Ő csak egy arc, aki kötődik hozzájuk, és ezzel felveri a hullámokat, azonban... az én tettem, az én döntéseim. Még csak azt is megérdemlem, hogy ezt felverje bennem.
- Ne merészeld... - Tudom. Tudom, mire gondol, de az arcom nem rezzen, még csak menekülni sem próbál a közel kerülő szempártól, pedig ahogy azok vörösen, nyúzottan villannak felém... Fájdalmas ízt hagy a vér mellett. És mégis. Az összerakáshoz ez nem elég.
Kell lennie még egy kis darabkának. Mert ez így... persze, persze, bizonyos vonalon felvezethető... de valami hiányzik. Valami jelentős, valami, ami... ami az én kezemhez tapad. Mert hol a faszban lenne az logikus, hogy a legutóbbi találkozónk váltotta ki ezt belőle? Hol lenne logikus az, hogy ez a kihagyott egy hónap okozza azt a fájdalmas dühöt, kétségbeesést, ezeket a könnyeket... Hol a logika?
- Kurvára nem teheted ezt velem megint. - Megszorul az államon egy izom, és kicsit oldalra pillantok. Nem értem. Túl sok a kérdés, és az összeilleszthetetlen darabka... a tekintetem pedig ahogy körbejárja a Szellemszállás oldalt húzódó, rozoga falát, az agyam úgy kattog. Fáradhatatlanul kutatja azt az elveszett részletet. Kell a teljes kép.
Mit, Noah, mit tettem meg újra?
Fájdalom. Fájdalommal jelez a mellkasomban a gondolat. Nem is az, inkább... sejtés. Egy nagyon veszélyes sejtelem. Olyan, aminek a gondolata, riasztó...
De nem eléggé riasztó, hogy ne lehessen igaz.
A tekintetem hirtelen már kíváncsian kutatja az arcát. Felhúzva várom a válaszát, még csak azt sem érzékelem igazán, ahogy ellenállni akar a kezemnek. Ujjaim megszorulnak a csuklóján, és valamiért... nem engedik. Szólalj meg, Noah! Kell nekem az a válasz, kibaszottul szükségem van rá... ha már nem, a lezáráshoz.
De ez természetesen nem egy lezárás.
- Csónakház. Három napja. Éjszaka egy óra... - Három napja. Egy órakor. Nem, nem, nem... A kurva életbe. A kibaszott, kurva életbe... A szívem kihagy egy ütemet, hogy utána váltson a ritmusán: fenyegető. És ideges. Ez a két érzés pedig olvadt acélként siklik végig a bőröm alatt, hogy már a fájdalmat sem érzem, ahogy feljebb őlük.
Szavak jönnek az ajkamra, de az a szempár túl beszédes ahhoz hogy ki is engedjem őket. Még várok. Várok, hogy kimondja, de a francba is... reménykedek, hogy nem...
- Crucio.
A kurva életbe, Fraser.
A kurva életbe, Nightingale.
Ujjam még erősebben szorulnak meg rajta. Ez akaratlan. Igazából... fel sem fogom. Mintha sötét függönyt engedne a szemem elé, ahogy az állkapcsom megszorul a bennem éledő idegtől, a hirtelen vérszomjtól, talán még a felemásaim is fenyegetően villannak fel, amit akár magára is vehet. Pedig nem neki szól. Nem. Ahogy tekintetem elréved mellette, ajkaim elnyílnak és nyelvem hegye végigjárja alsó ajkamat újra, egy pillanatra vagyok attól, hogy lelökjem magamról Nightingale-t.
Hogy lelökjem, és addig meg se álljak, amíg egy cruciot Morrowba engedek bele.
Hát persze. Hát persze! Hiszen annyira egyértelmű. Az egy dolog, hogy bevettem Adwell szövegelését... az meg egy másik, hogy gyanút sem fogtam, miért nem Morrow jött el értem személyesen. Basszameg, Aiden!
Egy kis remegéssel suhan át rajtam az idegesség, de kell ez, hogy vissza tudjak nézni Noahra.
- Három napja. Gólem. Éjszaka egy óra. Adwell és a két másik... - Szinte sziszegem a szavakat az összezáró állkapcsomon át. Ha engedi, megpróbálok még feljebb ülni, még ha így lassan már az ölembe csusszan is. Igazából kurvára nem érdekel. Még csak fel se fogom.
- A kurva életbe, Noah... nem én voltam. Kibaszottul nem. Mégis miért... - Túl sok. Túl sok ez hirtelen, ami bennem kavarog, hogy muszáj bepréselnem magamba egy adag levegőt, még ha ebben a percben épp az is az utolsó, amire vágyok. A szemeim újra az övéit kutatják, hogy a szemébe nézzek, ha egyáltalán hagyja. Ha rajtam van még, és nem hagyott itt valamikor két mondattal ezelőtt. Annyi mindent mondhatnék. Rengeteg dolgot... felhozhatnám egyszerűen csak azt, hogy... szimplán képtelen lennék pálcát fogni rá. Nagyon egyszerű, és mégis különös okokból. Még csak most sem támadtam rá vissza... pedig ha én kínoztam volna még pár nappal ezelőtt, akkor nem esett volna kifejezetten nehezemre. - Hinned kell nekem... - mormogok végül. A hangom még csak nem is a szokásos hangsúlyán cseng, de ez sem elég fontos tény ahhoz, hogy most érdekeljen, vagy egyáltalán felfogjam. - Nem én voltam.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Még ha pillanatok lennének, valószínűleg nem jelentene problémát. De úgy fest, mintha az egész élet arra szakosodott volna, hogy egyetlen, hosszú, kiszámíthatatlan, kegyetlen büntetősorozat legyen. Folytonos küzdelem valami ellen, amit nem látni igazán addig, amíg belé nem sétál a kitartott pengébe újra és újra ráhúzva magát, mert valamiért erre a szenvedésre kiemelkedő képessége van.
Szükségtelenül.
Nightingale egy senki. Ez nem önsajnálat, ez a puszta tény. Mugli családból származik, nincs fenenagy véröröksége, nem kiemelkedő képességű varázsló, nem rendelkezik befolyással, vagy neves barátokkal, esetleg világrengető célokkal. De rendkívüli tehetsége van bajba keverni magát és úgy fest az élet igenis igényel magának ilyen elbaszott kis játékszereket.
Morrownak és bandájának nyilvánvalóan az. Carrowéknak is az volt. És úgy tűnik pontosan ennyi Frasernek is.
Értelmetlen, miért fáj ez sokkal jobban a többinél. És valójában nem az, elvégre végigvizsgálta már az ok-okozati összefüggéseket, de mégsem... kellene, hogy ennyire számítson. Nem kellene, hogy képtelenné tegye néhány fajsúlyosabb, ártó szándékú átokra, mint aki biztosra akar menni, hogy nem okoz neki minimális sérülést sem. Még a vér látványa is kellemetlen rajta. Nem sajnálja, egyszerűen csak nem esik jól, bár pillanatnyilag nem érzi úgy, hogy bármi is jól esne még ebben az életben.
Egyszerűen csak túl friss az emlék ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Hogy el tudja temetni magában a többi mellé és egyszerűen csak ne gondoljon rá többet amíg nem kényszerítik az ellenkezőjére. De valahol mélyen legbelül már annyira kibaszottul fáradt, hogy elbaszott sírásót kell játszania mindennel, ami éri és csak temet és temet, mintha nem rohadna a mélyben minden átkozott esemény bűzlő, féregjárta hullája már így is.
Semmi nem indokolja, hogy megszabaduljon a helyzetben saját pálcájától. Az ugyanis engedelmeskedni akar neki, a saját akarata az, ami hiányzik a varázslatból. Még az sem szolgál mentségére, hogy sikerült levinni állat szintjére és nyers fizikai erőszakkal akarja beléverni, miért nem szórakozunk Nightingalelel unalmas perceinkben elvégre... még csak meg sem üti, nem. Saját magát sérti fel inkább, ahogy túlcsordul benne az indulat. Soha nem akart felette állni. Nem akart kínlódni sem alatta. Nem akart ebből a pozícióból sem szembenézni vele, de legalább itt valamennyire egyenlők.
Nem érti ezeket a reakciókat. Nem érti a felemások kiismerhetetlen fényét, hogy miért pillant félre tőle egyáltalán... olyan mérhetetlen frusztrációt zaklat fel benne, hogy ezúttal tényleg kedve lenne megütni. Majdnem. Egy gondolattal azelőtt, hogy ráfordulna az a pillantás és a csuklójára fonódó ujjak miatt hirtelen megfagy benne az indulat, hogy átadja a helyét valami másnak.
Észre sem veszi, hogy feljebb mozdul. Egyszerűen csak elvonja a figyelmét az a szempár. Túl közel van ahhoz, hogy ne érezze a felemások változását, ahogy néhány szótól letükrözi saját korábbi indulatát. Nem. Mintha elvenné tőle inkább és átgyúrná magában valami sokkal kiterjedtebb, veszélyesebb szörnyeteggé.
Megrándulnak az ujjai, ahogy szorosabbá válik rajta a fogás. Nem az a semmi fájdalom kényszeríti rá az engedésre. Az a pillantás teszi, amitől megfagy a vér az ereiben. A feltámadó menekülési vágy az, amely miatt kicsúszik ujjai közül a pulóver anyaga és ahogy Fraserben fellángol a gondolat, hogy lelökné magáról, ő menekülne. Pattanásig feszül az izmokban a futás iránti vágy és mégsem... mozdul. Valószínűleg kizárólag azért, mert az a pillantás egyszerűen csak elnéz mellette és valahol mélyen ösztönlényi oldala felfogja, hogy ennek a haragnak nem ő a célpontja.
Miért nem?
Elég közel van ahhoz, hogy tökéletesen érzékelje a remegést maga alatt, mégis ő az, aki megrezzen arra a visszaforduló pillantásra. Nem érti, mi történik. Nem érti azt sem, hova párolgott el a saját haragja és képtelen felcímkézni saját összezavarodott érzéseit ahogy azt az arcot fürkészi pár szívdobbanásig.
Nagyon hirtelen egyenesedik ki, eléggé ahhoz, hogy Aiden felülhessen, ő pedig valóban az ölében kössön ki. Fel sem fogja a pózt, vagy a közelséget egyáltalán, holott a keze még mindig fogságban van. Nem... csak az a néhány hang kong a fejében, amitől nagyon gyorsan elsötétül a pillantása.
- Mit műveltek veled? - A hangjába hirtelen belefeszülő, felsistergő indulat nem így és nem ezért kellene megszülessen. Nem azt a lényeget vette le, amit kellett volna az időpontból. Automatikusan feltételezi, hogy bántották valamilyen szinten és ez egy pillanatra elfeledteti vele azt, amiért itt van. Nem tehet róla valójában. Mindig is az a típus volt, aki azonnal ugrott, ha valaki olyat bántottak a közelében, aki neki...
mi? Mégis micsoda, Nightingale, hm?
Miért... mi a kurva élet...
"nem én voltam"
Kiürül az a pillantás, ahogy végül lassan, de biztosan helyrecsúszik a káoszban a lényeg. Azonos időpontok. Más helyszín. Másik brigád... másik brigád?
Elnyílik a szája, mintha mondani akarna valamit, de ezúttal nem jön ki hang a torkán. Pillantása felrebben a srác válla felett a Roxfort sötét sziluettjére. Már nem feszül a fogás ellen, egyszerűen csak figyel némán beledermedve egy olyan gondolatmenetbe, ami valami nagyon sötét, üres térré változtatja a koponyáját odabent...
Ebben a pillanatban nagyjából bármit megtehetne vele. Noah több, mint elvesztette azt a fölényt egy perccel ezelőttről, az egész pozíciója nyitott, nincs meg még az ösztönös védelem sem vele szemben. Pedig... egyáltalán nem szabadna, hogy pusztán néhány szó erre elég legyen. Igenis kellene, hogy védekezzen ellene még mindig, hogy megtartsa azt a veszett haragot ahelyett, hogy két kézzel belekapaszkodik a felkínált mentőövbe.
