Re: Prefektusi fürdő

[there is bloodin your lies]

there is blood
in your lies


2001. szeptember 26.
style

a vörös kislány

A kezemben szorongatom a nehéz kis ékszert, ahogy kifordulok a teremből, az ajtó pedig becsukódik mögöttem, halk puffanó hangot szórva szét a Roxfort folyosóin. Beleborzongok, és várok néhány másodpercet, fülelek a mozgás után, hogy kinek a figyelmét keltettem fel ezzel, avagy kiét nem... de szerencsére minden baromi csendes.
Beosonni egész könnyű volt, sőt... már-már túl könnyű. Persze, az aurorok ott köröznek a folyosókon, de ahogy sejtettem, főleg a hálókörletek előtt, így az utam majdnem, hogy nyugalmas volt. Ki is sejtené, hogy majd valaki nem gyereket gyilkolni bukkan fel... hanem ellopni egy nyakláncot?
Óvatosan ellököm magam a Műterem ajtajától, és elindulok a folyosón. Olyan könnyű lesz kijutni is... legalábbis már majdnem elhiszem ezt egy pillanatra, amikor hang csapja meg a fülemet pont abból az irányból, amerre menni készülök.
Kurva életbe!
Egyből irányt váltok, a gond csak az, hogy nem tudom, merre megyek - öt évet jártam a Roxfortba, persze, de az már azért elég régen volt, jött egy háború, utána a felújítások... és hát ez a rohadt kastély mindig is elég nagy volt. A zsebembe csúsztatom a vörös ékkövekkel díszített ékszert, és elindulok az egyik sötét folyosó felé, amelyet hirtelen szimpatikusnak ítélek meg, és igyekszem minél halkabb lenni.
Ki gondolná, hogy még a Roxfort is rejteget értékes kincseket, mint ez a kis ékszer a zsebemben? Ráadásul a Műteremben... hát nem túl egyedi, meg kell hagyni. De persze ez nem gond. Mások egyszerűsége nekem egyáltalán nem gond.
Furcsa újra a kastély falai közt. Nagyon-nagyon furcsa. Persze májusban már jártam itt egyszer amiatt a bál miatt, de mégis... most csend van, a falak pedig mesélni próbálnak, de én már nem akarom kinyitni a fülemet. Nem nézek körbe... csak haladok a hangok elől, és nem akarom látni az emlékeit annak, hogy melyik sarokban kényszerített térdre egy halálfaló.
- Aha... te is hallottad? Van valaki a folyosón... - Ez nem diák hangja. Francba is, egy rohadt auror! Remek... Visszafogom a morgást, és körbepillantok a folyosón, ahogy egy kereszteződéshez érek. Merre is, merre is... itt nincs idő precízkedni és átgondolni, merre is vagyok, ugyanis ahogy hátralesek, valakinek a sötét alakja már ki is rajzolódik. Így egyből, gondolkodás nélkül vetem magam előre. - Hé!
Kurva életbe! Nem lassítok, sebesen hasítok végig a folyosókon, és keresek a szememmel egy ajtót, ami mögé behúzódhatok, mielőtt meglátnak. Ez így nem jó, nagyon nem jó... Mikor lettem ilyen fasz, hogy elkap néhány auror? Nem kockáztathatom meg, már csak azért sem, hogy aztán O'Marát hallgassam, hogy ő nem ezt tanította nekem... Ó, a faszomba, Fraser! Nem fognak elkapni.
Magamra erőltetem a nyugalmat, a zsebembe nyúlok végre a pálcámért, és ebben a pillanatban egy ajtó is kirajzolódik a szemeim előtt. Nem is egy... hanem több, egymás mellett, és véletlen pont egy szobor ismerős alakjától nem messze, én pedig hirtelen lefékezek. Nem pillantok hátra, nincs rá idő... inkább csak az ajtó kilincséért kapok, és reflexszerűen hagyom, hogy a számra gördüljön az első szó, amely eszembe jut.
- Pacsuli... - Biztos vagyok benne hogy nem fog működni. Hiszen eltelt három év, miért is lenne ugyanaz a jelszó? És a francba is... Működik! Ahogy nyílik az ajtó, én besurranok rajta, majd pedig hagyom, hogy becsapódjon, még ha végig is zengi a hangja az egész folyosót. Ó, Fraser... gondoltad volna, hogy egyszer majd ennyire megéri az, hogy egykor prefektus voltál? Éppen halkan kifújnám a levegőt, amikor a körbevizslató tekintetem megakad valakin... és egyből torkomon akad a lélegzetem is. A faszomba. Rányitottam egy pancsoló prefektusra, hm?

