Hamox professzor szobája

A Mágiatörténet teremtől alig két lépésre található fényes, aranypántokkal diszített faajtó mögött, igazi kis kincsesbánya rejlik. Hatalmas térképek függnek a falon, rajta mozgó nyilak jelzik a koboldháborúk idején történő katonai mozgásokat. A padlótól plafonig érő könyvespolcokon régi kötetek kapnak helyet, sokak latin címmel, jelezve az itt élő oktató nagy mértékű szaktudását. Emellett egy mágikus írógép és néhány kézirat hever az asztalon, talán egy készülő mű maradványai?
A hálórész egy kicsi, rendezett helyiség, keskeny ággyal és kevés fénnyel. A házi manók keze munkáját dícsérheti, hogy a szobában állandóan friss, kissé talán fűszeres illat terjeng, ami lágyan keveredik a frissen mosott ágynemű aromájával.

Délibáb, az vagy Te nekem

to: Elliot



2001. szeptember 1.

Hamox meglepődött, mert ahogy elkezdtek beszélgetni, valahogy nem úgy tűnt, hogy Elliot meg van rá sértődve. Jókora önirónia volt abban a válaszban például, amit Elliot az életére tett megjegyzésre válaszolt. – Hát ahhoz én is túl érzékeny vagyok – mondta meglepő őszinteséggel, mire Dawson egy minutumra elmosolyodott. Legszívesebben azt felelte volna erre, hogy akkor változtass rajta, de nem akart okoskodónak tűnni. És különben is, semmi joga nem volt hozzá, hogy beleszóljon Elliot életébe. Akkor sem volt, amikor ott volt a házában a nyáron, és most sincs.
Amikor Averyre terelődött a szó, Elliot továbbra is ironikus hangnemben folytatta a csevegést.
– Igen, de ne aggódj, nem vette fel az órádat, szóval nem kell kivételezned vele – mondta már-már szemtelenül, és Dawson erre már nem tudta megállni, hogy szélesen el ne mosolyodjon. – Gondolom sejted, hogy a kivételezés amúgy sem vall rám… - nézett félig megrovó, félig játékos tekintettel Elliotra. Láthatóan kezdtek feloldódni egymás társaságában, és egyre kellemesebben érezte magát ebben a helyzetben a professzor is. Örült neki, hogy nem tévedt erre egyelőre egy auror sem, és nem kell magyarázkodniuk, hogy mit keresnek itt a folyosón, amikor a diákoknak lassan a hálókörletükben, vagy legalábbis a klubhelyiségükben, a tanároknak meg a szobájukban volna a helye.
Dawson kíváncsian hallgatta Elliotot, amint a fiáról beszélt. Nem tudta nem észrevenni, hogy milyen meleg szeretet csendült a hangjában, és milyen büszkeség csillant a szemében, miközben róla mesélt.
- Hmmm… Noah… Nagyon szép név – mondta őszintén, s azon gondolkodott, mit is kéne reagálnia az „exem” megjegyzésre, de nem jutott eszébe semmi. Egy szakítás, vagyis jelen esetben válás nagyon nehéz és fájdalmas dolog. Csak kellő empátiával lehet róla beszélni, és úgy érezte, nem lenne őszinte, ha most kinyilvánítaná részvétét azaz sajnálatát. Hiszen cseppet sem sajnálta a helyzetet.. épp ellenkezőleg. És ez az érzés nagy eséllyel tisztán látszott a szürkéskék íriszekben, ahogyan Elliotot figyelték.
– Egyébként jól vagyok, csak egyre inkább kezd az életemből hiányozni a stabilitás… - tette hozzá még a férfi, amire Dawsontól egy halk hümmögésen túl, mindössze ennyire futotta válaszként.
- Megértelek… Én is nagyon értékelem, hogy végre újra rendezett lesz az életem a Roxfortnak köszönhetően.
Tényleg hálás volt, amiért a Godrik után ismét rendszerezett életre nyílt lehetősége azáltal, hogy itt fog tanítani. Jól tudta, hogy a diákok kedvéért össze fogja szedni magát és remélhetőleg a legjobb formáját hozza majd. Annak pedig különösen örült, hogy a sok feladat eltereli majd a figyelmét a magánéletéről… Legalábbis ebben bízott, amíg:
– Nem mutatod meg az irodádat? – lépett hozzá ismét közelebb Elliot, majd olyan szorosan karolta át, hogy Dawson ereiben meghűlt a vér. Egy szívdobbanás talán ki is maradt, annyira megrészegítette Elliot illata.
- Khmm – krákogott mérhetetlen zavarában. – De… legyen… - lépett hátra egyet, mint valami üldözött vad, aki attól tart, hogy menten levadásszák. Megindult a szobája felé, ami már alig ötven méterre volt, majd menet közben ennyit mondott még: - De csak öt percre…
Aztán mikor elérték az ajtót, a pálcája után nyúlt és a lezáró varázsigét visszavonva egy pálcaintést követően benyitott az ajtón. Ha Elliot is bent volt, bezárta az ajtót, nehogy bárki meglássa őket. Két-három lépést tett, majd megtámaszkodott az íróasztalán, amin egy régi családi kép kapott helyet bekerezve. A képen ő, Cecilia, és a kis Dalton integetett mosolyogva. – Ő a fiam, Dalton – jegyezte meg, a képre pillantva. – Itt még csak hat éves volt… - mondta nosztalgikusan.
– Nemrég múlt húszéves. A Godrikra jár – tette még hozzá. Örült, hogy a fia képe volt az első, amit megpillantott az irodájában. Talán ez segít, hogy ezúttal összeszedettebb tudjon maradni Elliot társaságában. Egyelőre az ajtót sem zárta be varázslattal ugyanezen okból. Szerette volna megőrizni a hidegvérét, hogy az ösztönei ne vegyék át az irányítást a józan esze felett. Fontos volt számára, hogy végre tisztán lásson Elliottal kapcsolatban.
- Ezek szerint végleg vége a házasságodnak? - tette fel részvéttel teli hangon mégis az eddig halogatott, kíméletlen kérdést.

