Havas buckák

Jingle bells, jingle bells



2003. december 19.
To: Alec Fleming

Útjára engedtük a kisebbeket, Alec felkapta a korcsolyáját, én meg gondoltam elhívom pár körre.
- Én bemegyek a közepére. A körök azoknak valók, akik nem tudnak korcsolyázni. - mondta nekem, mintegy kihívásként, és már indult is befelé.
Ó, ez tetszett. Még valaki, aki tényleg tud korcsolyázni, és nem csak azért van itt, hogy minél több embert fellökjön. Úgyhogy fogtam magam, és követtem, és csak pár másodperccel később értem be a pálya közepére, mint ő.
Ahogy megfordult, nagyjából ott voltam előtte, és szélesen vigyorogtam rá. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok kispályás a korcsolyában.
-Egész jól megy. - mosolyogtam szélesen. - Örülök, hogy végre lehet korcsolyázni.
Tényleg hiányzott ez a mozgás, és Roxmortsban még nem nagyon volt rá alkalmam. Körbekorcsolyáztam a srácot, és amikor megálltam előtte, még mindig azon töprengtem, hogy hívhatják. Nem volt mit tenni, rá kellett kérdeznem:
-Figyelj, ez nagyon ciki, és tudom, hogy egy házba járunk, de szerintem még soha nem beszéltünk. Én Tessa vagyok. - nyújtottam felé a kezem, mintegy bemutatkozásként.
Kíváncsi lettem volna, hogy van-e annyi hírem, hogy a nevemet összekapcsolja a Furkász Firkásszal, és tudja-e, hogy én vagyok az egyik szerkesztője az újságnak. Vajon olvassa-e? Vagy mivel lányok szerkesztették, azt gondolták a srácok, hogy ez egy lány újság? Pedig voltak fiú íróink is, és voltak egész pasis témáink is. Annyi kérdést feltettem volna neki az újsággal kapcsolatosan, de nem akartam ilyenekkel lerohanni. Mégis csak korcsolyázni voltunk.
Közben persze a mozgás sem maradt el, mert elég hűvös volt, és akkor volt jó, ha mozogtunk.
-Mióta korcsolyázol? - kérdeztem tőle. - Engem még a bátyám tanított meg, amikor kicsi voltam.
Fogalmam nem volt, miért tartom szóval a srácot, talán csak nem akartam egyedül korcsolyázni. Reméltem, hogy nem tartom fel, nem zavarom, és nem azért jött, hogy a gondolataiba merüljön.

hó és emberek
▪ 2003. december 22. ▪

Smith prof


18+

Nem volt szokásos vállasztás a havas táj. Smith-ből valójában azt sem néztem volna ki, hogy nyilvános helyen képes lenne hozzám érni… habár a prefektusi fürdő is az volt. Ott persze mindig gondoskodott róla, hogy bezárja az ajtót olyan mágiával, amit egyetlen diák sem tud feltörni. Az irodájába sem sétálhatott csak úgy be senki. Szokatlan újdonság volt ez tőle, de az ajkai és a finom simogatások elterelték róla a figyelmemet. Nem is számított hol vagyunk… csak ő, az illata, a közös remegésünk.
Megszűnt a külvilág, még a hideget sem éreztem. A kezeim is egészen átmelegedtek, ahogy a kicsit nedves tincsei közé fúrtam az ujjaimat. Jól esett a mindig puhára fésült tincseket érinteni… el tudtam volna veszni a pillanatban, a forróságban. Egyenesen azt éreztem, hogy olvadozik körülöttünk a hó és ettől csak még jobban átázik a ruhám. Nem számított.
– Maga szerette volna, ha egy kicsit rugalmas vagyok, nem? – dünnyögte az ajkaimra a szavakat. Az ujjai közben lejjebb tornázták rajtam a nadrágot. Kicsit meg is éreztem a hideget, de nem zavart meg.
– Tetszik a rugalmassága… – dünnyögtem. – Magával még egy kis náthát is bevállalok… – tettem hozzá. Bár sejtettem, hogy ezután visszakísér a kastélyba, kapok egy meleg fürdőt, megszárogat és még teát is főz. Ő figyelmes volt, nem olyan, mint a kamaszfiúk… vagy éppen Welch. Welch simán kiküldött az irodából, ha végzett velem.
Smith teste egy pillanat alatt került hozzám közel. Megint éreztem a forróságot és azt kívántam, hogy minél gyorsabban legyünk egymásé. Talán a gondolataimban olvasott, talán csak ugyanolyan őrülten vágyott rám, mint én rá.
Sóhajtottam egyet, ahogy összeolvadtam vele.
Az ujjaim finom táncolt jártak az arcán, ahogy a tincseitől áttértem oda. Meg akartam érinteni az ajkait, hogy érezzem a sóhaja melegségét. Finoman cirógattam végig rajtuk. Először a felsőn, aztán az alsón és egy hangosabb nyögés szakadt ki belőlem. Elég messze dúdolgatott a forralt bor árus, talán nem hallotta meg, milyen kéjesen érzem magam a proftól.
A ritmus gyors volt és heves, mint mindig. Egészen átadtam magam neki, ezért csak néhány pillanatnak éltem meg a remegő tökéletességet, amit ketten alkottunk. Nem akartam elhúzódni, de mikor az utolsó sóhajok és mozdulatok is véget értek, én pedig beleolvadtam a hóba, Smith ígyis-úgyis elhúzódott a testem pedig megérezte a hideget.
Nem szólaltam meg, csak visszahúztam magamra a nadrágot és oldalra gurultam, hogy hozzá tudjak bújni. Nem hittem, hogy így megmelegszem, de érezni akartam kicsit őt, mielőtt visszatérünk a kastély rideg falai közé, hogy idegennek tettessük magunkat.
– Nagyon várom, hogy kettesben legyünk karácsonykor… –sóhajtottam egyet és puszit adtam az arcára. – Ezzel annyira boldoggá tesz… – Na igen. Ez volt az a pont, amikor be kellett volna fognom. Smith mindig is nehezen viselte a túlzott érzéseket. Még megházasodni sem akar… de muszáj voltam kimondani. Egyszerűen csak könnyítettem a lelkemen így.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[JÉGVIRÁG]

