Fiúhálók

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Hogy a nyüszítésnek is beillő hang, vagy a habogás teszi kérdéses, de minden esetre Noah elneveti magát. Nem szép tőle, de legalább jól áll neki a jókedv és szinte bocsánatkérésként csókol bele a nyakába ha már olyan pofátlanul húzza az agyát. Bár, ki tudja. Lehet most ébresztette rá egy évek óta mélyre nyomott, észre se vett titkos vonzódásra, aztán holnap már nem is lesz rá szükség. Vagy azért pár hetet várhatnának, amíg kineveli saját magán mindenféle banánok helyett. Mindkét srácnak jobb lesz úgy.
Az pedig, hogy neki mi lenne jó, nos... meglehet valóban olyan típusnak tűnik, mint aki bármit megkaphat amit akar, ám nem éretlen kiskölyök már. Tökéletesen tisztában van vele, hogy az életnek saját elképzelései vannak arról, mit lehet és mit nem lehet. Sebastian olyasmi, amit itt és most megengedhet magának ám... meddig? Melyik az a pont, ahonnan nincs visszaút? Ahol elég közel kerül ahhoz, hogy érdekelje, él-e, vagy hal-e? Mikor fordul egy ember át abba az undorító mocsokba, ahol hajlandó félredobni az életösztöneit valami kurva hősies tettért egy óvatlan pillanatban?
Nem ez. Valószínűleg még nem ez, szóval jól érezheti vele kicsit magát anélkül, hogy ez valóban gond lenne és az úgy a végén senkinek nem fáj. Ugye?
Lényegtelen pillanatnyilag. Semmi más nem érdekli ugyanis azon kívül, hogy megfeleljen annak az egyetlen apró kérésnek, ami már önmagában is hatalmas változás a srác részéről. Hogy egyáltalán meg meri fogalmazni, mit akar. Franc gondolta, hogy ő maga ennyire érzékenyen reagál rá, de kristálytisztán érzékeli magán, hogy elveszi az eszét a kis morgós dögje. Azzal, hogy megujjazza inkább, semmint hogy magára húzná, egyszerre kedves vele, bünteti és próbálja meg visszafogni magát, pillanatnyilag nem eldöntve, melyik gondolat is domináns igazán. Nem, valószínűleg nem az utolsó, mert a srác reakciói inkább feszegetik a türelmét, semmint erősítik azt. És igen. Imádná érte, ha kimondaná.
- Mit kérsz, Sebastian? - Alattom kérdése még az érzékenyre harapott fülcimpát csiklandozza, ám a következő mozdulattal már feltolja magát fél kézzel és onnan pillant le a fiú arcára.
- Mh... - Halkan hümmög a nyögést hallva és egyáltalán nem biztos, hogy a sajátja nem annak indult szintén inkább, mert figyelme elcsábul az alatta fekvő testnek. Annak a vágyterhes pillantásnak súlya van, szinte érezni, ahogy végigcsordul a bőrön, mielőtt megállapodna a farkán. Vajon megtépné megint, ha nyalná inkább? Csábító gondolat.
Baromi csábító az is, hogy végre benne érezhesse magát és ezúttal nincs sötétség, amely megfoszthatná a látványtól.
- Hé. - A hangja puhán csendül, egy utolsó simítással megvonja tőle a kezét és a világ hirtelen sokkal. Sokkal rosszabb hely lesz, ahogy nem marad más utána csak lüktető hiányérzet. Kivár addig, amíg Bates hajlandó ránézni, és csak aztán nyúl a térdei alá, hogy felhúzza őket egészen az oldaláig.
- Nézd végig mit művelek veled. - Nem kérés, ez jóformán parancsnak is beillik azzal az érdesre mart hangszínnel. Talán ha kénytelen végignézni és egy az egyben realizálni az eseményeket, legközelebb lesz elég bátorsága pontosan azt kérni, amire vágyik. Újra és újra.
Ráfog saját, merev tagjára és az ahogy végigsimít rajta síkos kezével, kétség kívül arcpirítóan obszcén látvány. Szerencsére nem volt kentaur az apja, tökéletesen arányos minden tekintetben, de a kép, ahogy feszes tagjára fog és hozzáilleszti magát még így is megkérdőjelezi az átjáróban történtek valószínűségét.
Ezúttal nem olyan finom vele, mint akkor. Még az ujjai között vezeti magát, ahogy előretolja a csípőjét és ezúttal ég és föld a különbség a behatolás sima mozdulatában. Most nem okoz szükségtelen fájdalmat és könnyen is nyomja előre magát egészen addig, amíg csípője keményen a testének ütközik. Saját, elégedett sóhaja végül rákényszeríti, hogy szemet hunyjon felette és visszaereszkedjen a fiú testére. Bal kézzel a combjára simít rögzítve egyúttal a saját bordái magasságában a srác térdét, míg jobbja a válla alá csúszik és hátulról mar bele, biztosítva a megfelelő támaszt. Rácsókol az ajkaira, ahogy mozogni kezd benne. Nem gyors, vagy vad, ellenben kemény, határozott és nem. Nem felejti el, hol és mennyire volt érzékeny az imént, amikor még csak a kezét használta.

 

To: Noah

2001. december 14.


