Christmas at the Belbys'

[Christmas at the Belbys’]

Christmas at the Belbys’

2001. december 24.
style

Karácsony.
Ahogy egyre közelebb ért az év vége, egyre többet gondoltam arra, hogy mégis hogyan álljak az idei ünnephez. Az elmúlt években leginkább ignoráltam az egészet - már amennyire a világ ezt hagyta - , most viszont kénytelen voltam foglalkozni vele. Ez nem volt feltétlen rossz dolog, örömmel készültem a találkozásra Dorian szüleivel és izgatott voltam, hogy talán életemben először egy igazi családdal ünnepelhetek - emberekkel akik nem néznek le és nem csak eljátsszák, hogy legalább néha kedvelnek.
Viszont a legutóbbi Karácsony, amikor mosoly volt az arcomon, mégis Leont és az eljegyzésünket juttatta eszembe. Nyilván minden évben eszembe jutott azóta, de a tradíciókkal, dekorációkkal és a felém tanúsított undorával együtt könnyebb volt a sajgást, a keserédes ízt is figyelmen kívül hagyni. Most viszont hogy az üzleteket róttam ajándékok után, feldíszítettük a házat és tényleg készültem az esti vacsorára, nehezebb volt nem felidézni az utolsó alkalmat, amikor ezeket csináltam… vele. Azzal az emberrel, akit a fal tövébe húzódva hagytam ott a kúriában, akivel azóta is találkoztam, aki tudtam kész lenne porig égetni a világot értem még most is.

És amikor ezen kaptam magam, mindig belém mart a bűntudat, a düh, hogy miért nem azzal foglalkozok, aki itt van mellettem… Talán azért, mert minden a lehető legmesébeillőbben alakult és én túlságosan a káoszt szoktam meg, a folyamatos terrort és csak… nem tudtam könnyen átadni magam valaminek, ami túl jó volt ahhoz, hogy később ugyanúgy elveszítsem.
Dorian csodálatosabb volt, mint bármi, amit kérhettem volna az égtől. Olyan módokon volt jó hozzám, ahogy nem tudtam, hogy lehet. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire szükségem van a kék szemekből áradó megerősítésre, arra a nyugodt határozottságra, amivel minden hülyeségemet kezelte; hogy valaki csak rám nézzen és azt mondja, hogy szeret, akkor is, ha épp azt vallottam be, hogy milyen szörnyeteg vagyok valójában. Leon arra használta az erejét, hogy magához láncoljon, hogy alávessen minden kedvének, de Dorian… az ő ereje egészen más volt, valami sokkal mélyebb, szelídebb és ijesztőbb. Ijesztőbb, mert bármilyen rövid ideje is voltunk együtt, nem tudtam elképzelni mi történne, ha elveszíteném. Nem is akartam.

A csuklóimra fújok egy keveset a parfümömből és a nyakamba dörgölöm róluk az édes, virágos illatot, majd felrakom a fülbevalóim és a nyakláncomat. A tükörképemre mosolygok, ahogy próbálom elképzelni Dorian reakcióját, hiszen még nem volt alkalma látni milyen amikor igazán kicsípem magam. Mindenáron szeretnék jó benyomást kelteni a szüleiben és bár talán egy hangyányit túl is öltöztem, én így érezem jól magam, így érezem, hogy mindent megtettem. Az ujjaim még babrálnak kicsit a tarkómon összekötött hajam egy-két elszabadult tincsével, ahogy elégedetten szemlélem a finoman csillogó, visszafogott sminkemet, majd felállok a fésülködő asztalkám elől.
Mielőtt az alsó szint felé venném az irányt, ahol Dorian már vár rám, még összeszedem a gondosan becsomagolt ajándékokat egy bájolt táskába és csak azután lépdelek le a lépcsőn.

- Ugye nem csentél a sütiből, amit készítettem? - kérdezem incselkedve, ahogy meglátom őt a nappaliban. - Mézeskalács fűszert használtam sima fahéj helyett, hogy extra karácsonyi legyen - újságolom, mintha legalább egy teljesen új receptet találtam volna ki, de valójában csak túlságosan szeretem, amikor megdícséri a műveimet, amikor jó étvággyal tolja az arcába, amit én készítettem. Az utóbbira azonban még várnia kellett… legalább addig amíg át nem adjuk a szüleinek. - Kiveszem a sütőből és részemről mehetünk - lépek közelebb hozzá a reakcióját lesve. - Jó leszek vagy túl sok? - kérdezem bizonytalanul és teszek egy kis fordulatot, hogy minden oldalról láthasson, mielőtt odahajolok hozzá és kis csókot nyomok a szája szélére. - Nagyon izgulok...

karácsony otthon



2001. december 24.