megint mi
- az iroda -


Dawson
2001. szeptember 1.
este

outfit

Valahogy éreztem, nincs gond. Éreztem, hogy szép lassan feloldódik Dawson a társaságomban, talán jót tett neki, hogy kicsit elszórakoztam vele… vagy csak látta, nekem aztán nem jelent gondot vele úgy elbeszélgetni, mielőtt szószerint lepattintott. Valahol megértettem őt. Tisztában vagyok az életem milyenségével, a tulajdonságaimmal. Sok tudok lenni, ha valaki nincs erre edződve. Dawson valószínűleg nyugodt, kiegyensúlyozott életét élt a feleségével és a fiával, s ezt megőrizte a szeretett nő halála után is. Én ennek a szöges ellentéte voltam, vad, szenvedélyes, sokszor dacos és engedtem mindenben az érzéseimnek. Ezért hát, ha valamit akartam azt olyan módon éltem meg, ahogy csak tudtam. Ha akartam volna, hát a földre vetve magam bőgök a házasságom romjai felett… de mindezek ellenére egy dolgot mindig tudtam: erősnek kell lennem. Ez volt a jelszavam, egy olyan mondat, ami állandóan megcsendült a fülembe, ha az érzéseim kezdtek úrrá lenni rajtam és úgy hittem, nem bírom tovább. Valójában ez a néhány szó tartott életben a válás után, a tény után, hogy sosem lesz az a családom, amit megálmodtam… vagy éppen akkor, amikor éhezve ücsörögtem huszonévesen egy európai rengeteg közepén és vártam, hogy mikor csap le rám a vég. O’Mara, erősnek kell lenned! A hang újra és újra ismételte, de már vele is dacoltam volna, hiába volt a saját érszem.
– Gondolom sejted, hogy a kivételezés amúgy sem vall rám… – Elmosolyodott. Ez pedig olyan sármossá tette, hogy a szívem szinte olvadozni kezdett. Bassza meg, hogy lehet ilyen jó képű? Persze nem tudtam, mennyi évvel idősebb nálam, de őszülő tincsek és a szemében csillogó élettapasztalat elárulta, hogy több, mint tíz évvel. Valahol ezt is olyan őrülten szexinek találtam… okosabb, erősebb volt nálam bizonyára minden téren.
– Miért? Te tudsz szigorú lenni? – billentettem oldalra a fejem. Őszintén szólva, velem szemben aligha volt eddig szigorú Hami… pedig egy részemnek tetszett volna. Szerettem, ha valaki megpróbál irányítani, annak ellenére is, hogy nem sok esélye van rá.
Amikor megdicsérte Noah nevét, csak biccentettem köszönetképpen, elvégre én választottam azt. Nem azért, mert nekem ez lett volna a vágyam, én Arthurnak neveztem volna el, de az adott körülmények között ez a második helyre csúszott. Nem is tudom… csak imponálni akartam Nat Izraelben élő rokonainak. Azt hittem, ezzel majd ők is jobban a családban érzik magukat és lesznek végre Natnak igazi szülei is. Így utólag minden erőfeszítés olyan feleslegesnek tűnt, még ha a történtek ellenére is azt akartam, hogy boldogan alakuljon az élete. Csak valahogy sejtettem, hogy majd lelép külföldre, mint már annyiszor ígérte és magával viszi a fiamat… a valószínűleg egyetlen vérszerinti gyerekemet, aki valaha lesz. Azt nem bántam ezek fényében, hogy Dawson a további részleteket nem feszegette… bár ki tudja, még mit hoz ez az este.
– Megértelek… Én is nagyon értékelem, hogy végre újra rendezett lesz az életem a Roxfortnak köszönhetően. – Nem lepett meg, hogy rendezettségre vágyott. Ő egész egyszerűen olyan típus volt, akihez ez illet. Nem is értettem, mit látott meg bennem, a kétlábon járó káoszban annak idején… de azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Valószínűleg nálunk is ez lehetett.
