Hundertwasser Aula

Az aula az iskolát tervező osztrák mágus után kapta nevét,  mintegy iszteletet mutatva a csodás alkotásért. Az épületbe belépve ez az első helyiség amit megpillanthatunk, így az első benyomás igencsak emlékezetes. Ebből a hangulatos térből nyílik a Mérges Pocok, valamint innen lehet kijutni az Üvegterembe éppúgy, mint egy folyosóra a tantermek és egyéb pihenők felé.

[szürke sóhajok]

szürke sóhajok

2003. május 2.
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicate this gets,
i still want you”

A falnak vetettem a hátamat. Hiányzott a cigaretta az ajkaim közül, a finom füst, ami átjárta a tüdőmet és megnyugtatott. Próbáltam én letenni és kevesebbet szívni Sophie-ért, de az ilyen munkanapok után muszáj volt legalább egy-egy mélyebb szippantást a magamévá tennem. Így már kevésbé lüktetett a tudatom olyan őrülten, hogy ne legyen alkalmam rendesen Sophie-ra koncentrálni.
Mostanában sokszor éreztem úgy, hogy nem vagyok igazán jelen. Talán ő is érezte… de sosem kérdezett rá, mi az oka. Több is volt persze, amiket nem akartam vele megosztani azért, mert féltem, hogy esetleg azt hinné miatta van. Részben miatta volt, de nem okoltam semmiért. Nem örültem, hogy kiderült, Fraser rokona… nem, mert ezek az aranyvérű katyvaszok mindig veszélyesek. Láttam Cassen mellett, mit művelt Elliottal a tulajdon apja. És tudom, tudom, más család, de mindenhol férges lehet az alma s ahhoz, hogy baja essen elég volt egy vértisztaságot hirdető nagybácsi vagy nagynéni. Másfelől meg a munka is egyre nehezebb lett. Most már tudatosan kellett bemennem szülésekre, segédkeznem az újszülöttek mellett. A kezembe nyomták őket, hogy szokjam. Nem volt gond. Meglepő módon, rájöttem, rajongok a gyerekekért. Bár nem úgy, mint a legtöbben, hogy bugyután gügyögök nekik. Egyszerűen csak jól esett gondozni őket. Felelősségteljes érzés volt, mindez és büszke voltam magamra, hogy képes vagyok rá. Szép lassan tényleg kiléptem a gyerekkoromat övező keretek közül.
Némán néztem végig az MMMM furcsa külsejű diákjain. A neon színű hajkoronák és a testékszerek tömegében igazi kis művészek bújtak meg. Tudtam én, hogy ez is önkifejezés, mégis annyival jobban szerettem, hogy Sophie természetes maradt a világba kikerülve is. Imádtam a vörös tincseket, a szeplőit… még akkor is, mikor reggel még kócosan, kissé sápadtan, morgolódva kászálódott le a konyhába, hogy megkávézzunk kettesben.
Hallottam, ahogy két nagyon szőke lány vihorászni kezd. Talán a Roxfortból ismertem őket, mert azt suttogták, hogy „ez Vanheim pasija” és „igen, ez Jasper Flynn, olyan dögös volt a suliban.” Aztán megint nyerítettek és egész egyszerűen kirontottak az épületből. Már délután négyóra volt, a legtöbb hallgatónak véget értek az órák és az akadémiáról egyenesen haza vagy a következő kocsmába siettek.
Narek is ott volt. Éppen a hóna alatt egy hatalmas mappával sietett ki. Éppen csak odaintettem neki, nehogy azt higgye bunkó vagyok. Másokat amúgy sem ismertem fel, így fejek felett nézelődve próbáltam meg kiszúrni az ismerős vörös tincseket. Ha végre leért a lépcsőn, elkaptam a karját, hogy odahúzzam magamhoz egy hosszú csókra.
– Hát észre sem veszed a vőlegényed? – Mosolyogtam az ajkaira, majd végig simítottam a puha, vörös tincseken. Szerettem érinteni, mert megnyugtatott még egy ilyen kemény nap után is. Ebben az évben kevés órám volt, ám annál több gyakorlat a Mungóban és az ispotályban.
– Ki kell engesztelned… – tettem hozzá nagyon halkan.

[ღ Szürke sóhajokღ]

ღ Szürke sóhajokღ

Jasper

(2003. május 4.)

Ruci

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?