A mormogás hívja vissza magára. Az íriszek képlékenynek hatnak, mintha még küzdene a gondolattal, amit tudat alatt egyszerűen csak elfogadott, mert ez így neki most jó. És valami... bármi kell, hogy jó legyen.
Annyira akar hinni neki. És mert még logikus is... mert érti, látja a lehetőséget, hogy valóban... Morrow volt. Annyira nagyon adja magát. És mégis...
- Mit csinálnál a helyemben... Aiden. - Kérdés, bár nem úgy hangzik a szájából. A hangja ezúttal halk és érdes, a gombóc a torkában egészen torzítja azt a baritont.
Nem mintha lehetne rá érdemi válasz. Egyszerűen csak teljesen más jellemek. Nem kerülhetnének hasonló helyzetbe esélyesen, bár... de. Tekintve, hogy jóformán egyáltalán nem védekezett ellene, talán mégis.
Miért nem védekezett ellene?
- Ha most Morrow lett volna itt helyettem. Ha ő tartott volna rád pálcát, ugyanúgy megkínzott volna téged is. Mondd.. úgy értékelted volna, hogy jogosan állok bosszút rajtad a múltért? - Annyira csendes a hangja... az a szélsőséges érzelmi állapot sem világít át lámpásként az íriszeken és ebben a pillanatban annyira végtelenül kimerültnek tűnik. Érzelmileg és fizikailag egyaránt.
- Sosem láttalak volna többet... gondolom. - Nem mintha az életnek nem lett volna meg eddig a trükkje, hogy összesodorja őket, de ezidáig... Fraser nem is próbálta különösebben kerülni. Valószínűleg.
Fájdalmas belegondolni, de valószínűleg még ez volt az... ideálisabb opció. Hogy őt találta meg kettejük közül. Valamiért örömtelen mosoly rándul a száján, de lehajtja a fejét, mielőtt azok a könnyek kibuknának.
- Hiszek neked. - Ennyire. Egyszerűen. Szabad kezével nyúl csak az arcához, hogy egyetlen mozdulattal szabaduljon meg a könnyektől. Ez még mindig kibaszott szánalmas.
- Mostmár jól vagyok. Elengedhetsz. - Nem, kurvára nem úgy hangzik, mint aki jól van, de a beismerés valahogy egyiküknek sem erőssége.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Sosem volt ritka, hogy szorult helyzetekbe kerüljek. Hogy valaki hirtelen megpróbáljon szétszedni. Nos... hozzászoktam már, azt hiszem. Viszont sosem voltam az a fajta, aki megadja magát. Nevezzük büszkeségnek, versengési kényszernek... igazából nem számít, hogy minek. Gyűlölök veszíteni. Beteges módon kell minden helyzetet a saját javamra forgatnom, mert ha ez nem sikerül, az nem csak egyszerűen zavar... a lelkemet sérti. Persze... annak már amúgy is mindegy végülis, hm? Azt nagyon sok... rengeteg dolog sértette már meg ahhoz, hogy egyszerűen feltűnnie sem kéne egy ilyen apró dolognak. Egy kis karcolásnak.
Mégis, feltűnik, minden egyes alkalommal.
Két ember. Ennyi volt, akiknek egyszerűen... csak hagytam magam. Akiknél egyszerűen nem vitt cselekvésre a... a mim? Minek lehet ezt nevezni? Nem is tudom. Igazából... nem kerestem az okát. Egyszerűbb volt csak elfogadni.
Feryll - ő volt az egyik. Az az ember, akinek csak... nem érte meg ellenállni. Mert abban a pillanatban, hogy rámfogta a pálcáját, tudtam, az én kis ciprusom ellene semmit sem fog érni. Talán az első átkától egyszerűen csak... kettéroppan. Nem sokat néztem ki abból a pálcából, és igaz... magamból sem. Még azután sem, hogy Pitonnak talán megvillantottam valamit, ugyanis még a kaszabolóátkot is megtanította, azonban... Feryllel szemben egyszerűen csak felesleges őrület volna bármi ilyesmivel is próbálkozni. Akkor legalábbis azt hittem.
Pedig mindig megtudta. Rájött, mikor voltam engedetlen, és olyankor a haragja lecsapódott. Akkor még nem tudtam, hogy amit akkor kaptam, az igazából igazán semmi volt a következőkhöz képest, azonban... hogy is pillanthattam volna bele a jövőbe? Akkor még reménykedtem. Akkor még azt hittem, szarabb nem jöhet. A nehezén már túl vagyok.
Naiv kis kölyök voltam, hm?
Még Benjamin haragja ellen se simultam be. A testvérem, és mégis... a köztünk lévő drótkerítés túl mélyre szúrt. Van valami benne, bennünk... Nem is tudom. Tulajdonképpen megfoghatatlan. Távol van ez a testvériességtől, kibaszott távol, bár jobban belegondolva... már gyerekkorunkban is távol állt.
És most itt van ez. Egyszerűen csak... minden esélyem megvolt. A ködöt leszámítva, de azon kívül? Csak intenem kellett volna a galagonyával, hogy már szórja is ki magából az átkokat. Nem tudom megmondani, valaha is engem akart volna-e védeni, vagy egyszerűen csak ennyire szeret erőt fitogtatni... tulajdonképpen nem is számít, egyszerűen csak hasznos, ha baj van.
És most? A kurva életbe, most?
Nem is tudom. Egy részem megértően zsibbadva fogadja a sajgást. Mert igazából nincs benne semmi kibaszott meglepő, hiszen... megérdemlem, és ezen nincs mit szépíteni. Ha épp nem azért, amit tettem vagy nem tettem, akkor a múltért. Lehet, hogy már sokat kaptam azért is... De nem Noahtól.
Ez ilyen egyszerű, és mégis... valahol mégsem az, mert valahol mégis éget a tudat.
A düh egyszerűen veszi át az irányítást minden felett. Egyszerűen... túl sok minden felhúz. Hirtelen, pillanatok alatt. Egy a gondolat, hogy a helyembe léptek... mert bár nem kéne, hogy egyáltalán csak meglepjen, de mégis, hogy a faszomba merészeli? Látom a tervet. Igazából egészen egyértelmű. De minél tisztább lesz, annál mélyebbre vés a gondolat: hogy nem gondoltál rá előbb Fraser? Ez a tudat pedig egészen megőrjít. Miért? Miért nem tudtam egy kicsivel jobban odafigyelni, és akkor... az egésznek mégcsak meg sem kellett volna történnie. Vagy legalább nem most. Ha nem nyújtottam volna oda Morrownak ezüst tálcán az ajánlatot Adwellen keresztül... hirtelen nagyon kegyetlenül ölni szeretnék, és örülök is, hogy nincs kéznél a pálcám. Ebben a percben nem biztos, hogy vissza tudnám fogni. Mindeközben pedig... már egyszerűen csak nem is az dühít, hogy megpróbálták megkavarni a talpam alatt a szart... hanem az, hogy hogyan.
Nem kéne, hogy érdekeljen. Mert... tulajdonképpen nem vagyunk mi egymásnak semmi, mint a múlt darabokra szedett, véres kis cafatjai, amelyek olykor-olykor összesodródnak. És mégis... A tudat nem is kér engedélyt, csak a csontjaim közé robban, hogy hasogatva olvadjon szét. A kurva életbe, Noah. Nem érdemelted meg.
Persze, mert akármelyiket is megérdemelte? És akárhogyan is forgatjuk... ez is az én hibám. Ez pedig kibaszottul megcsavar. Egyszerűen csak el sem jut a tudatomig, hogy teljességgel az ölembe csúszik. A reakcióját sem fogom fel... A hangja az egyetlen, amely hirtelen képes kirántani a fakóságból.
- Mit műveltek veled? - Visszavillan felé a tekintetem, egy kissé kitisztul a köd, de egy másodperc erejéig csak a kérdést próbálom feldolgozni. Talán nem is hallom jól. Elbizonytalanodom, és majdnem visszakérdezek... de nem. Tökéletesen jól értettem.
De mégis mi a faszért azzal törődik még mindig, hogy velem mi van?
Nem érzem. Ahogy azt sem, miért nem átkozott le. Könnyedén, egyszerűen... habozás nélkül. Nem is kellett volna gondolkodnia. Mert ha tényleg én tettem volna... akkor igazából kurvára megérdemelném.
Csak intek egyet a fejemmel, hogy arrébb tereljem a kérdést. A számra egy keserű kis rándulás köszön. Miért, Noah? Mi a francért fontos?
Figyelem a lassan olvadó felismerést a barna szempárban. A mellkasomban akaratlanul is felenged egy kis nyomás... pedig nem kellene. Nincs még nyert ügyem, már ha itt van is olyan egyáltalán. Ő csak lassacskán elkezdi összerakni a darabkákat, de... ez nem azt jelenti, hogy nem talál bennük hibát Kibaszott könnyen találhat. És még csak az sem lepne meg, ha azt hinné, hogy hazudok. Igazából... kifejezetten szokásom. És mégis. Ebben a pillanatban fájdalmasan őszinte vagyok.
Elréved a Roxfort felé, de én csak a pillantásokat figyelem tovább. A kezeink még mindig egymáson. Tulajdonképpen most kezd csak lassan elérni a felismerés, de az amilyen gyorsan jön, már rebben is tovább. Muszáj ráerősítenem kicsit a szavaimra. Mert... ezt nem engedhetem el csak úgy itt, ugye?
- Mit csinálnál a helyemben... Aiden - jön a hang. A nevemet még mindig olyan idegenül formázza. Vagy talán... csak egy részem még mindig nehézkesen szokik hozzá, miután évekig James voltam.
Egy kicsit odébb hajtom a fejemet, várom, hogy folytassa. A vér kezd rászáradni az államra, ezt csak a mozdulattól érzem meg.
- Ha most Morrow lett volna itt helyettem. Ha ő tartott volna rád pálcát, ugyanúgy megkínzott volna téged is. Mondd.. úgy értékelted volna, hogy jogosan állok bosszút rajtad a múltért?
Kicsit feljebb biccen az állam, amely alatt, a torkomban, még mindig érzem tompán a pálca hegyes nyomát. A francba... A francba. Bárcsak nehéz kérdés volna. Bárcsak előhúzhatnám a nagyképű ütőkártyát, és tulajdonképpen... meg is tehetném, könnyedén. Innentől már formázhatom a történetemet, de nem akarom. Olyan kibaszott fárasztó már.
- Jogos lett volna. Megérdemeltem volna. - Az én hangom sem sokkal hangosabb az övénél. Közel áll a suttogáshoz... de annál rekedtesebben hangzik fel. - Kibaszottul megérdemelném, Noah. Te is tudod.
Ebben nincs kérdés. Nem is lesz. Lehetnek akármilyen körülmények... Lehetnek akármilyen érzéseim is, neki igazából, józan ésszel gondolkodva, sosem kellett volna megbocsátania. Megbíznia bennem. A hibáktól bomladozó rendszer igazából itt indult el.
- Sosem láttalak volna többet... gondolom.
Nem tudom eldönteni, miféle hangsúllyal cseng a hangja. Egy kicsit újra megszorul az állkapcsom, de nem pillantok oldalra. Egy pillanatig keresem a folytatást, akár csak kis rándulással is... de az nem jön.
- Valószínűleg - helyeslek rá. A szavaim... már-már szenvtelenek. Messze állnak attól, amit ténylegesen érzek. Mert igazából csak egy gondolat dübörög belülről... Mi lett volna akkor? Jobb... vagy rosszabb?
Ahogy lehajtja a fejét, hogy letörölje a könnyeket, muszáj elfordítanom a fejemet. A tájra szegezem a tekintetemet, mintha lenne benne bármi érdekes is. Valójában csak próbálom visszaszedni magam köré a lebomlott falat. Valójában csak... ebben a pillanatban képtelen vagyok ránézni.