Meglepett, hogy beleegyezett az irodalátogatásba. Nem igazán tudtam eldönteni mi jár a fejében, már azon kívül, hogy némi szexuális feszültséget éreztem felőle, amit nagyon próbált elnyomni. Ezen nem csodálkoztam. Akármennyire is lepattintott, volt közöttünk ez a valami. Ez a valami, ami elég erősen lüktetett most is, engem részemről felizgatott, de Dawson nem akart engedni neki.
– De csak öt percre… – tette hozzá aztán.
Csak megköszörültem a torkomat és ennyit böktem oda válaszként: – Azt majd meglátjuk…
Az iroda pont olyan volt, mint Dawson. Rendezett, intellektuális. Egyszóval minden, ami én nem voltam. Szinte éreztem, hogy ezek a dolgok rám nehezednek, de cseppet sem zavaróan, hiszen inkább izgalommal töltött el a helyzet. Figyeltem, ahogy odalép az íróasztalhoz és megtámaszkodik a családi fotó mellett, én pedig kerestem valami ülőalkalmatosságot vele szemben és ledobtam magam. Nem érdekelt mennyi a távolság közöttünk. Ledobtam a nyakkendőmet és kipattintottam pár gombot az ingemen, hogy ne diáknak, hanem felnőtt férfinek kezdjek tűnni. Ujjaimmal finoman beletúrtam a hajamba, míg Dawson a családjáról… pontosabban a fiáról kezdett beszélni.
– Ő a fiam, Dalton – magyarázta. – Itt még csak hat éves volt… – A képre pillantottam, láttam rajta, hogy nem friss darab. Vajon nekem is lesz majd ilyenem Noah-ról? Lesz még gyerekem, aki rá kerülhet egy ilyen fotóra? Tudtam a választ, de nem akartam rágondolni. Inkább csak irigykedtem, mert Dawsonnak megadatott az, hogy családja legyen. Még ha a feleségét el is vesztette, átélhette ezt a csodát, gyanítom nem két éven keresztül. – Nemrég múlt húszéves. A Godrikra jár.
Elmosolyodtam halványan. Éreztem a hangján milyen büszke, így felálltam és odasétáltam elé. Csak a mellkasára fektettem a tenyeremet és kicsit megpaskoltam a szíve felett: – Büszke lehetsz rá. – Feleltem őszintén. Engem kicsaptak a Roxfortból, sokszor azt gondoltam, hogy a tanulástól nem lesz több az ember és egy darab papír semmit sem ér… de valójában minden egyes gyereknek, aki valaha az apjának nevezett– Avery, Ada, Kis Nat és feltehetően majd Noah –, azt kívántam, hogy ez adasson meg neki. Ne kelljen tizenéves kikerülni a vakvilágba, hogy aztán az éhenhalással, a faggyal és rosszarcú emberekkel dacoljon.
– Ezek szerint végleg vége a házasságodnak? – kérdezte Dawson, mintha a korábban elhangzott „exem” kifejezés tovább magyarázatot igényelne. Nem igényelt az semmit és aligha változtak a tények a júniusi találkozásunk óta. Annyi volt csupán a különbség, hogy akkor még sebezhetőbb voltam… és mivel ellökött, én könnyen csábultam vissza időnként Nat karjai közé, hogy aztán újra pofára essek. Már rég tudtam, hogy annak vége, csak próbáltam Elliotosan dacolni az élettel, kitartani amellett, amiről úgy gondoltam, hogy akarom. De igazából azt már nem akartam, ami lehetett volna…
– Igen. – Sóhajtottam és elfordultam tőle. – Részemről vége, ez biztos. – Felemeltem a kezem, hogy lássa, már a gyűrű sincs rajtam. Legutóbb talán még hordtam, amikor ott volt a Suttogóban, a fene sem emlékszik. Nem akartam többet beszélni egy olyan dologról, amit magam mögött hagytam, mert így volt.
Eddigre már annyira közel voltam Dawsonhoz, hogyha kicsit jobban kihúzom magam, ajkaimmal elérem az övéit. Nem erőltettem én semmit. Ha nem akarta, hát foghatta volna a karomat, hogy aztán kidobjon ebből az irodából. Én viszont szívem szerint nem távoztam volna egész éjszaka. Tudom, hogy ő kicsit tartott ettől, mert elég szabályszerű ember… de most őszintén? Kit érdekel, ha hajnalban szököm meg vagy most éjszaka? A hajnal még biztonságosabb is lenne sok szempontból.
– Hadd maradjak még… – suttogtam az ajkai felé.