Ahogy egyre hidegebb volt, a Roxfort falai között is érződött a fáradtság. Nem csak a tanárok merültek ki egészen az évvégéig, hanem a diákok is. Az utolsó órámra pénteken már annyira fáradtak voltak a diákok, hogy nem vártam el órai aktivitást, csak egy ausztrál őslakosokból álló csoport átváltoztatási technikájáról meséltem hosszú perceken keresztül. A szünetre nem adtam fel házit, csak szorgalmi feladatot, aztán délután már úton is voltam haza, a Roxmortsban található házba, ahol Deliah vált tárt karokkal.
Hihetetlen volt, hogy mennyire megváltozott az életem idén. Nem csak, hogy új állásom lett, de a magánéletem is rendeződni látszott, mint a korombelieknek általában. Már nem éreztem magam csalónak, a változások elnyomták bennem a Merlin-díjjal kapcsolatos aggodalmat és jó ideje Karom sem tűnt fel a közelben. Aligha volt valószínű, hogy Del ijesztette el, inkább az utcákon megnövekedett aurorok száma. Ez volt a kényelmes a Roxmortsban töltött napokban, éppen elég hatósági embert rendeltek ki.
Furcsa volt ma kiöltözni. Nem azért, mert karácsony volt, hanem mert a szüleim házába mentünk. Általában megtette valami kevésbé elegáns öltözék is, mondjuk egy ing, meg egy farmer… de idén anyám, csak azért, mert végre megismerhette Delt, úgy döntött, hogy komoly ünneplést szervez. Ez persze továbbra is csak négyünket jelentette, de ki kellett öltözni és négy fogásos menüvel készült és a lehető legnagyobb karácsonyfával. Gyanús volt, hogy gyerekkoromban sem volt ekkora az ünneplés… persze nem meglepő, hogy számára egy kisebb ünnepnapnak felelt meg, hogy bemutatok valakit. Sosem tettem meg, ő meg már évek óta rágta a fülemet, hogy házasodjak meg.
Míg Delt vártam odalent, megnéztem a neki vásárolt ékszert. Egyegyszerű aranylánc volt, rajta egy kisebb, halvány rózsaszín kívül. Nem volt túl jó ízlésem ilyesmi terén, így az eladó segített dönteni. Minden esetre, ahogy hallottam, hogy lépked lefelé a lépcsőn, lezártam a kis bársonydobozkát és becsúsztattam az elegáns nadrág zsebébe.
Elmosolyodtam, ahogy megláttam a rózsaszín ruhát. Aranyos volt benne, mint valami muffin, de ezt nem mondtam volna neki, mert akkor tuti azt hinné, hogy nem elég csinos… pedig pont így volt az. Csak végig mértem egyetlen pillantással, hogy érezze, nagyjából egy istennőnek látom abban a pillanatban.
– Ugye nem csentél a sütiből, amit készítettem? – kérdezte, mikor a tekintete rám vándorolt. A nappaliból figyeltem eddig. Csak megráztam a fejem válaszként. Egy kicsit izgultam, így az étvágyam egyelőre nem volt éppen szokványos. – Mézeskalács fűszert használtam sima fahéj helyett, hogy extra karácsonyi legyen – mesélte lelkesen.
– Biztosan isteni, kicsim. – Válaszoltam, le sem tudtam vakarni az arcomról a mosolyt, amivel újra végig mértem az én kis puncsos muffinomat.
– Kiveszem a sütőből és részemről mehetünk – mondta, ahogy közelebb lépett hozzám. – Jó leszek vagy túl sok? – Kecses fordulattal került közelebb, hogy az ajkaim szemlegétbe csókot nyomjon. Az ujjaim finoman érintették a derekát, de nem húztam oda hosszabb csókra most, hiába is vágytam volna rá. Nem akartam tönkre tenni a sminkjét, sem a haját… meg semmit, amivel annyit dolgozott. Meg akartam neki adni a lehetőséget, hogy úgy mutatkozzon be a szüleimnek, ahogyan azt ő maga elképzelte. – Nagyon izgulok...
– Gyönyörű vagy és ne izgulj, a szüleim imádni fognak – simítottam végig kedvesen az arcán, de éppen csak érintve. Tényleg nem akartam elkenni, bekoszolni semmit. Ez most inkább róla szólt, ahogy bemutatkozik, semmint rólam. – Már előkészítettem mindent a kandalló környéként, hogy piszok mentesen tudjunk érkezni. Szóval hozd azt a sütit és menjünk – javasoltam és megérintettem kicsit a kezét, hogy az ujjaira is leheljek egy finom csókot.
Nem volt oka tényleg izgulni. Jó kapcsolatom volt a szüleimmel, főleg anyámmal, aki legalább olyan izgatott volt, mint Del. Apám más tészta volt, kicsit morgós és ha nem a bájitalokról volt, nem sokat szólt bele a beszélgetésbe, de ellenségesen soha senkivel sem viselkedett. Tipikus tudós ember volt, aki nem sokat értette a kapcsolatokhoz. Szerencséjére egy olyan nőt sodort mellé az élet, aki ennek tökéletesen az ellenkezője volt.
Megvártam, míg Del megszerzi az édességet. Addig még egyszer megtisztítottam a kandallót a biztonság kedvéért, nehogy összekenje a szépséges ruháját és ha visszatipegett oda mellém, akkor megfogtam a kezét és behúztam magammal a kandallóba.
– Na, felkészültél? – kérdeztem. Ha igent mondott, fogtam a hopp-port, hogy egy mozdulattal jöjjön is az a bizonyos forgásérzés, majd végül a szüleim nappalijába érkezzünk. Egyelőre nem volt ott senki, csak a bézses színű bútorzat volt az, ami azonnal fogadott minket. Szép, nagy ház volt, minden honnan a tisztaság és az elegancia áradt. Krisztály tárgyak és műhóval borított szárított növények voltak mindenhol. Nagyjából ez volt a díszítés, mióta az eszemet tudom.
– Hát ez az… – léptem ki a kandallóból, hogy kisegítsem aztán Delt is.

