Klubhelyiség

Zeg-zugos, beláthatatlan helyiség közvetlenül a bejáratot követően, mely tele van sok-sok kényelmes fotellel, kanapékkal illetve kisebb asztalokkal és egy közepes méretű kandalló is található itt. A diákok szabadidejük nagy részét itt töltik el, de van, aki itt tanul, ezért akad néhány íróasztal is székekkel. Idelent nincsenek ablakok, ezért sűrűn elhelyezett lámpások és mécsesek világítják meg a helyiséget. A terem díszítése ezüst és zöld színű, gyakorta ismétlődnek a kígyómotívumok.

A klubhelyiségből két boltíves folyosó indul: egy a lányok, egy másik pedig a fiúk hálókörletei felé.

[- Boldog karácsonyt. -]

Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r  2 8



you said I killed you.
haunt me then.

Péntek este.
A péntek esték mindig olyan nyugalmasak.
Nem, mintha az elmúlt napok kifejezetten eseménydúsabbak lettek volna. Persze, itt volt a karácsony... egy kibaszott jó karácsony. Ciara valami őrült sütögetésbe kezdett, apám pedig... ő csak apám. Ha nem anya szobájában ücsörgött, akkor próbált úgy viselkedni, mintha minden rendben volna. Fogalmam sincs, hogy nem fáradt még el benne.
Szóval, sütemények. Mindenhol. Tulajdonképpen... meglehet, hogy Ciara megőrült, ugyanis annyit csinált, hogy a végén alig fért a konyhára. Nem is értem, miért, hiszen ott vannak erre a házimanók. De persze... végre nem kezdett mennie dolgozni, és hát nem tudom... mindenki máshogy lazít. Persze aztán megjegyeztem neki, hogy Milton biztosan sokkal jobban értékelné a cukorbombát. Erre hozzámvágott egy adag veszélyesen rózsaszín krémet.
Hazudnék, ha azt mondanám, rossz volt a karácsony. Az ünnep alapvetően sosem az. Igazából szeretek otthon lenni, egy kicsit kifújni a levegőt a nyugodt falak közt... amíg fel nem csendül a nyöszörgés az emelet kétszárnyú ajtós szobája felől. Fogalmam sincs, hogyan csinálja... hogyan jut el mindenkihez a hangja. Egyszerűen csak... talán túlságosan beszívták a falak, talán már azokban terjed.
Mégis, elég volt néhány nap a családból. Ciara kérlelt, hogy maradjak szilveszterig, de őszintén... az ünnepeket kedvelem, ezt a megjátszást nem. Az otthon uralkodó csendet, a kimondatlan vesztségeket, amikor apa lassan levezeti az üres tekintetű anyát a lépcsőn. Elég ez a pár nap, hogy úgy érezzem, menekülni jobb lesz.
Zsebemben még ott pihen a reggel kapott levele, tökéletesen elkerülte a figyelmemet egész nap. Azzal fenyegetett meg, mielőtt eljöttem, hogy minden nap levelekkel fog bombázni, én pedig akkor is megmondtam neki, hogy inkább ne várjon választ. Nem, mintha nem szeretném a nővéremet... egyszerűen csak nekem nincs mit mondanom.
Egy lassú mozdulattal csúsztatom nadrágom zsebébe kezeimet, ahogy végigsétálok a sötét kis folyosó boltíve alatt, ekkor jut eszembe a levél ismét. A klubhelyiségbe érve egyből megcsap az ingerek hiánya. Csupán a kandallóban pattog halkan és komótos nyugalommal a tűz. Seth Morrow az egyetlen a helyiségben, mégis, jelenléte mintha kitöltené a teret.
Közelebb lépek a kanapéhoz, egyik kezem kivándorol zsebemből, és megérintem a háttámla tetejét. Ujjam végigsétál az anyagon, úgy kerülöm meg azt, hogy az ülőfelület oldalára kerüljek, csak akkor emelem Seth felé a tekintetemet, akármerre is ül. Az egyik közelebbi fotelben valakinek a macskája szuszog, láthatóan teljesen zavartalanul, arra sem ébred meg, ahogy ellépek előtte, hogy kiválasszak magamnak egy kellően kényelmes ülőalkalmatosságot, és még nem szólalok meg. Épp csak egy villanást küldök neki tekintetemmel, amit köszönésnek tudhat be.
Tudom, hogy mi ül a levegőben. Akkor is tudnám, ha nem olvasnák valahol már csak a mozdulataiban is - ami persze egészen közel van a lehetetlenhez. Az a szárnyas vadkanos helyzet... tudom, hogy bosszantja. Nem tagadom, az eset meglehetően... kellemetlen. A szorításnyom csuklómon csak sokára akart elmúlni, a felbőszült fickó szájszagát még órákig éreztem magamon. És mégis... a lényeg nem ez.
A lényeg Fraser.
Talán azóta is azon gondolkodik. Az agyába egészen nem látok be, ekkora távolságokból meg pláne nem, de Morrow... az örökké Morrow marad. És egyszerűen csak kizárt, hogy már ne csiszolta volna élesre az elméleteit abban a félelmetesen működő agyban.
Elhelyezkedem az egyik fotelben, belesüppedek a szakadozott bőr fekete anyagába, úgy emelem fel rá a tekintetem. Egy pillanatra végigmérem a kékkel szőtt vonásokat, azokat a fakó tincseket, és végre méltóztatom kinyitni a számat.
- Boldog karácsonyt. - Szinte észrevehetetlen, mosolyra talán nem is hasonlító éllel rebben feljebb szám jobb sarka. - Már így utólag.
A háttámla tetejének vetem koponyámat, és egy pillanatig csak hallgatom a csendet. Túlságosan élvezem, a klubhelyiség varázsát ugyanis a diáksereg kegyetlenül söpri el általában.
- Hogy vagy? - Talán ő ezt nem hiszi el, de a kérdésem valahol őszinte és kíváncsi éllel csendül. Nem, mintha az én dolgom vagy gondom lenne, egyszerűen csak... egy kis részem reméli, hogy nem stresszelte fel magát túlságosan a Fraser ügyön és annak megoldására ötlött variánsain... a karácsony mégiscsak karácsony, és Seth Morrownak is az kéne, hogy legyen.

[Lincoln]

Lincoln
2001/12/28



"We must not look at goblin men,
We must not buy their fruits:
Who knows upon what soil they fed
Their hungry, thirsty roots?"

