Nappali

[ღ Tappancsok ღ]

ღ Tappancsok ღ

Jasper

(2002. november 4.)

lecseréltem

Keresem a szívem valahol,
ahol nem járt senki rég,
csak egy üres vonat zakatol,
benne ő meg én.

Szeretem magam azzal nyugtatni, hogy csak félős vagyok, és igazából sneki sem akar rámugrani minden bokorból, mert az is csak egy kivételes - és nagyon rossz - eset volt, de nem igazán jön össze. Szinte alig bírom tűrtőztetni magam, hogy ne legyek teljes pánikrohamos, hogy ha JAsper egyedül hagy, vagy nekem kell délután egyedül bemennem a suliba valami késői gyakorlatra. Valahogy a művészek sosem a koránkelés hívei, vagy mi, hogy sosem tudunk rendesen reggel gyakorlatozni. És azért már javában ősz van, és javában sötét akkor is,a mikor nemkéne, hogy az legyen. Nem is értem északon hogy nem depressziósak az emberek. Bár lehet a vikingek is pont ezért akartak lelépni onnan, mert megunták a sötétet. AMit meg is tudok érteni. Az ősz szomorú, sötét és hideg. Most meg még félelmetes is. OKé, Sophie, csak nyugodj meg. Végül is a manókon kívül semmi katasztrofális nem történt a Samhainon sem. Bár azóta is jasper túl sokszor szakállastól bukkan fel az álmaimban, lehet kicist megviselte a látvány a tudatalattim. Bár inkább álmodom szakállas jasperről, mint arról a Vincentről, aki üldöz és elkap és bánt és még csak kiabálni se tudok, és akkor még jasper sem jön értem.
persze amikor Jasper megérkezik, rögtön megint a legrosszabbra godnolok. Betör Voldemort! Vagy Vincent. Vagy nem is tudom ki. Az a fura fickó a fűrészből. Mindegy is már érzem a veszem, amikor végreJasper hangja elspöri ezeket a félelmeket én pedig megönnyebbülten sóhajtok fel, hogy azért mégsem akarnak az életemre törni az emberek minden pillanatban. Végül is nekik is van még egyéb... fontos dolguk az életben. Nem? Nem?!
– Megjöttem - közli Jasper én meg úgy érzem magam, mintha a személyében egyszerre jelent volna meg előttem a megváltó, Merlin és Dumbledore. El kéne menned pszihológushoz, Sophie. Vagy mi az. Jaaj mi az. Pszichomedimágushoz. Sosem fogom tudni megtanulni rendesen ezeket. Éppen még gyorsan elrendezem a cuccokat, amiket éppen pakolok, hogy a lehető legnagyobb és legszuperebb öleléssel köszöntsem Jaspert, de ahogy közelebb lépek felé, meglátok valamit a karjában.
– Meglepetés. – szólal meg azon a nagyon szeki Jasperes hangján, és én meg kikerekedett szemekkel fogyelem, ahogy egy kis csöpséget tesz a földre, aki lelkesen döcögve, ki-ki billenve az egyensúlyából jön elém. Egyelőre a látvány feldolgozásával van elfoglalva az agyam, így csak a döbbent és csodálkozó fejemet láthatja, ahogy éppen próbálok újraindulni. - – Gondoltam örülnél neki…
- Óóóó. Óó, Jasper én... én nem is tudom mit mondjak - motyogom teljesen zavarban, és érzem, hogy könnyes lesz a szemem, miközben lehajolok a kutyusért, és felemelem. Olyan picike, olyan cuki, te jó ég tényleg sírok. - Nem sírok! - mondom hüppögve, majd odalépek jasperhez és fél kezemmel a kutyust fél kezemmel meg őt ölelem.
- Na jó, egy kicsit sírok... Köszönöm - dünnyögöm bele a fekete pulcsba, majd elhúzodok kicsit, hogy a szemébe nézzek, és ne kenjem bele az egész arcom a Jasperillatú felsőbe. közben a kuytus mozogni kezd a kezem között és kinyújtva a nyakák képen nyal.
- Olyan édes, mint egy sütemény.