18+

– Mit kérsz, Sebastian? – kérdezte Noah, de képtelen voltam bármit is mondani. A testem annyira remegett, az ujját pedig olyan mélyen éreztem, hogy csodálkoztam, miért nem fáj. Nem… határozottan nem volt fájdalom, csak valami furcsa, lüktető érzés, amit legutóbb is éreztem valahol a kínok alatt. Nyitottam volna a számat, de a zavar és az élvezet furcsa keveréke, csak egy újabb nyögést engedett meg.
Levegőért kaptam, mert éreztem, ahogy menten felrobbannok. Ahogy kisiklott a számon, hogy mindjárt felrobbannok, meg is remegtem, pontosan úgy, mint legutóbb, amikor kiszakadtak belőlem ezek az érzések és jött a megkönnyebbülés. Csak később esett le, hogy akkor mentem el… hiszen addig fogalmam sem volt milyen érzés. Nem nyúltam magamhoz, hiába faggatott Nightingale erről.
– Hé. 
Ahogy elhúzódott, kirázott a hideg. Éreztem, hogy a testem egy kicsit hűlni kezd… fáztam nélküle. Szabályosan remegtem, de a tekintetemmel egyenesen az ő szemeit kerestem egy kis vigaszért. Tudtam, hogy azért csinálta, mert nem akarta, hogy idő előtt megint megtörténjen, ami korábban. Nem is akartam. Vele akartam egyszerre érezni azt a megkönnyebbülő, remegős érzést. Engedtem, hogy a térdeim alá nyúlva mozgassa a testemet.
– Nézd végig mit művelek veled. – A szavai szokatlanul parancsolónak hatottak, bár a határozottságot sokszor éreztem felőle. Nem ellenkeztem, csak engedelmeskedtem, figyeltem a mozdulatait. Láttam, ahogy végig simít magán… most néztem meg először azt rendesen. Egy sóhaj szökött ki az ajkaimon, egyértelműen jelezve, hogy tetszik.
Nem akartam ezúttal a szemébe nézni. Még zavarban voltam a saját érdeklődésemtől… nem tudtam hová tenni, nekem ez teljesen új volt. Éreztem ugyan a fájdalmat, de máshogy, mint korábban… talán azért, mert olyan könnyen csusszant be. Azért egy szenvedősebb morgást megengedtem magamnak… a zavartságom egyre inkább olvadozni kezdett megint, ahogy a testem megremegett. Olyan mélyen, olyan keményen éreztem most, egészen másképp, mint korábban.
Fölém hajolt, a mellkasomon éreztem a teste melegségét. Az ajkai az enyémekre simultak, én pedig egy adag forró levegővel mordultam megint közéjük a mozgásra. Aztán újra jött a morgás, aztán a nyögés… minden mozdulatra, ahogy újra teljesen bennem volt. Kemény volt és határozott, annyira, hogy a testemre megint rátalált a forró örvény, lehunytam a szemem, megfeszültem újra és újra. Ő a combomat szorította egy kézzel, én pedig az oldalába martam, a körmömet a bőrbe fújva. Bár nem volt hosszú emberként, mégis megérezhette. Tudtam, hogy vörös nyom marad rajta.
Azt kívántam, bár még erősebben mozdulni… mert minden egyes alkalommal még akartam, még, még és még, remélve, hogy egyenesen szétszakadok a karjai között. A ritmus kezdet megőrjíteni, egyre többször feszült ívbe a hátam, egyre hangosabbakat nyögtem. Már nem voltam magamnál, a szörnyeteg és az ember egyetlen forró masszává vegyült. Hallottam, ahogy a nyögéseim egészen kitöltik a teret, de már nem tudtam visszatartani őket… már eszembe sem jutott olyasmi, hogy zavarba kéne jönnöm… és ahogy kinyitottam a szememet egyesen az ő szemei csillogását kutattam.
– Erősebben… – sóhajtottam felé, szinte meg sem ismerve a saját hangomat.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