A Karácsony mindenkinek Karácsony. Még Seth Morrownak is.
Kívülről könnyű azt gondolni, hogy az a típus akit nem érdekelnek olyan apróságok, mint milyen nap van éppen. Minden nap kibaszásnap. Minden nap Karácsony valakinek, aki bárki testébe bebújhat és aljassága is van elérni és megkapni mindent, amit csak megkíván.
Mégis... ha valamit születése óta nagyra értékel, akkor azok az ünnepek. Az idő, amit a Családdal együtt tölthet, amikor az ikrek is hazatérnek aktuális kiküldetésükről és körberajongják pontosan úgy, ahogy azt gyerekkorában megszokta és miként azt megköveteli a mai napig. Mert ha szoros emberi kapcsolatokat akarunk rásütni, akkor az ikrek igen magasan indulnak a címért és nem csak azért, mert őrültséggel határos természetük szórakoztató, nem. A két metamorfmágus hasonlatos vele.
Persze, senki nem lehet olyan, mint ő. Egyedülálló és különleges, mégis eltagadhatatlan tény, hogy a Család metamorfmágusai - ha megérték azt a kort, amikor egy időben és térben létezhettek - mindig is különlegesen szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Ahogy veleszületett mágiájukban és genetikájukban, úgy pszichológiájukban is elkülönülnek a többiektől. Van valami a megfelelően nevelt metamorfmágusban, ami újradefiniálja az alapvető fogalmakat, megváltoztatja a játékszabályokat és valami újat alkot. Morrowék esetében valami fertelmeset.
Igen. Seth Morrow élvezte az időt, amit a családjával tölthetett. Élvezte az ajándékokat, amelyekkel elhalmozták, a figyelmet, amivel körbevették, azt a tényt, ahogy körülötte zajlottak az események tőle függően és érte létezve. Mert meglehet ezen a ponton apja irányítja még a Családot, aligha lehet kérdés, hogy ez a szerep évről-évre egyre inkább felé orientálódik. Még egy év és egyenjogú riválisa lesz. Még akkor is, ha további 5-10 év, míg valóban a háttérbe kényszerítheti majd és elfoglalhatja méltó helyét a trónon, melyet születése óta oly lelkesen tartanak melegen neki.
Seth képes hirtelenharagú lenni a megfelelő témakörökben, ám valójában rendkívül türelmes típus. Félre tudja tenni az adott problémát valami más kedvéért, ha úgy látja szükségét, mint ahogy többé-kevésbé félrerakta Nightingalet is az elmúlt években.
Látszólag legalábbis.
Társai azonban sok mindenről nem tudnak. Nem tudják, hogyan nyomorítja az életét az iskola falain túl. Hogy a ráhatása túlmutat azon, ami emberileg még elfogadható lenne. Hogy a gyűlölete sokkal mélyebb, semmint azt igazán kielégíthetné néhány apró szívatással, melyekre az elmúlt évek lehetőséget nyitottak, nem.
Jelenleg ketten tudták, hogy Nightingalet kitették otthonról. A fiú maga. És Seth Morrow.
És talán mostanra Sebastian Bates...
Mosoly rándul a száján a gondolatra és meg is marad ott, ahogy hunyt szemmel, hátravetett fejjel élvezi a hatalmas méregzöld fotel kényelmét. Valamikor, valaki, valamiért úgy döntött, hogy a központi elem éppen ez a fotel lesz a kandalló előtt a kanapé helyett. Az a valaki valószínűleg pontosan az az ember, aki itt ült jelenleg, de ki tudja? Meglehet csak átvette a trónszéket egy óvatlan pillanatban az idők folyamán.
Már elsőben sem hordta a konvencionális talárt és ez mit sem változott azóta. Mindig is jobban szerette a test vonalát követő éjfekete, ezüstös, vagy méregzöld mintázattal díszített darabokat. Van valami hanyag elegancia a magasított nyakban, amely elöl most mégis mélyre gombolva enged rálátást a nyakába tekeredett, ezúttal fehér testű kígyóra, mely lecsordul a kulcscsontok között, megül a szegycsontján és fejét csak akkor emeli fel sziszegve a fiú nyakából, mikor Adwell belép a klubhelyiségbe.
Seth nem néz fel, megmarad továbbra is hunyt szemekkel, baljában egy föld fele lógatott pohárnyi lángnyelv whiskeyvel. Nem kell megnéznie ki jött, ha Salazar belesziszegi a fülébe.
Hozzá van szokva ahhoz, hogy nem beszélnek. Hogy Adwell nem nyitja ki a száját, ha nem feltétlenül muszáj, a csendje pedig általában nyugtatólag hat rá, még ha a beszéde sokkal jobban érdekli is.
Álla oldalra moccan a szavakra, ám ahogy a szemei felnyílnak, odabent hirtelen nincs az égvilágon semmi emberi. Hogy a mélyben úszó gondolatok teszik, vagy valami egészen más, lényegtelen: a szemfehérjét felzabáló sötétség, melyben az írisz egyetlen vékony sötétszürke gyűrű csupán szinte félelmetes. Valamely ponton azonosult a kígyóval a nyakában, s most mintha egy létformaként figyelnének rá.
Seth a zsebébe nyúl, apró fekete dobozkát vesz elő belőle és kinyújtja a srác felé. Mond valamit Adwellnek címezve. Párszaszóul. A kígyó felemeli kicsit a fejét, megsimogatja vele az állát, mire egy "ah" kíséretében lehunyja még néhány szívdobbanásra a szemét. Mire újra felpillant, az ismerős kékek visszafoglalják azt a szempárt.
- Ez a tiéd. - Ismétli meg immár emberibben. Talán távol áll tőle a boldog karácsonyozás, de az nem róható fel neki, hogy ne lepné meg minden évben valamivel. Általában valami... hasznossal.
- Remekül. Milyen volt otthon? - Hogy őt mennyire érdekli a válasz, vagy sem, kérdéses. Időnként könnyű olvasni róla, máskor azonban jóformán lehetetlen.
A dobozkában ezúttal egy ezüstszín gyűrű lapul szürke kristállyal. Nem giccses, de nem is egyszerű, amolyan... intrikált darab.
- Vigyázz vele. Ha befordítod a tenyered felé, kiugrik belőle egy tűhegy. A méreg benne azonnal bénít. - Igen. Az ajándékai általában... messze vannak az ártatlantól. Vagy a társadalmilag elfogadhatótól.

[- Na, drága kisfiam, találtál már szimpatikus aranyvérű feleségalanyt a suliban? Még nem volt időm körülnézni, tudod, a sok minisztériumi munka... -]

Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r  2 8



you said I killed you.
haunt me then.