[beside me]

beside me

2002. november 4.
Sophie

outfit
 
„Till tears blurred my vision
I’m the fool who poured down tears like rain”

Talán túlságosan felvállaltam ezt a bűntudatot. Könnyebb volt újabb teherrel együtt élni… minthogy azt mondjam, most minden rendben van. Már megszoktam, hogy valami folyton nyomja a szívemet. Csakhogy Vincent már nem volt… és csak idő kérdése volt, hogy mikor kopog be egy auror, hogy rá kérdezzen, mégis mit tettem vele. Azóta már bizonyára megtalálták a holttestét. Kizártnak tartottam, hogy semmiféle nyomot ne hagytunk volna a helyszínen. Sophie-t ott tartotta fogva, én meg mindent megtettem, hogy magamra tereljem a figyelmét, csakhogy őt ne bántsa.
Nem tudom. Egyrészem nem így akart ennek az egésznek véget vetni. Egyszerre undorodtam magamtól, amiért bántottam valakit és amiért Sophie miattam keveredett ebbe a helyzetbe. Valahol sejtettem, hogy ő maga sincs még túl ezen az egészen. Ezért volt a kutya. Ezért kellett, hogy kicsit boldogabbá tegyem vele… hogy eltereljem a figyelmét és a saját figyelmemet is arról, amibe őt kevertem.
Egész egyszerűen nem voltam méltó Sophie-hoz. Ő tényleg boldoggá tett, nem csak negatív érzéseket küldött felém, nem bizonytalankodott folyton. Egyszerűen csak szeretett engem. Ez a szeretet pedig annyi mindent felülírt bennem, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki valamikor voltam. Már nem éreztem annyi keserűséget, már nem voltam annyira morcos sem. Egyszerűen csak élveztem a közös életünket, mégis úgy éreztem én rontom meg.
A kutyust figyeltem, ahogy a földre került. Édesen, kissé döcögve indult meg Sophie felé. Úgy tűnt, hogy az egész új helyzetet azonnal befogadta.
– Óóóó. Óó, Jasper én... én nem is tudom mit mondjak – motyogta Sophie és lehajolt, hogy felemelje az éppen elé érkező kis apróságot. Jó. Tényleg bájos kutya volt, ezt még én is beláttam, hiszen ezért választottam őt. Tudtam, hogy meg fogja mosolyogtatni, de most egyenesen meghatott. – Nem sírok! – hüppögte. Ezért tettem felé én is egy lépést. Ahogy átkarolt, végig simítottam a hátán.
– Na jó, egy kicsit sírok... Köszönöm – mondta, miközben a kutya feljebb húzódott, hogy jelentőségteljesen arcon nyalogassa. – Olyan édes, mint egy sütemény. – Tette hozzá, én pedig csak elmosolyodtam.
– Akkor nevezd el a kedvenc sütidről. – Tovább simogattam a hátát, éppen úgy, hogy még a vörös tincseket is érje időnként a kezem, ahogy felsiklott a kötött pulcsi anyagán. Gyönyörű látvány volt, ahogy a kutyus lelkesen próbálta minél jobban összenyalogatni Sophie-t.
– Azt hiszem, máris megszeretett téged. – Suttogtam halkan és reméltem, hogy ez most tényleg annyira boldoggá teszi, hogy elfelejti az elmúlt időszak nehézségeit. Minden porcikám csak arra vágyott, hogy a lehető legboldoggá tegyem Sophie-t, habár éppen az én múltam miatt volt kicsit maga alatt.
– Egyébként kislány. – Mondtam, mert ezt eddig nem említettem. – Remélem jól ki fog jönni Fraserék kutyájával. Gondoltam néha kirándulhatnánk együtt velük.

[ღ Tappancsok ღ]

ღ Tappancsok ღ

Jasper

(2002. november 4.)

lecseréltem

Keresem a szívem valahol,
ahol nem járt senki rég,
csak egy üres vonat zakatol,
benne ő meg én.