Délibáb, az vagy Te nekem

to: Elliot



2001. szeptember 1.

A "tudsz szigorú lenni?" megjegyzésre csak némán, szigorúan nézett Elliotra, hogy érezze, a válasz bizony igen. Tanárként nem egyszer kellett nagyon komoly szigort mutatnia, hogy egy-egy kezelhetetlen hallgató tiszteletét elnyerje. Bizony volt, aki csak az erőből, a dominanciából értett, és bármennyire is távol állt tőle kezdetben ez a fajta viselkedés, az erőfitogtatás, idővel rá kellett jönnie, hogy vannak helyzetek, amikor muszáj alkalmaznia. Nos erre mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt… Elliot is előszeretettel „szemtelenkedett” Dawsonnal, így az sem volt kizárt, hogy vele szemben is szigorúságot kell gyakorolnia. – Azt majd meglátjuk… - szólt vissza rögtön a férfi, de Dawson egyelőre ezt még nem vette fel. Több kellett ahhoz, hogy kihozza a sodrából a professzort. Egyelőre a számára oly szeretett és fontos fiáról ejtett szót, és jól esett neki, amikor Elliot oda jött hozzá és azt mondta:
- Büszke lehetsz rá. Hamox erre hálásan bólintott, majd Elliot családjára, jobban mondva, férjére terelte a szót. Ahogy elhangzott a válasz, hihetetlenül megnyugodott és egyfajta bizsergés áradt szét a testében. Közben nagyon is bűntudata volt, amiért így örül annak a fordulatnak, ami Elliotnak láthatóan annyi fájdalmat okozott. Sajnálta a dolgot, de érezte, hogy őszintétlen lenne  a részéről, hogy ezt ki is mondja, így inkább csak annyit reagált.
– Hogy bírod? – kérdezte részvéttel teli hangon. Át tudta érezni, mennyire nehéz lehet együtt élni a tudattal, hogy az ember a számára legeslegfontosabb személlyel többé nem tartozik össze. Sértettség, fájdalom, bűntudat, kudarcérzés, csalódottság… Ezek mind-mind ott bujkálhattak most Elliotban, miközben elfordult tőle. Végtelenül sajnálta most a férfit, de tudta, nem segíthet a mindezen, nem enyhítheti kínját. Aztán egy hosszú pillanat után Elliot közelebb lépett hozzá és az ereiben egy pillanat alatt forráspontig forrósodott a vér. Hamox alapvetően egy végtelenül türelmes személyiség volt, kivéve persze, ha az ösztönei átvették felette az uralmat, ahogy az Elliottal a nyáron kétszer is történt. De most elhatározta, hogy tartani fogja magát, bármi lesz, nem fog az irodájában az első napon egy illegálisan a kastélyban tartózkodó férfival hemperegni. Nem és kész… Nem és kész… Nem és…  
– Hadd maradjak még… - suttogta az ajkai felé Elliot, s ebben a pillanatban elvesztette az önmagával vívott csatát. Pálcájával gyorsan az ajtó felé intett, hogy mágikus úton zárja le az ajtót, majd két kézzel megragadta Elliot arcát és hosszan, vággyal telve megcsókolta. Egy végtelenül hosszú pillanatig tartott ez a csók, semmiképp sem akarta elereszteni a férfit. Talán soha nem is eresztette…. Végül ennek a pillanatnak mégis vége szakadt, s Hamox mosolyogva duruzsolta Elliot fülébe, miközben nagyon szorosan ölelte őt:
- Rendben.. de ugye tudod, hogy nem aludhatsz itt? - kérdezte élcelődve.

