Winston Leigh Smith

WINSTON LEIGH SMITH

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled

Alapok

jelszó ||Elliocentrikus világkép
nem || férfi
születési hely, idő ||York, Smith kúria; 1985. november 14.
kor || 17
vér || aranyvérű
évfolyam || 6

A múlt

Túl kicsi voltam, mégis úgy álltam meg anyámmal szemben, mintha a világ legerősebb varázslójának hinném magamat. Láttam a szemében azt az ijesztő csillogást, amivel végig mért, ami egész egyszerűen felülírta azt, hogy a fia vagyok. Valami történt. Valami történt benne nagyon mélyen, mintha elszakadt volna a valóságtól. Ezt még tizenhárom évesen is felfogtam. Féltem tőle, félre kellett volna lépnem az útjából. Én mégis úgy álltam ott előtte, mint egy szilárd sziklafal. Nem engedhettem meg, hogy bántsa Petert… így is sebet ejtett rajta egy számomra akkor még ismeretlen varázslattal és a por jellegzetes, orrfacsaró aromájába fémes szag kezdett keveredni.
– Anya, ne… – kértem. A hangom rekedt volt a sírástól. A könnyek végig siklottak a piszkos arcomon. Az jutott eszembe, amikor megszületett a húgom, Marie és anya mosolyogva adta a kezembe. Négy éves voltam, egy fotelben ültem és a kis csöppséget láttam a világon a leggyönyörűbbnek. Le akartam rajzolni, hogy örökre az emlékezetembe véssem, milyen is volt… de az a kedves, mosolygós, ragyogó nő nem ugyanaz volt, mint ki ott állt előttem a Roxfortban.
Egészen más volt. A vonásai hasonlítottak arra a nőre… de a tekintete, egészen más volt. Egy szörnyeteg jutott róla eszembe. Menekülni akartam. Nagyon, nagyon menekülni… de nem tudtam. Nem hagyhattam ott Petert, aki éppen csak nyöszörögni tudott addigra.
– Crucio… – hagyta el az átok anyám ajkait. Nem néztem rá, nem vettem észre, hogy a pálca már engem céloz, mert nem akartam látni a tekintetét. Csak a fájdalmas rándulás, a sötétség és a másnapi ébredés maradt meg ezt követően az Ostrom napjából.

●●●

Azóta sok év telt el. Anyám állandó remegéssel élt, nem ismert fel minket, sem apát… sem a házunkat. Más napokon vidám volt, mintha mi sem történt volna, arról mesélt, milyen aranyosak voltunk gyerekként. Számára nem létezett az Ostrom, sem az hogy bántott engem, bántott másokat… még Voldemortra sem emlékezett. Ezét a Minisztérium sem tudta számon kérni a bűneiért, amikről mi semmit sem tudtunk, míg apám és egy auror nyomozásba nem kezdtek.
Soha többé nem tudtam rá az anyámként tekinteni. Egyszerűen nem ment. Ha leültünk az asztalhoz a gyomrom görcsölt, ha éjszaka bejött a szobámba, attól féltem, hogy megfojt, pedig csak a takarót igazította meg rajtam. Az egész életünk átalakult és én egyre többször maradtam a karácsonyi szünetben is a Roxfortban. Egyszerűen csak el akartam menekülni előle, mint ott, a romos folyosón, mikor Petert bántott.
A háború persze nem csak anyám hagyott nyomot. Apa elvesztette a látását az egyik szemére, mikor egy átok arcon találta. Marie zokogva kelt sokszor éjszakánként, ami miatt egy évet halasztania kellett a Roxfortban. Archie pedig elmenekült otthonról, amint tehette. Gyorsan munkát vállalt az akadémiai évei után és Indiába költözött.