Őszintén szólva nagy erőmbe kerül, hogy ne törjön ki belőlem valami idétlen, hisztérikus öröm, mert hát... Iagzából sosem kaptam még kisállatot így senkitől sem, Rose néni, amíg azt a harmimc valahány macskát tartotta, csak választanom kellett, így lett Tarzan. Atlaszt vettem az Abszol úton, aztán Puszedlit megmentettünk Averyvel, amikor még minden olyan normálisan... normélisnak tűnt. Aztán ott van Maugli, akit abból a botanikuskertből hoztam el, amikor Mirussal megtámadtak minket a hibrid növények, szóval... Szóval ettől olyan különleges volt ez az egész. És tudom, hogy Jasper azért hozta nekem őt haza, hogy ne féljek, amikor egyedül vagyok itthon, vagy amikor egy személyben kell elmennem valahova, szóval... Iagzából ettől csak még jobban meghatott vagyok, és édes istenem, hát milyen aranyos ez a kis összevissza foltos csöppség a kék szemeivel. És azok a gyűrött tappancsok, meg az a csámpás szédelgős járás, ahogy a popója kilendül oldalra, teljesen kivagyok, hát mennyite egy tömör gyönyör kutyus! Olyan aranyosan kis picikének tűnik ebben a nem túl nagy nappaliban is, ha folyton a lábaim körül fog szaaldgálni, állandóan a földet kell majd bámulnom, nehogy rálépjek.
Ahogy magamhoz ölelem a kuytust, repülök is Jasper kellemes és gyengéd ölelésébe, hogy odabújjak hozzá. Tudom, hogy ez a dolog, ami történt velünk benne is mélyen ott ül még. A végjáték nem volt szép, én pedig csak kerültem annak a gondolatát, hogy Jasper tette. Végül is, csak ráomlott a plafon, nem ő... Nem miatta. De valahogy mégis egy gonosz kis részem örült annak, hogy vége. Hogy többet nem nyomorítja meg Jaspert, hogy többet nem bántja, bár nem vagyok benne biztos, hogy a sötét szelleme ne kísértene minket továbbra is. Félek, félek, hogy ha az aurorok ide betoppannak mi fog történni. Nem akarom, hogy Jaspert olyan miatt büntessék meg... Hiszen csak meg akartunk menekülni. Kicsit bénán szipogva állok hát az ölelésében, miközben a nyugisan a kezeim között lógó kuytus nyalogatni kezi az arcomat. Már most imádom. Jasper érintésére meg felsóhajtok. A világom megint kezd egy nagy mézédes szeretetkupac lenni.
– Akkor nevezd el a kedvenc sütidről - javasolja Jasper és én hümmögva nézem a kuytust, és kénytelen vagyok kacagva kicsit eltartani tőle a fejem, mert mmár a kis nyelve az orrom is éri. – Azt hiszem, máris megszeretett téged.
- Gondolod? - kérdezem széles vigyorral, amit szerintem a mai nap folyamán nem fogok tudni letörölni a képemről. Kész állatkert lesz itt körülöttünk, de nem bánom, és Jaspert se zavarja a jelek szerint. - Olyan Zserbós, nem? Zserbóó - mondom, mintha valami babának gügyögnék, és Zserbó meg félre billentett kis fejével fürkészi az arcom, hogy mégis mit magyarázok neki. Elolvadok, végem van. - Puszedli mellé tökéletes, nem? - pillantik Jasperre, és megsimítom az arcát, hogy utána egy örömkönnyes csókra ágaskodjak fel hozzá. - Tuti jól ki fognak jönni - teszem hozzá, majd Zserbó mozogni kezd az ölelmen, így leteszem, hogy hadd szimatoljon körbe. Kissé elaraszol, aztán mindig visszatér a lábam köré.
- Pedig azt hittem, hogy megint valami szexi fehérneművel térsz vissza, amilyen rejtélyeskedve mentél el - nézek Jasper világos tekintetébe, miközben ozzábújva figyelem Zserbó és Maugli ismerkedését. Viccesen egymás felé nyújtogatják a nyakukat.
- Egyébként kislány. Remélem jól ki fog jönni Fraserék kutyájával. Gondoltam néha kirándulhatnánk együtt velük.
- Óóh, hát az remek lenne! Úgyis örülök neki, ha Aidenékkel lógsz. Egyszer Bent és Esthert is meghívhatnánk - magyarázom lelkesen. - Úúh, venni kell majd neki egy csomó aprságot - kezd el kattogni az agyam Zserbó cuccai körül. - Vajon van itt kisállat bolt? Vagy majd menjünk a Bojhoskába? Amúgy éhes vagy? - kérdezem, ahogy magam mellé húzom a kényelmes kis kanapéra.