- Hiszek neked. - Visszasandítok felé, a szó meglüktet a bőröm alatt. A francba... szeretnék felsóhajtani, de valahogy még mindig nem jön a levegő. Valami még mindig megakadályoz benne... Nem is tudom, mi, az pedig nem jut el a tudatomig még, hogy... talán ő. Az ölemben.
- Mostmár jól vagyok. Elengedhetsz. - Lepillantok a kezünkre, és lassan hagyom, hogy az ujjaim meglazuljanak és lecsússzanak a csuklójáról. Meg is támasztom magam azzal a karommal ültömben, a másikkal pedig az orromhoz nyúlok, hogy végre letöröljek még egy adag vért magamról.
- Elmentem a kastélyba, még... tizenharmadikán. Adwellt kerestem meg, és azt hittem, sikerült tőrbecsalni... nos. Nem. - Az ezelőtt párral feltett kérdésére felelek végre. Bárcsak legalább azokat a válaszokat adhatnám meg neki, ami tényleg fontos lenne... És pont ezzel nem tudok szolgálni. - A másnap nem éppen úgy sült el mint terveztem. Nem tudtam kiszedni Adwellből semmit, de... - Nem tudom miért, de ez a pillanat hirtelen ráébreszt... a pozíciónkra. Kissé féloldalasan pillantok le az összesimuló lábainkra, de éppen csak a tekintetemmel jelzem a... a helyzetet. - ...de ne aggódj. Ők csúnyábbat kaptak, mint én.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Minél több a sérülés valahol, annál jobban fáj, ha újakat szerez rá. De valahogy törvényszerű, hogy az élet újra és újra oda üssön, ahol a legjobban fáj, remekül ért ahhoz, hogyan találja meg a gyengepontokat és meglehet egyes események karcolásnak tűnnek, ha jóformán véres húsba vág, a fájdalom messzebbre mutat könnyű kellemetlenségnél.
Noah számára ez itt. A csónakházban történtek nagyon messze vannak szimpla karcolástól. Még csak nem is mondható, hogy heggel gyógyult volna, ez egy nagyon friss, érzelmileg letális sérülés, ami ebbe a pillanatba vérzik bele látszólag megállíthatatlanul. Meglehet semmi mást nem jelentenek egymásnak, mint a múlt még szelídítetlen és temetetlen árnyait. Meglehet nem kellene, hogy Frasert érdekelje valóban ez a helyzet. Nem kellene, hogy így legyen és mégis. Ha valaki képes még összefoldozni azt a sebet valami Frankensteini módon, az ő.
Ha ez tudatosulna benne úgy igazán, nagyon. Nagyon gyorsan menekülne innen. De esélye sincsen rá, mert az ő szemében jelenleg még ez a srác valaki, aki betegre kínozta - ismét. Akinek a mágiája összefoldozta az egyik napon, majd néhány hét múlva sikított tőle minden idegsejtje a következőn. Ez a kettősség olyasmi, ami megzavarja a fejét, ami képes a dühbe keserűséget plántálni és nem engedi átzuhanni a gyűlölet feneketlen mély vermébe. Megtehetné, hogy oda temet bele mindent. Talán sokkal könnyebb lenne belehajítani abba a végeláthatatlan szakadékba, mint folyton csak lapátolni a földet és kibaszott színes virágokat ültetni a tetejére, hogy ne tűnjenek fel senkinek azok a kétméter hosszú halmok a személyiségében.
És vajon... tényleg nem érdemelte meg?
Nem biztos, hogy ő is ilyen kategorikusan képes lenne ezt így és ebben a formában állítani. Messze nem bűntelen. És nem mintha bűnhődnie kellett volna azért, mert gyilkolt. Még akkor is, ha az alapvetően önvédelem, az idősebbik Morrow halála akkor is az ő számláján van és nagyon. Nagyon vastagan fogott rajta a vörös tinta.
Számos oka van annak, hogy úgy reagál, ahogy. Hogy ezt a kérdést teszi fel mindenek előtt anélkül, hogy egyáltalán realizálná saját magában, hogy nem. Abszolút nem ez az, amivel jelenleg törődnie kellene, de pontosan ez egyúttal, ami kiragadja saját túlcsordult sötétségéből és kijjebb löki kicsit a kínlódás, a csalódottság, a keserűség, az elárultság mixtúrájának gravitációs vonzásköréből. Ez és az a pillantás, amely képes is rábírni, hogy a gondolatmenet elmozduljon egy irányba, megpróbálva megérteni ezt az egészet.
Ő várja arra a kérdésre a választ. Mert amíg nem kap rá érdemi reakciót egy elbizonytalanodó pillantáson túl... amit talán soha életében nem látott még ezen az arcon, addig a létezése ezen a kérdésen függ, mert valamiért pillanatnyilag ez a legfontosabb. Gyakorlatilag tükörreakciót adnak egymásra azzal a keserű kis szájrándulással, mert ezt váltja ki belőle, ahogy elutasítja a választ egyetlen nemleges biccentéssel.
Sokáig nem szólal meg. Mert lehet, ha kinyitja a száját, akkor üvölteni fog. Üvölteni azért, mert nem kapja meg a választ, amit hallani akar és mert a Crucio alatt nem emlékszik hogy megtette, márpedig az emlék amit benne hátrahagyott, az megkövetelné hogy üvöltsön itt a semmi közepén, amíg elmegy a hangja és nem kell értelmes válaszokat adnia semmire. Vagy gondolkodnia. Megkérdőjeleznie a saját tetteit. És hagyni a semmibe hullani azt a tömérdek miértet, amire soha, soha nem kap választ.
Még csak nem is idegenül formázza azt a nevet. Egyszerűen csak valahol fáj a mai napig kiejtenie. Nem segít a tény mi szerint az, hogy egyáltalán képes rá azt jelenti, hogy kezdi Fraserrel azonosítani ezt a hangkombinációt. Hogy a tapasztalás belőle pontról-pontra írja át a névhez kapcsolódó emlékeket teljesen más jelentőséget adva neki. Más ízt a szájában, más csengést a tudatában. Mégis... ebben a közelségben, ezekkel az előzményekkel egy szimpla "Fraser" már nem tud kellő távolságot tartani és képtelen megadni a hangját annak a mélységnek sem, amivel jelenleg kommunikál vele. Most nem egy volt mardekáros. Nem egy haver. Nem egy ellenség. Nem érdekli, mi a válasza a Fraser maszknak, itt és most az ember kell alatta.
Nem reagál azonnal. Néma figyelmét aláfesti az a rekedt, halk hang, a tekintet pedig - legyen bármennyire is fáradt -, egy fokkal tisztább, mint korábban.
- Talán igen. - Szabad kezét megemeli. Egy ideje nincs már szüksége rá a támaszkodáshoz, de olyannyira nem tűnt fel a póz változása, hogy egész egyszerűen csak megfeledkezett a létezéséről is. Most kell, hogy arra az arcra simítson csak hogy hüvelykjével letörölje róla a vért, már amennyit még le tud egyáltalán. - De én nem tenném meg veled. Pedig ezúttal biztos voltam benne, hogy akarom. - A mozdulat közben beszél, de... nincs olyan éle annak az érintésnek, mint amit az ilyesfajta kontaktok megkívánnának. Ez szimbolikus. Nem akarja látni rajta még azt a vért sem, amit ő kényszerített ki belőle.
Nem hajlandó ezt tovább részletezni. Aidennek van annyi intelligenciája, hogy levonja ebből a megfelelő következtetést: ha valaki megteszi, az nem ő, nézzen ki bárhogy is. Ha bárki a képében súlyosabb átkokat használt annál, amit a haragja tetőpontján az imént prezentált neki... az egyszerűen csak nem ő.
De a probléma forrása már nyilvánvalóan ő. Soha, senkiben nem bízik meg. Értelmetlen benne miért tette. Nem is tud magyarázatot adni rá egyáltalán és nem is próbálkozik vele. Az ilyen veszélyes tócsákat egyszerűen csak átlépi gondolatban...
A következő válaszra szimplán csak... biccent. Ahogy Aiden nem kommunikál érzéseket, úgy nem teszi meg Noah sem. Kimondatlan kérdésekre pedig nem ad választ, ahogy nem tette korábban sem holott nyilvánvalóan és olvashatóan ültek és ülnek meg a levegőben.
Értékeli, hogy van benne ennyi tapintat, hogy elforduljon. Kurvára tudja, hogy tudja, kibaszott nyilvánvaló, de hazudhatják azt, hogy nem és így egyiküknek sem kell foglalkoznia vele. És ez így neki megfelel.
Ezúttal nem viszonozza azt a pillantást. Valójában... abszolút nem kellene hinnie neki. Mi van, ha téved - megint. Nem az első és nem is az utolsó eset lenne, de ez egy olyan végtelen spirál, ami feloldhatatlan és amin nem áll szándékában lefelé csúszni. Ha téved, hát... mégis... mi a faszt tudna még bárki is rombolni benne? Elvenni tőle?
Érzi lecsúszni az ujjakat a csuklójáról és leküzdi a kényszert, hogy megdörgölje. Nem... fáj? Mégis lüktet rajta az ujjak nyoma és ez pillanatnyilag nem olyan érzés, ami még belefér a kiscsoportos foglalkozásba.
Csak akkor pillant fel, amikor a másik beszélni kezd és végre... végre megkapja azt a választ. Szemöldökei összeszaladnak, ahogy Adwellt említi... hát nem megmondta, hogy állandóan Morrow seggében van beteges szinten? Persze... igazán, mi más választása volt?
- Helyes. - Nem kritizál és nem vádol, egyszerűen csak tudja értékelni a tényt, hogy a kis brigád szopott vele egyidőben, még ha nem is egy kategóriában esélyesen. Figyelme követi azt a jelzésértékű lepillantást, megállapodik kicsit az ölében, a saját combjain körülötte. Aztán felkúszik rajta az a pillantás megállapodva a szemek felemásán és tökéletesen egyértelmű a barna íriszekből, hogy mindenféle zavar és pánik nélkül fellobbant abban a koponyában a megfelelő asszociáció. És neki ez így... rendben van.
Az a közelebb mozdulás pillanatnyilag nagyon sok mindennek felfogható, de valójában nem csinál semmi mást azon túl, hogy az állát megtámasztja a vállán, kezeit pedig lelógatja az oldala mellett. Nem ölelés, nem bújás, egyszerűen csak... valami.
Mélyen lélegez és halkan sóhajt végül, mintha ennyivel el lehetne ereszteni azt ami történt.
- Tudom, hogy bosszút akarsz állni rajtuk. Éreztem rajtad. De te egyedül vagy, ők pedig sokan és egy közülük nagyjából akárki lehet. - Pillantása a semmit fürkészi, de lelkiszemei előtt Morrow és brigádja táncol lidércfényként. - Ezért nem fogom én sem laposra verni őket, de Aiden? Nem vagyok hülyegyerek. Használj. Ha van terved, tudok segíteni anélkül hogy az utadban lennék. Ah és a legfontosabb.. - Jut eszébe hirtelen a lényeg, kicsit oldalra biccen az álla, mintha a tarkóján, vagy a nyakán kívül láthatna ebből a pózból bármit is - Akarok valamit, amiről egyből tudom, hogy te állsz-e előttem, vagy sem.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Már magam sem tudom, mi fáj. Hogy hol kezdődik a saját fájdalmam... és hol az övé. Valójában őrület. Már csak maga a tény is, hogy egyáltalán... érdekel. Az meg méginkább, hogy ennyire megvisel. De tulajdonképpen, ha nagyon őszinte akarok lenni - tehát olyan, mint szavakban soha nem leszek -, akkor az egész... szinte egyértelmű.
