1974
47 Victoria Rd, Kensington, London, Egyesült KirályságKomor, zöld tekintete némán figyelte a szomszéd Rogers kölyköket. A két kissrác, aki épp az utca közepén görkorcsolyázott ide-oda két felállított apró, hálós kapu között egy-egy ütővel a kezében, vele egykorú volt. Tudta, hogy a közeli általános iskolába járnak, borzasztó hangosak és hogy rengeteg barátjuk van. Nullához képest minden rengetegnek tűnik, nem igaz?
Kifejezéstelen pillantása lustán mozgott az egymásnak ütögetett korong fekete foltján. Elnézte, ahogy a kisebbik golyóalakot vesz fel és megküldi magát előre. Fejjel csapódott bele testvére gyomorszájába és mindkét gyerek földre került. Pillanatnyi nyűglődésüket egy házsártos vénasszony rikácsolása törte meg. Mrs. Ferguson súlyos szatyraival, fenyegetően közeledett a kölykök felé, akik feltehetően centikkel vétették el az öregasszony lábát azzal a koronggal.
A két srác olyan rémült arcot váltott, hogy Gabriel elfelejtkezett magáról egy pillanatra és prüszkölve felnevetett. Gyorsan kapcsolva próbálta köhögésnek álcázni saját reakcióját.
- Figyel rám, Mr. Milton? - Szólt azonnal a férfi már unásig hallgatott baritonja, mire ráemelte a pillantását. Fiatal volt, sápadt bőrű, szénfekete haj, téglalap alakú szemüveg, világító kék szemek. Szerette a szemeit. Mindig azt képzelte, hogy a veséjébe lát velük és néha szerette volna, ha valóban képes rá. Akkor tudta volna, mennyire kedveli annak ellenére, hogy találkozásuk minden percében úgy viselkedett, mintha kőből faragták volna. Nem ért annyit egy percnyi engedékeny megnyugvás, hogy szíjat hasítsanak a hátából érte.
- A háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én Berlinben kötötte Németország, Japán és Olaszország. - Válaszol végül a feltett kérdésre, amit csoda, hogy meghallott egyáltalán. Nem hallotta. Egyszerűen csak látta hol jár a könyvben a férfi ujja. Volt egy ilyen különös szokása, mutatóujjával követte a sorokat olvasás közben.
Valószínűleg eltalálta, mert tanára némi meglepettséggel bár, de zavartalanul folytatta.
- Melynek célja...
- az érdekszférák felosztása a tengelyhatalmak között, kölcsönös politikai, gazdasági és katonai segítségnyújtás külső agresszor részéről érkező támadás esetén. - Egészítette ki a mondatot gondolkodás nélkül. Nem csoda, ha annyira untatta a téma mostanra. Mindig is érdekelték a háborúk, így rég elolvasta már a házban fellelhető kapcsolódó könyveket, ám... az ismétlés egyszerűen csak végtelenül untatta.
- Definiálja az agresszor szó jelentését és sorolja fel A II. Világháború során csatlakozo- A férfi kérdése félbeszakadt azzal a három szolid koppanással, melyre mindketten felpillantottak.
Egy határozott "szabad" után egy fiatal, magas szőke hölgy nyitott be.
- Elnézést Mr. Porter. - Szabadkozott finom mosollyal a férfi felé, mielőtt a fiúhoz fordult volna. - Mr. Milton. Édesapja látni kívánja a dolgozószobában.
***
ROXFORT
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Tisztelt Milton úr!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába...- Nem értem. - A fiú határozott hangjára a dolgozószobára mély csend telepedett, kristálytisztán hallatszott a kezében tartott levél és boríték súrlódása, ahogy jelzésértékűen megemelte, majd lehajította az asztalra. - Egy rossz tréfa miatt kellett félbeszakítanom az órát?
Az asztal előtt ülő férfi és hölgy párosa összenézett. Nem voltak különösebben jó hangulatban, több mint két órája próbálták ugyanis meggyőzni Alexander Miltont és feleségét fiuk képességeiről, a varázsvilág létezéséről... és úgy festett a kölyökkel sem lesz jobb a helyzet.
- Mr. Milton - kezdte komoly hangon a férfi, aki Aaron Warren néven mutatkozott be -, biztosíthatom, ez nem tréfa. - Becsületére szóljon, de a hangja határozott maradt annak ellenére, hogy a fiú kifejezéstelen arca ennek ellenkezőjére bíztatta.