[beside me]

beside me

2002. november 4.
Sophie

outfit
 
„Till tears blurred my vision
I’m the fool who poured down tears like rain”

Bájos volt Sophie, ahogy örült a kutyusnak. Ilyennek akartam látni, mosolygósnak és boldognak, nem pedig szomorúnak és megtörtnek. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy engedtem Vincentnek bántani őt. Sophie volt a mindenem, egy kincs, amire vigyázni kellett, most pedig, egész egyszerűen úgy éreztem, kevés voltam ehhez. Hiába lett vége Vincentnek, hiába győztünk... elbuktam valahol, mint barát... mint jövendőbeli férj - ha igent mondd a lánykérésre.
- Gondolod? - kérdezte Sophie, ahogy a kiskutya mind jobban próbált utattörni az arcához.
- Egyértelmű. Rajong érted. - Közöltem és közelebb húzódtam hozzájuk, hogy én is része legyek ennek a boldog pillanatnak. - És minek szeretnéd nevezni? - Kérdeztem és mosolyogva figyeltem őket. Nem mutattam, hogy belülről éget a bűntudat. Nem volt szabad engednem. 
- Olyan Zserbós, nem? Zserbóó. - Gügyögött a kutyusnak, mintha csak kisgyerek volna. - Puszedli mellé tökéletes, nem?
Bólintottam.
- Lassan cukrászdát is nyithatunk. - Mosolyodtam el. Nem rajongtam az édességekért, de az tény, hogy ezeknek a csöppségeknek egyenesen jól álltak a kedves kis nevek.
- Tuti jól ki fognak jönni - tette hozzá Sophie.
Most tényleg felhőtlenül boldog volt. A kutyust figyelte még akkor is, mikor letette a földre és az elkezdte felfedezni a környezetét. Nagykutyásan szimatolta körbe a nappali hozzánk közelebb eső részeit... nekem meg a tekintetem róla a könyvekre vándorolt. Ott lapult az egyik mögött a gyűrű, amit Sophie-nak vettem.
Megráztam a fejem. Nem akartam most erre gondolni, hiszen őrülten meg akartam kérni... túl szerelmes voltam. De ehelyett most a kutyusra és rá próbáltam teljes mértékig figyelni. Végül is, nem rossz, hogy lett egy tacskónk, újabb ok, hogy többet járjunk össze Fraserékkel.
- Óóh, hát az remek lenne! Úgyis örülök neki, ha Aidenékkel lógsz. Egyszer Bent és Esthert is meghívhatnánk - mondta lelkesen. Sophie mindig a jövőt tervezte és olyan kedvesre formálta ezzel a közös életünket. - Úúh, venni kell majd neki egy csomó aprságot - váltott gyorsan vissza a kutyatémára. - Vajon van itt kisállat bolt? Vagy majd menjünk a Bojhoskába? Amúgy éhes vagy? - Húzz közelebb maga mellé.
- Holnap megveszünk neki mindnent. - Húztam az ölembe és finom puszit nyomtam az arcára, kicsit az ajkai szegletébe. Szerettem magunkat így, ilyen meghitten. Boldog voltam. - Van valami ebéd? - kérdeztem csendesen és megsimogattam az arcát.

[ღ Tappancsok ღ]

ღ Tappancsok ღ

Jasper

(2002. november 4.)

lecseréltem

Keresem a szívem valahol,
ahol nem járt senki rég,
csak egy üres vonat zakatol,
benne ő meg én.