Valahol a fájdalmunk, valamilyen furcsa mederben összefutva, teljesen különböző utakról, de... közös. Nem mintha bármikor is azt merném állítani, hogy teljességgel tudom, mit érez, avagy fordítva. De mégis... Jobban belegondolva. Logikus, nem?
Én okoztam azokat az emlékeket, amelyek most őt gyötörik, és most nekem is ugyanúgy fáj. Talán nem kéne. Hiszen jóval egyszerűbb lett volna eltemetni magamban a többivel együtt, azzal együtt, mennyi gyilkosságot követtem el hidegvérrel, hogy mennyi más embernek ártottam...
Egykor ment. Ha most nem ülne itt... még mindig menne. Mert ha eszembe is jutna... csak egy arc lenne. Egy ismeretlen arc, akiről... mit tudok? Egyszer felkenődött a kupénk ajtajára, és azt a tekintetet sokáig láttam magam előtt. Aztán szépen lassan elfelejtettem. Más lett fontos. Hatalom. Erő. Játék. Ő nem volt más, mint... egy pillanatnyi bűntudat, majd tovaszökött.
És nem. Ha aznap nem akadunk össze a könyvtárban... a vadkanban... ha nem ülök le mellé... ha Cleo nem jelzi a jelenlétét az erdőben... még mindig az lenne. Csupán egy üres arc, aki azóta már talán el is felejtett, úgyis annyival több fontos dolog történik vele? Különben meg a háborúnak amúgy is vége. Az emberekkel csak a háborúban történtek rossz dolgok, ugye?
De az élet természetesen nem így ügyködik. Nem hagyja, hogy megússzam. A fájdalmat - és ebben a pillanatban nem a fizikairól beszélek. Nem érdekel a fejem zúgása, a sajgó orrom, az égő porcikáim... A két érzés teljesen elkülöníthető. Az egyik el fog múlni pár napon belül egy kis pihenéssel. A másik valószínűleg sosem.
Mi lett veled, Fraser? Mitől kezdtél hirtelen... bűntudatot érezni? A saját önzőségem mindig is nagyobb volt. És igazából nem is bántam. Védekezésnek tökéletes. De ma... ebben a pillanatban már nincs hova védekeznem.
Nem értem meg, miért érdekli. Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok összerakni választ. Mert hogy a többire már nagyjából... rendben. Ebben a pillanatban a saját sérelmeivel kellene foglalkoznia, és nem azzal, én mit kaptam... és amúgy is. Ugyan már, Nightingale. Látod, kiért aggódsz, hm?
Azon a néhány órán, napon túlnyúlóan, amíg a sebeimet nyalogatom, őszintén: én már nem is vagyok képes sajnálni magamat. Az a sok benyelt átok, csapád, fájdalom, vér, seb... Ez már az a szint, ahol nem jelentenek semmit. Egyszerűen csak... nem váltja ki azt a reakciót, amit átlagosan az emberből, ha megsérül. Őt sem kéne, hogy érdekelje.
- Talán igen. - Nem mozdítom el a fejemet, de tekintetem követi az ujja mozgását. Ahogy a bőre az enyémhez simul az államon, a szemeim visszavillannak rá... De nem mozdulok el. Még csak érzelmet sem mutatok. Pedig azok nem úgy tűnnek, mintha az elmúlt pár perc óta csillapodni szeretnének. - De én nem tenném meg veled. Pedig ezúttal biztos voltam benne, hogy akarom.
Megszorul az állkapcsom. Ismét. Miért? Miért nem? Ismeretlen ez nekem, egyszerűen csak... nem értem. A bosszú valahogy mindig is a részem volt. Sosem volt kérdés, hogy valahogy visszacsapjak, ha nem is egyből, de megszervezni a tökéletes lépést... tulajdonképpen az egész életem erről szólt. Mert az a kibaszott büszkeség sosem hagyott volna nyugodni. Így... Noah reakciója egyszerűen csak érthetetlen számomra, még akkor is, ha talán, valahol mélyen jól esik. Azt a halovány kis bizsergést túl gyorsan és túl könnyedén nyomja el a többi.
De végül mégsem teszem fel a kérdést. Talán mert... sejtem a reakciót. Hogy ő sem tudna egészen pontos választ adni, vagy ha mégis... én azt sem tudnám elfogadni.
- Helyes. - A szóra kicsit oldalra hajlik a fejem, de a figyelmemet aztán hamar eltereli a... a közelség. Ez pedig talán még jól is jön, mielőtt Noah érzékelhetné teljességgel, hogy nem sikerült megszereznem, amit akart. Inkább csak lepillantok, és érzem, hogy követi a tekintetemet... nem szólalok meg, de némán közlöm vele, hogy szálljon le rólam.
Legalábbis... ez a terv.
Mármint ennek kéne, hogy legyen a terv.
És ő baszik ezt teljesíteni. Sőt... közelebb csúszik, hogy akaratlanul is megfeszülök egy egészen kicsit a hirtelen kérdéstől, hogy mire készül. A szemöldököm feljebb szökik... és csak akkor állapodik meg egy bizonyos magasságban, ahogy Noah álla puhán landol a vállamon.
Pillanatok. Pillanatok nem történik semmi, csak... csak hallgatom a lélegzetét. Én azt sem tudom, veszek-e levegőt, mert hirtelen csak a közelségre figyelek. Nem ölel át, sőt... igazából sokkal több ponton nem is érintkezünk, mint két perce. De ez mégis más.
El kéne löknöm. Ismerem magamat. Vagy legalábbis... valami gúnyosságot fűzni felé. Csak a szokásos. És nem. Egyszerűen csak... nem kommentálom ezt... ezt a valamit, legyen akármi is. Ahogy érzem moccanni az arcát, egy leheletnyit felé fordítom a fejemet, bár így is csak a tarkójára látok rá.
- Tudom, hogy bosszút akarsz állni rajtuk. Éreztem rajtad. De te egyedül vagy, ők pedig sokan és egy közülük nagyjából akárki lehet. - Tudom. Kibaszottul tudom, és talán ez az, ami a legjobban felhúz. - Ezért nem fogom én sem laposra verni őket, de Aiden? Nem vagyok hülyegyerek. Használj. Ha van terved, tudok segíteni anélkül hogy az utadban lennék. Ah és a legfontosabb.. - Az arca valahogy közelebb jön... a lehelete pedig a bőrömre siklik, hogy érzem magamon a halvány kis bizsergést végigszaladni. - Akarok valamit, amiről egyből tudom, hogy te állsz-e előttem, vagy sem.
Halkan sóhajtok egyet, így pedig állam finoman hozzáér. Az arca túl közel van, az érintés igazából jóformán elkerülhetetlen volt.
- Bosszú, hm? - kérdezek vissza halkan, a hangom az előbbinél már valamivel... lazábban cseng. Nem, mintha meg kéne nyugtatnia a közelségének... vagy akármi. Egyszerűen csak... nem utál, oké? Ez elég hirtelen, hogy a hangulatomat visszaemelje az... alapvető szarba. Igen. - Ugyan már, Noah. Nem vagyok hülye. Nem teszek semmi olyat, amire te basznál rá.
Ha akarnék, előállhatnék valami kellő kegyetlenséggel. Nem esne nehezemre. Vannak dolgok, amiket megtanultam, még ha nem is a megfelelő embertől... de végeredményben minden emberi kapcsolatnak vannak hasznai, hm? Kisebbek-nagyobbak. Ez határozottan kisebb, ám... mégis elnyomom a vágyat. Most el, mert a helyzet kibaszott egyértelmű: célzólistára kerültem, és ha megmozdulok, akkor Noah szívja meg.
És ezt nem akarom.
- Mindenesetre azt kibaszottul megnézném, ahogy laposra vered Morrowt. Esetleg Gosdwellt... áh. Az még jobban esne. - Félmosoly olvad rám, és a zsebembe nyúlok. Ha mozdul, ha nem, ujjaim előkaparnak két szál cigarettát, az egyiket a számba nyomom, a másikat pedig onnan felé kínálom. Egyelőre nem gyújtom meg azonban. A pálcám valahol odébb... a zsebemben lapuló öngyújtó pedig már régóta közel használhatatlan. Ajkaim között pihentetem a szálat néhány pillanatig, és csak elrévedek kicsit a távolba. A fülemben közben a benti buli dübörög.
- Hm. Szóval jelszót akarsz? Nos... felteszem, hogy egyik fasszopó sem találkozott még Cleoval a suliból - vetem fel. - De mondd csak, ha van jobb ötleted.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Megtarthatta volna ő is ennyinek. Egy távoli árnynak, melynek ikermása is távozott immár a Roxfort falai közül és ha egy kis szerencséje is van, hát nem kell találkoznia vele soha többet. Hihette volna azt, hogy... halott. Nem tette volna boldoggá, de boldogtalanná sem különösebben, egyszerűen csak lezárt tény maradt volna a háttérben feloldhatatlan kapcsolódó emlékekkel, amelyekből épp elég van ahhoz, hogy ez az egy fekete csokor ne számítson igazán.
Nevetséges valahol, de azzal, hogy a Fraser névre keresztelt szörnyeteg felemelte a fejét abból a fekete mocsárból és előmászva úgy döntött, hogy tisztára nyalja magát, hirtelen... emberi lett. És egyúttal a gyenge pontjává is vált. Mert az, nemdebár? Ha valamire jó Morrow, akkor erre biztosan: tükröt állít az embernek a saját gyengeségeiből. Figyelmeztette Batesnél. Most figyelmeztette Frasernél. Mert mindkét fronton még ha valamilyen csoda folytán békét is teremt az életében, akkor is ott az a kevéssé burkolt tény; megfigyelnek. Hogy a mai napig nem változott az égvilágon semmi sem. Komolyan ekkora bűn, hogy... nem akar örökké egyedül lenni?
Talán igen. És ezt képes is lett volna elfogadni végleg, ha valóban az lett volna a Csónakházban, mint akinek mutatta magát.
Valójában... nem várja el tőle, hogy sajnálja. Vagy hogy bűntudatot érezzen egyáltalán. Már a Könyvtárban sem tette arra hivatkozva, hogy nem jelentene tőle semmit. A Vadkanban talán már többet ért volna, de nem erre volt szüksége tőle. Az erdőben... az erdőben már nem is gondolt rá. Most pedig felülírta valaki más. És abban a pillanatban, hogy ezt megérti, az egész érzésvilág mozdul és egyszerűen csak más célpontot kap. Aiden pedig visszakerül arra a szürke lapra, ami fehér ugyan már sosem lehet az elmaszatolt múlt szürke sara miatt, de nem is borították rá azt a fekete tintát, amiért ne lennének rá képesek írni többet.
Az, hogy aggódik érte... sajátságos hangulatot teremt és nem. Az égvilágon semmi jelét nem adja, hogy választ kívánna adni azokra a kérdésekre. Neki nem kell keresnie őket, még csak el sem fogadja a tényt, hogy így van. Nem elemzi az érzelmi viszonylatokat már , egyszerűen csak tudni akar valamit és ennek nem számít, hogy az az igény mennyire logikus, avagy sem.
Van valami különös az egész jelenetben. Hogy a fizikai kontaktus ellenére egyszerűen csak nem kommunikálnak egymás felé az égvilágon semmiféle érzelmet. És valójában erre nincs is különösebben szükség még akkor sem, ha az a visszavillanó szempár igenis kérdéseket kellene szüljön. Minek? Nem mintha bármelyikük is tudna kezdeni bármit a válasszal, ha egyáltalán képes lenne megadni azt, de nem. Ez volt az első kérdés, amit ma éjszaka feltett neki.
Lehet egyszerűen csak kibaszott szerencsétlen és szimplán... nem képes rá. Őszintén... nem akarja tudni.