JÉGVIRÁG
to; Theresa



2003. december 19.

Szerettem, ahogy szél végig simít az arocmon, ahogy siklok előre a jégen. Volt ezekben a mozdulatokban egyfatja szabadságérzés, ami hiányzott a mindennapkból. Tudtam persze, hogy ha hazamegyek, még ennyi sem lesz. Az erdőben történtek óta apám keményebben fogott minket. Nem járkálhattunk csak úgy el a felügyelete nélkül. Az öcséimet minden barátjuktól eltiltotta és képes volt még rácsot is szerelni a szobánk ablakába, hogy ne szökhessünk ki onnan. Ha távoztunk, az ajtón kellett. Engedéllyel.
Megálltam a pálya közepén. A lány, aki korábban belém esett körbe korcsolyázott.
- Ezek szerint a korábbi bénázásodat csak a lányos zavarod okozta? – kérdeztem kicsit persze beképzelten. Látszott rajta az elején, hogy ő tudja ki vagyok és még azt sem tartottam egészen elképzelhetetlennek, hogy nem szándékosan kapta el éppen az én karomat. A lányok egész érdekes módon túl tudják komplikálni a közeledést. Ezért sem akartam egyelőre barátnőt.
- Mi? - nevettem fel a kérdésére. A neve nem mondott többet, mint korábban. Láttam, de nem beszélgettünk, viszont az elején úgy tűnt, hogy ő tényleg tudja, ki vagyok, most meg célozgatott rá, hogy nem tudja a nevemet. - Joe. – Vágtam rá. Ha ismer, úgyis kiugrik a szög a zsákból.
Ezúttal én korcsolyáztam körbe őt. Óvatos mozdulatokkal, úgy, hogy még érthesem, amit beszél.
- Táncolok. – Válaszoltam rá. Nem specifikáltam, hogy milyen táncformában. Nem akartam, hogy tudja, balett-táncos vagyok, mert abból a legtöbben azt szűrik le, hogy milyen nőies. Hát nem volt az. Erő kellett hozzá, koncentráció, csupa olyan dolog, amire bármelyik fiúnak szüksége lenne.  - A mozdulatok hasonlítanak, ugyanúgy az egyensúlyról szól.
Még egy kört tettem körülötte, mielőtt megálltam. Nem kellett volna nyilván belemelegednünk ebbe, hiszen rendkívül furcsán viselkedett, ráadásul szó szerint letámadott. Ha Joe miatt akart a közelembe kerülni, elég rossz ajtón kopogtatott. Nem én szállítottam a csajokat a legjobb barátmnak. Attól igencsak távol álltam. Valójában Joe csaj ügyeibe sosem másztam bele.
- Nekem ez is csak egy tánc.
Folytattam, pedig nem kellett volna. Inkább ott kellett volna hagynom.