●●●

Csendesen ácsorogtam a ködös birtokon. Elnéztem a távoli erdők irányába, ami mögött ott magasodott York városa. Mellettem Fenrir lihegett az előbb lefutott hatalmas kör után. Csak idekint éreztem magam szabadnak és nyugodtnak. A Smith kúria soha több nem volt már ugyanolyan. A vidámság, a hétvégi nagy beszélgetések már távoliak voltak, mintha csak álmodtam volna őket.
– Itt jó lesz… – suttogtam és megvakarásztam a kutya füle tövét. Aztán elővettem a vásznat és a lábam előtt leterített pokrócra fektettem. Festeni akartam. Az sem zavart meg, hogy hűvös van és nem látok elég messzire. Szerettem a ködött. Meseszerű misztikumot kölcsönzött a tájnak. Elfeledtetett velem mindent.
Megragadtam a zöldet, hogy lefessem a fákat, a birtok hatalmas, füves részét. Sőt, még a lombkoronák mögött kibukkanó épületek tetejét is. Ez adott nekem erőt. Ez, hogy pepecselhettem valamivel, hogy az elmémet a szépség megalkotása kötötte le. Két pillanatig tartotta az egész, aztán a szürkéért nyúltam, mintha azok a szörnyű álomképek lebbentek volna a lelki szemeim elé, amik a Crucio óta minden este meglátogattak. Árnyalakok, furcsa démonok… már is ott magasodtak az épületek fölött és a táj szépségét, a ködöt, elnyomtam a fekete szín… én pedig csak remegve, levegőért kapva dobtam el az ecsetet.
– Ne… ne… – zokogtam fel, belemarkolva a hajamba. Az izmaim megfeszültek a fájdalomtól. Fenrir nyüszítve bámult rám, majd hangos ugatással jelzett az apámnak. Mert ha ő ugatott, apa jött, hogy kihúzzon ebből az állapotból.
Nem is tudom hány perc telt el, míg megjelent mögöttem. Átkarolt a meleg karjaival és csitítóan súgta: semmi baj nem lesz most már. Semmi baj. Én pedig elhittem. A pánikroham ezen a ponton ért véget, ahogy kicsit jobban kaptam levegőt, ahogy a szívverésem nyugodtabb lett és az esti árnyak egész egyszerűen elvonultak vissza, a hálószoba egyik sötét sarkába.

●●●

Dühösen álltam a két lánnyal szemben. A húgom mögöttem valami olyasmit rikácsolt, hogy „én nem csináltam semmi!” Egyszerűen csak éreztem, ahogy az a sok sötétség, amit máskor csak éjszaka érzek, most ott remegett minden porcikámban. Gyűlöltem, hogy bántják Marie-t, ő olyan törékeny és gyenge volt. Nem illett a kamaszok kegyetlen világába
– Hagyjátok békén! – Mondtam és még jobban megpróbáltam kitakarni a testemmel a húgomat. Csak tizenhárom éves volt, nem érdemelte meg, hogy máris kiutálják az iskolába. Ez a két csitri mégis rá akarta fogni, hogy ellopott tőlük valamit. Egy Smith-nek erre semmi szüksége nem volt. Megvolt a vagyonunk ahhoz, hogy bármit megvehessünk magunknak.
– Tudjuk, mit tett… – közölte hisztérikusan a szőkébb lány és felém lépett, mintha Marie-nak akarna esni, de én visszalöktem. Csak kihasználták, hogy törékeny és más, mint ők. Egyszerűen jó volt boxzsáknak.
– Tűnjetek el, vagy ragyásra átkozlak! – Közöltem és már nyúltam is pálcámért. Persze csak blöfföltem. Nem akartam nekik esni, nem is voltam hozzá elég tehetséges, mégis megijedtek. Morgolódva és megjegyzéseket téve távoztak, én pedig azonnal fordultam Marie felé, hogy megvigasztaljam. Ölelés helyett azonban kemény pofon csattant az arcomon.
– Ne szólj mindenbe bele! – Kiabált rám, majd felkapta a földről a táskáját, amit korábban lerángattak róla, hogy elrohanjon. Otthagyott a folyosón égő, vörös arccal és fájó szívvel…

Jellem

Winston alapvetően egy bátor, erősnek tűnő srác. Az iskolában mindig nagyon aktív és mindenben résztvesz, de van egy egészen gyengéd, finomabb oldala is. Ezt csak azoknak mutatja meg, akik közel kerülnek hozzá. A legjobb barátja például már sokszor elkísérte múzeumokba, látta, ahogy lehunyt szemmel hallgatja a zenét, tökéletesen koncentrálva a dallam minden szépségére. Ez az igazi Winston.
Tud nagyon vidám lenni, nagyon bohókás, de nagyon szigorú is. Ez a kettősség jellemzi őt leginkább. Egyszer kemény és lágy. Egyszerre erős és finom. Az ilyen helyzetek miatt sokszor keveredik önellentmondásba is, ami miatt sokszor bolondnak nézik. Erre ráadásul rátesz az is, hogy eléggé szentimentális típus... legalábbis időnként. Ha éppen olyan a hanuglata, akkor bizony egy szép dallam hallatán könnyeket is tud ejteni, máskor viszont kiszakad belőle a mufurcság és a vitázhatnék.
Alapvetően nem a legkedvesebb ember, de kiáll azokért, akikért ki kell állni. Ráadásul nem is éppen haragtartó, így ha valakivel össze is kap, könnyen megbocsát neki és egy óra elteltével tökéletesen el tud vele beszélgetni.
A pánikrohamai határozzák meg nagyrészt a jellemét. Sokszor hisztérikussá tud válni, ha megijed, innen pedig egyenes út vezet ahhoz, hogy remegni és zokogni kezdjen. Ezekben a helyzetekben a leggyámoltalanabb és szüksége van valakire, aki átöleli és megszeretgeti, vagy legalábbis addig tartja, míg meg nem nyugszik a lelke.