De nyilvánvalóan képes fokozni. Igen, felfogja milyen pozícióban vannak. És kellene, hogy erre valamilyen eltérő reakciót adjon, bármit ami beletartozik az elvárható emberi sémákba, de nagyon. Nagyon túlhaladtak már ezen. Bámulatosan könnyen érti mostanra a néma kommunikációt és veszi az adást. Aztán ignorálja. Kettejük közül esélyesen ő a fizikálisabb létforma és ő még nem áll készen elengedni azt a fizikai kontaktot, amiben pszichológiailag sikerült némi stabilitást találnia. Mérhetetlenül fáradt. Nem Aiden tehet róla, de ő az, akinek ignorálják azokat a magasba szökő szemöldököket a ki nem mondott kérdésekkel. Azzal a nyilvánvaló megfeszüléssel.
Fel sem fogja, mennyire ideális ez így a számára. Az a milliónyi kérdés, amit a másik egyszerűen csak nem mond ki sosem, ő pedig dönthet úgy ennek fejében, hogy átlép a kritikus válaszokon.
Igazából. A lelökéssel és a gúnyossággal is elérne... valamit. Valami mást. Mert ami jelenleg az ölében van, az pokolian képlékeny és ha rossz kézzel nyúl hozzá, hát annak kétségtelenül nyoma marad. Nem mintha az ő felelőssége lenne megőrizni bárminek is az épségét vele kapcsolatban. De azt megteheti, hogy egyszerűen csak... nem tesz semmit.
Vannak szituációk, amelyekben egyetlen apró, semmi érintés furcsán... felértékelődik. Nagyon fókuszáltan érzékeli azt a minimális súrlódást, mégsem jár... azzal a feszült ingerrel, amivel ezidáig minden egyes alkalommal.
Valamiért halvány mosoly rándul a száján azt a hangot hallva. Még csak meg sem tudja indokolni miért, de nincs is rá jelenleg szüksége.
- Jelenleg mindenképp rábaszok. Nem ez az egyetlen incidensem van vele, de tény, hogy ez volt az elmúlt években a... legdurvább. - Még mindig a nyakába beszél, ám végül a következő szavakra megrázkódik... mintha nevetne? Ha igen, némán csinálja és legalább a kotorászásnak sikerül rábírnia arra, hogy felegyenesedjen.
- Morrow megvolt a Rengeteges buli után. Igazából. - Kérdés nélkül elveszi a cigit és az ajkai közé csúsztatja. Kicsit hátradől a pózban, amitől az meglehetősen feszessé válik néhány szívdobbanásra, kihalássza a zsebéből az öngyújtót. Ez egy másik, bár sokkal viharvertebb fajta, mint amit a Roxfort falánál ülve használt. Annak megadta a kegyelemdöfést a kezére tapadt vérrel. - Sajna közbelépett pár Hugrás, mielőtt igazán kielégítő lett volna, de azért... egy pár percig jó volt. - Kurvára félreérthető a megfogalmazás, de a láng felett felvillanó pillantás azért egyértelműen az agresszivitás felé billenti a mérleget. Meggyújtja neki a cigit, aztán ugyanazzal a lánggal a sajátját is.
Az első slukkot mélyre szívja, lent tartja pár pillanatig megemelve kicsit az állát, mielőtt megkönnyebbülten az ég felé fújná a füstjét. Néha egészen olyan, mintha a cigivel egyszerűen csak... elfüstölhetné magából a negatív gondolatokat. Egész életében függő lesz.
- Nem hiszem el, hogy az a fasz még nem tudott megdögleni. Már Gosdwell. - Pillant vissza a felemásokba, keze a cigivel kitámaszt a térdén, ahogy vizsgálja őket pár pillanatig. Cleo említésére elhúzza a száját.
- Nem jó. A csónakházban azt hittem te vagy. - Igen, nyilvánvaló? Innen ered az egész probléma. Felemeli a kezét, fáradt kelletlenséggel megdörgöli a szemeit, az orrnyergét. - Szívatni akartalak kicsit ha nincs ott a Hurka már léptem is alapon. És ugyan ebből nehéz kitalálni a lényeget, nem emlékszem mindenre amit művelt. Lehet hogy volt nálam pár kutyás cucc. - Visszateszi a szájába a cigit, aztán ráfog a vállára és végre valóban leszáll róla. A mozdulat sima, de kimondottan... hiányérzetet hagy rajta, ahogy felkászálódik a földről és rájön, hogy kibaszott hideg van egy szál pulcsiban, télen, fűtő harag, vagy alákerült hőleadó testek nélkül. Ugye...
Lényegtelen, nem különösebben akar visszamenni.
- Kevesebből is összerakta már a lényeget, de történetesen jah. Van valami. - Arrébb lép hármat a saját pálcájáért, egy pillanatig megtorpan, amíg szemléli az a szépen megmunkált műremeket. A magafajta kezébe sosem adtak volna ilyen pálcát. Normál esetben.
Elsétál a meglehetősen rozogának ható ház irányába és rejtély. Kurvanagy rejtély, hogy maradt az az üveg pia életben, de még mindig ott figyel a tornácon átkoktól érintetlenül. Néha még nekik is lehet némi szerencséjük az életben.
- Invito Pálca. - Csak tesztjelleggel próbálta mégis... végigfut rajta a borzongás, ahogy megérzi a mágiát csordulni a bőre alatt. Sokkal. Sokkal könnyebb, mint ahogy emlékszik rá. A galagonya baljában landol sajátja mellett, jobbja az üveget szerzi meg. Ezúttal nincs benne az égvilágon semmi fenyegető, ahogy visszasétál hozzá a pálcákkal, lenyújtja mindkettőt, de nyilvánvalóan csak az egyiket kínálja fel valójában.
Leseggel mellé a földre, térdeit kissé felhúzza, hogy kitámasszon a lankás terepnek, aztán meghúzza az üveget. Hagyja, hogy a kerítésszaggató végigégesse a torkát, némi fintorral és szó nélkül nyújtja át az üveget. A másodpercek telnek, ő pedig nem szól egyszerűen csak... semmit. Figyeli az elterülő falu nem is oly távoli fényeit...
- Végül is... nem mintha használnám másra, hm? - Kérdez szórakozottan lényegi előzmény nélkül, mintha lefolytatott volna vele fejben egy komplett gondolatmenetet...
A lába előre csúszik, ahogy a zsebébe nyúl és kihalász belőle néhány elbaszott fadarabot. Fekete-vörös-sárga. Értelmetlen egészen addig, amíg fel nem sejlik benne az a néhány ezüstös szál, aminek mostanra mintha eltompult volna egykori fénye.
Értelmetlen, miért van szüksége egy törött varázspálcára. és nem nyer több értelmet akkor sem, mikor lassú módszerességgel és azzal a másik, feketének ható pálcával nekiáll felnyitni. Valójában... nincs szüksége másra belőle, mint az érzéketlenné vált szálakra.
- Csak hogy tudd. Csipogós játékot vettem Hurkának. Imádni fogod. - Igazából azt akarta, hogy meglepi legyen, de különösebben nem érinti jól saját törött pálcájának a látványa. Mintha egy számára kedves halottat szentségtelenítene meg... szóval kell, hogy valamiről beszéljen és ne üljön meg rajta túlságosan a csend.
- Meg egy csomó jutalomfalatot. Egyébként tökre láthatási jogom kellene legyen, csak mondom. - Az nem tagadható tőle, hogy kézügyessége nyilvánvalóan van, mert egy idő után valóban sikerül kioperálnia a vékony, ezüstös szálakat, melyeken a fehér derengés ugyan már nem él, de szépnek lenni nem szűntek meg.
Összefüggő karikává alakítani az egyszarvúszőrt egyszerűen csak nem kihívás. Szimpla átváltoztatásról beszélünk. Az, ahogyan ebből vékony, sima felületű karperec lesz, már kifinomultabb technika kérdése.
Ez az a pont, ahol egyszerűen csak koncentrálnia kell. Nem kellene képes legyen rá valójában. Sosem próbálta élesben ezt a varázslatot, még ha elméleti szinten behatóbban is foglalkozott vele az elmúlt két hónapban.
Ha bármikor máskor csinálja, talán lehetetlen volna, ám... nem ma. Nem ebben a sajátságos hangulatban, ahol nem talál még vissza ahhoz felszínhez, ahol biztonságosan hazudhatja, hogy a világon minden rendben van.
A megkettőződő karperec látványa még önmagában semmi különös. Az azonban, ahogy kettévágja az egyiket, a másik pedig automatikusan leköveti a változást, már egy fokkal érdekesebb.
Nem sokáig marad rejtély az eljárás, Noah ugyanis végül heg nélkül forrasztja össze a felcserélt párokat.
- A tied. - Pillant oldalra a válla felett, ahogy átnyújtja az egyiket. - Innentől csak olyan találkozót fogadok el, amit ezen keresztül kommunikálsz.
Hacsak a másik nem utasította vissza a dolgot, úgy a pálcája jelzésértékűen a fémhez ér, az Aiden kezében fekvő darab egyik fele felmelegedik. - A másik fele a te vezértárgyad. - Biccent, bár ez amolyan... megjegyzendő kategória, mert az égvilágon semmi nem jelzi a karperec egyik és másik fele közti különbségeket.
Nos... nem mintha a másolati oldalon tudna változást elérni.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

A fizika kontakt sosem volt kifejezetten az erősségem. A szavak sem. Tulajdonképpen... a párbajozáson kívül igazán nem sok dologban vagyok tehetséges.
És abban is... ha nem lett volna Feryll, senki lennék. Ez amilyen szomorú, olyannyira be kell vallani. Nem csak a kiképzései miatt. Vagy azért, mert rengeteg tiltott és sötét átkot megtanított nekem, hanem... hanem mert használtatta is velem. Valószínűleg nem épp úgy, mint ahogy ő azt elképzelte. Nem, nagyon nem.
Igazából... egészen biztos vagyok benne, hogy nem akart engem bántani. Az elején. Amikor tényleg látta bennem azt, ami az ő tökéletes karfájává tehet majd... akkor ő sem így tervezte. Merészség volna kijelenteni, hogy kiismertem őt. Mert nem. Az lehetetlenség volna. Azonban... Az a körülötte lebegő, hidegvérű veszély nem volt ott mindig. Az elején... kibaszott könnyű volt benne megbízni.
Pontosan ezért nem bízok meg mára senkiben.
Talán az alapvetően eltérő különbségeink Noahval már ilyen mélyen kezdődnek. Már lefogadom, neki is éppen elég oka van arra, hogy ne bízzon meg az emberekben, mint nekem. Vagy legalábbis. Megközelítőleg. És mégis - szinte semmit nem kellett tennem ahhoz, hogy kivívjam a... azt, hogy ne gyűlöljön. És már önmagában furcsa. Furcsa nekem, az a szintű hajlás a megbocsátásra, amelyet produkál, hiszen... én sosem voltam ilyen. Nehezen lehet kivívni az igazi, vérremenő dühömet, de ha az megvan... onnantól előjön az az énem, akit igazából Noah talán azt hiheti, hogy látott már, de nem. Kurvára nem.
Az a vérszomj... még saját magam számára is ijesztő. Igazából fogalmam sincs, mindig bennem volt-e, de elég esélyes, hogy nem. Feryll tette. Az ostrom, az a... dolog, amire rávett, és az a sokáig tartó elkeseredett düh, amiből nem tudtam szabadulni. Gyűlöltem fogságban lenni... és amikor végre kitörtem onnan, valami elszabadult.
Nem. Ez egy olyan oldalam, amit Noah még csak nem is lenne képes előhozni. De még Benjamin sem. Márpedig... hagyjuk is. Ahhoz valami sokkal nagyobb kell, és... pluszpont jár, ha sötét jegyet visel a balján.
Ahogy az ölemben ül... az valahol nagyon el kéne, hogy bizonytalanítson. Meg is teszi. Valahol. Nem elég nyomós helyen ahhoz, hogy az mozdulatra ösztökéljen. Az egész helyzet egészen más dolgokat vált ki belőlem, azokat pedig olyan erősséggel, hogy a mozdulatlanság mellett tartson. Mert ahogy megérzem a puha érintést a vállamon... az még csak nem is fáj.