ALig várom, hogy véget érjen az órám, és végre kiszabadulhassak. Jasperrel szeretném tölteni a délutánom és már nagyon szeretnék a karjia közzé bújni, ezután a fárasztó nap után. A művészsuli révén elég sok elvarázsolt tanár és diák van itt. A diákok még nem is zavarnak annyira, legtöbbjük olyan menőn meg vagányul néznek ki. Igazából engem mindig is lenyűgöztek a színes hajak, például. És itt egy csomó diáknak színes a haja. A legjobban a rózsaszín tetszik, meg a kék, de nem az a nagyon undin sötét kék, hanem ami olyan paszteles, és elegáns. Sokszor eszembe jut, milyen lenne, ha nekem is olyan lenne, de... Hát igazából ez is olyan, mint a vörös rúzs. Máson tetszik, magaom nem tudnám elképzelni, hogy jól állna. Vagy a körömlakk. Meg az egyéb ilyesmik. Szeretek természetes lenni, és inkább csak álmodozva sóhajtozom, hogy mások milyen bitangul szexisek színes hajjal, vörös rúzszal és a többi egyb olyan dologgal. Modnjuk tény, hogy Jasper szerintem egyenesen frászt kapna, hogy ha besétálnék egyszer csak pink vagy zöld hajjal. Őszintén szóval még én is meigijednék magamtól. Szerettem természetes lenni, és nagyon hálás vagyok jaspernek amiatt, hogy ő így szeretett belém, hogy nem voltak rajtam kencék, mázak, és csak Sophie voltam akkor is, és Sophie vagyok most is.
Körbepillantok, és látom, hogy más is már nagyon unja a fa típusok órát. Igazából nem nagyon értem, miért kell ötvenszer átrágni magunkat rajta, de ha élő fa kódexet akarnak belőlünk csinálni, akkor már nem is állnak olyan messze tőle. Lassan ránézásre meg tudom mondani akár a törzs mintázatból a fatípusokat, ami azért mégis csak hasznos, ha komolyan akarom venni a pálcakészítést. De... hát nem is tudom. Kissé... unallmaaaaas.
Végre aztán befejezi az órát, mi meg úgy pattanunk fel a padokból, mintha csak a pokol tüzes fasán kellett volna ülnünk. Gyorsan bepakolom a táskámba a füzetem és a tolltartómat, mert azért mégsem szeretnék trehánykodni, azt amúgy se állják a fiúk, ha egy lány trehány. Azt hsizem, legalább is.
Míg úton vagyok az Aula felé elgodnolkozom, hogyan is tehetném boldoggá - ágyon kívül - Jaspert. Mostanában olyan, mintha túl sok gond nyomasztaná, és ez valahogy a szokottnál jobban komorabbá teszi őt. Talán tényleg hiba volt felkutatni a családomat, és emiatt lekiismeret furdalásom is van, de közben egy részem örül, hogy ezekre a titkokra fény derült. Aiden próbált minket nyugtatni, hogy az ő családjában nincsenek olyan pszichopaták, mint máshol, de azt hiszem mégis csak furcsa ez a tudat, hogy valamiért közöm van a Hope-okhoz és most már a Fraserekhez is. Olyan nagyonelmerülök a gondolataimban, hogy az aula színpompás bohémsága se nagyon dob fel, pedig imádom az egész hangulatát. Ahogy az egyetemét is. A következő pillanatban kinyúl értem egy kar én meg rémülten sikkantok fel, majd dorombolva bújok bele az imserős ajkaktól kapott csókba, és ölelem át a nyakát Jaspernek.
– Hát észre sem veszed a vőlegényed? – kérdezi, mire én csak zavartan megköszörülöm a torkomat, és rápillantok a rózsaszín cipőm orrára.
- Jajjj, hát, tudod... szóval éppen kitakart a... rózsaszín felhő a szemem előtt - köszörülgetem a torkomat és aztén elvigyorodom, majd a kezemmel végigsimítva jasper iszmos rakján, megkeresem az övét, hogy összekulcsoljam az ujjaimnkat. - Lehet kéne nekem egy Jasper radar - dünnyögöm.
– Ki kell engesztelned… – búgja Jasper én pedig félmosolyra húzom az ajkaim és felpislogok azokba a gyönyörűen szép kék szemekbe, miközben olyan szerelmesen tinilányoson sóhajtok egyet.
- Ó, ezt nem is kell kérned, a legjobb kényeztetést kapod tőlem - bólogatok nagy komolyan és húzni kezdem kifelé az aulából, miközben az ajtóban két auror látszik felbukkanni. Nem nagyon fordítok rájuk annyira nagy figyelmet, a Roxfortban tele volt velük a folyosó, szóval úgy gondoltam itt is csak körbenéznek. Bár a Rendről mostanában nem is hallottam, de igyekszem nem is rá koncentrálni.
- Mit szólnál egy Sophie-féle masszázshoz? 

