Hariman Meir Bájital Laboratórium

[- Nagyon szépnek tűnik.]

s í ð a s t i  d a g u r i n n  á  j ö r ð i n n i

    Ritkán érzem magam komfortosan mások társaságában. Nem tudom befolyásolni, hogy mit gondolnak rólam, mindig tartok tőle, hogy teszek valami apróságot, vakon rálépek egy lefedett veremre, mely visszafordíthatatlanul magába ránt. A jobb napokon csak az elmém szélén táncol a szorongás, a rosszabbakon viszont nem tudom, hogy képes leszek-e mondani valamit, és nem csinálni semmit is lehet éppen olyan rossz, mint valami visszafordíthatatlan, végzetes hibát elkövetni. Nagyon boldog vagyok mindig, amikor egyedül lehetek, azzal a néhány emberrel, akikkel nem vagyok sötétben, és Giáról talán már a harmadik vagy negyedik beszélgetésünk során is úgy éreztem, hogy közéjük tartozik. Olyan vele lenni, mint egy ösvényen járni, melynek már ismerem a lépéseit, az otthonom, ismert és kedvelt.

 Közelebbről is megnézem a növényt, amit mutat. Reménykedem, mélyen reménykedem benne, hogy segít, mert szeretném legalább az árnyékát érezni annak, amit vele, Freyával és Florával, amit apával érzek, akikről mind tudom, hogy bármi is történik, bármit is rontok el ismét, mindig számíthatok rájuk. Talán nem fogok többet idegeskedni, talán olyan könnyen fogok járni az erdőben, mint Freya, talán egy idegen mellett sem fogom azt érezni, hogy bármelyik pillanatban úgy tekinthet rám, mintha nem lennék ember, és mintha valóban elkövettem volna azt a rengeteg szörnyű dolgot, melyet gyerekként terveztem.

 - Nagyon szépnek tűnik.- tudom, mások nem neveznék annak, de nem tudom levenni a szemem a szárított növénykéről, mely gyönyörű a lány ujjai között. Ami azt ígéri, hogy hátrahagyhatom azt, ami miatt hiába rendelkezem rengeteg dologgal, örökre undorító, rothadó iszony lesz a borítóm, ami lehetetlenné teszi az összes tervemet. Elég azokra a félmegjegyzésekre, a zavart, ijedt mosolyokra gondolnom, ahogy az arcomra néznek, arra, ahogy kialszik minden, ahogy az emberi ösztönök azonnal jelzik, hogy valami nincs rendben velem, hogy tudjam: soha nem lehetek Izland Mágiaügyi Minisztere, politikus, professzor, soha nem mehetek emberek közé, még csak romantikus partnerem sem lehet, ha nem szabadulok meg ettől. Eleget olvastam hozzá, hogy tudjam, a mágikus módon történő mentális manipuláció maradandó sérüléseket hagyhat, de félek a gondolattól, hogy soha nem lesz jobb. Látni akarok, repülni, hátrahagyni azt a rengeteg félelmet és szorongást, azt a rengeteg szégyent.

 Nem tudom levenni a tekintetem arról, ahogy a növény vörössé lesz, ahogy élénk színűvé válik Gia ujjai között. Van valami gyönyörű a színben, mintha a növényből közvetlenül az a valami lett volna előhozva, ami megszínezi az elmémet, mintha a sötét telet, a fehér és a fekete játékát ugyanúgy varázslatossá tehetné, mint az északon játszó varázslatos fények. Szeretném megfogni Gia kezét, puhának tűnik, és érzek valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot felé, talán mélyebbet, mint hálát. Nehéz elhinni, hogy ennyire tisztán, ennyire érthetően és megkérdőjelezhetetlenül fontos vagyok valakinek, hogy egy pillanatra se kérdőjelezze meg ezt.

 - Ezek elfogadható mellékhatások.- veszek egy mély levegőt, biztos, hogy most árasztom magamból a reményt, láthatóan, a reményt arra, hogy jobb legyek, hogy megszabaduljak mindentől, ami visszafog engem, lenyom és elsorvaszt. Az alapján, hogy Gia használja, az alapján, hogy látott engem évekig bukdácsolni azon a rögös ösvényen, ami az élet, biztos vagyok benne, hogy megérti, hogy mit érzek.

 Nem is igazán gondolom át, hogy mit teszek, ösztönösen teszem a kezem a lány alkarjára. Nehezen fejezem ki az érzéseimet, és még ha mély szókincsem is van, nem hiszem, hogy megfelelő szavakat használhatnék rá, hogy körülírjam a mélységükben, amit mondani szeretnék.

 - Köszönöm, hogy megbízhatok benned!- érzelemmentesen, szinte mimika nélkül mondom a szavakat, de tudom, hogy Gia talán megérti, hogy mit érzek. A legtöbben, akik látják az elmémet a takarók nélkül, menekülnek, iszonyodnak, de úgy érzem, hogy Gia előtt nincs okom titkolózni. Tudom, hogy ha az elmém teljes valójában, meztelenségében előtte állna, sem szúrna meg. Ha mindenki úgy látna, mint ő és Freya, talán nem is akarnám ezt most.