És ez már fizikailag is közel esik a csodához, de nem. Ez ott nem fáj.
- Jelenleg mindenképp rábaszok. Nem ez az egyetlen incidensem van vele, de tény, hogy ez volt az elmúlt években a... legdurvább. - A lehelete azonban már túl közel van. Annyira, hogy ezekkel a szavakkal is kivált egy kis borzongást, ahogy a nyakamra vetül az ajkai közül jövő forróság. De nem engedek meg rá reakciót... legalábbis nem egyértelműt. Az ujjam viszont már el is indul a cigiért.
Mert valljuk be, egy szálat mostmár igazán kibaszottul megérdemlek.
- Nem bánom, hogy három évig nem kellett látnom a pofájukat - jegyzem meg. A hangomba már nem keveredik az az agresszió, amelynek nyomait előbb mutattam. a tűz lecsihadt... de aprón azért ott parázslik.
- Morrow megvolt a Rengeteges buli után. Igazából. - Érdeklődve emelem meg felé egyik szemöldökömet, az apró pozícióváltás pedig... nem kifejezetten jó helyeken érint, de... ez az egész póz kezd már nem jó hely lenni. Az ujjai közt felbukkanó öngyújtó azonban végre egészen másfelé tereli a gondolataimat. Olyan ez nekem, mint a drog. Egy olyan támasz, amely végigkísért az évek alatt. És ami még most is talpon tart olykor. - Sajna közbelépett pár Hugrás, mielőtt igazán kielégítő lett volna, de azért... egy pár percig jó volt.
Egy kis félmosoly kúszik a számra. Egyből értem a szavai ízét, hogy mire gondol, habár... a gondolatot elképzelni önmagában nehéz úgy, hogy komolyan vehető is legyen. Úgy értem, Nigthingale és Morrow... Bocs, Noah.
- Hmh - jegyzem meg egy jókedvű éllel, amiből egyértelműen kiveheti, hogy gondolatban egész jól szórakozok a hallottakon, aztán csak a számban tartva a szálat hagyom, hogy meggyújtsa. Az arcomtól pár centire fellobbanó láng még meg se rezzent, egy pillanattal később csak elégedetten szívok egy mély, jóleső slukkot. A testemet egyből átjárja erre a reakció. Felenged és ellazul, mintha hirtelen a füstfelhővel körbevonva, egyszerűen... semmi gond nem lenne a világon. Semmi.
Még az sem, hogy egy griffendéles ül az ölemben.
- Nem hiszem el, hogy az a fasz még nem tudott megdögleni. Már Gosdwell.
Halkan horkantok egyet. Még tökéletesen emlékszek arra a pillantásra, amivel először illetett... amikor megpillantott, és hirtelen rájött: nem, nem, valaki kibaszottul nem döglött meg. Pedig már rég volt. De van, ami túl gyönyörű ahhoz, hogy elfelejtsék.
- Hát látod... - Hosszasan, kissé elrévedve fújom ki a füstöt. - Ezt én sem.
Sok minden van, ami zavar Gosdwell... egyszerű jelenlétével kapcsolatban is. Mert ha ő nincs... ha nem keveri azokat a kurva szálakat mögöttem... Hát. Most sok minden más lenne. De nem kenhetem örökké valaki másra a bűnösségemet, hm?
- Nem jó. A csónakházban azt hittem te vagy. - Felé pillantok. Nahát, gondoltad? - Szívatni akartalak kicsit ha nincs ott a Hurka már léptem is alapon. És ugyan ebből nehéz kitalálni a lényeget, nem emlékszem mindenre amit művelt. Lehet hogy volt nálam pár kutyás cucc.
Erre most nem emelem meg a szemöldökömet. Összevonom. Az még csak nem is hat meg már, hogy nem jegyzi meg a nevét... mert végeredményben a Hurka is több, mint találó. Egyszerűen csak nevetséges... ennyi a gond vele. Az utolsó mondatára sokkal kíváncsibb vagyok.
- Miért? - kérdezek vissza valamelyest hitetlenkedve, de ekkor ragadja meg az alkalmat, hogy kimásszon az ölemből. Ez talán hirtelen elég is arra, hogy elterelje mindkettőnk figyelmét... engem legalábbis hirtelen nem ráz meg, ha nem érkezik a válasz egyből. Az ugyanis, ahogy a teste elszakad az enyémtől... olyasfajta furcsa inger, amilyennek nem szabadna lennie.
Szívok csak még egyet a cigiből, és igyekszem ebbe folytani mindent. Nagyon igyekszem.
Nem is pillantok utána, ahogy elsétál a saját pálcáért. Az hogy féltsem a közelében az életemet, már pár perce elmúlt. Talán amikor azt a... valamit produkálta a vállamon. Kihasználom azt a néhány pillanatot, hogy legalább csak egy kicsit, de csak magamra és a cigimre szenteljem az értékes figyelmet. Csak akkor pillantok fel, amikor felém nyújtja a két pálcát.
Nyilvánvalóan a galagonyát kínálja. De én kikapom mindkettőt a kezéből.
- Hmmm... - Először a sajátomon simítok végig, csak hogy meggyőzödjek róla, nem esett baja. Most meglehetősen csendben is van. Talán csak kicsit meg van illetődve itt a másik pálca közelségében, hm?
Finoman rakom oldalra, hogy aztán a Noahét fogjam kézbe. Az enyémnél valamivel hosszabb, enyhén rugalmas... és ismeretlen. Hogy ez miért kérdés hirtelen? Igazából... nem az. Csak felvet bár... kérdést, amelyet a nyugalom hatalma ébreszt. Nevezhetjük unalomnak is, bár... ez még messze áll attól.
- Mondd csak... Noah... - még mindig ízlelgetem kicsit a nevet a nyelvemen, ahogy megforgatom a pálcát ujjaim közt. - Mi lett a pálcáddal? A könyvtárban mintha nem ez lett volna...
Valójában nincs közöm hozzá. Válaszolnia sem kell, őszintén. Nem is sértődök meg érte.
Visszanyújtom felé a pálcáját, aztán odahúzom magamhoz a sajátomat. Gondosan a kabátom belső zsebébe rejtem, onnan pedig... egyszerűen csak nem figyelek többet a panaszkodására. Igen, tudom, milyen kibaszottul szeretett volna ma is tombolni egy kicsit... de az élet nem kívánságműsor, hm?
Ahogy előhúz valamit a zsebéből... a választ úgy is megkapom, ha nem nyitotta ki közben a száját. Oldalra húzom a számat és épp csak ennyivel nyilvánítok felé részvétet. Tudom, milyen a törött pálcád látványa. Csakhogy... annak a ciprusnak én vetette véget, és nem. Egy kibaszott pillanatig nem sajnáltam.
Addig szívom a cigarettát, amíg eléggé el nem ég, azután csak oldalra lököm, és a maradék füstöt fújom ki lassacskán, annak ködjén át figyelem, amit Noah csinál. Merthogy egyelőre nem túl egyértelmű.
- Csak hogy tudd. Csipogós játékot vettem Hurkának. Imádni fogod. - Felbámulok az arcára, ahogy közli a tényt, mintha csak... azt mondaná, hogy holnap esni fog. Nem kérdezek rá, mit csinál... úgy döntök, ez fontosabb pillanat annál, mint hogy közbeszóljak. És ezzel a gondolattal egyszerűen csak figyelem.
- Meg egy csomó jutalomfalatot. Egyébként tökre láthatási jogom kellene legyen, csak mondom.
A szám sarka csak felgördül egy halovány kis mosolyra. Nem több. Megtámasztom magam az egyik kezemmel a hátam mögött, és csak figyelem tovább a mozdulatait, ezúttal már a kezét, nem az arcát.
- Ki mondta, hogy nincs? - kérdezek vissza aztán. Igaz, eltelik pár pillanat. - Az utóbbi időben amúgy is... meglehetősen magányos lett a környezete.
Nem engedem felkúszni egészen azt a szomorkás mosolyt, ami amúgy... kifejezetten kívánkozik. Pedig nem is tudom. Még csak közelítőleg sem kéne említenem a szakítást, hiszen... minek? Nem, mintha rá tartozna. Vagy egyáltalán érdekelné.
A törött pálcája magjából egyszerűen csak... karkötőket varázsol. Nem mondom, hogy kifejezetten az én stílusom, de... tulajdonképpen nem is lényeg. Sokkal inkább az, hogy mit tud.
Közelebb húzódok kicsit és lepillantok a tenyerében pihenő darabokra, majd felé nyújtom az enyémet, hogy landoljon benne az egyik darab. A kabátom ujja feljebb csusszan, hogy kivillanjanak azok a hegek a csuklómon... de már csak takargatni sem próbálom. Egyszerűbb. Úgy teszek, mintha nem lennének ott.
- A tied. Innentől csak olyan találkozót fogadok el, amit ezen keresztül kommunikálsz.
Az szám újra egy féloldalas mosolyszerűségre húzódik. Nem is tudom, hanyadik ma már, azonban, ahogy a pálcája az övéhez ér, az én tenyeremben lévő pedig finoman melegedni kezd, halkan, elismerően hümmögök is egyet.
Basszameg, Nigthtingale...
- A másik fele a te vezértárgyad.
Okos.
Várok egy pillanatot, hogy a fém kihűljön, aztán a jobbomra csúsztatom. A bal már túlságosan foglalt, sajnos... a jobbom köré viszont úgy illik, mintha csak valóban ott lenne a helye.
- Nem rossz, Nightingale... - szólalok meg ugyanazzal a félmosollyal, és nem is pillantok rá... egyszerűen csak feltápászkodok, kezemmel egy laza mozdulattal le is seprem kabátomról és nadrágomról a koszt, nem mintha az egyre növekvő sötétségben bárki is látná. - Nem rossz egy griffendélestől.
Egyszerű szivatás már csak ez, ahogy mégegyszer megszemlélem, immár állva az... ékszert. Tulajdonképpen. Más egészen biztosan annak nézné, ám... ez több annál.
Valójában valami sokkal több.
- Ezzel már majdnem kárpótoltad is, hogy kishíján szétszedtél a szülinapomon. - A szemem sarkából pillantok felé, miközben ujjaim előhalásszák a galagonyát, hogy a következő pillanatban majd hoppanálhassak. - De csak mert ilyen kibebaszott jófej vagyok.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2002.02.17

Sokan és gyakran mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ő pedig nem egyszer volt kénytelen rájönni, hogy ez így és ebben a formában abszolút nem igaz. Ám jelen helyzetben pontosan ez a különbség az, ami képes is bárminemű kapcsolatot kialakítani kettejük között. Ha csak egy kicsit is... jobban hasonlít ebben a kérdésben Aidenre, akkor nem ülnének itt. Képes lett volna használni azt a Cruciot rajta és soha az életben nem néz vissza rá újra.
És valójában még csak nem is igaz, hogy nem hasonlítana rá, mert Noah... nem bízik az emberekben. Nem úgy legalábbis, hogy beengedjen másokat a saját mentális védelme alá, amiről nem egyszer bizonyította már, hogy jóformán törhetetlen. De nem neki. Talán a szélsőséges közös múlt teszi. Az a tény, hogy látta véresre törve, a saját romjai között... kínlódva a saját átka alatt nem is egyszer. Ez olyasmi, ami lehetetlenné teszi, hogy valóban védekezzen ellene, hogy ne engedje be azonnal, mert... mégis... mit véd tőle? Látta már a legrosszabb állapotában. Volt kiszolgáltatva neki. És ez a közhiedelem szerint minden szempontból egyszerűen csak rossz a létező összes értelemben.
És mégis... valahol van egy aprócska tulajdonsága, amely pontosan ezért egyszerűen csak képessé teszi megnyílni neki. Talán azért, ahogy most viselkedik vele. Ahogy az elmúlt találkozások során tette. Ahogy megmentette az életét legutóbb, vagy ahogy néha... valóban nemet mondott a saját kárára is.