Gabriel pillantása először a levélre, majd az asztal mögött fenyegető néma csendben ülő apjának arcára hullott. Merengő figyelme végigtapogatta a megkeményedett, elégedetlen vonásokat. Olyan volt, akár egy időzített bomba.
Nem. Apja nem az a típus, aki ide hívta volna holmi tréfa kedvéért. Ezek szerint valamilyen csoda folytán képesek voltak bizonyítani mindezt...
- És mégis mit várnak tőlem? - Pillantott vissza végül a párosra, akik mintha ettől a kérdéstől némileg megkönnyebbültek volna. Néma csendben hallgatta végig, ahogy magyaráznak neki varázslóiskoláról. Mágiaügyi Minisztériumról. Varázslókról és boszorkányokról. A mágiáról, amely megfelelő oktatás nélkül veszélyes. A különös dolgokról, amiket ő maga is művelt.
- Nem értette meg a kérdést, Mr. Warren. - Közölte végül jó húsz perc után félbeszakítva a szóáradatot. - Mit várnak
tőlem?
Warren pillantása rögzült a fiú zöld szemeiben. Soha nem felejtette el azt az egyetlen pillantást, azokat az üresnek ható, mégis veszélyesen szuggesztív lélektükröket.
És akkor megértette a néma üzenetet.
"12 vagyok, ember. Miből gondolod, hogy engem kell meggyőznöd?"
1978
Roxfort- Emlékszem rád az első napról. - A kellemesen lágy női hang a könyvkupac túloldaláról érkezett. Nem számított rá, hogy megszólal, ám tisztában volt a jelenlétével, mely nagyjából fél órával ezelőtt lopakodott be az asztal túloldalára.
Beth Weathers. Valamilyen okból kifolyólag év eleje óta rendre belebotlott a lányba. És különös módon még meg is jegyezte a nevét.
Nem válaszolt, ellenben tüntetőleg feltett még egy könyvet az őket elválasztó "fal" tetejére.
- Úgy néztél ki, mint aki a pokolba kívánja az egészet. - Weathers vidám hangja mit sem törődött gondosan felépített védelmével.
- Pont mint most? - A kérdés gondolkodás nélkül csúszott ki a száján, ő pedig rögtön visszaszívta volna. Az ignorálás sokkal jobb fegyver, mintha adja alá a lovat.
- Oww, a Süveggel is ilyen goromba voltál? - Kérdezte a lány hátratolva székét, nyilvánvalóan felállt időközben, mert hirtelen megjelent a könyvhalomra könyökölve, szép arcát a tenyerébe támasztva olyan mosollyal, amitől valószínűleg el kellett volna olvadnia.
Nem volt az a típus.
- Erősen szurkoltam neki, hogy küldjön haza. - Visszafordult jegyzetei felé, ám nem koncentrált rájuk igazán. A lány túl közel volt személyes terében.
- Ugyan már. Jóformán hozzá se ért a fejedhez, már sikoltozott is. Hollóhát! Hollóhá-
- SHHHHHH - Madam Cvikker sistergő hangjára megborzongott pár könyv a kupacon, a lány pillantása pedig a háta mögé rebbent, ellenőrizve a terepet. A nőszemély valószínűleg nem látott rájuk, de a hangoskodást a könyvtár túlfeléből is érzékelte volna.
- Egyszerű eset vagyok. - Közölte végül a fiú folytatva a megkezdett beszélgetést... MIÉRT folytatta a megkezdett beszélgetést?!
- Nagyon sok minden vagy, Gabe, de egyszerű biztos nem. - A lány hangjára ezúttal betikkelt a szeme, mélyet sóhajtott.
- Gabriel. Nem hosszú, ha volnál kedves kibírni a végéig? - A hangjában kibontakozó nemtetszés cseppet sem vette el a lány jókedvét, egészen előre hajolt a könyvkupac felett, ajkai kihívó mosolyra húzódtak.
- Győzz meg.
1980
Roxfort ExpresszPokoli év állt mögötte. Az elképzelés szép és jó volt, de a hatodik évfolyam után letenni a RAVASZ vizsgákat még úgy is kegyetlen volt, hogy minisztériumi engedéllyel időnyerőt használt. Valószínűleg sosem engedélyezték volna, ha nem dúlta volna fel a varázsvilágot a háború és ejt pár jó szót érte maga Dumbledore és az aurorként tevékenykedő Warren. Igaz, hogy az utóbbival viszonylag aktív levelezést folytattak első roxforti éve óta, ám ő maga nem kért tőle ilyesfajta támogatást. Ennek ellenére rendkívül hálás volt érte akkor is, ha jóformán a beleit kitaposta az elmúlt egy év.