megint mi
- az iroda -


Dawson
2001. szeptember 1.
este

outfit

16+
enyhén szexualizált

Egy részem megkérdőjelezte, hogy valóban jó lesz-e ez a beszélgetés. Valóban újra ki kéne-e térni az érzéseimre és, lehetek-e egyáltalán őszinte. Nem azért, mert Dawson nem volt veszettül jóképű és talán a szigorú nézésen kívül másmilyen szigorra is képes. Ezek kétségtelenül vonzóak voltak. Egyszerűen csak féltem, hogyha őszinte vagyok megint megszabadul tőlem és azt szűri le, szerelmes vagyok az exembe. Nem tudom mi voltam abban a pillanatban, ott az irodájában… nem tudom és nem is akartam tudni azokat az érzéseket. Nem gondoltam rá. Inkább ürességet éreztem, semmint szerelmet vagy hiányt. Csend volt körülöttem. Avery nélkül pedig csak még nagyobb, még fojtogatóbb csend lesz.
– Szerinted hogyan bírom? – kérdeztem vissza, csakhogy kitérjek a válasz elől, s játékos kacsintással léptem közelebb hozzá. Nem tudom miért, de a közelében felforrt az ereimben a vér. Hatással volt rám… túlzottan is nagy hatással. Megremegett minden tagom, de neki ezt egyelőre nem mutattam. Csak megérintettem, hagytam, hogy a testem szinte magától mozduljon közelebb hozzá, mint amikor varázstárgyakat kutattam. S közben ott volt a kétség: vajon kitesz-e az ajtón? Vajon elküld-e megint? Mégis azt kértem, hogy maradhassak, finoman lehelve az ajkaira a szavakat, de nem érintve.
Ahogy kattant a zár, olyan volt, mint egy győzelmi induló első üteme. A folytatást pedig a testeink közös rezgése, ajkaink hosszú, elnyújtott játéka jelentette. Hova tartott ez megint? Ki tudja… én csak akartam őt, hevesen, szenvedéllyel. És ahogy mondani szoktam, amit akarok, akkor már-már úgy tekintek, mintha a sajátom volna. De Dawsonnál ez még sem működött teljesen. Túlságosan a maga ura volt, mint ott a Suttogóban, amikor egész egyszerűen tett egy lépést hátra.
A csók végén csak szorosabban simultam hozzá. Ajkaimat finoman az arca élén futtatva végig, néha-néha a számban érezve a puha szőrszállakat. Szerettem ezt az érzést, furcsán intim volt.
–  Rendben.. de ugye tudod, hogy nem aludhatsz itt? – kérdezte, én pedig éreztem a lélegzetét a fülemen. Nem akartam válaszolni, meg akartam kapni és igenis bizonyítani, hogy itt aludhatok. Miért ne tehetném? Csak azért, mert nem kértem engedélyt a belépésre? Vagy azért, mert Dawson úgy döntött? Valójában elég tehetségesen tudtam a magam javára fordítani a dolgokat… és róla még nem derült ki, tényleg erősebb-e nálam bármilyen téren… na nem, mintha sejtésem nem lett volna róla. Áradt belőle a férfias erő, ami rám nem nagyon volt jellemző.
– Miért is nem? – kérdeztem. A hangom szenvtelen volt, már-már annyira, mintha egy taknyos kölyök kérdezne vissza a tekintetes professzorától, mikor az rendre utasítja.
Talán válaszolt, talán nem, nem érdekelt, mert én a nyakát csókoltam szép lassan. Aztán az inge anyagán végig a hasafelé, hogy aztán térdre ereszkedve játszak el az övcsatjával. Éreztem, ahogy a sérült lábam szinte roppan egyet a mozdulattól, majd a fájdalom egy másodperccel később már nem is számított. El akartam kényeztetni, hogy most ne dobjon ki… ne küldjön el… legalább ma este ne… Persze ellökhetett, magához vonhatott, de ha nem, akkor készen álltam olyan gyönyörben részesíteni csupán az ajkaimmal, amiben még nem volt része talán.

Délibáb, az vagy Te nekem

to: Elliot



2001. szeptember 1.