Meglehet még így is rendkívül kifacsart logika. Beteges egyenesen. De Nightingale fejében a felszín színkavalkádja alatt nincs semmi, ami nem monokrómba fordult ki önmagából az évek alatt. Szánalmas valahol. Kurvára szánalmas, hogy éppen abban akar megbízni, akiben minden logika és észérv szerint egyszerűen csak nem kellene. De az olyan súlyú terhek, amelyeket ő cipel. És az olyanok is, melyeket Fraser... egyszerűen csak feloldásért követelnek akkor is, ha az ember minden idegszálával tudja, hogy lehetetlen. Mégis. Ki más lenne képes kecsegtetni vele, ha nem az, aki valahol kétség kívül szimbóluma annak az időszaknak és aki most mégis úgy fest képes... egy húron pendülni vele.
Nagyon. Nagyon korai ilyen állítania. Mi több, nagyobb az esélye, hogy kurvára téved az ügyben, de ahogy a fejét leteszi a vállára, egyszerűen csak megszűnik ellenérveken gondolkodni. Sok állat csinálja ezt. De a falkaigényű farkas tán a legjobb példa, amikor felajánlja a torkát az erősebb példánynak. És az megteheti, hogy felmarja inkább, semmint befogadja ám...
Mert nem löki el magától, Aiden önkéntelenül is megteszi.
Érti a póz sokszorosan komplikált, de nagyon könnyen leegyszerűsíthető lényegét. Érti azt is, mit képes okozni a puszta lélegzet is az ember bőrén, ha azt megfelelően használják, ám... mentségére szóljon, hogy most nem ebben gondolkodik.
Nem tudatosan legalábbis. A helyzet azonban az, hogy Nightingale egyszerűen csak ilyen. Igényli mások társaságát. A közelségét. Igényli a fizikai kontaktust és mert olyan hangulatban vannak, amilyenben, ezt itt és most megengedheti magának. Az, hogy ingerli önkéntelen, de valahol mélyen egyszerűen csak nem ártatlan. Még ha nem is tesz mást azon túl, mint lehetőséget ad arra, hogy ez a közelség definiálja magát... valamivé. Valamivé, aminek címkét adni a jelen szituációban egyszerűen csak nem lehet. És mert Aiden nem ad rá kategorikus reakciókat, nem is kell.
- Bő egy év és nekem sem áll szándékomban többet. - Már ha... túléli addig egyáltalán. És azt ép ésszel is teszi ugyebár. Ha ilyen ütemben haladnak, legalább az utóbbi erősen kétséges és valahol mélyen azért sejti, hogy nem a Csónakház az egyetlen, amivel hosszútávon rémálmodnia kell majd.
Azt a pózváltást már ő is megérzi. Egyszerűen csak túlságosan is asszociatív a mozdulat ahhoz, hogy ne aktiválja a megfelelő, avagy... nem megfelelő gondolatmenetet és ezen a ponton valószínűleg le kellene szállnia róla. Valószínűleg.
A mosoly olyan mint a halál; társakat kíván magára. Felfelé görbül a szája, mert igen. A látszat ellenére tudja jól hogy hangzik. Még akkor is, ha Aiden éppúgy nem ismerheti a sötétebbik oldalát és meglehet... akkor már nem lenne kedve nevetni.
Mit gondoltál mi fog történni, ha megtudom, hogy megöltél kettőt is közülünk, hm?
Ajkain megkopik a mosoly, ahogy felszakad benne Aiden... Morrow kérdése. Aidenként. Attól, hogy nem ő volt a Csónakházban még... nem jelenti, hogy a kérdés önmagában nem jogos.
El kellene mondania. Valószínűleg. És éppúgy nem teszi meg, ahogy egy pillanattal korábban az öléből sem kelt fel ugyanezzel a zárógondolattal. Ki tudja... talán ezért tesz megjegyzést Gosdwellre utólag kapva utána az egyik legrosszabbnak a régi brigádból, mintha jelentene bármit is, hogy hogyan reagál rá. Nem mintha képes lenne ilyen mértékig olvasni benne, de nem bánja, hogy olyan reakciót kap, amilyet. És mégis... sok köze nincs egymáshoz a kettőnek, nem igaz?
Ezt az arckifejezést viszont még mindig tudja olvasni, kicsit megforgatja szemeit a néma visszakérdésre, de ahogy megrándul a szája, az már a vidámság jele. Rejtély. Hogy van benne még bármi jókedv egyáltalán, de az elmúlt mennyi... fél órában? Sikerült olyan széles skáláját felölelni az érzelmeknek, hogy talán annyira már nem is meglepő.
És ezúttal tényleg kiszáll az öléből. Az, hogy rögtön megbánja mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, még nem jelenti, hogy valójában bármi keresnivalója lenne ott.
- Hogyhogy miért. - Szól némi szünet után utolérve a gondolatmenetet, amit igen. Sikerült leterelni a megfelelő vágányról, de végeredményben Noah nem az a típus, aki nekiszegezett kérdéseket válasz nélkül hagy. - Megmentette az életem. Most már legjobb barátok vagyunk. - Pillantása felmoccan a felemásokra, ahogy megáll előtte egy pillanatra szerzeményeivel. Csak egy szívdobbanással hosszabb a kelleténél az a szemkontaktus. És komolyabb az a hangszín, mint amit a kiskutya téma igényelne.
- Hé! - Nyikkan egyből, ahogy lenyúlják a pálcáját. Ujjai megrándulnak; még mindig tartja a kezét a pózban, amiből kirántotta. - Nem mondták még, hogy nem tapizzuk más pálcáját, hm? - Igazából. Még csak nem is neheztelő a hangja, bár a tarkóján égnek merednek a pihék. Soha nem szerette, ha a pálcáját fogdossák. De miután most hozta ide az övét, nos... elnézi neki.
- Mh? - Kicsit felhúzza a térdét, megtámasztja rajta a könyökét, a tenyerében pedig a fejét, így figyeli, ahogy a másik a pálcát forgatja az ujjai közt. Valójában... annyira nem is zavarja a látvány.
Megrezzen az a pillantás a kérdésre. Önkéntelenül is átsuhan az íriszeken az emlék árnya és néhány másodpercig valóban úgy tűnik, hogy nem válaszol majd.
- Apám. - Lepillant a kezére, ahogy a pálcáért nyúl. - Az apám lett vele. - El kellene gondolkodnia azon, szerencsés-e hogy őszintén válaszol neki bárminemű kérdésre is egyáltalán. De mára egyszerűen csak túl kimerült fejben ilyesmin merengeni. Elfordul és előkotorja inkább zsebéből a törött darabokat, enyhén megemeli amolyan jelzésértékkel.
- Még karácsonykor. - Valóban. Az erdőben már az új pálcát szorongatta. Akkor, amikor egyetlen egyszer sem varázsolt egy falkányi farkassal szemben.
Aidennel ellentétben őt igen. Nagyon súlyosan megviselte saját pálcája elvesztése. Eléggé ahhoz, hogy majd két hónap után most használja először. És miért is ne tenné? Az a pálca volt minden, ami jó benne. A mostani pedig... minden, ami sötét. Minden, ami elveszett. És minden, amit nem tud elengedni. Ha másból nem is látszana az eltelt évek árja, hát a romokban fekvő, vidám, rugalmas somfa és a komor mogyorófa közti ég és föld különbség méltán ordít róla.
Ahogy varázsol, már nem néz rá. Csak beszél a semmibe, hogy fókuszban tartsa a saját gondolatait. Őszintén szólva... nem számít válaszra. Ahogy nem várta volna tőle azt sem, hogy emlékezzen rá egyáltalán, volt valaha bármi más pálcája a szürkésfeketén kívül. És mert végül mégis reagál rá, viszonozza azt egy helyes kis mosollyal. Francba, Fraser. Néha nagyon tudja mit kell mondani, hm?
Halkan hümmög már a kiegészítésre, felpillant, ahogy biztonságosan túlesik az első fázison.
- Miért? - Talán nem kellene feltennie azt a kérdést, de Aiden belekezdett. Őt pedig a közhiedelemmel ellentétben érdekli a válasz, még ha amúgy különösebb reakció hiányában vissza is fordul a munkához. A válasz hiánya ezúttal olyan opció, amihez a másiknak joga van, neki viszont az ellenkezőjének elvárására nem lehet.
Ahogy átnyújtja az elkészült karperecet, pillantása önkéntelenül is megakad a hegeken. Az első ösztöne lenne megérinteni. A második kérdezni. És ezúttal nem teszi meg egyiket sem, mert van jóérzés is a világon.
Ahogy az a karperec helyet foglal a fiú jobbján, ő maga is felhúzza a balra sajátját. Felsimít a karján, ahogy végigszalad rajta egy enyhe, alig érzékelhető bizsergés, amit ő maga valamiféle fantomérzésnek könyvel el. Aligha tudhatja, hogy ugyanaz lekommunikál a párján is.
Nem mozdul, mikor feláll mellőle, kitámaszt csak a háta mögött és felpillant rá.
Belecsuklik, ahogy felnevet a megjegyzésre. A hangja igazából nem hangos, megmarad a mellkasában, de ott jókedvűen hempereg meg a bordakosár védelmében. Kibaszott szürreális, hogy mindezek után még egy házbaosztott megjegyzéssel riposztol, de igazából. Ez az a felállás és hangulat, amit a két ellentétes ház között tud is értékelni.
Hogy... mije van?!
Leolvad arcáról a mosoly és elnyílik a szája, ahogy hirtelen kiegyenesedik a szülinap említésére. Eltelik pár pillanat, míg végül elmosolyodik és megcsóválja a fejét, ám még mielőtt amaz valóban eltűnhetne...
- Hé Fraser? - Szemsarokból egyszerűen csak... túl gyorsnak tűnik az a mozdulat, amivel feláll a földről és a vállára fogva egyetlen mozdulattal maga felé fordítja. Hagyja dolgozni az első lendületet, amivel a teste a testéhez ér és nem. Ez ezúttal nem valami. Ez már nagyon kategorikusan ölelés, ami ellen végülis. Tehet, de minek.
Nem szorongatja meg, de határozott mozdulattal öleli magához néhány hosszú másodpercig. - Boldog szülinapot. - A hangja halk, de testközelből szól és ettől valahogy túlontúl bizalmasnak hat.
Túl sokáig tart. Túl rövid ideig tart. Minden csak nézőpont kérdése, de valójában az egész nem tart tovább pár pillanatnál, mielőtt eresztené.
Az a pillantás, amivel felnéz rá nagyon sok minden. Nagyon sok minden, ami meghatározhatatlan, de egy biztosan nyilvánvaló: már régen nem ellenséges, vagy távolságtartó. Nem, ez már egyenesen...
- Vigyázz a seggedre, hm? - Lecsúszik a keze a vállán, ahogy ellép tőle és ezúttal tényleg hagyja is dehoppanálni. Mert ő pedig ilyen kibebaszott jófej.

[can you fixthe broken?]

can you fix
the broken?


2002. február 17.
style

Valójában... valahol ez z egész helyzet meglehetősen nevetséges. Nevetséges, ha mondjuk a tizenöt éves Aiden fejével nézném. Nevetséges, ha az jut eszembe, hogy pár éve... talán pontosan ezen a napon pálcát tartottam a torkának. Hogy pár évvel ezelőtt... megöltem volna.
És még nem is azért, mert gyűlöltem. Nem. Feryllen és a csatlósain kívül senkit nem akartam megírni. Az a fájdalom, amelyet ők okoztak... az a rengeteg törés. Az nem gyógyul csak úgy. Az nem gyógyul a szép szavaktól, nem elég egy bocsánatkérés.
Itt pedig... én még bocsánatot sem kértem. Ami azt illeti... már mondta, hogy nem igényli. Én pedig csak nem szeretném kimondani, ha éppen nem véresen muszáj. Hülyeség. Valójában semmi sem muszáj, hm?