Van ma valami békés a klubhelyiségben. Valószínűleg azért, mert üres.
Kedvelem a csendet. Sokszor egyszerűen csak beszédesebb a szavaknál. Edzi az elmét - mert a másik néma vonásairól kell olvasni. Egy idő után ez már könnyen megy, amikor elkezded felfedezni a hasonlóságokat, az egybevágó pontokat mindenkinél. Igazából... bizonyos szempontból mindenki ugyanolyan. Miközben az ember az egyik legbonyolultabb dolog a világon.
Nem vallanám magam profi, mindenkit elsöprő emberismerőnek. Az Seth feladata. Én csak... nem is tudom. Megfigyelek a háttérbe húzódva, hogy elüssem az unalmas perceket. Ez is csak valamiféle hobbi. Az embernek kellenek olyanok.
A folyosó sötétjéből kilépve látom az alakját megvillanni a kandalló felfelé nyaldozó lángjai felé, de a tekintetemet lustán vezetem át a helyiség falaira. A zöld, ezüst és a kígyóminták egyvelege a narancssárga fények játékában, valami különös, békés hangulatot szór alá. Így lépek lassan az ülőalkalmatosságok közé, és végigpillantok közöttük. Valami furcsa indokból a legleszakadtabbra telepszem le. A bőr kényelmesen ölel körbe, és a háttámlára billentem a tarkómat, és a plafont figyelem.
Különös. Különös ez a csend, ez a béke. Olyan különösen emberinek tűnűnk ebben a pillanatban, még ha a Sethen tekergőző kígyó sziszegése még el is ér felém. Valamiért semmi nincs ebben a környezetben, amibe ne illene bele.
Nem tudom az okát, amiért már évek óta olyan könnyedén játszom el ezt a kettős szerepet az iskola és az otthonom között. Olyan... kézenfekvőnek tűnik. Ha Ciara megtudná, miket tettem, kiféle varázslatok és fájdalmak kötődnek hozzám a cédrus fáján keresztül, egyszerűen csak... Valószínűleg soha többet nem nézne rám. És a viszonyunk akármennyire is szakadozó és foghíjas... ő a nővérem. Nem az az ember, akit bántani szeretnék. Ha már egy testvér amúgy is odavan. Ugye.
Kettőnk szótlan kompániája összefonódik és feltölti a teret, pedig még csak a tekintetünk sem találkozik. Látszólag tudomást sem veszünk egymásról, azonban... még így is érzem azokat az apró kis rezdüléseket, amelyeket ő produkál. Nem kell odapillantanom. Elég, ha csak ráfókuszálok a levegőbe törő ingerekbe, és... érzem.
Különös? Egy kissé. De nem nekem kúszik egy kígyó a nyakamban, végülis.
Ahogy felfigyel a szavaimra, én is felé pillantok. A felsejlő mélyfekete pillantás egyszerűen csak meg sem lep. Kétlem, hogy ennyi idő után tudna bármi olyat is produkálni, amire valamelyik aprócska kis részem ne volna akár csak alapszinten is felkészülve. Egyszerűen csak egy válaszra váró pillantással villanok vissza rá, majd figyelem az előkerülő kis dobozkát.
Furcsa szokás ez. Nem mondom, hogy kifejezetten... könnyedén érintene. Nem is ez a jó szó. Inkább csak tanácstalankodva állok az ajándék kérdése előtt, nem is tudom... sosem volt ez otthon nálunk nagy hagyomány, gyerekkorom óta legalábbis, mióta anyám ilyen dolgokban már nem tud részt venni. Apámat meg csak szimplán nem érdekli. Egyedül annyival törődik, hogy a ház hangulata, a vacsora és mindenféle külsőséges dolog hibátlan legyen. A többi mellékes.
Seth kékre váló szemeire csak aprón biccentek egyet, majd előrébb dőlök, hogy felé nyúlva ujjaim közé engedhesse az aprócska dobozt a sziszegős szavakkal tűzdelve, amelyeket persze nem értek. Ennyi év után akár már meg is tanulhattam volna, dehát... talán már nem is fontos.
- Ez a tiéd. - Nem mondok semmit, hagyom, hogy a hátam visszasimuljon a műbőrbe. Elismételhetném idén is, hogy ugyan nem kellett volna... de tulajdonképpen felesleges volna.
Ujjaim óvatosan simítanak végig a apró, pici dobozka puha fedelén. Méretéből ítélve gyűrűt tippelek. Elhelyezkedem a fotelben, egyik lábamat az asztallap szélének támasztom, a másikat magam fellé húzom a párnázott ülőrészre, úgy nyitják fel ujjaim a dobozt.
- Remekül. Milyen volt otthon?
Várok egy pillanatot a válasszal, oldalra billentem a fejem, és a feltáruló gyűrűnek tűnő... bármit figyelem.
- Na, drága kisfiam, találtál már szimpatikus aranyvérű feleségalanyt a suliban? Még nem volt időm körülnézni, tudod, a sok minisztériumi munka... - dünnyögöm, apám hangját imitálva, de közben a gyűrűt tartom a figyelmemet, amit elővigyázatos óvatossággal szedek fel a párnáról. Egyszerű, átlagos ékszernek tűnik, ezüst, a benne megcsillanó kő pedig a szememhez árnyalatban közel játszó szín szürke.
- Vigyázz vele. Ha befordítod a tenyered felé, kiugrik belőle egy tűhegy. A méreg benne azonnal bénít. - Sejtettem. Óvatos mozdulattal forgatom körbe a gyűrűt, még egyszer utoljára megszemlélve, aztán egy finom mozdulattal felhúzom a gyűrűsujjamra.
- Hasznos - jegyzem meg az előbbihez képest már jóval szokásosabb csendességgel. Úgy pillantok fel újra, a dobozt a karfára tolom, majd arra támasztom a karjaimat, hogy az arcára, és az ekörül tekergő pikkelyes felé pillantok. - Köszönöm.
A ismét következő kis adagnyi csendben az alakja mellett bámulok el a szemközti falra, ujjaim végigsimítják a kapott gyűrű hűvös kövét. Olykor elgondolkodom, valamivel nekem is meg kellene lepnem. Valami... tárgyiasabbal, úgy értem. Aztán a gondolat egyszerűen csak elmosódik. Én a tettekkel szeretek bizonyítani, nem pedig ajándékokkal. Az én szememben még ünnepkor sincsenek kifejezetten nagy jelentőséggel.
- Szóval? - kérdezek aztán felé egy kis idő merengés után. Nincs kifejezett téma, amire kíváncsi vagyok. Neki viszont mindig van valamije, ami beleillik a kérdésbe.

[Lincoln]

Lincoln
2001/12/28



"We must not look at goblin men,
We must not buy their fruits:
Who knows upon what soil they fed
Their hungry, thirsty roots?"