[Christmas at the Belbys’]

Christmas at the Belbys’

2001. december 24.
style

Mióta együtt vagyunk Doriannel, minden olyan… mesébeillően alakult, hogy még mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy nem álmodom. Őszintén, amikor nem volt velem néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig tudom még magammal elhitetni, hogy ez teljesen normális, hogy nem túl gyors, ahogy haladunk, hogy nem túl tökéletes minden, mielőtt elkerülhetetlenül szembesülök a ténnyel, hogy ez nem az én életem és ezt egyszerűen nem érdemlem meg. Többnyire tudatában voltam persze, hogy ez csak rossz berögződés, egy másik életből visszamaradt primitív védekezési mechanizmus, ami azelőtt akarja tönkretenni az egészet, mielőtt valaki vagy valami más megteszi, csak hogy elmondhassam, én döntöttem így - de egy-egy egyedül töltött éjszakán mégis azt éreztem, hogy csak áltatom magam a képekkel, amiket Dorian kék szemeiben látok.
Aztán eljön a hétvége, a szünet, az a pár lopott óra a kastélyban és én minden félelmemről, paranoid gondolatomról megfeledkezek, ha együtt vagyunk. Mindent elmondtam neki, mindent, ami bárki más szemében visszataszítóvá, szörnyűvé tehetne és ő csak annyit felelt “Senki sem makulátlan”. Soha nem fogom megérteni, hogyan tudja minden kétségemet, hibámat olyan könnyedséggel venni, egyetlen kérdés nélkül elnézni a múltamat, de hálásabb nem is lehetnék és a Karácsony tökéletes alkalomnak tűnt arra, hogy ezt kifejezzem.
Azt szerettem volna, hogy érezze mennyire fontos nekem, mennyire fontos az, hogy érte legyek ma tökéletes, hogy az a nő lehessek, aki megérdemli a szeretetét, akit büszkén mutathat be otthon, aki boldoggá teszi.