Apróságok

mindig || művészetek, fotózás, finom illatok, naplementék, köd, kávé
soha || eső, sár, koszos dolgok, unalmas könyvek, elvesztegetett idő, cigarettafüst
hobbik || fotózás, múzeumlátogatás, festés, rajzolás, zenehallgatás, nagy sétáka parkban
merengő ||Amikor a húga, Marie megszületett és az apukája a kezébe adta. / Amikor az anyja megkínozta a Roxfort Ostroma alatt, mert megpróbálta megvédeni az egyik barátját tőle.
mumus || az anyja, amint őrület villan a szemében
Edevis tükre || híres festő lesz belőle
százfűlé-főzet || kandírozott rózsasziromhoz hasonlít az íze
Amortentia || finom, virágos illatot, amibe valami kesernyésebb is keveredik, de ezt nem tudná meghatározni pontosan.
titkok || az anyja roxfortos diákokat kínzott az Ostrom idején
azt beszélik, hogy... || őrült, mint az anyja

A család

apa || Arnold Smith; 57; aranyvérű; átlagos apa-fia viszony
anya || Regina Rowle; 50; aranyvérű; kissé rideg az Ostrom óta
testvérek || Archibald Smith; 27; kissé eltávolodtunk egymástól
Marie Smith 13; közeli, jó testvérek gyerekkoruk óta
állatok || Fenrir, a szibériai husky és Munin, az Archie-tól megörökölt hóbagoly

Családtörténet ||

A Smith család yorki ágába születni nem egyszerű. A családnak ezen része már száz évvel ezelőtt szakadt le a főágról. Kicsit messzebb a várostól található a Smith-kúria, ahol a három testvér, sőt már az édesapjuk és az ő felmenői is születtek. A család yorki ága a Rowle és a Monstro családokkal áll közelebbi viszonyba, így nem áll tőlük messze a feketemágia használata sem.
Arnold a Szent Mungóban dolgozik, elsősorban kutató medimágus. Regina pedig protektorként dolgozott. Csupán harmadik gyerekük, a kis Marie születése után vonult vissza a szakmából. Archie szintén mágikus jogot tanult, ám ő diplomataként dolgozik.
A legutóbbi varázslóháborúból azonban igyekeztek kimaradni. Arnold Smith, mint a család feje, kijelentette, hogy nem támogatják a halálfalókat és Voldemortot, ezért számos mugliszületésűnek segített menedékre lelni. Csupán azzal nem számolt, hogy felesége, Regina titokban halálfaló eszméket követett és sorra mérgezte meg a házukban felbukkanó menekülteket. Miután ez kiderült, a férfi válni akart, ám Regina elméje megborult a háború idején és képtelen volt magára hagyni gyermekei anyját, aki komoly segítségre szorult. A családban azóta is hatalmas feszültség uralkodik.

Külsőségek

magasság ||180 cm
testalkat || átlagos
szemszín || sötétzöld
hajszín || barna
kinézet ||

Winston nem túl magas, így ezzel nem tűnik ki a tömegből. Testalkatra és arcberendezésre is leginkább átlagosnak mondható. A legszembetűnőbb a hullámos, barna haja, amitől időnként őrült művészes külsőt ölt. Az öltözködése nem túl jellegzetes, leginkább sötét színű ruhákban jár, de még egy sötét farmer és ing kombinációban is olyan elegánsan elvont hatást tud kelteni.
Aki csak elmegy mellette, megérezheti a parfümje jellegzetes illatát, kevésbé férfias, édeskés aroma ez, amit azonnal megjegyez bárki. Ha pedig az ember alaposan végigméri, a zöld szemeit is azonnal kiszúrhatja.

A tudás

varázslói ismeretek ||

Az elméleti tárgyak nem az erősségei, a Mágiatörténetet kifejezetten unalmasnak találja és csak nagy szenvedések árán tudott E-t elérni az RBF vizsgán belőle. A Bájitaltan megy neki a legjobban, meg talán a Rúnaismeret, minden másból elég átlagosan teljesít. Nem igazán egy magolós típus és a sulis dolgokat gyakran elunja. Jobban érdekli a mágikus világ művészete, sokat rajzol, fest és a fotózás is érdekli.

pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, vörös tölgy, sárkányszívizomhúr
RBF ||
* Átváltoztatástan V
* Bájitaltan K
* Bűbájtan V
* Sötét varázslatok kivédése V
* Gyógynövénytan V
* Mágiatörténet E
* Asztronómia V
* Repüléstan E
* Rúnaismeret V
* Számmisztika E

Egyéb

avialany || Deaken Bluman