[ღ a titokzatos behatoló ღ]

ღ pizsama ღ

ღ a titokzatos behatoló ღ

Ben? vagy Aiden?

(2001. szeptember 26.)

ღ soap ღ

Zombi módra csoszogok a sötét folyosókon. Igazából egészen biztos vagyok benne, hogy az iskola  avilágításon spórol. Mert hogy a pálcám lumosa nélkül nem igazán látnék semerre az tuti. Oké, hogy varázslók vagyunk, akik mindenhez a varázsbotokat használják, de azért na. Egy kis modernség nem ártana az iskolába, és akkor lehet még a folyosók sem néznének ki úgy, mintha egy horrorfilm forgatási helyszíne lenne. Meg azért valami fűtés sem ártana. Rám fagy a bugyim és a pizsamám, ahogy a jéghideg folyosókon csoszogok végre egy kis forró fürdőt venni. Most lettem kész a házikkal, és még a dolgozatokra is tanultam. A tanárok miért az utolsó évben akarnak mindent hirtelen megtanítani? Valahogy nem érzem azt, hogy a hajnövesztés gátló bájital olyan nagyon életbevágóan fontos lenne.
Kissé elkalandozva mászkálok a fürdő felé, és remélem Hisztis Mirtylle sem most akarja kiélni a sohatöbbé-nem-fürdök-de-azért-mégis-ijesztgetem-a-prefektusokat vágyait. Már egyszer rám hozta a frászt, szóval nem volt kedvem még egyszer átélni egy szívinfarktust.
Arra is gondoltam, hogy meglátogatom Teddyt, de ha felverem az egész Mardekárt, akkor attól tartok, nem csak Frederick akar megfojtani egy kanál vízben, hanem Ave és Teddy kivételével mindenki. A Mardekárosok ijesztően agresszívak.
- Bárcsak együtt tudnék aludni Teddyvel - dünnyögöm bele a sötétbe, és megállok a prefektusi fürdő előtt, miközben hirtelen nem jut eszembe a jelszó. Talán Puli? Pulcsi? Pancsi? Pocsi? Locsi-pocsi... Na jó, szedd össze magadat, Sophie, mert büdös maradsz életed végéig, ha nem jutsz be a fürdőbe. Aztán végül csak eszembe jut a jelszó, és végre élvezhetem a kellemesen színes, gyümölcsízű ehető habokat, és azt, hogy a fejem búbjáig habos vagyok.
Magam sem tudom meddig ülök a vízben, de aztán valami motoszkálást hallok meg kívülről, mire én annyira a frászt kapom, hogy azt hiszem tényleg Mirtylle az, így hát úgy mászok ki a kádból és rángatom magamra vizesen a ruhámat, hogy a szeder ízű hab még lilán befedi a fejem búbját. És aztán már bele is ütközöm abba, aki az előbb benyitott, én meg azt hiszem összehabozom a srác fekete cuccát.
- Uh.. öhm...bocsi... - motyogom teljesen zavarban, miközben felbámulok a testhez tartozó arcra is, ami annyira, de annyira ismerős... Nem mintha nagyon remekelnék az arcfelismerő képességeimben, de mintha már láttam volna. valamikor. Hunyorogva bámulom, aztán csak kibököm a nevet, kissé bizonytalanul.
- Benjamin? - kérdezem hunyorogva, mert igazából abszolút nem tudom. Mindig félek attól is, hogy nem ismerem fel hirtelen Averyt, vagy Teddyt. Aztán a kérdésem végére felnőttek hangjai szűrődnek be, amik egyre közelednek a fürdő ajtaja felé. A fenébe az aurorok. És már dörömböltek is az ajtón.
- Azonnal jöjjön ki! Hatalmunkban áll betörni az ajtót! - hangzik az aurorosan szigorú fenyegetés mire aggodalmasan a srácra nézek. Nem igazán értem mi történik, de nem akarom, hogy elkapják, akármit is csinált. Jó, ha embert ölt volna, dehát ki öl itt embert?
- Jajj, ne tessék bejönni.... Pucér vagyok! - kiabálok ki az ajtón.