A srác engedelmessége kifejezetten... izgató. Nem lepi meg különösebben, hogy újabb és újabb részleteket kap belőle, ami a maga zavart pírja mögül is magakelletőn játszik a kedvére. A felfedezés viszont egészen új, elvégre a kettejük között túlságosan is gyors természetességgel kialakult dinamika szintén valami új a számára. Nyilván a jelleme teszi, de általában akikkel összeakad, kimondottan egysíkú mentalitással esnek neki. A többség inkább nevelni akarja, netán móresre tanítani, betörni, büntetni, használni, szelídíteni. Millióegy módon megfogalmazhatná és mégis... ez valami más. Talán képtelen ezt a szituációban átgondolni igazán, de az információ elraktározódik a tudatalatti rejtekében tökéletes táptalajt biztosítva annak a közönségesen egyszerű ténynek, hogy mocskosul jól érzi magát vele. Rajta. Benne.
Az utolsó gondolat fixálódik koponyájában, mint az egyetlen értékelhető parancs, amit jelenleg a teste is elfogadni képes. Figyelme rögzül a reakciókon és valamiért ezen a ponton állatira fontos, hogy a másiknak tetszen amit lát. A sóhaj hatására önkéntelenül is megnyalja a száját. Nem. Nem kell csalódnia benne.
Nem kényszeríti rá a szemkontaktusra, pedig valahol kifejezetten vágyik rá ám kárpótolja helyette a morgás, ami meglehet szenved alatta, de ennyi már aligha állítja meg.
És imádja benne magát. Pokolian élvezi, ahogy a srác beleremeg az érzésbe, ahogy a teste ösztönösen megszorul körülötte, mintha csapdába akarná ejteni. Ugyan. Eszébe sincs kimászni belőle.
Saját mozgása őt sem hagyja reakciók nélkül, hangja egészen kimélyül az élvezettől, nyögése összekeveredik a fiú vadállatias, morgó hangjával. Valahol ezen a ponton koponyája egy eldugott kis szegletében felismeri, hogy ez a hang folyamatosan a veszélyérzetére játszik. Ezért fut végig a libabőr a nyakszirtjén, a karjain, ezért merednek égnek a pihék a tarkóján és ezért izgatja olyan átkozottul. Tetszik a szépség és tetszik a szörnyeteg egyetlen testbe zárva, mintha egy időben kapná meg belőle mindkettőt. Talán egy beteg állat, de legalább felvállalja. Húzzon sorszámot, aki pálcát akar törni felette.
Szisszenve szakad el a csóktól, ahogy a srác körmei belemarnak a bőrébe. Nem jelent valódi fájdalmat, az élvezettől feszül meg benne és rántja a gesztus egy eddiginél durvább, keményebb lökésre. Nem nehéz összerakni a képet, hogy van benne némi kevéssé titkolt mazochista hajlam és kifejezetten jól irányítható ennek ismeretében.
Franc tudja, miért pillant le rá pont akkor. Talán túlságosan is rá van hangolva ahhoz, hogy ne vegye észre, ha a másik akar tőle valamit. Pillantása lehullik az íriszekbe, a sötét szempillák pedig megrebbennek a kérésre. Hmh. Szexi kis dög.
Ő pedig igazi rohadékból van, mert a következő mozdulattal se szó, se beszéd feltolja magát a pózban és feltérdel, mielőtt nemes egyszerűséggel kihúzza magát belőle. Emiatt a saját teste legalább annyira őrjöng, mint feltételezhetően Sebastiané is, viszont csodával határos módon olyan kemény kontroll alatt tartja magát, hogy egynémely tanára tapsikolna örömében. Vagy nem, lévén még mindig az iskola falai között, a hálókörletükben húzogat kiskorúakat. De legalábbis egyet.
A srác csapdába ejtett combjára fog hátulról, előrébb tolja magán, míg másik kezével a csípőjére fog ugyanarról az oldalról. Gyors mozdulattal fordítja hasra, de ezúttal nem engedi feküdni, térdelésbe kényszeríti maga előtt.
Ezen a ponton nincs annyi türelme, hogy még játszadozzon vele, amint megfelelőnek értékeli a pózt, már löki is vissza magát bele. Semmi pihenőidőt nem hagy felfogni egyáltalán az új szituáció jelentette változó érzésvilágot, a következő döfés kemény, erőteljes, kíméletlen.
Ebben a pózban nincs a testnek valódi ellenállása vele szemben, nincs ami visszafoghatná igazán, hát meg is tartja ezt az erőteljes, jóformán durva érzésvilágot minden mozdulatban. Pontosan úgy, ahogy a srác megkövetelte tőle.
És mégis... a látszat ellenére rendkívül kiélezett a reakcióira. Képes visszafogni magát, ha úgy ítéli meg, hogy az a másiknak bármely ponton túl sok lenne.

To: Noah

2001. december 14.


