4. emelet - Varázslény-felügyeleti Főosztály

henry - iroda
Writing's On The Wall

- Biztos vagyok benne, hogy rengetegen pályáznak a kegyeire... Ahogy hallom, nem is olyan rossz partik.
Bölcsebb maradok ha hallgatok. Mélyen hallgatok. Pláne hogy Mirol olyan messzire lőtt ezzel a tippel mint a világ legbénább hajtója a kvaffal. Lehet ez apám miatt vagy éppenséggel anyám miatt, esetlegesen az őrült unokabátyám sem épp vonzó tényező ebbe a sakkjátszmába és az én személyiségem sem… mindig túl megnyerő. Nem hibáztatok tehát különösebben senkit emiatt vagy jobbára mindenkit is, de ezt nem fogom senki, még Henry Mirol orrára se, kötni.
Szelíden, szinte alig észrevehetően rezzenek össze, ahogy a másik feláll és felém közeledik. Nem, nem látványos, nem célirányos formában sokkal inkább végtelen percek lassúságával ér fel az egész, de van ebben valami tökéletesen idilli amitől a gyomrom szelíden megremeg.
Aztán baljával az asztallapot támasztja meg, míg jobbja felém nyúl. Nem látom sokkal inkább érzékelem ezt, és nem szabok gátat neki. Hogy is tudnék? Jobbal lefoglal a kihagyó szívdobbanásom, mely ezután szaporább ütemre kapcsol, akárcsak a lélegzet, ami bennem reked. Hagyom hogy maga felé fordítson, és beleszúrom zöldesbarna tekintetem az ő kékeszöldjébe, mely inkább zöld semmit kék és olyan sokatmondó, mindent is akaró hogy teljesen eltompítja a fejemben felkonduló vészharangokat.
- Ez elég szomorúan hangzik
Talán hümmöghetnék de jelen esetben a levegő vétele is akadozva megy. Ajkaim szelíden szétnyílnak, torkom pedig olyan száraz lesz, mint a sivatag.
- Na de mi van akkor, ha most jött el a majd egyszer, talán ideje?
A régóta vágyott kérdés elhangzására egész belsőm örömmel ujjong de ez a külsőmön nem látszik meg mindössze a tekintetében visszatükörződő vágyát igazolom le azzal, ahogy a sajátomba is megjelenik akaratom ellenére.
Mint a mugli romantikus lányregények oldalain vagy filmjeikben, végtelen pillanatok sokasága mire arca olyan közel kerül hogy illata, az a friss férfiasan üde illat, betölti az érzékeimet.
Hiba, tudom hogy hiba, meglehet hogy talán végzetes is, de nem érdekel. Nem foglalkoztat most a sok pletyka vagy hogy rólunk mit fognak pusmogni, Monstro mit tesz  - mert ugyan mit is tehet?- vagy hogy bárki mit gondol. Az sem érdekel hogy Mirol csak skalpokat gyűjt, mert aki ilyeneket mond az nem gondolnám hogy csak egyetlen alkalomért képes lenne…
S bár az eszem valahol a háttérbe, a józan, a nyugodt tudja hogy saját magam becsapom, de egyszerűen hagyja, mert tudja hogy úgyse hagyna ez az egész nyugodni. Elvégre mindig imádtam a tűzzel játszani pedig tudtam, hogy megvan a lehetőség arra, hogy megégessem magam, s mégis újra meg újra megtettem.
Centik. Talán ennyi van köztünk de meglehet ennyi se. A szőke hajkorona glóriaként aranyozza be a perifériámat, a fókuszon a zöldeskék vágytól égő, perzselő tekinteten van.
- Hiba lenne…
Nyögöm ki nagy nehezen, próbálva elejét venni a szinte lekerülhetetlennek. Aztán rájövök, hogy totálisan értelmetlen, így vadul kalapáló szívvel, pillangókkal a gyomromban hagyom hogy leküzdje a köztünk lévő távolságot. Csak a legutolsó pillanatban mikor orra az enyémhez ér hunyom le a szemeim és adom át neki teljesen magam.