Látta Ellioton, hogy nagyon fájnak neki a történtek, annyira, hogy talán nem is meri még igazán átérezni az égető kínt. Meg tudta érteni… Biztosan nagyon fontos lehetett számára a volt férje, és az élet, amit közösen felépítettek. – Szerinted hogyan bírom? – álcázta ügyesen, kacsintással lelkiállapotát Elliot, s Dawson ezek után inkább nem feszegette a kérdést. Nem akarta megforgatni a kést a férfiban. Hamarosan átszakadt a gát, ami kettejük között feszült, és Hamox teljesen átadta magát a vágynak, amit Elliot iránt érzett. Úgy csókolta a férfit, mint talán még soha senkit… Olyan volt számára a csókja, mint oázis a sivatagban. Magához húzta szenvedéllyel, és lágyan beletúrt a hajába. Mikor ajkaik szétváltak, Elliot a nyakától indulva egészen a hasáig csókolta a bőrét, s ebbe a professzor ismét tetőtől talpig beleborzongott.
- Miért is nem? – visszhangzott az előbb feltett kérdés Dawson fülében, amire semmilyen jó választ nem tudott adni ebben a pillanatban. Jó, persze ott volt a szabályzat, amit nem akart már az első napon felrúgni, de elég nevetséges lett volna most ezzel jönni. Így inkább csak egy mély sóhaj hagyta el ajkát, ahogy élvezte Elliot érintését. Mikor aztán a férfi letérdelt, s az övcsatjával játszott, Dawson behunyta a szemét, hogy teljesen átadja magát Elliotnak, ám még mielőtt erre lehetőség nyílt volna, váratlanul a felesége arca jelent meg előtte.
- Cecilia – suttogta, s sokkot kapva tolta finoman arrébb Elliotot, hogy pár lépéssel arrébb lépve zihálni kezdjen. Megtámaszkodott a falban és még mindig csukott szemmel megcsóválta a fejét. Csak pár pillanat után nyitotta ki.
- Kérlek, ne haragudj… Csakis én tehetek róla - nézett most ismét az asztalon álló családi képre.
- Nem vagyok kész erre, ami közöttünk van… - magyarázta szomorúan. Legbelül érezte, hogy Cecilia megértené őt, s valószínűleg idővel Dalton is elfogadná, hiszen ha jól tudta, fiának nem voltak előítéletei a meleg szerelemmel szemben, mégis tudta, hogy nagyot csalódna benne, ha egy nálánál jóval fiatalabb férfit mutatna be neki új párjaként. Borzasztóan őrlődött most a vágy, s talán szerelem miatt, amit Elliot iránt érzett, de képtelen volt igazán átadni magát ennek a szenvedélynek. Valami visszahúzta. Most jött csak rá arra, hogy nyáron szinte kapva kapott az alkalmon, hogy ne valósulhasson meg kettejük viszonya… S az első adandó alkalommal kihátrált a bimbózó kapcsolatból, hogy visszatérjen biztonságos és tiszteletreméltó életéhez, amiben önnön gátjai miatt nem kaphatott helyet vonzalma Elliot iránt.
- Nagyon sajnálom – nyögte még remegő hanggal, és szinte érezte, ahogy keserűvé válik szája íze a bűntudattól. Szíve szerint vigasztalóan megölelte volna Elliotot, de tudta, hogy valószínűleg oly mértékben megbántotta most, és gázolt bele a férfi önérzetébe, hogy az utolsó dolog amire most vágyott, az ő érintése. Újra és újra felmerült benne, hogy rosszul cselekszik, de képtelen volt másként tenni. Tudta, soha nem bírna Dalton csalódott szemeibe nézni, ha fény derülne az igazságra vele kapcsolatban.