Nem élvezte. Mindennek van egy határa és rengeteg számára fontos tárgyat kellett feláldozni a szent cél érdekében, csak hogy a létminimumból képes legyen olyan eredményeket elérni, amelyeknek aztán valóban hasznát is veszi. Úgy érezte magát, mint aki teljesen kiégett belülről. Mégis... ha rajta múlt volna, rögtön a Londoni Pályaudvarról Warrenhez hoppanál. Ez azonban nem fog megtörténni még legalább egy hétig.
- Hát heló, idegen. - ismerős hang csábította vissza merengéséből, pillantása felvillant a kupé ajtajában ácsorgó lányra.
- Hát heló. - Rengeteget változott az elmúlt egy évben, amíg nem voltak együtt. Sokkal nőiesebb lett, formásabb, magasabb. Elpihentette rajta a szemét és előző évükre gondolt. Egyetlen évre, amikor jóformán minden szabadidejüket együtt töltötték.
Mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna.
- Nos, azt hiszem megillet a gratuláció. - Szólt a lány karba font kézzel nekitámaszkodva a kupé ajtajának.
- Köszönöm?
- Ne köszönd, nem dicséret volt. - Emelte föl íves szemöldökét, halványkék pillantása elidőzött az arcán - Borzasztóan nézel ki. - Közölte ítéletét szenvtelen hangon, mire Gabriel megvonta a vállát.
- Foglalkozási ártalom - Figyelme követte a lányt, aki belépett a kupéba és behúzta maga után az ajtót.
- Mikor indulsz?
- Egy hét múlva.
- Ez esetben van egy kis időd rám. - Derült fel hirtelen, mire ő halkan sóhajtott.
- Beth...
- Ugyan kérlek - Állította le hirtelen és leült mellé az ülésre. -, nem arra kértelek, hogy vegyél feleségül. Egy kis beszélgetés még senkinek nem ártott meg, nem igaz?
Nem akart vele beszélgetni. Nem állt szándékában felesleges reménnyel feltölteni egy már megszakított kapcsolatot. A lány egész ezidáig tiszteletben tartotta kívánságát az egyedüllétre. Megértette, de nem értett egyet vele. Olyan képesség ez, amely a világ legtöbb problémáját képes lenne megoldani, megőrizve egyúttal a véleményhez való jogot is.
- Hulla fáradt vagyok, Weathers. - Közölte végül jobb meggyőződésből, ám túl alacsonyra helyezett ellenállással. Valójában nem volt ellenére a lány közelsége. Nem, nem volt belé szerelmes, de bárki másnál jobban kedvelte. Nem izgatták a nők, mégis olyan társa volt, aki mellett el tudta volna képzelni az egész életet. És ez olyasmi, amit itt és most nem engedhetett meg magának.
- Akkor aludj velem. - Szólt végül a lány könnyednek szánt hangon, mégis... kiérezte a szomorúságát. Hagyta, hogy átkarolja a nyakát és az ölelésébe vonja. Megnyugtató illata volt. A béke aprócska, gyönyörű, eldugott kis szigete, ahol néhány percre elfelejtett mindent. A háborút, amibe olyannyira sietett becsatlakozni. Az apját, aki elől eltitkolta, hogy egy évvel korábban végzett. Az elmúlt évet, ami még mindig úgy zsongott benne, mint valami lassan ható, végtelenül kimerítő, lelket pusztító méreg.
Utolsó hazaútját a Roxfort Expresszen a lány karjaiban pihenve töltötte.
1981
Zsebpiszok köz- Megléptek? - Hangja tompán szólt a fal tövéből, leengedte pálcáját, mely Warrenre szegeződött abban a pillanatban, ahogy az megjelent a közelében. A férfi jobb állapotban volt nála, de még így is rengeteg sérülés borította. Az utolsó összecsapás a Halálfalókkal kegyetlen volt. Háromszoros túlerőben voltak és mégis...
- Jahm. Egyszerűen csak dehoppanáltak. Az a kettő? - Biccentett fejével Warren a megfelelő irányba.
- Halott. - Közölte rövid tömörséggel, a férfi pedig közelebb sétált, hogy megnézze a két Halálfaló arcát. Az egyik mellé leguggolt... tudta melyiket nézi.
- Ő volt aki...