Az illata betölt mindent, és az első pillanat lágysága után szinte sarkall, hogy merészebb legyek. Olyan ez a csók, mint a szélcsendes tengeren ülni egy hajóban, amire váratlanul rátör a szélvihar. A vágy óriási hullámát, amit Henry közelsége okoz képtelen vagyok kordában tartani vagy irányítani. Karom mozdul, tenyerem rásimul a nyakára sőt ujjaim szinte maguktól cselekedve belefúrnak a puha hajába, míg másik kezem az inge nyakánál lévő utolsó gomb felett az anyagba kapaszkodnak meg, görcsösen.
Önkéntelenül hagyom hogy ha úgy van közelebb vonjon magához vagy meglehet épp én húzom őt. Nem vagyok teljesen tudatában a dolgok menetelének, mert az agyamat eltöltő eufória teljesen felőröl. Ennek köszönhetően nem foglalkoztat hogy ajkait lekövetve, kiélvezve és viszonozva a nyelve játékát valaki botránkozva ránk nyithatná az ajtót vagy hogy ennek az egésznek a bűnössége később, ha már eloszlik a köd kísérteni fog jó pár álmatlan éjszakán át.
Csak mikor már elfogy minden levegőm húzódok hátrébb kifulladva mindössze pár centire tőle.
Kell egy pillanat hogy némi frissebb levegő töltse meg a tüdőm, kiűzve orromból illata bódítását és racionalitást szerezzek a testem felett újra.
- Sajnálom Mirol, de… a jó híremet meg kell őriznem.
Lehunyt szemekkel sóhajtok még bele egyet kemény, játékos ajkaiba, amik után ugyanúgy vágyok mint eddig, de nem lehet folyton a tiltott gyümölcsöt csócsálni. Elengedem és hátrébb lépek kínzó vágyakozással majd lendületből pofon vágom.
A hangos csattanás a szaggatott lélegzetvételeink mellett ágyúdörrenés hangjával ér fel, s közbe míg ő meglepettségében nem tud mit kezdeni magával ösztönösen tovább megyek. Ujjaim rátévednek vaktába az asztalon hagyott poharam szélére és -az ugyan nem sok de annál erőteljesebb – tartalmát egyenesen Henry arcába küldöm.
Ha csípi valami, hát több dolog is lehet. Egyrészt a csókom utóhatása, a köztünk pattant szikrák apránkénti elenyészése, na meg a lángnyelv vad fűszeres összetevői. Ha már ajkai nem virultak ki, mert vörös rúzsom a legdrágább Miss Trinke csókálló főnixpirosa, hát arcát a szégyen meg a szesz nyoma sokkal inkább.
Elegánsan teszem le az immár teljesen üres poharat. Amaz halkan koppan mintha csak egy végszót teljesítene.
Nincs mit mondanom, és nem csodálom ha dühöngve káromkodna rajtam. Megértheti talán miért tettem mindezt, mert nem igazán neki szólt,  hisz ugyanúgy akartam ezt én is akárcsak ő, sokkal inkább a kintieknek volt műsor, de nem tudom hogy reagál, leesik-e ez neki egyáltalán. Így csak kivárok egy pillanatot, majd inkább sarkon fordulok és elindulok az ajtó felé izzó ajkaimmat szelíden megérintve és rajtuk végigsimítva elégedetten somolyogva az ajtóig.

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Már majdnem elérem a meggyszín kísértés földjét, amikor...