megint mi
- az iroda -


Dawson
2001. szeptember 1.
este

outfit

Mi a szar? Ez futott át az agyamon, mikor ott térdelve előtte, majdnem a számba véve meghallottam azt a nevet. Éreztem, ahogy lezsibbad mindenem egy pillanat alatt és csak nagyokat pislogva bámultam fel rá. Azonnal elhúztam a kezemet tőle, még csak tolnia sem kellett igazán.
– Hát így sem szólított még senki… – nyeltem egyet. Hiába tolt el, nem kifejezetten mozdultam el a földről. Ő helyettem is odébb lépett. Én csak hagytam, hogy a zsibbadt érzés elérje az agyamat. Éreztem, hogy hatalmasokat pislogok, mint valami kisgyerek, aki nem érti, amit a szülei magyaráznak neki. Nem tudom mit hittem… de komolyan. A nyári alakítása után, ahol egy kisebb drámát adott elő, mert nem akartam vele komolyabban gondolkodni… erre ideböki nekem a halott felesége nevét. Ez a tipikus eset volt annak, mikor valaki saját ellensége. Hát én nem akartam a magam ellensége lenni. Nem volt szükségem még egy Nathaniel Forestre az életemben. Elég volt az a hisztéria, amiben akárhogy akartam is, nem tudtam elég jó lenni.
Nagy nehezen felkászálódtam a földről. A tenyeremmel végig simítottam a fájós lábamon, hogy visszadörzsöljem bele az életet. Húzz el inkább innen, de mocsok gyorsan… – közölte a hang, mintha nem tudnám magamtól, hogy mi is a dolgom.
– Kérlek, ne haragudj… Csakis én tehetek róla – magyarázta, de nem igazán néztem rá. Ez lett volna az első ilyen? Nem. Elegem volt. Nem akartam halottakkal harcolni. Nem akartam Reagannel vagy Ada anyjával küzdeni… vagy éppenséggel ezzel a Ceciliával. Már gyűlöltem, hogy mindig én vártam, én voltam türelmes. Hát kurvára nem akartam várni, míg Dawsonnak kényelmes vagy jó. Az egész életem egy kibaszott várás… legalábbis mióta visszatértem Londonba. Hát nem lehetek boldog? Hát nem lehet engem szeretni?
– Nem vagyok kész erre, ami közöttünk van…
Mélyen szívtam be a levegőt, hogy ne közöljem a sértettségem a lehető legundorítóbb szavakkal. Nem haragudtam… azt túlzás lett volna állítani, de nem is értettem, ami történik. Nyáron még sürgetett, kénye-kedve szerint letepert, most meg… mikor végre azt kapná, amit követelt, nem jó. Komolyan mondom, ha eddig a nőkön nem igazodtam ki, hát akkor most már a férfiakon sem… vagy úgy amblokk az embereken.
– Nagyon sajnálom.
Hátat fordítottam neki és elkezdtem a ruháimat igazgatni. Egy kicsit meggyűrődött, ahogy letérdeltem elé… totál feleslegesen.
– Mit sajnálsz, Dawson? – kérdeztem és hosszan kifújtam a levegőt. Nem haragudhattam rá, ez az ember totál ki volt készülve lelkileg. Igazából én is sajnáltam valamit: őt. – Szerintem magadat kéne. Ugyanis jelen pillanatban a saját boldogságod útjában állsz. Egész életedben egy halott miatt akarsz keseregni? A feleséged lefogadom csalódott lenne, ha ezt tudná. – Tettem hozzá és felé fordultam. Éreztem a gombócot a torkomban, mint mostanában annyiszor. Újabb csalódás, újabb semmi. Meglephetett volna, de valahogy olyan furcsán viselkedett egész eddig, hogy nem különösebben éreztem azt a nagy sokkhatást. Bár, hogy a felesége nevén szólított azért eléggé odaütött… de a közelében sem volt annak, mint amikor elhagytam Natot.
– Egy valamit megtanultam az elmúlt tizenakárhány évben. Hogyha elengedem a dolgokat, amik újak és megijesztenek, akkor talán sosem leszek boldog. – Mondtam és Fraser jutott eszembe, ahogy egymásba gabalyodtunk abban a klubban. Vele is volt kémia, nagyon is, de megijedtem, mert fiatalabb volt nálam sokkal… nagyon-nagyon sokkal. Talán ezért is mentem most ebbe bele jobban. De végül is Dawson nagyszerű szövege ráébresztett arra, hogy nem fogok olyan után futni, akinek csak egy-két dugás vagyok. – Egy dologra nem vagy kész. Felvállalni önmagad.
Az ajtóhoz léptem és a kilincsre tettem a kezemet. Még visszanéztem rá és szinte beleszakadt a szívem, hogy ilyen helyes, ilyen férfias… én meg feladom. Végül is Forestet is feladtam, hát őt sem lesz sokkal nehezebb. Vele még csak le sem éltem éveket.
– Vigyázz a lányomra… kérlek… – tettem hozzá, majd kinyitottam az ajtót varázslattal. – Legyen boldog életed… – Léptem ki a folyosóra, kicsit a könnyeimmel küzdve. Sokat láttam kettőnkbe, de igazából csak behülyítettek megint. Megszokhattam volna. Sajnáltam ezt a szerencsétlen embert, akinek csak a karját kellett volna kinyújtania, hogy az élete hátra lévő részében képes legyen még szeretni. Ehelyett a merev szabályszerűséget választotta… elkeserített a tudat, hogy ezen megy keresztül és én küzdelem helyett otthagytam. De már túl sokat küzdöttem. Egyszer már küzdhetett volna valaki értem is, nem pedig ellenem…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Délibáb, az vagy Te nekem

to: Elliot



2001. szeptember 1.