Jingle bells, jingle bells



2003. december 19.
To: Alec Fleming

Ahogy odapördültem a koriban a srác mellé, meglepetten nézett rám. Látszott rajta, hogy meglepődött, hogy tudok korcsolyázni. Mondjuk gyakorlatilag ráestem, illetve ki a pályáról, így simán gondolhatta azt is, hogy tényleg béna vagyok, és most próbálkozom először.
- Ezek szerint a korábbi bénázásodat csak a lányos zavarod okozta? – kérdezte.
-A korábbi bénázásomat azok a kisgyerekek okozták, akik azt hiszik, jó vicc a másik előtt elesni. - válaszoltam. - Addig, amíg valaki le nem vágja egy ujjukat. - tettem hozzá halkabban motyogva.
A bemutatkozásomra nem pont az a reakció érkezett, mint vártam. Tehát az úriember nem Furkász olvasó. Hát itt egy újabb lehetőség, hogy növeljem az amúgy sem kis olvasótáborunkat. Minden ilyen találkozást egy új lehetőségnek fogtam fel.
-Joe. - mutatkozott be Joe.
-Örvendek, Joe. - mosolyogtam rá. Mintha tényleg lett volna egy Joe a Griffendélben, de az a srác, mintha máshogy nézett volna ki. De végül is semmi nem mondja ki, hogy nem lehet egyszerre két Joe egy házban, így készséggel vettem a válaszát.
Azt is megtudtam, hogy táncol, így jó az egyensúly érzéke, megy neki a korcsolyázás. Ebbe még bele sem gondoltam igazán, hogy a korcsolyázás és a tánc mennyire hasonszőrű mozgások. Vajon jobban szerettem korcsolyázni, mint táncolni? Egyáltalán szeretek táncolni? Mikor táncoltam utoljára?
-Nekem ez is csak egy tánc. - mondta Joe.
-Értem, mire gondolsz. - bólintottam. - Ha már táncról van szó. Jössz a karácsonyi bálra? Azt mondják, idén igazán különleges lesz.
Már alig vártam, hogy mehessek a bálba. Zene, tánc, csillogás, és írhatok belőle egy jó cikket a Furkász Firkász jövő évi első számjába. Igazán fergeteges partinak ígérkezett.
-Ha táncolsz, akkor nem gondolkoztál még azon, hogy kipróbáld a jégtáncot? - kérdeztem tőle, miután kiveséztük a bál témát.

[JÉGVIRÁG]

JÉGVIRÁG
to; Theresa



2003. december 19.

Nem volt olyan rossz a koriban, de meg sem közelítette azt a szintet, amit én. Úgy tűnt, hogy ez neki csak egy sport volt, míg nekem művészet volt. Egy olyan művészet méghozzá, amihez nem kellett más, csak én és a testem.
Azért szóvá tettem neki a korábbi bénázását, vicces volt annak fényében, hogy aztán úgy suhant utánam, mint valami gyorsvonat. Próbáltam laza lenni, annak ellenére, hogy elég ciki volt, nem emlékezni a nevére. Na nem, mintha elvárás lenne. Én menőnek számítottam Joe miatt, ő meg bizonyára nem volt az.
- Hát még én mennyire örvendek - mondtam vigyorogva. - Főleg, hogy nem vágták le az ujjadat az eleső gyerekek.
Kicsit csipkelődtem vele. Azért elég irreális félelmei vannak. Ha valaki elesik inkább lefékezni szoktak mellette, nem átgázolni. De próbáltam nem kinevetni ezért.
Inkább beavattam a titkomba. Nem sokan tudták, hogy szeretek táncolni, de mivel amúgy is Joe-nak hisz, mindegy volt. Nem hiszem, hogy be fog toppanni a próbáimra és azt lesni, mikor bénázok el valamit.
- Kihagyom. - Feleltem hadarva. Reméltem, hogy nem most akar elhívni a bálba. Amúgy sem volt sok kedvem hozzá, ráadásul a téli utazás miatt én előbb hagyom el idén a Roxfortot. - Sajnos előbb kell hazamennem az ünnepekre. - Nem, mintha magyarázkodnom kellett volna, miért is nem akarok vele menni. Egyszerűen nem jött be és nem is ismertem.
- Ki tudja. Lehet még kipróbálom- rántottam meg a vállamat. Aztán elindultam előre, hogy szépen, mozogva táncoljak végig a jégen. Valójában már eléggé fáztam, kicsit sok volt a váratlan esemény az elmúlt félórában. Először az elesés, aztán a közös korizás.
- Szerintem én visszaindulok a kastélyba... de neked jó korizást! - mondtam. Aztán, ha követett, ha nem, én elindultam a jégpálya széle felé. Lehuppantam a padra, hogy elkezdjem felvenni a bakancsomat. Jól esett volna most már kicsit ott pihenni a kandalló mellett.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Véget ért a karácsony! A helyszínt lezártuk!De ne csüggedjetek, jövő télen újra találkozunk!]

Véget ért a karácsony! A helyszínt lezártuk!
De ne csüggedjetek, jövő télen újra találkozunk!