[szürke sóhajok]

szürke sóhajok

2003. május 2.
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicate this gets,
i still want you”

Sophie persze simán elsétált volna mellettem. Kissé fáradtnak tűnt, mintha elálmosodott volna a fene nagy tanulás közepette… nem lep meg. Néha-néha én is belefutok olyan előadásokba a bélrendszer általános működéséről, amiknek a vége ásítás és álmos pillogás.
– Jajjj, hát, tudod... szóval éppen kitakart a... rózsaszín felhő a szemem előtt – köszörülte meg a torkát, ahogy magamhoz húztam. Aztán jött a kedves simítás és a vigyor, amit annyira szerettem, hogy azonnal odavontam magamhoz egy rövid csókra, végig simítva a vörös tincseken. – Lehet kéne nekem egy Jasper radar – kulcsolta össze az ujjainkat.
Kis sértettséget mímeltem, amiért nem vett észre. Aztán szépen vontam őt kicsit odébb a falhoz, hogy a tömeg el tudjon menni mellettünk.
– Ó, ezt nem is kell kérned, a legjobb kényeztetést kapod tőlem– Az édes kis fenyegetésre egészen elhaltak körülöttünk a hangok. A legtöbben órára mentek, mások pedig haza. Csak kevesen ültek le az aulába olvasni vagy beszélgetni. Ez a békés hangulat nagyon is tetszett.
– Mit szólnál egy Sophie-féle masszázshoz?
A kérdésére éppen elmosolyodtam, majd ugyanazzal a lendülettel le is olvadt az arcomról. Sophie mögött két férfi jelent meg, a kivont pálcájukat egyenesen rám szegezték. A szívem szinte azonnal kihagyott egy ritmust. A fekete talár és a szigorú arckifejezés alapján aurorok lehetettek, de hamarosan meg is villant az egyikük kezébe a minisztériumi jelvény, amivel eddig legfeljebb a rend körüli eseményeknél találkoztam.
– Mr. Flynn, Wilson nyomozó vagyok, ő pedig Davies nyomozó. Emberölés gyanújával a mai napon letartóztatom. – Mondta, mire éreztem, hogy az átlagosnál jobban elsápadok. Elengedtem Sophie-t a hátamat a falnak döntöttem, mielőtt összerogynék, mert a lábaim nem akarnak együtt működni.
– De hát én nem öltem meg senkit… – próbáltam szavakba önteni a hazugságot. Aztán Wilson egy pálcaintéssel le is rendezett. A csuklóimat azonnal erős bilincs szorította egymáshoz. Kicsit fájdalmas volt, ám aggódó pillantással azonnal Sophie-ra néztem. Nem akartam, hogy ezt látnia kelljen… de éreztem: ennek az egésznek nincsen még vége. Vincent halála túl könnyű végkimenetel volt, kizárt dolog volt, hogy ne találják meg a holttestét, én meg még csak nem is izgultam. Elégedett voltam a ténnyel, hogy Sophie-t megmentettem… aztán éltem tovább, csak a rémálmaimban engedve Vincentnek, hogy visszatérjen.
– Sophie, én… – dünnyögtem, de Davies egy mozdulattal jelezte, hogy maradjak csendben. Ő volt a kevésbé beszédes auror, ebből kifolyólag valószínűleg az agresszív is.
– Miss Vanheim is velünk jön egy kihallgatásra a parancsnokságra. – Tette hozzá Wilson aztán. – Engedélyt kapnak, hogy proketort hívjanak.

[ღ Szürke sóhajok ღ]

ღ Szürke sóhajok ღ

Jasper

(2003. május 4.)

Ruci

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?