[there is bloodin your lies]

there is blood
in your lies


2001. szeptember 26.
style

a vörös kislány

Mélyen kifújom a levegőt, ahogy a nehéz ajtó becsapódik mögöttem, és leengedem végre a pálcámat, amelyből persze még mindig pulzál az energia, de már nem akkora lendülettel, mint egy pillanattal ezelőtt. Akármennyire is gyűlölöm néha és érzem azt, hogy egyáltalán nem tartozunk egymáshoz, ez nem igaz. Tudom, hogy tökéletesen rám van hangolódva... valahol mélyen, a lelkem belső darabjára... amelyet általában nem hagyom, hogy irányítson. És hogy az vagyok-e én valójában? Ez egy remek kérdés. Én pedig nem akarom megtudni a választ.
Aztán az örömön épp csak néhány pillanatig tart, mert valaki belesétál a mellkasomba. Felvonom a szemöldökömet és lepillantok az apró termetű lányra, akiből ebből a szögből hirtelen nem is fogok fel sokat, csak a vörös frizuráját, és... a habokat? Eszméletlen tömény, édes, gyümölcsös szag száll fel az orromba, és ahogy a lány hátrébb lép, lepillantva a pólómra azt is látom, hogy már nem csak ő habos, hanem én is. Merlinre...
- Uh.. öhm...bocsi... - Sóhajtok egyet, majd figyelem, ahogy a kiscsaj tekintete az arcomra téved, és pont, ahogy számítok arra, felismer. Hát persze... de ami már jobban meglep, hogy nekem is ismerős. Persze egyből nem ugrik be, honnan... de aztán hirtelen megjelenik elmémben a kép, ahogy túlzott lelkességgel rángat be valami förtelmes, cukorszagú helyre. Merlin faszára... persze, tudom én, hogy Benjamin vérbeli depressziós, de az új, hogy ezzel minden mozgó és lélegző nőnemű lény figyelmét felkelti annyira, hogy a következő alkalommal elrángassák cukrot zabálni. Mert persze, a kislány akkor is Benjaminnak nézett.
- Benjamin? - Pont úgy, mint most! A plafon felé emelem a tekintetemet, és újra sóhajtok. De most komolyan... ennyire azért nem hasonlítunk. Persze, kölyökkorunkban még a legtöbb vonásunk szinte tükörképként megegyezett, de mostmár nem. Mindketten átalakultunk, és azért ha más nem, nekem a szemem elég feltűnő. De nem... az embereknek így sem sikerül elvonatkoztatnia.
- Továbbra sem - válaszolok. Ha jól emlékszem ugyanis, már akkor is elmondtam, hogy a nevem nem Benjamin, ne is volt, és nem is lesz, mielőtt viszont folytathatnám, az aurorok hangja felcsendül az ajtó túloldalán.
- Azonnal jöjjön ki! Hatalmunkban áll betörni az ajtót! - Hát ez remek, remekebb nem is lehetne... kicsit odébb lépek azért az ajtótól, és közben elgondolkozok azon is, hogy a vízbe vetem magam és simán úgy teszek, mintha itt se lennék, de sajnos valószínű, hogy nem tudnék olyan sokáig víz alatt maradni, levegő nélkl. Persze van erre valami varázslat... dehát kinek van erre ideje?
- Jajj, ne tessék bejönni.... Pucér vagyok! - Felhúzott szemöldökkel nézek a vörös kiscsajra, és hallom, hogy az ajtó mögött is valószínűleg megszeppen az auror. Persze, a kislány nem visel túl sok ruhát... csak valami túlméretezett pulóvert, ami amúgy is rásimul itt-ott, és hát... igen... de aztán inkább oldalra nézek, mert nem illendő megbámulni egy... hány éves lehet? Tizenkettő-tizenhárom?
- Kisasszony, biztonságban van odabent? - kérdezi az auror, mire majdnem felröhögök. Hát persze, mindjárt meggyilkolok egy diákot, nem? Annyira azért én sem vagyok beteg. Szívesen válaszolnék erre, de aztán inkább csak az egyik padhoz lépek, és lehuppanok rá, hogy közben a zsebembe csúsztassam a pálcámat is. Most meddig kell majd itt csövelnem, hogy aztán feltűnés nélkül kijussak? Különben is... vajon miért nem engedte be a kiscsaj az aurorokat? Én biztosan nem értékelném, ha valaki rámnyitna pancsolás közben.
- Az aurorok mindent túlkapnak... - kezdem hirtelen, a vöröske felé pillantva, mintha csak magyarázkodni akarnék. A számon meg csak gördül ki a hazugság. - Csak a konyhába akartam kimenni, de persze ezek mindenhol ott vannak... Nem mintha bármi különösebb hasznuk lenne.
Hmmm, vajon feltűnt neki, hogy Benjamin már nem ide jár? Hát, remélem nem.