A jó emberek kizárólag azért tündökölhetnek ebben a státuszban, mert vannak olyanok a világban, mint Lincoln Adwell. A sötét oldal igenis kell ahhoz, hogy legyen ami mellett kiemelkedőnek tűnhet a fény és igenis szükség van arra, hogy létezzenek emberek, akik képesek megtenni azt, ami szükséges.
A nővér lehet boldog, sütheti őrült módjára a sütiket otthon, lehet fülig szerelmes egy "sárvérű" rokonba, amíg ott van Lincoln, aki már igen fiatalon belépett a megfelelő kapcsolatba a puszta véletlen útján egy bizonyos vonatfülkében.
Hogy ez mennyire megfelelő valójában számára, avagy sem, az kérdéses. Valahol eladta a lelkét félúton a kígyónak és ez az aranyvért oly megszállottsággal hajszoló családnak talán valóban pozitívum, ám... tényleg megéri?
Morrow az a típus, aki túl sokat vár el. Aki aznap a vonaton felnézett abba a szürke szempárba, megragadta benne azt a képlékeny sötétséget, ami eredőjét valójában a mai napig nem ismerheti igazán... és feltáplálta a sajátjával. Az első évben még finoman, a másodikban egyre súlyosabban egyetlen percig sem titkolva, hogy mindez többről szól, mint a túlélés.
Seth komplex személyiség, de valójában a kapcsolat vele egyszerű alapokon működik: ha csalódást okoz, büntet. Ha elégedett vele, jutalmaz. Adwell pedig az az ember, akit egyszerűen csak jutalmaznia kell újra és újra és teljességgel lényegtelen, hogy ezt a szürke szemek tulajdonosa kívánja-e, avagy sem.
Ha pedig az ilyen szívességeket viszonoznia kellene, arról már nagyon. Nagyon rég tudna.
Van valami megnyugtatóan kellemes abban, hogy egyszerűen csak... valóban nem lepi meg semmivel. Hogy nem lát ostoba rémüldöző arckifejezéseket azon a szépen metszett arcon újra és újra, csak mert épp önmaga. Ami sokaknak nyilvánvalóan kellemetlen lenne, de nem neki. Ugye?
Persze... nagyon sok mindenről Adwell sem tud. És ez így rendben is van. Soha nem fog megbízni annyira még a közvetlen rokonaiban sem, hogy minden kis titkát feltárja az utolsó trükkös kártyalapig. Többet tesz ki Lincoln elé az asztalra, mint bárki más esetében, de ez nem jelenti, hogy nincs mindig egy rejtett pakli a talár ujjában.
Mosoly rándul a száján a dünnyögést hallva, belekortyol a lángnyelv selymes, égető borostyánjába és hagyja hogy végigmarja a torkát.
- Miért aggódik ezen még mindig? - A zsebébe nyúl, előhúz egy hosszú, fehér szálat, megsimogatja a szűrőt, ahogy felpillant a fiúra. - Legközelebb nyugtasd meg, hogy nincs miért keresnie. Ha nem csinálsz nagy hülyeséget, ezt a problémát tekintheted elintézettnek. - A gyűrűre pillant, majd azokra a szürke szemekre. Néha álmodik velük. És álmában tükörnek látja őket.
Amíg beszél, figyeli, ahogy felhúzza magára az ékszert. Kimondottan... kedveli rajta látni a dolgokat, amiket tőle kap. Ha beházasodik a családba, tetőtől-talpig a saját színeibe öltözteti majd. Megvan a maga perverzitása ennek a gondolatnak, de nem olyasmi, ami kérdéseket vetne fel benne. A birtoklás ezen formája nála abszolút normális.
Biccent a köszönetre, aztán az ajkai közé csúsztatja a szálat. Kivárja, hogy Adwell meggyújtsa neki. Talán úri szokás, de Lincoln még fiatalon hozzászoktatta és mostanra olyannyira természetszerű lett, hogy szinte furcsa, ha nincs mellette épp megtenni. Nagyon könnyű hozzászokni az ilyen apró gesztusokhoz. Aztán olyan természetesnek venni őket, mint a lélegzet, mely ezúttal szürkén kavarog be a tüdejébe.
Néhány pillanatig csendben figyeli a lángokat, merengve lögyböli meg a kortynyi alkoholt a pohár alján.
A kígyó lemászik a nyakából, becsúszik mellkasán a talár alá. Ha Adwell nagyon figyelne, hát láthatná, ahogy jár az anyag alatt imitt-amott felsejlő tekergős mozgással. Nem kell sok idő, hogy felcsavarodjon bal alkarjára és mozdulatlanságba dermedjen.
A kérdésre megemeli kicsit az állát, ráérősen fújja ki a füstöt a kandalló irányába, az pedig hosszú szálakban áll meg a térben, méltán árulkodva a belső légmozgás hiányáról. Sok helyszín huzatos ebben az iskolában, de a klubhelyiség mindig is otthonos nyugalmat árasztott.
- Frasert akarom. - Közli mindenféle felvezetés és köntörfalazás nélkül. A tónusba ezúttal nem tekereg bele milyen vonatkozásban akarja, de mostanra Adwell ismeri annyira, hogy tudja; szenvedő szerkezetben. - És van egy olyan érzésem, hogy ehhez az út Nightingalen keresztül vezet. - Elmosolyodik, pontosan azzal a metsző, pengeélű fajtával, amit jóérzésű ember nem akar magával kapcsolatban látni úgy nagyjából senki arcán, nemhogy Morrowén egyenesen. Nightingale azonban megérdemli, ugye? Mégiscsak ő az, aki megölette az idősebbik Morrowt. Bármennyi összetűzés is volt a fivérek között, sosem lehetett kérdés, hogy Sethnek a család az első. A második. A harmadik. És hogy ez nem olyan bűn, amely a bocsánatos kategóriába tartozik.
- A borzok azt csiripelik, hogy újévi buli lesz a Szellemszálláson. A vörösek pedig azt, hogy a sárvérű álompár is részt vesz rajta. - Megsimítja a száját, ahogy ismét beleszív a dohányba, annak narancsfénye megfesti a kékeket, ahogy a fiúra pillant.
- Mondd, Lincoln. Hogyan kellene kihasználnom ezt a remek lehetőséget?

[- Nightingale valami beteges vonzódást érez a mardekárosok iránt, hm? -]

Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r  2 8



you said I killed you.
haunt me then.

A családom kétségbeesett, már-már vérkergetése egészen a hosszan hátranyúló múltjával eshet össze. Egyszerűen csak... minden adott hozzá. Megfelelő, sőt, kiváló pozíciók, pénz, befolyások... csak az a kurva kvibli gén, hm?
Mármint, igazából fogalmam sincs, ez gén-e. Hogy miért születik a családunkban ennyi, hogy miért... nehezítik meg ennyire a dolgokat. De mégis, ez a téma rossz szájízzel érint. Nem maga a kvibliség ténye érdekel... nem, amíg ez a kvibli nem a testvérem.
Az éveknek könnyebbé kellett volna tenniük a dolgot, legalábbis, elvileg, hm? Hiszen mindenki ezt hangoztatja. Az idő begyógyítja a sebeket... Nem, valójában nem. Persze... arra a szintre, mint anyám, sosem jutottam volna el. Ahhoz kell egy alapvető gyengeség, amelyet én nem engedhettem meg magamnak. Mellette nem. Ahogy egyik napról a másikra elcsendült a ház... tudtam, hogy a dolgok megváltoztak.
Furcsa volt.
Nem titok: a szoros kapcsolat ide, vagy oda, Sethtel vannak titkaink egymás előtt. Mély és sötét titkaink, amelyeket talán azért nem mondunk ki, mert mi sem akarjuk hallani őket. Hm?
Nincs ezzel baj. A Roxfort minden szörnyűség ellenére is... mégiscsak a Roxfort, olykor pedig éppen elegendő a tény, hogy nem otthon. Persze nem mintha utálnék otthon lenni. Szeretem a családokat, szeretem az emlékeket... még ha azok néha fájnak is. Attól még az enyémek, hozzám tartoznak. Csupán... akad néhány nehezítő tényező. A gondok pedig ezzel kezdődnek.
Figyelem az ujjamra kerülő gyűrűt, finoman végigsimítok a benne csillogó kövön, miközben elhelyezkedek a fotelben. Morrow mindig is a hasznos, de meglepő ajándékok mestere volt. A kérdésre pedig, hogy honnan szerzi ezeket a tárgyakat... talán jobb is, ha nem találjuk meg a választ.
- Miért aggódik ezen még mindig? - Előhúz egy szál cigit. - Legközelebb nyugtasd meg, hogy nincs miért keresnie. Ha nem csinálsz nagy hülyeséget, ezt a problémát tekintheted elintézettnek.
A szám szélére egy apró, halvány kis mosoly görbül. Túl jól ismerem már Morrowt ahhoz, hogy ezt a bizonyos nagy hülyeséget legalább akaratom nélkül végre tudnám hajtani. Tudom, mire rezzen, mire ugrik... őt nem könnyű kiismerni, de több évnyi tanulmányozás után már majdnem a közelébe jutottam a felszín alatt csörgedező kis forrásnak.
Mindenkinek kell egy hobbi, hm?
Őszintén? Tudom jól, hogy jobban kéne érdekelnie ennek a házasodás témának. Az aranyvérű témának. Valahol érdekel is... pláne, amikor az otthon töltött családi vacsorák közepette sodródik fel a téma. Nem, mintha Ciarának volna már kiszemeltje, pedig igazán nem ártana már, talán a rokon utáni rajongásból is visszarántaná kissé. Apánk azonban túlzottan is el van foglalva anya gondozásával... gondolom. A tökéletes függönyt tartani kibaszott megterhelő feladat egy idő után.
Felvillan a tekintetem, ahogy Seth ajkai befogadják a szálat, a testem pedig reflexszerűen dől meg előre, hogy a zöld pulóver ujja alatt lapuló cédrus a tenyerembe simuljon. A fekete, precízen faragott markolat tökéletesen illik ujjaim közé, ahogy a cigaretta vége felé biccentem, hogy finom láng rebbenjen ki a végéből.
Sethtel szinkronban dőlök vissza a helyemre, ám nem rakom el a cédrust, finoman forgatom ujjaim közt, úgy húzom végig ujjbegyeimet a faragatán, mintha ismeretlen volna. Valójában csak játszok vele, miközben a kandallót figyelve a gondolataimba merülnék. A tűz ropogásán át épp csak fél füllel hallom, ahogy a kígyó pikkelyei finoman kúsznak a másik talárjának anyaga alatt.
- Frasert akarom. - Kicsit feljebb biccen az állam a névre, de egyelőre nem szakítom el a pillantásomat a narancssárga lángoktól. Őszintén, nem lep meg. Már a vonatúton hazafelé meglehetősen egyértelmű vált, hogy a célpontok száma aznap megnövekedett kettőre. - És van egy olyan érzésem, hogy ehhez az út Nightingalen keresztül vezet.
Kicsit oldalra billen a fejem. Valójában én is sokat gondolkodtam az eseményekről otthon. Az egy dolog, hogy Fraser úgy tűnt, még csak fel sem ismer bennünket... valójában a tény maga, hogy életben van, kissé... felborogatja dolgokat.
Mert persze, hogy az nem Benjamin Fraser volt. Nem kell valami zseninek lenni ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon. Vannak még emlékeim a pirosabbik Fraserről, akinek a halovány szelleme itt maradt kísérteni csendben a folyosókat az ostrom után... Persze a kettejük összekapcsolódását egyszerűbben lehetne magyarázni, ha mindkettő griffendéles volna, azonban... ez a helyzet nem egyszerű. Még csak közel sincs hozzá.
- Nightingale valami beteges vonzódást érez a mardekárosok iránt, hm? - kérdezem csendesen, ujjaim az államat érintik, elgondolkodva simítok rá alsó ajkamra, mielőtt végre Seth felé fordulnék. A mostmár szokásos, fagyos kékkel csillogó szemekbe fúrom a pillantásom, és megpróbálom kiolvasni a gondolatait, vagy legalábbis azokat, amelyeket közvetíteni hajlandó.
Valamiért rá sem kérdezek a tényre, hogy lehet életben. Végeredményben... miért ne lehetne? Senki nem mondta, hogy meghalt. Egyszerűen csak... nem jött vissza, a diákok pedig pletykálni kezdtek. Ennyi történt. A képlet innentől nem kifejezetten bonyolult, bár... így is felvet néhány kérdést, az igaz.
- A borzok azt csiripelik, hogy újévi buli lesz a Szellemszálláson. A vörösek pedig azt, hogy a sárvérű álompár is részt vesz rajta. - Nem moccanok, tekintetem nem rezzen le az övéről. Figyelem annak minden apró kis mozdulatát, ahogy végül visszatalál felém. A pillantás olyan metsző, hogy egy gyönge másodpercig levegőt sem veszek. Ne hagyj lógva, Morrow...
- Mondd, Lincoln. Hogyan kellene kihasználnom ezt a remek lehetőséget?
Koponyám félig oldalra biccenve dől neki a fejtámlának, finom, lassú a mozdulat, tekintetem pedig nem szakad el, épp csak egy árnyalatnyival talán sötétebb és szűkebb lesz. Nem kell sok idő az ihlethez, mégis hallgatok egy darabig. Egyszerűen csak... a terv túl tökéletes, és még én magam sem hiszem el azonnal.
Ujjaim abbahagyják a mozgást, finoman ráfektetik a pálcát a combomra, a tekintetem pedig végigjárja még egyszer a helyiséget a plafon közelében, mielőtt visszaérkezne Sethre. Elnyílnak ajkaim, ám a szavak előtt nyelvem megérinti a felső ajkamat.
- Szóval el kéne terelni Nightingale figyelmét aznap este, hm? - felelek a kérdéssel a kérdésre, szemeim pedig izgalommal és tettvággyal csillannak meg, ahogy egy kicsit feljebb biccen az állam. - Remélem, nem lesz nagy szükséged Grayre és Morrisonra a bulihoz, mert kölcsönvenném őket.