Teljesen boldognak érzem magam, jelen pillanatban, mert hát vége az egyetemi óráimnak, nem fogok ma dolgozni, és Jaspeeer. Iagzából ez minden együtt egy olyan tökéletes szentháromság, amit imádok. Szeretem ha azokkal lehetek, akik  fontosak a számomra, és most egy nyugis bújásos délutánt tervezek magunknak, miközben csinálok valami bundás kenyeret vagy más finomságot és csak ülünk és beszélgetünk, és a nap csak a miénk. Sokat fordulnak meg mostanában nálunk a többiek, hol Aiden, hol Ben hol pedig Esther vagy mi megyünk a nagyiékhoz, amik még mindig olyan kellemetléenül furcsák, de én még reménykedem, hogy ez a dolog idővel változik, oldódik és akkor minden szuper lesz. Sosem adom fel a reménykedést, egyszer minden rossz után jön a napsütés, a virahor sem állandóak, és a téli sötét után is gyönyörűen minden újra életre kel. valahogy ez mintha a természetes világrendben is benne lenne, rosszból jön a jó, és a jó mindig jóó.
Nem bánom, ha meglátogatnak minket a barátaink, egyáltalán, örülök, hogy Aidenékkel ilyen jóban van jasper, néha elviszik sétáltatni Zserbóékat, meg Seant és valahogy tök jó doplog ez, miközben én éppenséggel nasimaratont tartok Estherrel, vagy ruhapróbát Elliottal. De néha egy kicsit jó, ha csak ketten vagyunk, így örüömmel telve szorongatom jasper kezét, arról álmodozva, hogy végre a házimunka is kész és csak búúújás vár ránk.
De aztán mindez egy csapásra szertefoszlik, amikor azok az aurorok fenyegetően minket szólítanak meg, és én azt érzem, megáll bennem nem csak az ütő, hanem a lélek is. Szeirntem még fehérebbé is válik az arcom, mint jasper haja.
– Mr. Flynn, Wilson nyomozó vagyok, ő pedig Davies nyomozó. Emberölés gyanújával a mai napon letartóztatom.
Megrázom a fejemet, hogy nem lehet, nem öltünk meg snekit, Jasper meg csak engem védett és hát a plafon túl gyenge volt meg minden, és te jó ég úgy érzem sírni tudnék hirtelen. Nem is tduok mit mondani hatalmas gombóc szorítja el a torkomat. Neem tartóztathatják le az én Jasperemeeet.
– De hát én nem öltem meg senkit… – kezdi el a magyrázkodást, de aztán olyan gyorsan megbilincselik, pedig még pislogni se pislogtam az alatt. Csak bámulom döbbenten a jelenettet és tehetetlenül keresem jasper tekintetét. Tudom, hogy hiába kezdünk el mindent is mondani, a kihallgatást úgysem kerülhetjük el, de mégis mit csináljak?
Nagyon-nagyon nem akarok arról beszélni, hogy rabolt el és ijesztett meg, hogy aztán csak a romokat hagyva magunk után eltűnjünk onnan. Nem volt hozzá közük. Persze tudom, hogy ez nem igaz, de akkor is tehetetlen düh árad szét bennem, amit ritkán érzek. Nem jasperre vagy magamra vagyok mérges, hanem a világra.
– Miss Vanheim is velünk jön egy kihallgatásra a parancsnokságra. Engedélyt kapnak, hogy proketort hívjanak. - magyarázza, és aztán biccent a fejével, hogy csináljak már valamit, én meg csak hagyom, hogy aztán a bénultságom miatt megragadja a nem túl erőszakos auror a karomat hogy mind a négyen elhoppanáljunk az auror parancsonkoságra, ahol soha életemben nem jártam és soha életemben nem akartam járni. Az agyam hangosan kattog, hogy mégis kit hívjunk protektornak, aztán bevillan, hogy ott van Dia, akit csak messziről ismerek, de Aidennel talán kapcoslatba tudok vele lépni.
- Ne bántsák - térek magamhoz és szólalok meg végre. Oda akarok lépni jasperhez, de csak elfelé húzzák egyenesen a kihallgatásra. - Nem lehetek vele? - forgatom a fejemet, miközben oda akarok furakodni hozzá, de a nem mogorva arcú auror visszatart.
- Kérem nyugodjon meg, uralkodjon magán, Miss Vanheim - magyarázza, de én csak megrázom magam és kitépem a szorításából a kezem, hogy odarohanjak Jasperhez és megöleljem.
- Megoldjuk. Nem engedem, hogy miatta oda zárjanak - suttogom úgy, hogy csak ő hallja.

A JÁTÉK MÁSHOL FOLYTATÓDIK TOVÁBB!
A HELYSZÍN SZABAD!