[ღ a titokzatos behatoló ღ]

ღ pizsama ღ

ღ a titokzatos behatoló ღ

Ben? vagy Aiden?

(2001. szeptember 26.)

ღ soap ღ

Rózsaszín hab van a fejem tetején.
De ami a legnagyobb probléma... hogy nincsen rajtam melltartó. Jó, hát ki gondolná, hogy egy békés kis kellemes habfürdőzés után mondjuk rátörnek. Jó, nevezzük inkább belopakodásnak, vagy minek. Elpirulva állok a Benjaminszerű srác előtt, és remélem van annyira sötét, vagy félhomály, hogy nem látja a zavaromat. Bár  a fiúk ezt valahogy ki szokták szagolni, biztos van erre valami különleges receptoruk vagy nem is tudom. De inkább kissé összébb húzom magam, és próbálok nem egészen teljesen halálosan zavart arccal visszanézni az ismerős és mégsem egészen ismerős barna tekintetbe.
- Továbbra sem - mondja halkan, én meg bólogatni kezdek, hogy igen, igen te továbbra sem vagy Ben... De akkor ki? Mintha magyaráztak valamit arrólhogy kettő van belőle. Jó, Sophie, gondolkodj logikusan. Ben-klón nem lehet, mert hát klónozni nem igazán tudom, hogy lehetséges-e magunkat. Varázslók vagyunk, nem pedig valami ismeretlen faj, sci-fi képességekkel. Vagy... vaaagy... Anyám, miért nincsen rajtam melltartó? Azért csak nem fog velem fürdős erőszakolósdit játszani. Egyáltalán minek is jut eszembe? Szóval akkor óóó, akkor ő Ben halott de mégsem halott tesója lehet! Aha! Aha.
- Ja, akkor te Adam vagy - mondom ki, mintha tényleg ez lenne a neve. Valami a betű meg d betű rémlik.Egyébként nem ő az a csávó, aki nem akart édességet enni velem? Pedig nem hiszem hogy olyan félelmetes cukros néni lennék. Vagy ilyesmi.
És ekkor két és feledjére is rámtörik az ajtót. Mert hát nagyjából sikerül, de mégsem. Kissé feszengve pillantgatok végig a sellős mozaikon a kád előtt, a vizes csempén és a összevissza repkedő habokon.
- Az aurorok mindent túlkapnak... Csak a konyhába akartam kimenni, de persze ezek mindenhol ott vannak... Nem mintha bármi különösebb hasznuk lenne.
Együtt érzően bólogatok. Az aurorok mindenhol útban voltak,mintha csak ottfelejtett goromba oszlopok vagy szobrok lennének, beleakadok folyton.
- És még csak nem is kedvesek. Legalább mosolyognának vagy valami - motyogom, bár egészen biztos vagyok benne, hogy nem igazán érdeklik. A konyhás részre azonban felkapom a fejem. - Óó, a Konyha. Az a legjobb hely. Segtítsek odaosonni? - kérdezem tőle vigyorogva, miközben a srác arcvonásait nézem. - Kifejezetten rutinos vagyok a Konyha felé osonásban - mondom komoly fejjel. Egyébként Ben... vagy Ben tesó végzett tavaly nem? Vagy nem? Oké, összezavarodtam. Bárhogy is legyen, azért ha elballagtak is, szerintem én se bírném ki, hogy ne lógjak be a cuki manókhoz egy jó adag finomságot enni.
Közben megint dörömbölnek az ajtón, mire összerezzenek, és megragadva a srác felsőjének az ujját, hátrébb húzom az ajtó elől, miközben mégis csak benyomakdonak a faragatlan felnőtt bácsik.