[Lincoln]

Lincoln
2001/12/28



"We must not look at goblin men,
We must not buy their fruits:
Who knows upon what soil they fed
Their hungry, thirsty roots?"

Nem megfelelő gyakorlat. Ez lenne az első és legkategorikusabb reakciója Sethnek, ha tisztában lenne azzal, milyen sötét titkot dédelget valójában nem csal Lincoln, de az Adwell család egyenesen. Még csak nem is kizárólag a borítékolható belterjesség okán, mert jelenlegi pozíciójukból rendkívül nehéz megfelelő párokat találni az új generációknak, még ha mostanra kezd könnyebbé is válni a helyzet. A kvibliség átka egy rendkívül ritka jelenség. Az, hogy az Adwell családon belül ilyen gyakoriságot mutat, kétségbeesett kiáltás segítségért, a vér ugyanis - ahogy Morrow fogalmazna - kiürült. Adwellék feltehetően az eszeveszett küzdelemben a státuszért elfelejtettek megtartani egy nagyon fontos egyensúlyt, melyet ismét hosszas emberöltőkbe telik majd kidolgozni. Ez saját személyes véleménye volna, ha szakmai még nem is.
És nem megfelelő a gyakorlat a helyzet kezelését illetően sem. Nem véletlen, hogy esetükben az emléktörlést nem csak a kvibliken, de az összes létező családtagon is elvégzik. Nem teljesen nyomtalanul, titkos lokáción a mai napig őrzik az alapvető információkat biztonsági okokból, ám... hogy megőrizzék magukban az emlékeket? Nem. Pontosan azért nem, ami Lincoln anyjával történt. Vagy azért a ragaszkodásért, ami megmaradt a fiúban. Mert az évek nem tesznek könnyebbé semmit, ha nem beszél róla. Ha csak tartogatja magában a legnagyobb csendben a gondolatot elültetve az elme sötét, termékeny táptalajába és hagyja kinőni valami elvadult, torz, karmos fává, amiről levelek és gyümölcsök helyett az emlékek akasztott emberei lógnak.
Megengedhetetlen.
Ki tudja azonban, hogyan reagálna rá Seth valójában. Talán nem kell, hogy valaha is tudjon róla, ám... ha valóban úgy alakul a jövő, mint ahogy tervezik és egy Morrow házasodik az Adwell családba, tudni fog róla. Ez nem is lehet kérdés.
Függően attól pedig hogyan és miként szerzi meg ezt az információt, Lincoln Adwell maradhat elégedettségének megtestesülése, mint ahogy egyetlen cigarettagyújtástól most az. Avagy sem.
A házasodáshoz fűződő érdektelenség közös vonásuk. Erre utal legalábbis, hogy Morrow látszólag jóformán sosem foglalkozik a kérdéskörrel és Adwell vérszegény hozzáállását sem firtatja különösebben. Esetében nincs min gondolkodnia. Jegyesét a tradíció szerint választották szülei, az érdekházasság pedig már csak olyan, hogy meg kell történnie azért, hogy képesek legyenek előre lépni. Néhány kötelező kört leszámítva nem változtat azon, ő maga milyen szerepet tölt be a világban, hogyan áll másokhoz és legfőképpen, hogy kivel kezd, vagy nem kezd. Mert a férj szerepe sem több egy felhúzott gúnyánál, amit bármikor könnyűszerrel cserélgethet.
Gondolataik közel azonos vágányon járnak Frasert illetően. Ezt kimondottan kedveli Adwellben. Nem kell sokat beszélnie ahhoz, hogy megértse és egy rugóra járjon vele. És éppen ez az, ami egyúttal mérhetetlenül ingerli is benne. Mikor történt, hogy olyannyira közel engedte magához, hogy amaz képes volt kiismerni a gondolatmenetét, hm?
Adwell valami, ami rá nézve kimondottan... veszélyes lehet.
Mosoly rándul a száján azokat a szavakat hallva. Okos fiú. Nem mintha nem számított volna rá, hogy magától is leveszi a különbséget Fraser és Fraser között annak ellenére, hogy Nightingale védelme, a nyilvánvaló felismerés hiánya mindent megtett azért, hogy ezt megakadályozza. Gray és Morrison? Esélytelen. De Adwell...
Az a fagyos pillantás egyetlen dolgot kommunikál: elégedettséget.
Belekortyol a lángnyelvbe a kérdést követően, de pillantása megmarad a fiú vonásain. A beállt csendet csak a cigaretta sercegése és a kandalló tüzének ropogása töri meg. Fejét hátra dönti a támlának, állát kissé megemeli, ahogy figyelme elkalandozik rajta. Megszokta már. Hogy abban a fejben olyan megfontoltan tekeregnek azok a gondolatok, míg végigjárja a hátulütőket, a problémaforrásokat, a lehetőségeket. Adwell csendje mindig beszédesebb, mint amit az átlagos emberi fül meghallani képes.
Elidőző pillantása valahol a pálca magasságából moccan fel, ahogy megérzi magán a figyelmét, kedvtelő pillantása csupán néhány árnyalattal mélyül, de a metsző íriszek után még ez is beszédes.
- A tieid. - Emeli poharát engedékenyen, mielőtt a szájához mozdítaná. Az üveg hűvös pereme érinti az alsóajkát, ahogy elmosolyodik. - Az én oldalam meglehetősen... solo jellegű. - Kiissza a lángnyelv maradékát, lábai lekerülnek az asztalról, kissé előrébb csúszik a fotelben. A pohár halkan koppan előtte, az íriszeken lobog a kandalló fénye.
- És Lincoln? - Egy utolsót szív a cigiből, majd a kezét előre nyújtja, hogy egy jólirányzott mozdulattal belepöckölje a csikket a kandallóba. Ráérősen fújja ki a füstöt felfelé, felvillanó íriszei átsejlenek a szürke függönyön. - Úgy intézd, hogy mind a négyen büntetőre kerüljetek.