18+

Nyögtem egyet, ahogy a teste eltávolodott tőlem. Legszívesebben utána kaptam volna, hogy visszahúzzam magamhoz, újra érezzem a belőle áradó forróságot. De nem volt erőm hozzá, azt akartam, hogy ő vegyen el mindent, amit csak akar. Átadtam neki magamat, ezt hallhatta a morgások és nyögések sokaságából… már nem feszültem be, csak élveztem, ahogy újra és újra mélyre hatol bennem. A fájdalmat is imádtam, ami társult a mozdulataihoz, most már természetes volt. A része volt ennek az egésznek.
Így hát, akármennyire is akartam, nem nyúltam utána. Engedtem, hogy mozgassa a testemet… na nem, mintha nehéz dolga lett volna. Alacsony voltam és könnyű, ami az egyik oka volt annak, amiért beválasztottak a kviddicscsapatba. Ilyen testalkattal a seprű is egyszerűbben mozdult velem, én pedig elég fürge voltam ahhoz ennek köszönhetően, hogy kivédjem a támadásokat. S most is kapóra jött az alkatom. Nightingale könnyedén fordíthatott a hasamra s segített a térdeimre. Ösztönösen támaszkodtam meg az alkarjaimon, igyekezve megtámasztani magamat. Nem volt egyszerű, hiszen éreztem, ahogy remegek a vágyaktól… ez a póz még sokkal izgatóbb volt az előzőnél is – talán csak azért, mert még elég új volt.
Nyögtem egyet, majd egy hangosabbat, ahogy erőteljesen hatolt belém és a testem előre mozdult a matracon. Az ujjaim megint belemartak a takaróba. Újra és újra magas hangon nyögtem egyet, ahogy megint megéreztem a határozott mozdulatot. A testem az ő ritmusával együtt mozdult, erősen, remegősen. Hamarosan a hangokat felváltott a morgás ismerős mélysége.
Megint jött őrjítő köd, a forróság már-már olyan határokat feszegetett, hogy azt éreztem nem bírom tovább. Mégsem jött az a gyönyörérzés, csak remegtem és hörögtem, a homlokomat a takaróra fektetve. Tökéletesen megtehetett velem bármit, ami csak jól esett… nekem az erős mozdulat elég volt, ahogy fájdalommal vegyes kellemes érzéseket váltott ki belőlem. Még jobban martak az ujjaim az ágyneműbe, ahogy a testem egyre hevesebben mozdult vele együtt. A homlokomon már gyöngyözött a verejték.
Tudtam, hogy milyen közel vagyok ahhoz, hogy vége legyen, hogy jöjjön a megkönnyebbülés érzés, amit olyan őrülten hajszoltam volna eddigre. A testem egyre többet akart, egyre mélyebben és erősebben. Már nem csak egyszerűen hagytam újra és újra lökni magamon, én is felé mozdultam. Azt akartam, hogy élvezzen, ahogy én őt… fel sem fogtam, mennyire feloldódtam vele s hogy tényleg nem gondolkodom többé, csak csinálom és érzem, ami ösztönösen jön belőlem.
– Noah… – nyüszítettem a nevét az ágyneműbe, ahogy egyre inkább azt éreztem, kiszakad belőlem a nedvesség. Nem tudom, természetesen jött így tenni, mikor már egészen elködösítette az elmémet a melegség. Nem gondolkodtam, nem csináltam semmit, csak hagytam, hogy még hevesebben, még mélyebben jöjjön belém… aztán megint a morgás… és a gyönyör. A nedvesség az ágyra került, a bőrömre, de ez nem zavart meg. Nem akartam elhúzódni, míg ő nem végzett, csak felé mozdultam én is, szinte ösztönözve, hogy folytassa azokat a vad mozdulatokat. Túl érzékeny voltam, ezért minden újabb lökés újabb magas hangokat rángatott ki belőlem.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Csak egyszer kell végignéznie, hogy seprűn lovagol és esélyesen elvárja majd az ismétlést saját magán. Nightingale néha nagyon egyszerűen gondolkodik és a legártatlanabb dolgokba tud szexuális tartalmat injektálni, dehát... a 17 csak varázslóvilágban számít felnőttnek, pont ugyanúgy dúlnak benne a hormonok, ahogy az egyébként a korosztályától messze elvárható.
Ami azt illeti, kifejezetten nem látta még játszani. Az Ostrom óta úgy kerüli a Kviddicspályát, mintha Megszeghetetlen Esküt tett volna, holott szimplán csak Fraser miatt nem vette rá a lélek. Már mehetne, elvégre a csávó befejezte a sulit, de egyszerűen csak... hozzászokott. Fel sem tűnik már a rutin, amivel nem követi a vidám kölyöksereget, holott az első három évben még kimondottan játszani szeretett volna. Régi szép idők, amikor még volt elég ártatlan ahhoz, hogy hasonló igényei legyenek bármiféle közösséghez tartozásra. Már egészen másban éli ki az ilyesfajta vágyakat. Kezesbáránnyá kefélhető, szelídíthető vérfarkasokban.