Tudta, nagyon jól tudta, hogy innen nincs visszaút. Ha kimondja azokat a szavakat, amiket kimondott, örökre elveszíti Elliotot. De… ötvenöt évet élt le úgy, hogy egy bizonyos valakinek hitte önmagát, bizonyos vágyakkal és eredményekkel… A környezete elismerte, felnézett rá… a diákjai mindig kötődtek hozzá és szerették… Igen… szerették… – Mit sajnálsz, Dawson? – tette fel ebben a pillanatban a magától értetődő kérdést Elliot.
- Azt, hogy… gyáva vagyok – válaszolta egy hosszú sóhajjal pontot téve a mondat végére. Igen, gyáva volt. Gyáva volt felrúgni azt az életet, amit közel hat évtizede tudatos munkával épített fel. Nem tudta volna mindezt elengedni csak azért, hogy… szeressék? Hogy boldog legyen újra? Hogy önmaga lehessen? Hogy kiteljesedhessen? Hogy izgalmas, őszinte, igaz élete legyen? Nos, igen. Mélységesen szégyellte magát ebben a pillanatban, s bár Elliot sem nézett rá, most Hamox miatt sem találkozhatott volna a tekintete, a férfi ugyanis egyfolytában az ajtót bámulta. Legszívesebben ő menekült volna most el ebből a helyzetből, újra. Ahogy nyáron is. De nem menekülhetett. Most már ez volt az élete. A tanítás, a Roxfort, a fia. És ebbe az egészbe sehogyan sem illett bele Elliot. Legalábbis Dawson szerint nem. Amúgy gond nélkül beleillett volna… ez kétségtelen. A szakma talán csúnyán nézett volna rá, amiért egy húsz évvel fiatalabb férfit szeret, és eleinte igen, Dalton is értetlenül állt volna apja változása előtt, de aztán… megbékélt volna. A diákjai pedig ugyanannyira ragaszkodtak volna hozzá, ez szinte kétségtelen. A most felnövekvő generáció ugyanis sokkal, de sokkal elfogadóbb volt, mint Dawson fiatalkorának idejében. Kósza kérdésként felmerült Dawsonban, hogy mi lett volna, ha annak idején elmondja az apjának, hogy megcsókolt egy mardekáros diákot az üvegház mögött? Hát… Valószínűleg kitért volna a hitéből, igen.
– Szerintem magadat kéne. Ugyanis jelen pillanatban a saját boldogságod útjában állsz. Egész életedben egy halott miatt akarsz keseregni? A feleséged lefogadom csalódott lenne, ha ezt tudná – mondta sértetten Elliot, s Dawson ebben a pillanatban sem mert ránézni. Csupán fejét csóválva makogta: - Igazad van…
– Egy valamit megtanultam az elmúlt tizenakárhány évben. Hogyha elengedem a dolgokat, amik újak és megijesztenek, akkor talán sosem leszek boldog. Egy dologra nem vagy kész. Felvállalni önmagad.
Dawson szótlanul bólintott, de mostmár ránézett Elliotra. Tekintetében fájdalom és megbánás tükröződött. Úgy érezte most magát, mint a sóbálvánnyá bűvölt ember, aki lépni akar, de képtelen megmozdulni. Saját maga rabjává vált ebben a pillanatban, ami borzasztóan fájdalmas volt. Mélységesen szörnyen érezte most magát, hisz tisztán látta a fekete íriszekben, hogy mennyire megbántotta Elliotot. Akaratlanul. Mert ő az utolsó pillanatig, Cecilia „megjelenéséig” hitt abban, hogy boldog lehetne Elliottal… és most a saját boldogsága útjába áll, mert retteg… Retteg attól, hogy felvállalja, aki.  
– Vigyázz a lányomra… kérlek… – nyitott ajtót közben a férfi. – Legyen boldog életed… – lépett ki szomorúan, s Dawson halkan csak ennyit mondott búcsúzóul:
- Vigyázok! Neked is… megérdemled… - majd összetörve rogyott le a székre. Kezével végigsimított az asztalon, és arcát a kezére fektetve zokogni kezdett. – Jobbat érdemelsz – sírt fájdalmasan, hisz jól tudta, talán soha még egy ilyen esély nem kopogtat be az életébe, hogy boldog lehessen a felesége halála után újra.

Én is köszönöm!