Úgy érzem magam, hogy annyi boldogsághormonom termelődik ebben a pillanatban, amit egy éves csoki kúra sem képes adni. Szinte madarat is lehetne velem fogatni, amilyen repdeső állapotban vagyok. Legszívesebben már most nem csináltam vonla semmit, csak összekuckóztam volna Jasperrel a kanapén egy bársonypuha takaróban, és bámultam volna vele ahogy Zserbó mászkál, vagy éppen alszik. Komolyan a kisállatok nézegetse sokkal jobb programm volt, mint mondjuk a tévé, amitől Jasper minig megijedt, ha ráült a távirányítóra Tarzan és bekapcsolta természetesen max hanrerővel, így olyan lett az egész, mintha egy moziba kerültünk volna. Szegény Jasper. Biztosan nem tettemég túl magát azon sem, amikor elraboltak minket a nagyiék egy limuzinnal. Jó, aztonén is nehezen tettem magam túl, főleg mert a nagyi... hát ő a nagyi. Így is minden péntek esti vacsin ott vagyunk, ami eddig nem tartogatott túl nagy izgalmakat, de talán most, hogy Zserbót is visszük... Azt hiszem egy kicsit feldobná az estéket. Főleg mert még mindig zavarba jövök, amikor az a sok kés villa meg kanál előttem van.
Csak vigyorgok jasper megjegyzésére, hogy rajong értem, de neem is. Ha ő is lány ember lenne, biztosan jasperért rajongana. mert Jasper még mindig olyan nagyon lenyűgözően Jasperes. Lehet majd ezt Zserbó is észre fogja venni,a mikor mondjuk a kamaszkorba lép... Ó, vajon mikor kamaszodnak a kutyák? Még azt se tudom hány évvel kell őket beszorozni, héttel? Akárhogy is nézem, most is olyan mint egy ma született bárány.
- Lassan cukrászdát is nyithatunk - mosolyodik el Jasper, én meg ynomok az arcára még egy kis puszit. Ha nem lenne olyan izém, amit önkontrollnak hívábak, akkor egész nap rajta csüngnék és lecsókolnám még a bört is a fejéről. Ez azért mennyire mániákus? Csak nyugalom Sophie, minden rednben van veled, amíg nem ájulsz el a puszta megjelenéséítől is.
- Vagy egy cukrászdás állatsimogatót - teszem hozzá sóhajtva, mert már tényleg egy kisebb állatfarmunk van itt. De olyan jól is érzem magam velük. Bár annak azért örülök, hogy ezek különféle jószágok, nem pedig 30+ macska, mint ai Rose néninél is volt. Szinte mindig tele voltam cicaszőrrel, amikor visszajöttem a Roxfortba.
A kanapén heverészve csak nézzük Zserbót, majd dűlöngélve kissé kifáradva, Mauglival való ismerkedés után pedig összegömbölyödve fészket ver a puha szőnyegen és szuszogni kezd. Én pedig kis olvadt tócsává válok, miközben gyönyörködve felsóhajtok. Úgy érzem egész nap képes lennék őt bámulni, és valahogy az alvó kutyust nézni olyan kellemesen relaxáló élmény.
- Holnap megveszünk neki mindnent - húz magához Jasper és melepirulok a kis pusziba, amit ad. Olyan jó a közelébe lenni, szerintem el se tudnám képzelni az életem máshogy, nélküle. Annyira élvezem a kettőnk kis életét, hogy mmég akkor is álmatlan éjszakáim lennének, ha egy nap nem jönne haza valami miatt. Csak hümmögve bólogatok és kis moslyra húzom a számat.
- Van valami ebéd? - kérdezi, én meg bólintok.
- Csináltam egy kis gyrost - mondom vigyorogva, jasper mellett már egészen belejöttem a háziaskodásba, és már nem bénáztam annyit a konyhában sem, mint az elején. Már tudtam több mindnet is sütni, nem csak melegszendvicset, ami azért egy naagy haladás önmagamhoz képest. Amúgy is mindig külön öröm, ha Jaspernek késízthetek enni.
- És... khöm, desszert is van - teszem hozzá kicsit elpirulva, miközben jobban hozzáfészkelődök, ennél többet már úgysem tudnék mondani, már így is halálosan zavarban vagyok, úgyhogy inkább csak lehunyom a szememet és hosszabban csókolom meg a puha ajkait, miközben egy kicsit még finoman fészkelődöm rajta.