A mosoly, ami az ajkaira szökött, ahogy megpillantott megerősített, hogy jó úton járok és csak szélesedni látszott, amikor a sütiről érdeklődve beléptem a nappaliba.
- Biztosan isteni, kicsim - felelte, ahogy végigpillantott rajtam, a szavai könnyedsége pedig elárulta, hogy legkevésbé sem izgatja épp az édesség, ami ritkán fordul elő. Ha nem láttam volna, mennyire tetszik neki amit lát, talán aggódtam is volna, de így csak folytattam a mondandóm, amíg a közelébe kerültem. Olyan édes volt, ahogy óvatosan ért csak hozzám, míg megcsókoltam, mintha attól félne egy hirtelen mozdulattól kipukkanhatok, mint valami színes buborék. Szerencsére elég hajlakkot és fixáló permetet fújtam magamra, hogy egy kisebb hurrikánt is túléljek, nehogy a hopp-porozás közben valami baleset történjen.

- Gyönyörű vagy és ne izgulj, a szüleim imádni fognak - nyugtatott meg, ujjaival gyengéden végigsimítva az arcomon, míg én az ingje gallérján futtattam végig az enyémeket, hogy a kezeimet végül a mellkasán pihentessem.
- Remélem… - sóhajtottam boldog megkönnyebüléssel, hogy talán mégsem lőttem túl annyira a célon a nagy izgalomban. Mióta Dorian átadta a meghívást a nagy találkozásra készültem: ajándékokat vettem, tervezgettem, hogy mit fogok mondani, viselni, csinálni — épp mint Mrs. Belby, aki a fia elmondása szerint nem minden évben szervez ilyen nagyszabású vacsorát.
Elég egyértelműnek tűnt, hogy miattam van az egész, vagyis inkább Dorian miatt: azt mondta még soha senkit nem vitt haza. Ez egyrészt elgondolkodtatott, hogy vajon milyen barátnői lehettek előttem, másrészt, hogy tényleg mennyire komoly is ez a dolog közöttünk. Alig három hónapja vagyunk együtt és Dorian egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy velem tervezi a jövőjét - hogy számára nem csak közös otthonban élünk, de család vagyunk. Ez a gondolat egy fél éve még halálra ijesztett volna… most irracionálisan boldoggá tett.

- Már előkészítettem mindent a kandalló környékén, hogy piszok mentesen tudjunk érkezni. Szóval hozd azt a sütit és menjünk - érintette az ajkait az ujjaimhoz, ahogy a konyha felé terelt.
- Olyan figyelmes vagy, bébi - dícsérem, ahogy elengedem a kezét, kissé kelletlenül a sütőhöz lépek és kiveszem belőle a tepsit, amiből egy mintás fémdobozba szedem a csigákat. Egy gyors pálcamozdulattal magamhoz intem az ajándékos táskám és belevarázsolom az édességet is, mielőtt a kandalló felé fordulok. Ha nem sajnálnám összerúzsfoltozni Dorian arcát, biztosan össze-vissza puszilgatnám míg nézem őt ahogy újra végigtörli a kandalló párkányát, nehogy pernye kerüljön az öltözetemre.
- Na, felkészültél?
Ehelyett csak szélesen mosolyogva bólintok kinyújtva a kezem, hogy megszoríthassam az övét, pont úgy mint a Főutcán, az első randinkon, mielőtt kavarogni kezd körülöttünk a hopp-por. Lehunyom a szemem és hagyom magam elragadni a furcsa forgó érzésben.

Amikor újra kinyitom őket, egy tágas nappaliban állunk.
- Hát ez az…
Pislogok párat mielőtt körbetekintek magamon, Dorian segítő kezétől elválva, hogy megigazíthassam a hajamat az ujjaimmal. A másikkal még a táskát szorongatom, ahogy befogadom a helység elegáns berendezését, az itt-ott megcsillanó díszeket a polcokon. A Beckett kúria hasonló szobája soha nem tűnt ilyen otthonosnak, mindegy mennyi műhót szórtak széjjel a házimanók.
- Milyen kedves - köszörülöm meg a torkomat, tekintetemet a nyitott ajtó felé irányítva, ahonnan hangok és fény szűrődnek ki felénk. Kérdően pillantok a kedvesemre a vállam fölött, kezemet visszacsúsztatva az övébe, keresve az érintése nyugtató hatását. - Korán érkeztünk?