  - Neked segített?- tudom, hogy rengeteg dolog bántja őt is. Csak most jövök rá, hogy talán nem is beszéltem vele közvetlenül, kettesben ezekről a dolgokról, mindig úgy éreztem, hogy Freya az ő régi barátnője, és minden bizonnyal nincs szüksége az én segítségemre. Érzek valamit magamban most, vágyat rá, hogy segítsek, meghallgassam. Ahogy ő segít nekem.

How can these people just walk around fine?

Alig néhány napja közöltem apámmal, hogy nagyon nem érdekel a más emberekkel való felesleges senyvedés, nincs nagy kedvem azon dolgozni, hogy nekik jobb legyen, miközben én egy varasodó, viszkető sebnek érzem magam a világ felszínén. A végét persze már nem tehettem hozzá, nem olyan család vagyunk mi, ahol csak úgy felbasszuk a véres kimonót az asztalra, aztán jól megbeszéljük, hogy miért is néz ki ez így. Nem, az egyikünknek sem menne, kivéve persze Takakót, a feleségét, mert ő aztán nagy művelője a nyílt kommunikációnak, nagy kár, hogy egyedül van vele. Biztos neki is nehéz időt tölteni egy tomboló autistával meg a saját férjével, aki folyton olyan, mintha bambuszkardot dugtak volna a méltóságos seggébe. Azt hiszem rólam, meg Irináról is jogosan találgathatják néha, hogy miért vagyunk ilyen merevek, mondjuk azt senki nem veheti el tőlünk, hogy ha mást nem nagyon, hát legalább egymást képesek vagyunk megérteni.
Szerencsémre a növénymániámra is vevő, mégcsak ki sem röhög, ahogyan Freya szokott, mikor ilyen felesleges baromságokkal kábítom, pedig…néha szívesen megmutatnám neki miken dolgozom, de nem merem. Megkérdezné, hogy ez épp mire kell, én meg nem bírnám elmagyarázni. Mit is mondanék? Nyomorra és fájdalomra? Arra, hogy ne legyek teljesen önmagam?

Figyelem Irinát és látom, a szemeiben, hogy milyen hálás, hogy milyen izgatott, ettől valamelyest el is szomorodom, mert végül is nem tudom permanensen megoldani a problémáját.
-Igen, ezekkel még el lehet létezni. Remélem, hogy úgy fog működni, ahogy szeretnéd, de ez csak tüneti kezelés-magyarázom, bele az ibrikbe, mert nem akarom elkeseríteni. Bármennyire is úgy tűnik, hogy ettől minden hihetetlenül kiváló és ragyogó lesz, nem ez az igazság, mert rajtunk, az ilyeneken nem lehet segíteni, legalábbis tartósan biztosan nem. Nyilván használja a keveréket, ha pedig ettől szebb pillanatai lesznek, az remek, de nem csinálhatja ezt a végtelenségig, vannak bizonyos faktorok, amiket jelenlegi tudásom és teszteredményeim mellett még nem igazán tudok számításba venni. Magam is csak egy alkalommal használtam, ki tudja hogyan szokik hozzá a szervezet, már ha egyáltalán hozzászokik.
-Nem is kérdés-biccentek, kevés annál alapvetőbb dolog van jelenleg az életemben, minthogy annak a néhány embernek mindenben a rendelkezésére állok, akit megkedveltem. Meg, ahogy mondani szokás, hasonló a hasonlónak örül, mégha ez Freya esetében nem is állja meg a helyét kifejezetten.

Kérdez, ami kedves tőle, mert tulajdonképpen az elmúlt napokban eléggé magamba vagyok zárkózva. Olyan kitartóan mizantróp lettem, hogy amennyiben nem vagyok rákényszerítve már megszólalnom is nehezemre esik, azt hiszem ma csupán köszönésekben és elköszönésekben merült ki mindenféle interakcióim, mielőtt Irina megérkezett volna. Nem tűnik egészségesnek, de annál kényelmesebb dolog, bár most lenne kedvem mondani egyet s mást, de mégis mi a francot mondjak? Csak nem ereszthetem rá, így szűretlenül, vízkövesen, hogy a hokkaido tököm van tele mindennel és minden szempontból tehetetlen vagyok ennek minden vetületét nézve. Nem, ha ez kijön belőlem abból egy olyan verbális okádás lesz, aminek egyikünk sem fog örvendeni, maradjunk a szórakoztatóbb részleteknél.
-Egész jó estém volt tőle-bólintok, miközben alámelegítek a kis keverékünknek- apámnak most épp az a korszakos ötlete, hogy ki kell házasítani, szóval nem kis energiával belecuppantottak egy koktélruhába és  kénytelen voltam elvergődni egy találkozóra valami szamurájsarj sokadik leszármazottjával. Gondoltam, ez pont egy jó alkalom a tesztelésre, illetve meggyőzi szegény mélabús lelket, hogy az életbe ne akarjon többet látni.
Próbálom mindezt olyan meggyőzően előadni, mintha hetek óta nem ez lett volna az egyszerre kimondott legtöbb mondatom, mindenesetre jó beszélni róla, hogy ne csak magamat idegesítsem Rokuro nagy gondolataival.