[- Kitalálom... újabb terv? -]

Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r  2 8



you said I killed you.
haunt me then.

Igazából részemről... nagyon erősen kérdőjeles az, hogy mégis mi történne, ha Seth egyszer tudomást szerezne a féltve őrzött dolgainkról.
Alapvetően necces ez így - a titkolózás, a kisebb-nagyobb buktatók esélyei, amelyek akármikor megjelenhetnek. Akárhol. Azt hiszem, apám annyira próbálja tökéletesre csiszolni a család külső képét, hogy minden mást elfelejt. Olykor még azt is, hogy van két gyereke. Hogy van egy lánya, akinek már régen férjnél kellene lennie, nem pedig otthon laknia, akármennyire is szeretem alapvetően, és értékelem a tényt, hogy legalább amikor hazamegyek, nem csak a csendet kell bámulnom magam előtt. Ő általában, amikor nem dolgozik, rajtam pörög. Ami persze, nem mondom... egy bizonyos szint után meglehetősen lefárasztó, azonban alapvetően annyira nem bánom.
Seth egy különös figura az életemben. Mindig is az volt. A barátságunk azonban sosem igazán szavakra alapult. Talán már az első néhány hét, hónap után elkezdtük érteni egymás némaságát. Ez ritka dolog. Én inkább az a fajta ember vagyok alapból is, aki szeret inkább a tettekre koncentrálni és a másik hangtalan ingereire, mintsem fordítva. A szavak csak szavak. Én sem dobálom őket olyan gyakran... már amikor nincsen rájuk kifejezetten szükség. Néha az is eljön.
Seth önmagában egy másfajta ember. Nincsen rá jobb szó. Nem hasonlítható össze senki mással. Seth  Morrow nem ebben a világban él... mi létezünk az övében, és ezt egyszerűen csak el kell fogadni.
Az olyan arcoknak, mint Morrison vagy Gray, ez könnyedén megy is. Igazából... bele sem gondolnak. Csak követik, mert kell nekik a dicsőség, mert nagynak érezhetik tőle magukat, és ez igazából tökéletes elég számukra. Ők nem látnak érdekes és izgalmas potenciált abban, hogy mélyebbre ássanak ebben a változó szempárban... egyszerűen csak nem érdekli őket.
Egy részem sejti. Persze. Látja maga előtt az a reakciót, amelyet Seth szolgáltatna felém, ha ezek a dolgok valóban napvilágra kerülnének. És talán pont ez az egyik fő mozgatórugója az egyértelmű elhatározásnak: nem fogja megtudni.
Vannak titkok, amelyeknek jót tesz, ha eltemetve maradnak. Ezek pontosan ilyenek, hm?
Mégis, ezek a mélyre ásott kis árkok nem elegek, hogy a gondolatainkat eltérítsek a közös vágánytól. Tudom, már a vonaton tudtam, hogy mit gondolt. Már a vadkanból kifelé jövet, igazából. Persze, első pillantásra megfordult a fejemben, hogy Benjamin az... de ez pár perc alatt egyértelműen falssá vált. Nem azért, mert Aidenről annyira éles emlékeim volnának, egyszerűen... Benjamin itt maradt, és túl egyszerű volt magamba inni azokat a szomorú és jellemtelen mozdulatokat, viselkedést.
Ráadásul Ben nem volt Nightingale társasága. Az feltűnt volna.
Nem veszem észre az elégedett pillantást. Túlságosan beleveszek a saját elmélkedésembe, a tekintetemben is csak a lángnyalábók csillannak meg az éles világoskékek helyett, ujjam önkéntelenül eljátszadoznak a gyűrű simára csiszolt kristályán, és mégegyszer végigfuttatom magamban azokat az arcokat. Bevegyül melléjük Nightingale is.
Igazából... Nem mondanám, hogy gyűlölöm. Az én szintjeimen az nem itt kezdődik. A felé táplált érzelmeim sokkal inkább a közönyhöz és egyértelmű lenézéshez állnak közelebb, amelynek viszont megannyi oka van. Annyi, hogy inkább meg se próbálom számba venni őket. A gyilkosság, amelyet elkövetett, egyértelmű ellenérzet, azonban... nem engem vagy egy hozzám közel állót ölt meg, hm? A gyűlöletem lehetne hidegebb és keserűbb is. Azt a szintet még nem sokan érték el.
Egy pillanatra csak találkozik a tekintetünk, ahogy mocorogni kezdek. A szavai elindítják bennem a tervezgetés folyamatát... nincs nehéz dolgom. A gondolatok igazából természetesen adják magukat egymás után.
- A tieid. - Ajkam csak egy pillanatnyi válaszként rándul meg az egyik oldalra, majd vissza is ül rá a nyugalom, de a szememben ott csillog a jókedv valamilyen... bizarr formája. Merthogy nem kéne örülnöm annak, hogy kibaszok valakivel. Ugye. Ám... ez már elég régen nem olyan szokásos kérdés, mint valaki másnak volna. - Az én oldalam meglehetősen... solo jellegű.
Figyelem, ahogy helyezkedik a fotelben és leteszi a poharat, a pillantásom csak lusta megszokásból ragad rá és követi a mozzanatait. Ez már csak amolyan... önkéntelen reflex, amelyet nem tudok nagyon lehámozni. Pedig igazából megfigyelni az embereket egészen szórakoztató. Másik nem találják annak csupán - legtöbbször a megfigyeltek.
- És Lincoln? - Arcára irányítom a figyelmemet, tekintetem nem rezzen meg a kis füstfüggönyön át sem, hamar megtalálja azokat a csillogó kékeket. - Úgy intézd, hogy mind a négyen büntetőre kerüljetek.
Egy kicsit oldalra hajtom a fejemet, úgy billentem vissza a támlának. Ujjaim visszacsúsztatják a pálcámat a pulóver ujja alá, és egy kicsit elidőznek ott, azt a néhány napja szerzett kis sebet piszkálom. Ciara meg a süteményekkel telt forró tepsijei... de a sérülés már egészen össze is húzta magát.
- Kitalálom... újabb terv? - érdeklődök, de természetesen a terv máris módosul kissé az új feltételnek megfelelően. És már össze is raktam, tulajdonképpen. - Vagy csak büntetésbe akarsz küldeni?
A szám nem serken mosolyra, de a szememben szórakozás csillan, úgy helyezkedek át én is ültömben egy kicsit. Mindkét lábamat az asztalnak pakolom, egyiket a másikra, és kiengedek egy kis sóhajt is.
- Van még néhány nap az újévig. Addig bármilyen kiforrott terv, avagy... Seth Morrow is kivesz néhány nap pihenőt? - folytatom aztán könnyed hangon, és ujjaimat összefonom az ölemben. Van valami egészen magával ragadó hangulata a félig üres Roxfortnak, miközben nem tartanak órákat... egészen bájos.