[there is bloodin your lies]

there is blood
in your lies


2001. szeptember 26.
style

a vörös kislány

- Ja, akkor te Adam vagy.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Fogalmam sincs, hogy mikor találta ki, hogy így hívnak, fogalmam sincs, hogy... minek is jöttem ide? Merlinre... miért vagyok ilyen szerencsétlen? A dolognak simán kellett volna mennie, erre most itt állok a fürdő közepén. Az éjszaka közepén, ráadásul... Sóhajtok egyet, ahogy kissé laposan lepillantok a lány arcára, de aztán úgy döntök, ráhagyom. Akkor higgye, hogy Adam a nevem. Kit érdekel? Még akkor is, ha ennél bénább nevet keresve se talált volna.
Inkább elhelyezkedem oldalt egy padszerűségen, ahogy az aurorok verni kezdik az ajtót. Csendben maradok, hogy a hangom nem hallatszódjon ki... de persze valószínűleg láttak bejönni, így igazából mindegy. Úgysem úszom meg, mindenesetre hajlandó vagyok remélni és kivárni, hogy mégis. Még ha addig kénytelen is vagyok bájcsevegi a vöröskével... vagy inkább valami ahhoz nagyon hasonlót előadni a ridegre élezett hazugságaimmal.
És még csak nem is kedvesek. Legalább mosolyognának vagy valami - válaszolja, én pedig a falnak biccentem a fejemet. Nem, tényleg nem túl kedvesek... Ezt már megtapasztaltam egyszer a Minisztérium falain belül is. - Óó, a Konyha. Az a legjobb hely. Segtítsek odaosonni? Kifejezetten rutinos vagyok a Konyha felé osonásban.
Kicsit felvonom a szemöldökömet. Szóval egy szabályszegő kis prefi, hmm? Izgi. Persze, ki tudja, még ugyanazok-e a szabályok mint régen? Mintha néha elfelejtkeznék róla, hogy milyen régen is tartoztam ide utoljára tanulóként, pedig olykor ha arra az időszakra gondolok, tényleg úgy tűnik, mintha sose történt volna meg... máskor pedig, mintha csak még mindig az a tizenöt éves kölyök lennék, akinek nem szennyezte a kezét semmilyen bűn.
- Szerintem megoldom... - kezdeném, de ekkor hirtelen hangos dübbenéssel megadja magát a fürdő ajtaja és kinyílik, hogy két aurot alakja azonnal felbukkan a párás helyiségben. Faszodat, Merlin... Felpattanok és előrántom a pálcámat, de egyelőre nem támadok, sőt, rájuk se fogom. Mondtam... kivárok.
- Lépjen hátrébb a kisasszonytól! - szólít fel az egyik auror, mire ártatlannak tettetett képpel felemelem a karjaimat fejmagasságba, és még arrébb is lépek egy kicsit. Pöcsfejek... - Mit keresett a folyosókon az éjszaka közepén?
- Csak levegőzni jöttem ki - rántom meg a vállamat. Persze, ha valamelyiküknek kicsit több esze van, az láthatja, hogy nem egyenruhát vagy pizsamát viselek... - Hetedéves prefektus vagyok, azt hiszem, megtehetem.
A két auror összepillant, de nem veszik le rólam a pálcájuk hegyét. A fenébe, fiúk, ez a legjobb módja egy csavargó kölyök megnevelésének? Nem szép... látványosan kelletlenül kifújom a levegőt, és kissé oldalra hajtom a fejemet.
- Akkor mutassa meg a jelvényét! - kéri végül az egyig, a szám sarka pedig majdnem mosolyra görbül. Upsz, persze, sejthettem volna... Bár igazából egy részem reménykedett abban, hogy vannak annyira ostobák, hogy ez eszükbe se jut.
- A hálókörletben hagyhattam.
Az egyik auror horkan egyet és felém kiált valamit, de ezt már nem várom meg. Hirtelen megcélzom a mellkasát a pálcámmal és hagyom kipattanni onnan az átkot.
- Flipendo! - A robbanással kísért varázslatot sem várom meg, hogy betalált-e. Kacsintok egyet a vöröske felé, csak hogy mégis valami módon kifejezzem a hálához azért nem fogható dolgot, amit érzek, aztán már ki is suhanok az ajtón, hogy aztán egy rögtönzött irányba kezdjek rohanni, próbálva felidézni lelki szemeim előtt a Roxfort egykori térképét. Hallom a hátam mögött az aurorok lépeit és kiabálását... de ez sem akadályoz meg, hogy végre elérjem az alagutat, majd onnan kijutva Roxmortsba hoppanáljak, Elliothoz. A véremben lüktet még az adrenalin, mégis... egy részem nagyon örül, ahogy végre kiszabadulok a Roxfort falai közül. Hiszen annak minden árnyékai egy kis emléket rejt, olyanokat, amikre nem állok készen... És soha nem is fogok.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.