Gabriel biccentett, mielőtt a kérdés elhangzott volna. Nem mintha olyan mélységesen megrázta volna szüleinek erőszakos halála, de mégis... a vérük volt. 12 éven át nyújtottak otthont neki, még ha az az otthon inkább börtönnek is tűnt.
Pálcája jóformán előbb emelkedett, minthogy a hoppanálás jellegzetes hangjai felsértették volna a beállt csendet. Felismerte az átoktörő és a medimágus párosát. Az elmúlt évben jóformán annyiszor látta őket, mint Warrent.
- Kibírsz egy kört a Mungoig? - Kérdezte mentora, de helyette a mellé guggoló medimágus válaszolt.
- Kritikus állapotban van. - Nem érezte az érintéseket a testén, olyan hideg volt körülötte minden, hogy a bőre érzéketlennek tetszett.
- Foltozz össze a sápítozás helyett és menjünk. - Morrant a fiatal srácra türelmetlenül, Warren a háttérben halkan sóhajtott.
- Gabe...
- "Gabriel". Ne legyél már ilyen kibaszott lusta. - Sosem tudta meg, hogy kimondta-e a szavakat, vagy már csak álmodta. A medimágus néma kábító varázslata hosszú időre elnémította.
1986
Valahol London peremterületén- Apa! Apa! Nézd, ott vannak! - A nyakában ücsörgő kislány izgatott csivitelése mosolyt csalt az arcára, a mutatott irányba fordul. Az állatkertben pancsoló vidrák látványától a kislány egészen bepörgött.
- Nézd csak, ott vannak a kicsik. - Kicsit oldalra sétált vele, hogy megnézhessék a vidrabébiket, Alice ujjongva pattogott a nyakában.
- Na, szeretnél egyet otthonra? - Kérdezte még mindig mosolyogva. Az a típus volt, aki a csillagokat is lerabolná az égből a lánya kedvéért, egy vidra már igazán semmis-
- Nem. - Döntött Alice némi gondolkodás után, mire ő meglepetten felpillantott. Ebből a szögből nem látta igazán az arcát.
- Óh? Hogyhogy? - A kislány lepillantott a kérdésre, különleges felemás kék és zöld szemei szinte lámpásként világítottak aprócska arcából. Gyönyörű kisgyerek volt. Persze, minden szülő a sajátját tartja a legszebbnek, de jelen esetben egyszerűen csak tény, hogy csemetéje a lehető legjobb géneket örökölte.
- Ha elvinnénk, nem látná többé az anyukáját és az apukáját. Nagyon szomorú lenne. - Felemelte aprócska mutatóujját, ahogy magyarázott az apjának, mintha ugyan rendre kéne utasítania. A férfi elnevette magát. Mintha Beth-t látná miniatürizált változatban.
- Igazad lehet. - Enged végül a kislányi szigornak és arrébb sétál a növekvő tömegből. Immár majdnem öt éve vége a háborúnak, mégis... a mai napig ott kúszik gerincén a jeges inger, hogy pálcát rántson, ha megérez valakit a háta mögött. Majdnem olyan erőteljes az érzés, mint a hoppanálás hangját hallva.
- Hmh. Te is szomorú vagy, amikor nem vagyok otthon? - Kérdezi végül megsejtve, honnan eredhetnek a kislány gondolatai. Talán még csak négy éves, de anyja és apja eszét örökölte. Messze érettebb volt már, mint a korosztálya.
- Egy kicsit. - Vallotta be az aprócska hang felette, de amikor felpillantott, látta, hogy a lányka mosolyog.
- Csak egy kicsit?! - Hördült fel drámaian, elkapta a kislányt az oldalánál fogva és a levegőbe emelte. A gyerek nevetett, apró karjait kinyújtotta, repülőhangokat utánozva kalimpált.
- Te kis rosszcsont. - Közölte, mielőtt zuhanást szimulált volna vele, csak hogy aztán puszit nyomjon a kerek arcocskára.
A kislány nevetése visszhangzott a fejében.
16+- Gabriel... - Warren mozdulatlanságba dermedve állt a valaha volt nappali ajtajában. Tekintete próbálta befogadni az előtte szétterülő borzalmat. Azt a rengeteg vért. A megcsonkított, önmagukból kiforgatott testeket. A halál gyomorforgató, elrettentő bűzét. Az iszonyatos fájdalmat, ami jóformán még üvöltözött a falakból.