[Lincoln]

Lincoln
2001/12/28



"We must not look at goblin men,
We must not buy their fruits:
Who knows upon what soil they fed
Their hungry, thirsty roots?"

Naiv gondolat. Hogy nem fogja megtudni sosem, holott a kígyó lételeme az információ, amit másokból szedhet ki. Megszerzés, fegyverré kovácsolás, felhasználás. A kegyetlen triumvirátus, ami Seth Morrow sajátja és amire Adwellt is neveli az első pillanattól fogva. Valójában... nem kellett kemény kézzel formálnia rajta. Lincolnnak az első perctől kezdve különleges affinitása van rá és ez talán a legdominánsabb indok, amiért olyan szépen... passzol a személyisége hozzá. Nem agyatlan gyalog azon a sakktáblán, mint Morrison, vagy Gray. De nem is rivalizál vele a trónért, nem. Adwell egy kulcsfigura a kezében, amely használható, de nem feláldozható. És pontosan ezért sokkal jobban rajta is tartja a szemét, mint a másik kettőn.
Az, hogy Morrow ilyen figyelemmel fürkészi, féltve őrzött titkokkal a háttérben több, mint nem életbiztosítás. Amíg Adwell jól játssza a szerepét, meglehet valóban nem ébred rá. És ismerve a szürkeszeműt, talán hosszú éveken át képes még nyújtani ezt a helyzetet ám...
Csak abban lehet kérdés, mi történék majd amikor megtudja. És még ez sem kérdés egyáltalán, ha nem tőle teszi egyenesen.
Vannak titkok, amelyeknek jót tesz, ha rejtve maradnak? Valóban. Csak épp nem előtte.
Nem titok előtte Fraser személye sem. Morrow nemes egyszerűséggel képtelen a két ikret hasonlónak látni egyáltalán. A veleszületett jegyek ugyanis  váz csupán, néhány elnagyolt ecsetvonás, amit a szülők nagy sietségükben összemaszatoltak. A részletek már a személyiség kivetülésével születnek meg. Minden ember... még a legvisszafogottabb is rendelkezik egy bizonyos reakciós-készlettel. Valakinek ez a készlet igen színes. Ilyen a legtöbb Griffendéles; nyughatatlan, hangos, hirtelen, őszinte, hiszékeny, mozgékony, sistergő, vad, szenvedélyes,  lobbanékony... jellemenként más és más, de az alapvetést nagyjából ugyanaz. Ez a típus rengeteg apró árulkodó mozdulattal rendelkezik. Látszólagos semmiségekkel, töltelékmozdulatokkal, pótcselekvéssel. Sajátságos mimikával. Mikromozdulatokkal. Részletekkel, amelyekről a személy maga még csak véletlenül sem vesz tudomást.
Mindezek párjával rendelkezik a Mardekáros is, ám ízében, bűzében, a puszta létezésében más. Lehet mocskolni a házak szerinti szétosztást, de az a nagy helyzet, hogy a Süveg ritkán sem téved. Ahogy nem teszi Morrow sem.
Fraser és Fraser között különbséget tenni számára ugyanaz a kategória, mint megkülönböztetni Adwellt Nightingaletől, bár egy mondatban említeni őket kifejezetten akkor akarja, ha arról van szó, ezúttal hogyan keserítsék meg az utóbbi életét.
És most is erről van szó, ugye?
Amit nem ért - és ez viszont merőben zavarja -, hogy mit keres a kígyóbbik Fraser a piros közelében. Néhány kínzásnál több kapcsolatuk aligha lehetett egymással, ámbátor... Frasernek volt egyfajta beteg perverzitása arra, hogyan mondjon nemeket bizonyos dolgokra. Puszta érdektelenségből?
Szép próbálkozás, de nem. Egyikük sem volt abban a helyzetben valójában, hogy megengedhessen magának bárminemű érdektelenséget abban az évben, mert lehetett bármelyikük, bármekkora szörnyeteg is, végeredményben csak diákok voltak. Azok, amelyek tudták is, hogyan kell magukat jól pozícionálni.
Meglehet Adwell valóban nem kellene örüljön annak, hogy megkeserítheti valaki érdekét, mert valójában a szimpla "kibaszáson" mostanra jó négy éve túlvannak. Mi több, egészen kerekedik ez a szám, ez volt ugyanis a pillanat, amikor fivére alkutott kötött Gosdwellel elvéve tőle az év hátralevő részére a szórakozási lehetőséget Nightingale kapcsán.
Nem mintha nem találták volna meg a megfelelően kínálkozó alkalmakat, de a lehetőségek lekorlátozódtak. És maga az elv igazán, amellyel Seth képtelen volt kibékülni.
Lincoln azért alakíthat ki magának Morrowra nézve ilyesfajta önkéntelen reflexeket, mert Sethet ez nem zavarja. Mi több... már idejekorán megtanulhatta, hogy kimondottan élvezi a szürkék figyelmét saját magán és előszeretettel ingerli is őket a maga csapdáival, mintha folyton. Minden áldott percben tesztelné, hogy mi az amit észrevesz és mi az, amit nem...
Pillantása ezúttal megmarad a szürke íriszekben. Néha Lincolnnak egészen olyan érzése lehet, hogy valódi kígyóval néz farkasszemet, s ha az a törékeny kontakt elszakad, hát kérdés nélkül belemar majd.
- Nevezzük... lehetőségnek. - A hangja szinte puhán szól, mintha ehhez a bizonyos "lehetőséghez" egyelőre vétek lenne hozzáérni igazán. Túlontúl képlékeny anyag, ám az még soha nem ártott, ha előre megteremtette a megfelelő mozgásteret. Talán Adwell ajkai nem moccannak, de a következő kérdés Morrowból előcsalja a maga jellegzetes, pengeéles mosolyát, a kékekbe beletekereg valami mélyebb, fűszeresebb, szórakozó árnyalat. - Gondolod, hogy nem saját kezűleg csinálnám, ha büntetni akarnálak, Lincoln? - A hangja egészen sajátságos tónust kap. Morrow szeretné megbüntetni. És nem szeretné megbüntetni. Ez olyan kettősség, amely remekül jellemzi kettejük kapcsolatát és ami olyannyira... veszélyessé is teszi azt.
Ereszti végül a pillantást, hagyja hogy az a sóhaj beletekeredjen saját koponyájába és megmaradjon ott, ahogy visszadől a támláig, ezúttal már mélyebbre csúszva, eléggé ahhoz, hogy a karfára könyökölve kényelmesen megtámaszthassa halántékát a mutatóujján.
- Csak néhány apróság, valójában. - A gesztikulációja ebben a pózban minimális, pláne úgy, hogy kivételesen lehunyja a szemeit és hagyja hogy a kandalló meleg fénye átmelegítse a szemhéjait. - Kell egy könyv a Zárolt Részlegről és... újra akarom nyitni a Vakfoltot idelent. - Az elhagyatott kis pincehelyiség az Ostrom évében került először elő. Akkoriban szükségük volt olyan helyre, ahova valóban vissza is tudtak vonulni a figyelő szemek elől. Az, hogy valaki megtanul sakkozni az aktuális helyzettel, még nem jelenti, hogy örökké reflektorfényben óhajtja azt csinálni és a kis zug kimondottan hasznosnak bizonyult. Még ha Adwellen kívül mást nem is engedett be oda. - Gray és Morrison nem térnek vissza még két napig, szóval ez ideális alkalom lesz. Ki akarok próbálni néhány új receptet. - Saját elgondolásúakat, egyenesen. Ha valóban Fraserrel akar foglalkozni, hát nem árt, ha megfelelően... felkészülnek.