Megérdemelné. És talán egy pillanatig jól esne neki, ám... semmi több. Nem magyarázna meg semmit, nem adna válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek attól még, hogy nincsenek kimondva, itt vannak köztünk. Lapulnak a saját kis mocsarukban. Nekem egyelőre nagyon is kényelmes, hogy ott vannak, ám... akármikor kiemelkedhetnek, hm? És az már kevésbé lesz kellemes. Egyszer talán úgyis válaszolnom kell rájuk. Egyszer, de az... nem most lesz. Semmiképpen. Az utolsó év vázlatát megírni enyhén szólva is fájdalmas volna. Szavakban meg pláne.
Szeretném azt gondolni, hogy már elmúlt. Már nem fáj. Szeretném a hibáztatást a gyerekkori énemre hárítani. Annyi mindent szeretnék. Ebben a pillanatban pedig minden a szokásosnál is nehezebbnek tűnik, mert... amíg ő csak egy emlék volt, úgy sokkal. Kibaszottul könnyebb volt.
Hogy tudnék-e egyáltalán olyan válasszal szolgálni, ami vigasztalná? Nem, erre... meglehetősen kicsi az esély. Merthogy engem vigasztal-e a tudat, hogy amíg én szenvedtem, addig ő is? Nem. Ez nem így működik.
Pláne nem ebben a pillanatban.
És voltunk már ennél intimebb pózban is. Amikor ő alattam, a ciprus kegyetlensége alatt szenvedve... Nem. Az az én kegyetlenségem volt. Nem is kérdéses. Nem lett volna az a pálca, ami visszafog, pláne nem Feryll parancsa ellen. A galagonya tulajdonképpen... rajongana azért az időszakért valószínűleg. A ciprus inkább csak... csendben tűrte.
Hazugság lenne azt állítani, hogy teljes egészében emlékszek a köztünk lejátszódó jelenetekre. Egy-egy sötét látvány ugrik be. Természetesen. Nem csak, mert így akar védekezni az elmém még mindig - mintha volna még esélye -, egyszerűen csak... Akkor ott, tényleg nem Nightingale volt a legfontosabb, rendben? A saját túlélésemet akkor is előbbre tartottam... Ahogy a családomét is.
Ma már persze az a gondolat is meglehetősen nevetséges, ha azt mondanám: értük tettem.
Azt hittem, meg tudom őket védeni. Pedig csak lehetetlenmód rábasztam.
Noah igazából csak egy a sok közül. Egy, aki... valamilyen ponton néhány hónnappal ezelőtt akarva-akaratlanul is kivált, és én ennek már nem keresem az okait. Fárasztó folyton csak a miérteket hajszolni. Ebben a mennyiségben pedig már... egyenesen lehetetlen. Elöntenek, és amíg egyre választ találnál, addig csak még tovább sokszorozódik.
Fárasztó. Kibaszott fárasztó. Néha szeretném csak úgy lehunyni a szememet és elfelejteni mindent, de... ezek még az álmomban is ott vannak. Nincs hátsóajtó.
A közelség, az érintés pedig önmagában is olyan dolog, amely nem szokatlan... egyetlen embertől. És már tőle is az volna. Mindig kifejezetten érzékeny voltam rá, ez pedig azt jelenti... hogy ha lehet, kerültem.
Nem is tudom. Igazából nem meglepő, hogy ebben sem vagyok kiemelkedő, de még csak általánosságban... jó sem.
- Bő egy év és nekem sem áll szándékomban többet.
Egy év sok... kibaszott sok. Furcsa a gondolat, hogy valójában én is csak tavaly végeztem volna, mert őszintén? El sem tudom képzelni magamat a Roxfort falai közt. Annyira... más. Köze sincs a való élethez. A Roxfort talán felkészít bizonyos dolgokra, de abban a pillanatban, hogy az utcán heversz véres kézzel, átfagyva, egy olyan heggel a hátadon, amitől mozdulni sem tudsz... ráadásul egy széttört pálcával?
Nem. Erre semmi sem készít fel.
Érzékelem az arcán átsuhanó feszültséget, de úgy döntök, nem kérdezek rá. Ha valami valójában fontos lenne, talán még ki is bökné ebben a pillanatban. De nem mond semmit. Én pedig inkább nem fúrom bele magamat. Ez már-már szokássá alakul köztünk oda-vissza, hm?
- Hogyhogy miért - tér vissza hirtelen, bár határozottan megkésve az előbbi kérdésre arról a bizonyos... sok kutyás dologról. - Megmentette az életem. Most már legjobb barátok vagyunk.
Halkan horkanok egyet. Végeredményben... igen, valóban megtette. Hogy hogyan, azt még most sem kifejezetten tudom, de az emlék... határozottan szórakoztató.
Az persze kérdés, hogy miért nem mentette meg saját magát Noah, lévén... hogy varázsló. Ugye. De ahogy a kezembe veszem a pálcát, valamelyest érthetőbbé válik a dolog.
- Hé! - Ártatlan fejjel pislantok fel. - Nem mondták még, hogy nem tapizzuk más pálcáját, hm?
A szám félreismerhetetlen félmosolyt enged magára. Ez már majdhogynem széles, de mentségemre szóljon... ez azért kibaszott viccesen hangzik.
- Nem, valójában erre még nem sokan figyelmeztettek. Pláne azok nem, akikét... hm... megtapiztam.
Nem, mintha annyira figyeltem volna a varázspálcáira, de ha a sötétben a torkodhoz szorul egy, nos... azt akkor is érzed, ha nem látsz faszt se. Érzed a bizsergést, a dallamot, amit lejátszik a bőrödön arra várva, hogy végre utasítás érje. Az nem ilyen volt. Ez egészen... másképpen dereng. Van benne valami ismerős, de az a fajta, amelyet nem tudnék megnevezni. És a mintázata? Nem Noah az első, aki az eszembe jutna róla.
- Apám. - Felvillan rá a tekintetem, mielőtt lassan a pálcáját is odanyújtanám neki. - Az apám lett vele.
A francba.
Visszakérdeznék, hogy mugli-e, de... tulajdonképpen tudom a választ, és valószínűleg amúgy se venné jó néven. Így marad csak az a pillanatnyilag végigsuhanó részvét az arcomon. Attól, hogy nekem nem fájt, még el tudom képzelni, milyen lehet, ha elveszted a pálcádat. Merthogy... hát itt van a galagonya. Egy szemét szar. Az a fajta, aki megfelelő kezekben valószínűleg még engem is leátkozna, habozás nélkül. És mégis - az a sok együttöltött, magányos év, hm?
A pálca mintha egyetértve bizseregne meg a zsebemben. Bár az sem kizárt, hogy ezt már csak beképzelem.
- Még karácsonykor. - Figyelem a törött darabokat az ujjai közt, majd amint elkezd rajtuk dolgozni. Hm. Szóval nem telt mindenkinek olyan jól a karácsony, hm?
Az én apám akármilyen is volt, de... sosem jutott volna eszébe, hogy bántson. Vagy a pálcámat. Francba... még csak le sem kiabált, egyetlen egy kibaszott alkalommal sem, pedig olykor... megérdemeltem volna. Rohadtul rámfért volna egy kis nevelés, hogy legalább csak megpróbáljon a helyes irányba terelni. Nem tudhatja, hogy nem tudta. Hogy nem tudta... mi közeleg.
Apám sokminden volt. De buta az nem. Kibaszottul nem. És... a francba is. Önzőség azt mondani, hogy talán az ő dolga lett volna megfogni a kezemet?
Igen. Valószínűleg az.
- Miért? - A kérdésre felkapom a fejemet, a pillantásunk összeakad egy pillanatra. Meg se kéne lepnie, hogy rákérdez. Erre már rájöhettem. Ő sokkal... közvetlenebb, mint én. De ebben a pillanatban én mégis elbizonytanodok egy kissé, hogy erre mit válaszoljak. Merthogy itt már azért nem illene lógva hagynom.
- Költözés - préselem ki végül tömören. Mert... ez végülis magába foglalhatja a tényt, hogy valahonnan el kellett költöznöm. Vagy inkább valakitől. De tulajdonképpen annyira valóban nem fontos, hogy részletesen be kéne számolnom róla. - Szopás.
A karomra érkező fém finom borzongással jelez. Nem tudom, ő is érzi-e, de nekem lágyan végigszánt az egész karomon, még egy kis libabőrt is hagy maga után. Még egyszer megsimítom a finom felületet, mielőtt visszahúznám a kabát ujját, és felállnék.
Az, meg hogy az imént láthatóan észrevette a csuklómat... Nos. Volt már rosszabb.
Nem tudom, mi történik velem. Túl sok olyan megjegyzést teszek, amit nem kéne. Nem neki. Nem itt, nem így... Bár a vérem már elapadt, és bár a fájdalom nem kifejezetten enyhült, ez már igazán fel se tűnik. Már-már természetes, hogy feltápászkodás közben mindenem kibaszottul sajog. Foghatom erre, hogy kicsúszik a számon a szülinap? Nos... valószínűleg nem.
De ki fog megállítani benne, hm?
Ahogy rögzül bennem a tudat, hogy tényleg születésnapom van... Ez az egész helyzet igazából még nevetségesebb. Komolyan. Kedvem lenne felröhögni, pedig most még csak nem is vagyok kómás az alkoholtól és a füsttől. Szívesen megkérdezném valakitől, hogy mi a szar történik... de az ilyen kérdésekre köztudott, hogy nem jár válasz.
- Hé Fraser? - Mire felpillantok, már talpon van. Nem. Rajtam van. Úgy reppen rám, mint egy villám... Ha akarnék, se tudnám kiküzdeni magamat a karjai alól, merthogy ez... már egy igazi ölelés.
Ó, basszameg, Fraser, hát nem megbánod mindig, amikor megszólalsz?
Az a halk morranás, amit hallatok, sok mindennek betudható. Főleg engedjelnek. De sajnos... mindketten tudjuk, hogy Noah az ilyen pillanatokban nem kifejezetten ért azokból a rosszalló hangjaimból, akármilyen egyértelmű is. Megtehetném, hogy kiélvezem a pillanatot... de talán kétszer egy nap már túl sok lenne.
- Nightingale... - Indulna egy "ez bőven elég lesz", de addigra közbevág.
- Boldog szülinapot.
Egyenesen a fülembe érkezik a hang. Nem is tudom. Ennek is van egy bizonyos... éle. Bizonyára tudnám valamihez hasonlítani, ha akarnám, de... Nem. Ezt valamiért nem akarom. Hadd... hadd tartsam meg magamnak ezt a pillanatot egy kicsit, hm? Csak egy nagyon kicsit.
Figyelem, ahogy felpillant, és visszacsúsztatom a kezemet a zsebembe. Nem mondok semmit, de talán a szememben megcsillan egy "köszönöm". Abban a pillanatban nem figyelek oda a mimikámra. Ennek a napnak az már... amúgy is annyira kurvára mindegy, nem?
- Vigyázz a seggedre, hm? - Kicsit csak megrándul egyik szemöldököm. Ezt már szokásosan, némán kommunikálom: mikor nem? Azután csak hagyom hátrébb lépni, és a galagonyára teszem a kezemet. Mielőtt viszont megérezném a hoppanálás forgását, eltelik még egy pillanat.
Mert kell az a pillanat.
Mert mégis mikor lettünk ilyenek, basszameg?
Mikor... nőttünk fel ennyire. Vagy csak a világ lett más?
Annyi kérdés. Szeretek belőlük kifogyni, de ők nem szeretnek otthagyni. Ez is egy dolog a listán, amihez már hozzá kéne szoknom lassan, hm? Hiszen már nem vagyok gyerek.
Nem kellene hogy a gondolat ekkorát üssön. És mégis... Mégis megteszi.
Tizenkilenc.

Köszönöm!
A helyszín szabad.