A férfit, akiben az iszonytató mennyiségű rászáradt vér alatt felismerte barátját. A kiürült, fókusztalan szemeket, amik valószínűleg nem is látták, fotelben könyöklő kezében mégis már sistergett a pálca vége valami még kimondatlan, súlyos átoktól.
Warren kerülte a tekintetével a kis csomagot, amit az ölében tartott és mégis... olyan ez, mint bármely katasztrófánál. Hiába akarsz félrenézni, egyszerűen csak egy óvatlan pillanatban ráfordul a pillantás.
- Édes istenem... - Hangja szinte csak gondolat volt, torka elszorult, ahogy érezte, amint a látvány kiszakít a lelkéből egy darabot. Sokáig maradtak így, mozdulatlanul; Warren az ajtóban, Gabriel egy véráztatta fotelben ülve és az ölében Alice megcsonkított, eltorzult holtteste.
1998
A Roxfort OstromaHogy '95-ben Dumbledore mellé állt, nem azért történt, mert tartozott neki. Még csak nem is azért, mert Warren támogatta. Egyszerűen megtette, mert mint mindig, ezúttal is a fejétől bűzlött a hal és semmi. Az égvilágon semmi nem olyan veszélyes, mint a félelemből cselekvő ember, aki ráadásul hatalommal is bír.
Nem csatlakozott bár a Főnix Rendjéhez, ez nem tántorította vissza attól, hogy aurorként Kingsley Shacklebolt igényei szerint mozogjon, akadályozzon ahol kell, eltakarítsa az útból, akit lehetséges és védje társait a lebukástól.
Mindezek mellett azonban számos emberileg megkérdőjelezhető tett is láthatatlan vérként tapad a kezéhez. Szükség volt rá, hogy ne hurcolják meg sárvérűsége miatt, hogy kívül essen Umbridge gyomorforgató tevékenységén és képes legyen ellátni a ráosztott szerepet. Elég félelmetesnek kellett lennie ahhoz, hogy túléljen és ehhez még csak nem is kellett eladnia a lelkét az ördögnek, azzal ugyanis immár hosszú évek óta nem rendelkezett.
Mindenki a Főnix Rendjére emlékszik és nem szól a fáma arról a szurokfekete, bűzlő mocsokról, amin elefántcsontfehér csónakokon úsztak hőseik az örök dicsőség felé. Nem sajnálja tőlük. Sokkal szívesebben játszik árnyékot a falon, mint vakul meg a mindent elárasztó reflektorfényben.
Túl sokat merengett mostanában. Talán éreznie kellett volna inkább a háború végkifejletének gerincen táncoló jéghideg, karmos ujjait, de nem érzett az égvilágon semmit, ahogy pálcáját az ég felé tartva újabb és újabb varázslatokat adott a mágikus védőháló frankensteini szörnyetegéhez. Sosem dolgozott még együtt ennyi varázslóval egyidőben. Sosem sistergett még korábban ilyen mennyiségű tömény mágia egyszerre a bőrén, égnek meresztve karján a szőrszálakat. Sokkal kevésbé érinthette őt, mint az oldalán helyet foglaló négy kutyát, melyek mégis egyetlen nyikkanás nélkül tűrték a kiképzést. Amon. Asmodai. Azazel. Agiel.
Saját, személyes, megszelídített démonainak fizikai kivetülése. Személyes apokalipszisének négy lovasa. Pillantása még egyszer utoljára találkozott Warren tekintetével. Biztosan tudta, hogy még azon az éjjelen egytől-egyig halálfalók vérétől bűzlenek majd.
2001
Csillagleső FesztiválAz éjfekete talárba burkolózott férfi alakja nem mozdul a káoszban. A türelem sötét szobraként áll zsebre dugott kezekkel egyetlen ponton, oldalán két kifejlett, hegyesfülű dobermann ült feszes önfegyelemmel. Kifejezéstelen, zöld pillantása tettenérhető reakciók nélkül figyelte az aurortársak, medimágusok és sérültek kibontakozó káoszát. A fejében a látványnak saját dallama volt, kaotikus, zavaros, pattanásig feszült, tökéletesen értelmetlennek tűnő mely mégis egy előre megírt kotta hangjegyeit követte szépen lassan. Param-param.
A világ úgy ugrált, ahogy a Szeszély fütyült és a felbolydult méhkas tömegében elveszett a lényeg.
Nem kellett volna itt lennie. Warren halálával azonban valami végleg elpattant benne, lekerült róla egyfajta... atyai kontroll, melynek hiányában most azt csinált, ami tetszett. Mintha a karma köszöntött volna vissza rá eddigi vészterhes élete után, a karrierje zuhanórepülésben volt. Kifogott rajta egyetlen átkozott kis tolvaj...