[- Hm. -]

Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r  2 8



you said I killed you.
haunt me then.

Valójában egész sok a közös pont. Olyannyira, hogy olykor már csak egy elszórt pillantás is pontosan olyan beszédes, mintha... valóban megszólalnánk. Pedig ez meglehetősen ritka, már, amikor a többiek is körülöttünk vannak. Gray és Morrison általában szintén, ha nem is éppen mellettünk, de a közelben vannak. Valójában... hármunk közül valaki mindig Morrow közelében van. Ha láthatóan, ha nem is... elég csak a kimondatlan tudat.
Sosem találtam kifejezetten a szót a másik kettővel. Igazából... főképp csak hallgatom őket és a viselkedésüket elemzem. Nem, mintha sok érdekesség volna bennük. Két átlagos, aranyvérű mardekáros. Nincs persze ebben semmi elítélendő. Nem nevezném őket sem kevesebbnek magamnál, csupán... mások. Nem lehet mindenki ugyanolyan, igaz?
Ezek a közös szálon futó tulajdonságok sem tesznek minket ugyanolyanná Sethttel. Merthogy... a különbségek meglehetősen élénken kitűnnek. De ezzel sincsen gond. Mit mond mindig Ciara? Hogy az ellentétek vonzzák egymást?
Nos. Ő sem vonzotta még be Miltont, így talán nem pont az ő szavainak kéne csak úgy felbukkannia a fejemben, hm?
Akárhogy is... a Fraserek közti különbség a háború előtti időkben talán még Grayéknek sem volt kifejezetten nagy falat. Még akkor sem, ha esetenként az eltérő színű egyenruha nem segített rá. Valójában... ha az arcuk valamivel másabb lenne, rájuk gúnyolni sem lehetne, hogy testvérek. Igaz, az ostrom után itt maradt, rothadozó Benjamin-hulla önmagában sem volt túl hasonló az azelőtti énjéhez. Viselte a vöröst, az igaz, ám... ő már nem Ben volt.
Szomorú, hogy van, akiket ennyire megtör a háború, hm? Hisz elvesztette a testvérét.
Vélhetően Morrow nálam is sokkal részletesebb fogalmazást tudna róluk írni. Az ő keze sokkal tovább nyúlt mindig is... amit nem is bántam. Nekem a saját társaságom már-már megszokott csendessége egészen elegendő a... nagyjából kiegyensúlyozott életvitelhez. Nincs szükségem különösebb változásokra. Nem is kifejezetten... viselem jól őket.
Igaz, a legutóbbinál még igazán fiatal voltam. Azóta sok dolog változhatott, hah?
Morrowt már csak... figyelni is merőben eltérő, mint az összes többi embert. De talán már ez is szándékos. Ez az ismeret nem csak az egyik oldalról van jelen. Ő is pontosan ugyanolyan mélyen ismeri minden rezdülésemet... efelől kétségem sincs. Pont ezért, hát nem hiszi, hogy nem veszem észre azt a szórakoztató kis sakkjátékot az arcán minden egyes alkalommal, hm?
Néha már-már túl sokat játszik. Ez pedig hajlamos átsodródni arra az oldalra, hogy elvesztem a játék és a valóság közti halovány, vékony kis fonalat. Ez olyankor... frusztrál. Ám most még nincs itt ez a pillanat.
- Nevezzük... lehetőségnek. - Nem veszem le róla a tekintetemet, miközben moccan a fejem. Épp csak hátrébb döntöm kicsit, de ugyanúgy a metsző íriszeket figyelem. A mosolyt érzékelem... de nem moccan a tekintetem. - Gondolod, hogy nem saját kezűleg csinálnám, ha büntetni akarnálak, Lincoln?
Tökéletesen olvasható a tekintetemből az felderülés, amely hirtelen belémszökik a szavakra. Talán még az ajkam is megmozdul egy kissé... Valószínűleg ennyi is elég a látványos válaszhoz Morrownak.
Mondhatnám ezt. Hogy nem képzeltem még el, ahogy megbüntet. Valójában... nem lenne nehéz. Csupán egyetlen ember lenne, aki kiszagolná a hazugságom füstös, kesernyés utóélét a levegőben.
- Hm. - Még feljebb csusszan a szám sarka. - Kegyetlen.
Valójában? Amíg a saját kezével akar büntetni, addig kibaszottul nincs baj.
- Csak néhány apróság, valójában. - A pozíciója hirtelen egészen komfortossá fordul. A lehunyt szemek legalábbis erről árulkodnak. Ritka az a pillanat, amikor nem kell tartani valami hirtelen ugró veszélytől... de ez pontosan ilyennek hat most. - Kell egy könyv a Zárolt Részlegről és... újra akarom nyitni a Vakfoltot idelent. - Élesebb lesz a tekintetem, ahogy végigkúszik az arcán beszéd közben. Egy pillanatra a száján áll meg, amíg hangot formál, azután visszacsúszik a szokásos helyére. Még ha a szemei csukva is vannak. - Gray és Morrison nem térnek vissza még két napig, szóval ez ideális alkalom lesz. Ki akarok próbálni néhány új receptet.
Nem kifejezetten kérdés az, miért lett ez sürgető épp most. Az új recept címszó azonban... már annál érdekesebb, habár én magam sosem voltam kifejezetten jó Bájitaltanból. Sőt.
- Megszerzem a könyvet, ha szeretnéd - vonom meg a vállamat készségesen. Valójában kérnie sem kell... nekem meg kérdeznem sem kéne. Mégis, Seth Morrow agya... azok a kanyarok kiismerhetetlenek olykor. - Holnap. Ma már késő van.
A következő lélegzetvétellel pedig fel is tápászkodok a fotelből. A pálcámat azzal a lendülettel biztosítom a helyén, ujjaim pedig csak lazán megtalálják magukat a zsebemben.
- Hm? - billentem fejemet a hálókörletek felé néma, kimondatlan kérdésként.