A srác engedelmessége tökéletesen játszik a keze alá, mintha valóban azon a szinten járnának, ahol szavak nélkül is értik, mit akar a másik. Akár józanítólag is hathatna rá a gondolat, hogy ez így önmagában túlontúl is természetesnek hat, ám az új póz pontosan annyira nem engedi hülyeségeken merengeni, amennyire ő sem engedélyez pihenőidőt a fiúnak. Mocskosul élvezi a behatolást, azt ahogy a hangja az övével keveredik és egy pillanatra fogalma sincsen hol ér véget ő és hol kezdődik Sebastian. És még így sem lehet elég közel. Szinte vibrál a bőrén a hiányérzet, amiért nem simulhat hozzá és mégis... a póz mindenért kárpótolja.
Ahogy a srác morogni kezd, rámar a csípőjére két oldalt és a következő mozdulattal szabályosan magára húzza. Franc tudja, miért akad meg a pillantása az ágyneműt gyűrő ujjak látványán, de ez az egyetlen mozzanat valamiért olyan sürgetést vág végig a gerincén, hogy kis híján elélvez benne. Mintha csak megérezné mire készül, ez az a pillanat is, amikor a fiú teste felé moccan, ő pedig felnyög az érzéstől. Elnyúló hangjába belehempereg az a kéjes, őrjítő érzet, ami végighullámzott rajta és ezen a ponton kihúzza magát belőle nem törődve az esetleges ellenkezéssel, ujjai szorosan, keményen fognak rá saját farkára.
- Ne kínozz, Sebastian. - Fullasztó hangja túlságosan is forró, a szavak közben hajol le rá, nyelve nedves csapást nyal a gerinc vonalán. - Nem tudom türtőztetni magam, ha így mozogsz. Megőrjítesz vele. - Kurvára. Kurvára félretérhető jelzéseket ad, mert az a hang másra sem vágyik jelenleg jobban, mint hogy csinálja. Nem hagy időt gondolkodni rajta igazán, mert a következő szívdobbanással már ismét benne van és az a minimális pihenőidő kínzó volt bár, messze nem elég arra, hogy bármilyen szinten is lecsillapodjon a felhevült test, sőt. A feszítő forrósággal ezúttal szentségtelen módon párosodik az ismételt behatolás váratlansága, az izmokba újra belefeszül a visszautasíthatatlan követelés és ahogy visszatér a kemény, szenvtelen, állatias ritmus, a világ valahogy tökéletesen megszűnik létezni körülöttük.
A számára is. Nem érdekli semmi más, csak az ahogy a testük egymáshoz ütődik, ahogy a nevét nyüszíti, ahogy érzi megszorulni maga körül az élvezet hullámán és hogy ez már nem az a pont, ahol bármiféle megálljt parancsolhatna saját magának. Nem lassít és nem lesz finomabb, csak mert a másik élvez még akkor sem, ha ez valami zaklatott, heves gyönyört jelent ám... a puszta tudat eléri, hogy ne tartsa vissza az égvilágon semmi sem. Felhördül, ahogy a srác kielégülten is felé mozdul, csípője keményen ütődik a fenekének és saját magától éppúgy megtagadja a gyengédséget, mint tőle is tette; kőkemény, de rövid mozdulatokkal űzi fel magát a csúcsra, ujjai erősen megszorulnak a srác csípőjén és ahogy hátravetett fejjel végre elélvez benne, hangja egészen eluralja a szobát.
Valami őrülten dobog a szíve a mellkasában. Hallani véli saját, ziháló légvételein át, míg ölében csendesen lüktet a kielégülés kellemes, forró öröme.
Lassan vonja vissza belőle magát és a következő szívdobbanásban már mellette fekszik az ágyon. A szeme hunyva, nyitott ajkai között még zaklatottan jár a lélegzet, mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed a fehér ing alatt. Az rendezetlenül tapad a testéhez, bőre fényes az izzadtságtól, megnyalja a száját, ahogy kócos tincsei közé túr még mindig egyszerűen csak... belefeledkezve a saját élvezetébe.
- Tönkreteszel, Bates. - Közli végül, de a szája mosolyra rándul, lustán felsimítja hasfaláról az inget, miközben felpillant a srácra. - Már el sem tudom képzelni a szexet ilyen állatias morgás nélkül. - Hacsak nem bújt még oda hozzá, ezen a ponton ujjai elhagyják a barna tincseket és ráfonódnak a nyakkendőre, hogy magához húzza. Csókja még őrzi a korábbi szenvedély forró lenyomatát, bár ezúttal sokkal, sokkal gyengédebb.