- Hiba lenne - hangzik el a mondat, amire nagy nehezen, de sikerül lenyelnem a kikívánkozó "Picsába már"-t. Jól teszem, hogy visszafogom magam, mert a következő pillanatban valami elkattan Melanienél is. A boszorkány úgy tűnik, ekkorra elveszíti a racionális érvekkel folytatott belső vitáját, és átadja magát nekem... A vágy mellett az egóm is az egekbe szökik az ajka érintésétől, ami először lágyan, majd egyre perzselőbben válik eggyé velem. Szorosan magamhoz húzom, hogy érezzem a szíve lüktetését is, ami - mint érzékelem - elég vadul dobog. Nem bírom ki, és az elnyújtott pillanat végén, csak úgy, a klisé, vagy az elképzelés szőtte idill miatt, ki tudja, de csak beleharapok az alsó ajkába. Finoman... épphogy csak kicsit felszakítva a bőrt rajta, alig várva, hogy megízleljem azt az áhított vért. Nem kell sokáig várnom, az éden hamar elérkezik... beszívom az ajkát és úgy iszom a vérét, mint aki az életet akarja kiszívni belőle. Mmmm..... Ez a hasonlat nem is olyan képletes... hisz ha sikerülne a tervem, valóban az ő hátán kapaszkodnék fel abba a felső tízezerbe, amely felé a lopott medál és a hozzátartozó név által, már tettem egy jókora lépést. Ám ez még csak a kirakat... nincs mögötte valódi hatalom...  valódi vagyon... valódi egzisztencia. Némi tisztelet ugyan már övez, mióta Monstrónak gályázok, de jócskán van még mit csiszolni a helyzetemen. A spontán kieszelt terv egyre zseniálisabbnak tűnik számomra, kifejezetten elégedett vagyok magammal.... na meg a csókkal is, ami tényleg eléggé beindít...
De nem sokáig van alkalmam kiélvezni a mámor édes ízét, mert a nő egyszer csak elhúzódik tőlem. Kifejezetten rosszul érint, hogy vége a csóknak, s húznám újra közelebb magamhoz, de ő nagyon határozottan, láthatóan véglegesen bontakozik ki az ölelésemből. Sőt, mi több...
- Sajnálom Mirol, de… a jó híremet meg kell őriznem - leheli bele az arcomba, majd szinte átmenet nélkül úgy felpofoz, hogy csillagokat látok...
- Mi a... ? - kérdezem döbbenten, de a pénisz egyéb megnevezéséig már nem jutok el, ugyanis a boszorkány az arcomba önti a maradék whiskeyét. Hogy ezt mivel érdemeltem ki, arról fogalmam sincs, de jelenleg anyázni sem tudok nekiállni, úgy csípi a szememet a pia. Nagyon jó cucc a lángnyelv, ha kellemesen égeti az ember torkát, de ha a szemet éri, az viszont már kurva kellemetlen. Hebegve habogva nézek a nőszemély után, aki ezek után csak úgy otthagyna, de még mielőtt ezt megtehetné, gyorsan utánalépek és útját állom.
- Diszkrécióról még nem hallott, Miss Hopkirk? - kérdezem dühösen, és legszívesebben elküldeném a picsába, de... ehelyett fogom magam, és nekinyomva őt az ajtóhoz, még egyszer úgy lesmárolom, hogy ezt soha ne felejtse el. Testemet erősen az övéhez nyomva igyekszem szó szerint eluralkodni rajta, érezze csak, hogy milyen hurrikánt ébresztett fel az előbbi kis műsorával... és hogy ennek milyen következményei lesznek a jövőben. Csak ha ezzel megvagyok, akkor engedem el és lépek hátrébb, hogy úriember módjára kinyissam előtte az ajtót.
- Na... menjen csak a dolgára, nem érek rá egész nap a Wizengamot szarjaival foglalkozni... - morgom az orrom alatt, és a háta mögött még azért annyit megeresztek igen csak visszafogottan: - Őrült vamp...
Tim, vagy Tom, vagy hogy is hívják pont ebben a pillanatban szambázik el az irodám előtt. Arcáról képtelen letörölni a meglepődöttséget, és az önelégült vigyort, biztos rohadtul örül, hogy lesz mit pletykálnia a következő napokban.
- Ha erről köpni mersz bárkinek, biztos lehetsz róla, hogy gyakornokként fogsz nyugdíjba menni - sziszegem felé idegesen, aztán bebaszom előtte az ajtót. Visszatántorgok az asztalomhoz, és a gyors, de meglepően intenzív légyottunk nyomait bámulva, máris azon töröm az agyam, hogyan lehetne ez az elmebeteg nő záros határidőn belül valahogy a feleségem, és a bömbölő kétévesünk anyja.

Köszönöm a játékot!