[beside me]

beside me

2002. november 4.
Sophie

outfit
 
„Till tears blurred my vision
I’m the fool who poured down tears like rain”

Jók voltak ezek a pillanatok Sophie-val. Még ha ott is volt bennem a bűntudat mindenek mögött, fel tudott egész egyszerűen tölteni. Olyanok voltunk, mint akik egy apró, titkos fészekben ültek és csak csodálták a világ ártatlanságát… most éppen egy kiskutya képében. Zserbó olyan volt, mint egy kis csoda, ami bearanyozta a napunkat, ami mosolyt csalt Sophie arcára. A melegség visszatért közénk és ezt nem akartam többé még véletlenül sem elengedni. Talán Vincenttől csak félig védtem meg, de most már őrködni fogok kettőnk érzései felett.
– Csináltam egy kis gyrost – mondta aztán, mikor megkérdeztem, van-e ebéd. Szerettem, hogy főzött és ha valami nem is volt tökéletes, akkor is a szeretet, amivel csinálta, tökéletessé tette. Nem gondoltam volna, hogy az együttélés ilyen gyorsan ennyire közel hoz majd minket egymáshoz… kicsit féltem is tőle, hogy olyan oldalamat ismeri meg, amit nem fog tudni úgy szeretni ahogy korábban. Valahogy féltem kinyílni neki. Nem akartam, hogy ugyanazt a Jaspert lássa, akit Cassen. Még mindig magamat okoltam a szakításért. Valójában nem voltam jó barát alapanyag. Magamnak való voltam, sokszor kegyetlen.
– És... khöm, desszert is van – fészkelődött közelebb.
Rápillantottam és azonnal elmosolyodtam. Megint olyan aranyosan kipirult volt, mint akkor, amikor próbált flörtölni, de rosszul sült el vagy ha megjegyzést tettem a fenekére vagy a melleire. Közelebb vontam magamhoz, ahogy az ajkai az enyémekre tapadtak. Odahúztam az ölembe és hosszan viszonoztam a csókot. Csak ezután túrtam a hajába, hogy aztán finoman magam alá nyomja a kanapén.
– Már nem is akarok gyrost. Csak desszertet… – közöltem, ahogy végig simítottam a fekete nadrágos lábakon, eljátszottam a nadrág derekával, hogy azonnal benyomjam a kezem a pulcsi anyaga alá. Éreztem a puha bőrt, ahogy feljebb simítottam, csak még forróbban éreztem a teste vonalát az érintésem alatt.
– Szerintem Zserbót nem kéne zavarba hoznunk, ha esetleg felébredne. – Húztam ki aztán a kezemet a ruhája alól és röviden megcsókoltam. Nagyon nehezen tűrtőztettem magam, de lényegében, amint mocorogni kezdtem, a kiskutya felkapta a fejét és vakkantva pillantott ránk. – Tudod mit? Ebéd után ágyba duglak, a blökit meg hagyjuk, hogy pihenjen. – Kacsintottam rá, majd felkeltem és ölbekapva Sophie-t indultam a át a konyhába.
Zserbó követett minket persze még mindig halálos fáradtsággal. A konyhapadlón megint megadta magát és csak akkor nézett fel újra és újra, mikor ebédelni kezdtünk. A tál tartalma különösen foglalkoztatta és hatalmas szemekkel, vágyakozva bámult minden falat utána, még a száját is megnyalta. Így telt el a délután és az este, az új családunk körében és zárult végül az ágyban, forró ölelésekkel…

 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT CICUS!