 

To: Noah

2001. december 14.


18+

Tovább mozgott, én pedig csak remegve mozdultam felé… olyan volt, minden újabb lökés, mint valami furcsa kínzás, mégis ott volt benne ugyanaz a szikra, ami a gyönyör előtt. Csak néhány nyögés és egy nyüszítés szakadt ki belőlem, ahogy még erősebben csapódott a csípője a testemhez. Bele kellett markolnom megint a takaróba, hogy meg tudjam tartani magam. Éreztem, ahogy megremeg a lábam is. Az ágy recsegve, ropogva jelezte, hogy ez a tempó mennyivel erőteljesebb, mint a korábbiak… és csupán akkor hallgatott el, mikor Noah hangja visszhangzott a falakról. Éreztem, ahogy a forró nedvesség kitölt, pontosan úgy, mint ott a lezárt kis folyosón.
Szép lassan, őrülten kínzó módon vált el a testünk egymástól. Noah hamar a matracra került, én pedig mellé. Szerencsére nem voltam olyan nagy, hogy ne férjünk el ketten az egy személyes ágyon. Igazság szerint még a legtöbb lánynál kisebb termetű voltam. Hangosan kapkodtam a levegőt, ahogy fölfelé bámultam. A baldachin vörösségét figyeltem egy hosszú pillanatig, aztán felé pillantottam, ahogy hangosan kapkodja a levegőt, majd mosolyogva simítja fel az inget a hasáról.
– Tönkreteszel, Bates. – Mondta, miközben én egy hosszú pillanatot szenteltem a csupasz bőr látványának. Tudtam, hogy nem ő a legjobb pasi a Roxfortban… hiszen az Edward, de nekem tökéletesnek tűnt minden porcikája. Nem is értettem, miért nem vették ezt észre mások. Mi, mi, mi? Hirtelen eszméltem fel a gondolatra… és éreztem, amint megint elpirulok. Nem lett volna szabad ilyeneken agyalni. Nem is volt biztos, hogy őt bármennyire is érdeklem ezeken az összebújásokon kívül. Erre még jobban elvörösödtem, bár valószínűleg kívülről csak a szokásos rózsaszín pír ült ki az arcomra.
– Már el sem tudom képzelni a szexet ilyen állatias morgás nélkül.
Megköszörültem a torkomat picit, de csak annyira, hogy elűzzem a zavaromat – természetesen sikertelenül. Az ujjai a nyakkendőmet szorították, egyetlen kisebb rántással magához tudott húzni. A csók, mintha elűzte volna minden korábbi aggodalmamat, csak a forróság maradt, az a gyengéd szenvedély, ami az együttlét után olyan jól esett. Félig ráfeküdtem, az egyik lábam ösztönösen simult az övére.
– Túl sokat morgok… – makogtam kicsit szerencsétlenül, a hangom olyan volt, mintha rosszat tettem volna. Talán így is volt, hiszen neki szinte azonnal felfedtem magamat… ami nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Vissza viszont nem tudtam fogni magamat, mert akárhányszor hozzám ért, olyan volt, mintha valami jól eső perzselés futna végig a testemen. Nem tudtam ellenállni. –… és… az veszélyes.
Belegondolva, ha kisétál innen, akár szét is kürtölheti, hogy megszelídítette a vérfarkast. Felvágásnak biztosan jó lenne, én meg égnék, mert az egész iskola megtudná mi vagyok és a szülők biztosan nem akarnák, hogy a közelemben tanuljanak a gyerekeik. Jack apja volt elég jófej ahhoz, hogy ebből ne csináljon nagyügyet, de még én is sejtettem, hogy nem minden felnőtt ilyen.
Persze nem hittem, hogy Nightingale ezt tényleg megteszi. Jobban tartottam attól, hogy egyszer rám un és valaki mást vetkőztet le… és csókol. Sürgősen meg kellett tanulnom a banános trükköt… Jack azt mondta, hogy az újdonság minden kapcsolatot feldob és ezért kellett Kate-nek a banánon gyakorolnia. Ha minden szabad idejét lefoglalnám… – gondolkodtam el, ahogy a fejemet a vállára fektettem.
– Holnap órák után van kedved a banános dolgot gyakorolni…? – kérdeztem kicsit remegős hangon.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Kivételesen annyira el van telve a saját élvezetével, hogy nincs érkezése a srác zavarával foglalkozni. Vagy egyáltalán észrevenni, hogy történik bármi is, amíg ő még saját gyönyörében nyújtózkodik, mint valami átkozottul elégedett, kéjre szelídülő vadállat. Aki így ebben a pózban jóformán ártatlannak tűnik.