Két év. Két éve mászott az agyában, mint kukac az almában és belülről harapdálta acélosnak hitt idegszálait lassan, de biztosan elérve, hogy ha egy szép napon megtalálja, felszögelje valahol egy falra, emberméretű képkeretbe, mint az elillanó lepkéket szokás barbár mugli hagyományok szerint. Ott majd vergődhet mindenért, ami csillog örökre.
Nem. Nem kellett volna itt lennie. Nem hívták, de jött magától a kirobbant felfordulás vérszagát követve, mert az utóbbi időben jóformán ennyi volt számára. Utána menni annak, ami felkeltette az érdeklődését, mert az intuíció sem más, mint a tudattalan jelzése egy olyan információhalmazról, melyet a tudatos gondolkodás képtelen azonnal feldolgozni.
A tömeg szélén indult meg és ahogy moccant, a kutyák megkettőzött árnyékként követték. Pillantásra arcról-arcra járt, azonosított magában ismerős vonásokat és elraktározta az idegeneket...
Asmodai halk, figyelmeztető morgása mellette irányba fordította figyelmét, s az rögtön meg is torpant azon a bizonyos alakon. Némán figyelte a tartást, a torokra préselődő cípőt, a pálcát, a vértől csöpögő bicskát, a hangját.
Érezte, ahogy szétárad benne valami beteges izgalom, aminek egyszerűen látnia kellett a végét. Épp saját aurortársai gátolták meg ebben.
Pillantása kihűl a helyzetváltásra, ám ebben a szívdobbanásban az alak a pillanat törtrészére felé fordul. Sötét tincsek, mandulavágású szemek.
Szája lassú mosolyra húzódik, ahogy végighallgatja az adatfelvétel gyorsan tovasikló másodperceit.
Elliot O'Mara. Tudtad, hogy nincs veszélyesebb annál a kopónál, ami egyszer már szagot fogott?
Intelligens, hűvös, távolságtartó, fókuszált, határozott, hatékony és alapos. Bámulatos mértékben képes egyetlen feladatra összpontosítani, az a fajta, aki kitűzi a célt maga elé és minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál, hogy elérje azt. Ebből eredően hajlamos a megszállottságra, amit az utóbbi két évben kérdés nélkül produkál is.
Személyisége olyan, akár a tenger útját álló sziklafal; a többségnek van elég esze kitérni előle, a többiek meg véresre kaszabolják magukat, amikor nekicsapódnak az élesre csiszolt köveknek. Alapvetően külleme és viselkedése alapján nem fenyegető, mégis olyan érinthetetlenséget sugároz magából, melytől az emberek konfliktuskerülő része egyszerűen csak meghunyászkodik. Arrogánsnak tartják, ám ez olyan címke, amelyet a bizonytalan ember használ, mikor nem találja a megfelelő szavakat annak körülírásához, amit nem ismer.
Magánélete nincs, az elmúlt évtizedben kizárólagosan a munkájának él. Meggyőződése, hogy a varázslótársadalom "el van baszva", az inkompetencia úgy dívik, mintha a legújabb párizsi divat volna és a mai napig súlyos gond van a fejekben vérkérdés terén. Gyakorlatilag a Második Varázslóháború óta a harmadikra készül és saját elgondolása szerint arra nem is kell majd olyan sokat várni, mint az előzőre.
Kevesen tudják róla, de rendelkezik humorérzékkel, nagyra értékeli az intelligenciát és remek beszélgetőpartner, ám ezen képességeit ritkán csillogtatja bárkinek is.
Harcban fegyelmezett, stratégiai gondolkodású, sokat mozog, rendkívül magas a fájdalomtűrése és kifejezetten kíméletlen. Ellenségeivel durva, szenvtelen és gátlástalan. Ha az kell, hogy valaki ne szökjön el előle, képes eltörni az illető kezét-lábát a feladat kedvéért, mondván rengeteg varázsló van, aki a mágiát képes kitrükközni, de viszonylag maréknyi azok száma, akik fizikailag is alkalmasak a feladatra.
Összességében Gabriel Milton nem egy kellemes ember és még csak nem is nevezhető jó jellemnek. A szükséges rossz, aki az "angyaloknak" dolgozik bár, egészen biztosan nem egy közülük.
Roxfort RPG
Szerző