Nem, nem ő a legjobb pasi a Roxfortban. Sőt, a top10-es listát sem ugorja meg esélyesen és a többség abszolút nem veszi komolyan. Miért is tennék? Az égvilágon semmi okot nem ad rá és az, hogy Sebastian úgy viselkedik vele, ahogy... nos. Nyilván a véletlen, meg a hormonok műve, ami képes merevre nyalni az ember egy kis dörgölőzéstől. Nem, Nightingale átkozott messze áll a tökéletestől, de hogy szexuálisan meghaladja saját korosztályát, az elvitathatatlan tőle még akkor is, ha ez a legtöbb kulturálisan elfogadott szavazólapon nem is épp pozitív értékrendet képvisel. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy de. Vannak akik észreveszik. Senki nem az anyatejjel szívja magába a tudást arról, hogyan elégítsen ki másokat anélkül, hogy egyáltalán ölbe nyúlna közben. Mert azért ehhez - legyünk őszinték - gyakorlat kell.
Másrészről viszont... mit számít, hogy tökéletes-e, ha a farkaskölyöknek nyilvánvalóan erre van szüksége?
Megelőzi a választ azzal a csókkal, mert épp önző és a srác hiába akar beszélni, ha neki másra kell a szája. Remekül ért hozzá, hogyan tegye a saját vágyait közös letéti alapba.
- Griffendéles vagyok, Bates. Felizgat a veszély. - Áll alá csókol, játékosan beleharap a torkába és néhány szívdobbanásig nem gondol bele úgy igazán, hogy a fiú esetleg nem úgy érti a veszélyt, ahogy ő. Aztán leesik. Hangosan koppanva.
Hülye vagy, Nightingale.
- Mh. - Felpillant, hasfaláról keze a fiú testére vándorol, ujjaival lustán cirógat végig a gerinc vonalán, a fenekén, aztán vissza. Újra és újra, kellemes, nyugodt simogatással mondva köszönetet az élvezetért, amit neki köszönhet.
- Ne aggódj, oké? Engem nem zavar, másnak meg nincs semmi köze hozzá, mi vagy. - Ereszti a nyakkendőt, rásimít helyette a fiú arcára. Teszi ami természetesen jön és ezért nem is kérdőjelezi meg önmagát. Azt a gyengédséget, amivel hozzá fordul ahelyett, hogy egyszerűen csak lelépne a szex után bájcsevej elől. Mert valahol erre... neki is éppúgy igénye van.
- Nem vagyok gerinctelen típus. Nem büntetlek azért, mert felszabadult vagy velem. Ezt a titkot megtartom magamnak. - Franc tudja, miből jött rá egyáltalán, hogy ilyen gondolatok kavaroghatnak a fiú fejében. Nem merengett rajta eddig igazán, pedig... kellett volna. Nem volt még dolga vérfarkassal semmilyen szinten, hát kellene, hogy legalább egy minimálisan tartson tőle ám... imádja az LLG órákat. Imádja a mindenféle bestiákat és egyszerűen csak... más a felfogása ezügyben, mint az átlagnak. Nem sokkolja, nem tartózkodik tőle és "megfelelő" szőlői nevelés híján nincs benne az az egészséges félelem, amely egyébként bármely varázslócsalád gyermekétől elvárható volna. Ha legalább az Ostromon részt vett volna...
Megcsókolja újra, amivel egyúttal fel is hatalmazza arra, hogy ne kelljen reagálnia az elhangzottakra ha nem akar és ettől ne váljon a helyzet végtelenül kínossá. Néha olyan fájdalmasan könnyű vele. Valakivel, aki nem vár el igazból... semmit.
A kérdésre szemöldökei magasra szaladnak és a mosoly ami felkanyarodik a száján finoman szólva is tízpontos.
- Milyen türelmetlen vagy. - Megcsiklandozza a fiú oldalát, hogy összekavarja azt a remegős hangot. Legalább egyszer. Egyetlen egyszer szeretné látni mosolyogni. - Ah. Csábító, de nem lehet. - Keze lecsúszik az arcáról, mutatóujja játékosan a srác füle mögé simít egy kósza tincset, nem szalasztva el a lehetőséget, hogy végigcirógasson a kagyló külső ívén. - A teljesítményem valahol a szánalmas alatt van kettővel néma átváltozástanból, vacsoráig különórám van Belbyvel. Meg néhány másik szerencsétlennel. - Megforgatja a szemét a gondolatra, bár alapvetően nincs ellenére a dolog. Egyszerűen csak muszáj fejlődnie a témában, nem lehet örökké ilyen kibaszott szánalmas. Még akkor is, ha láthatóan sokkal jobb programja is lehetne.
- Plusz ahogy mondtam, rengeteg egyszerűbb dolgot tudnál csinálni a száddal még, de lásd, milyen kegyes vagyok... - Szemei játékosan összeszűkülnek, a mosolya egészen aljas kis élt kap. - ...engedem, hogy csináld, ha kimondod a megfelelő varázsigét. - Jelzésértékűen megütögeti a nyakát mutatóujjával alig egy légvétellel a füle alatt.
- "Akarom a farkad, Nightingale. Engedd, hogy leszopjalak." - Nem csak a szövege, a hangja is arcpirító, az a kimélyült, kéjes hang ugyanis olyasmi, amit jóérzésű ember nem ad a másik szájába. Ki mondta, hogy ő a jófiúk közé tartozik?

To: Noah

2001. december 14.


18+

– Ne aggódj, oké? Engem nem zavar, másnak meg nincs semmi köze hozzá, mi vagy. – A nyakkendő kisiklott az ujjai közül és finoman simított rá az arcomra. Kicsit lehunytam a szememet és bele is bújtam ebbe az érintésbe… megint azt a furcsa biztonságérzetet éreztem, amit korábban is. Nem értettem őt… nem érttem, miért nem zavarja, hogy egy farkassal van egy ágyban. Más nem lenne ilyen nyugodt és laza – még akkor sem, ha Griffendéles történetesen.
– Nem vagyok gerinctelen típus. Nem büntetlek azért, mert felszabadult vagy velem. Ezt a titkot megtartom magamnak.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam. Az ajkai megint az enyémeket érintették és azokban a csókokban mindig olyan könnyű volt elmerülni. A forróság apró hulláma ismét átfutott rajtam, talán most már örökre így lesz. Hatást gyakorol rám, én zavarba jövök és azon agyalok, hogyan foglalhatnám le annyira, hogy mással ne legyen ideje ezt csinálni…. ugye nem akarja mással ezt csinálni? A kérdés még egyszer a gondolataim közé férkőzött és nem tudtam elhessegetni. Bár a hangom remegős volt, de muszáj voltam feltenni a kérdést.
–  Milyen türelmetlen vagy. – Végig csiklandozott az oldalon, amitől megremegtem és összerándultam, majd kitört belőlem egy halk nevetés, széles mosolyra húztam az ajkaimat, kivillantva a fehéren fogsort. Talán ez volt az első alkalom, hogy ezt láthatta tőlem… igaz korábban nem is próbált megcsikizni.
– Hé… – toltam el a kezét az oldalamból. – Most komoly dolgokról van szó…
– Ah. Csábító, de nem lehet. – A hajamat érintette, majd a fülemet, miközben válaszolt. Ez utóbbiba megint beleremegtem kicsit. Túl érzékeny voltam azon a területen, a bőröm szinte bizsergett az érintése nyomán.
Nagyon nem akartam, hogy nemet mondjon… mert lehet, hogy valaki mással találkozgat, valami mással tölti a szabadidejét. Nem akartam féltékeny lenni, de tudtam, hogy ez az… ráadásul valószínűleg egy egyelőre nem is létező valakire – minden bizonnyal. –  A teljesítményem valahol a szánalmas alatt van kettővel néma átváltozástanból, vacsoráig különórám van Belbyvel. Meg néhány másik szerencsétlennel.
Sóhajtottam egyet csalódottan.
– Plusz ahogy mondtam, rengeteg egyszerűbb dolgot tudnál csinálni a száddal még, de lásd, milyen kegyes vagyok... – elmosolyodott megint, én meg már ennyitől elvörösödtem, mintha csak tudnám, mi lesz a folytatás. – ...engedem, hogy csináld, ha kimondod a megfelelő varázsigét. – Az egyik ujja megütögette a nyakamat.
– Varázsigét? – kérdeztem nagyot nyelve, szinte várva, hogy a folytatás, majd még inkább zavarba hoz. A gyomromban is remegés futott végig, talán egy csepp hányinger is, de már megszoktam ezt az érzést a közelében és talán nem is volt annyira kellemetlen.
– "Akarom a farkad, Nightingale. Engedd, hogy leszopjalak." – A hangszíne, a szavak. Éreztem, amint az arcom egyenesen égni kezd a zavartságtól. Talán nem voltam olyan vörös, az nem ment, de a rózsaszínes, szokásos pír tuti kiült az arcomra. Nagy pislogással jeleztem, hogy valami nagyon nem oké.
– Akarom a fa…farkad… Nightingale…. engedd, hogy… hogy leszopjalak… – ismételtem meg, megint remegni kezdtem. Újabb pislogások, egy szerencsétlen sóhaj. Miért vagyok ennyire béna? – futott végig a gondolat rajtam és inkább elfordítottam róla a tekintetem. Valahogy eközben csapta meg az orrom egy ismerős illat… Jack. Nem csak ő volt, hanem jó pár szobatársam, akiknek minden bizonnyal vége lett az órájának. Az utolsó órának.
– Valaki jön… – mondtam, bár az sem volt kizárt, hogy még éppen csak a portrélyukon léptek be. A neszelést és az illatokat olyan messziről képes voltam kiszúrni, mint egy vadászkutya. Az ismerősöket meg még távolabbról. Azonnal lemásztam róla és öltözni kezdtem.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Talán sunyi módon csiklandozza meg, de a srác nevetése belőle vált ki meglepettséget. Egy kósza pillanatig ritka őszinte és ártatlan képet vág, amíg magába issza a látványát. Francba. Tényleg nem látta még mosolyogni, pedig baromi jól áll neki.
- Ajmááár. - Nyüglődik, ahogy eltologatják a mancsát, a "komoly" szóra már elmosolyodik és kifejezetten sajnálja, hogy ki kell ábrándítsa. Éppen akkor, amikor ő kezdeményez, bár... miről beszél? Hiszen Sebastian hozta egyből szobára most is. Ha jobban belegondol, első alkalommal is kérte magára. Hmh. Ahhoz képest, milyen könnyű zavarba hozni, Bates tudja mit akar és nem úgy néz ki, mint akit valóban izgatnak a következmények. Persze... Griffendéles. Az a csoda, hogy egy bizonyos korosztály felett nem rendeznek egyenesen orgiákat errefelé, elvégre összezsuppolták egy helyre az összes hevesvérű kis szörnyeteget.
Az érzékenységet ha akarná sem tudná nem észre venni, ám az már az első pillanattól fogva bizonyított tény, egyszerűen csak... szereti felhasználni ellene. A féltékenységre meg gondolhatna, de nem ordít rá abból a barna íriszpárból valamiféle megszállott területvédő ösztön, így egyszerűen csak nem kalkulál vele. Miért is tenné? Kétszer feküdtek le, de jóformán két szót nem váltottak még egymással a témán túl. Nem tudnak egymásról semmit, nincs mire kialakuljon az az érzelmi alap, amire ilyen jellegzetes birtoklási vágyak felépítkezhetnek, ugye?
Ha az ember elég sokáig van egyedül a saját gondolataival, hajlamos elfelejteni, hogy a saját teste nem eszköz csupán, az emberi gondolkodásmód meg ritkán sem racionális.
Játszik vele. Nyilván. Nem tudja nem húzni az agyát, ha fél pillanat alatt felnyalja magát a pír az arcára.
Másodszorra lepődik meg, mikor a srác elismétli a hallottakat, épphogy átsuhan az arcán a gondolat csak hogy a következő pillanatban megemelje az állát, a szája a szájához ér csók nélkül, pillantásában ott hempereg valami lassú tűzön izzó szenvedély.
- Most úgy, hogy el is higgyem. - Minden szava a fiú ajkaira simít, egyetlen gondolatnyi távolságra a következő csóktól...
Megrebbennek a sötét pillák, ahogy megérzi a változó hangulatot az izmok feszülésében, az elfordulásban.
- Óh? Honnan tudod? - Nem ül fel azonnal, ahogy a másik lemászik róla, helyette úgyahogy eligazgatja magát a széttépett alsóban, felhúzza a sliccét. Csak ezt követően csúszik le az ágyról és lép a talárjához, egy lusta mozdulat kezdéseként dobja magára és zárásaként engedi a somfapálcát a szövet ujjából a kezébe.
- Milyen messze vannak - Kérdezi halkan, mielőtt elmormog néhány varázsigét, hogy eltűntesse a fiú élvezetének magakellető nyomait és némileg rendbe szedje az ágyat. Nem mulasztja el a fiú talárját sem átpakolni a saját oldalára biztos, ami biztos alapon. Ennyi idő alatt valószínűleg Sebastian is végzett az öltözködéssel, ő pedig ezen a ponton mögé lép, hogy belecsókoljon a tarkójába. Már ő is hallja az egyre közeledő zsivajt, aminek pusztán másodpercek kellenek, hogy belépjen a szobába...
- Csak semmi banán, oké? - Súgja hátulról egy félölelésben, beleharap a fülébe fentről a szeretet egyezményes jeleként, aztán ellép mellőle. És ahogy az ajtó nagy ricsajjal kivágódik, oda kapva minden pillantást, ő eltűnik a figyelem középpontjából. Olyannyira, hogy nem tűnik fel a beáradó kölyköknek, mintha egyszerűen csak... nem találna oda a pillantás.
Zsebre dugott kezekkel, szó nélkül sétál ki az utolsó belibbenő srác után a hanyagul nyitva felejtett ajtón és a kiábrándító-bűbáj rejtekében. Lehet sokat szopott vele, amíg megtanulta, de a mai napig a kedvenc varázslata. Bámulatos, hányféleképpen képes megmenteni az ember seggét a legtöbb helyzetben.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!