Loch Ness

[⌘Érdekes eset⌘]

⌘Érdekes eset⌘

☾ 2003. 09. 05. ☽

FLor megfogta a kezem kissé felszisszentem, de jól esett. Lassan vissza tértem az élők közé és egyre jobban voltam.
– Azt hiszem… elég nagy bajban vagyunk… – hallottam meg amit dünnyögött Flor.
-Ha vissza érünk takarodó előtt nem leszünk bajba talán...- Átfutott az agyamon, hogy mennyi büntető munkánk lesz ha ez kiderül, bár még nem rég lett véga a tanításnak, úgy hogy van időnk, nem annyi mint a tenger de van...
– Hogy megyünk vissza…? –Kérdezte tőlem, sok gondolat futoot át az agyamon még a kviddics is..
-Kviddics!!- kiáltottam fel, majd gyorsan végig futott az agyamon, egy opció ami hátha segített. Bár még nem akartam vissza menni majd elég lesz este.
- Tudod vannak seprűk a roxfortba, és ugye az enyém is ott van.. Ha ide hívnád? Te már varázsolhatsz itt, nem? De mielőtt még megtennéd nézzünk körbe, úgyse fogunk egyhamar újra itt lenni. - Aztán egy ideig csendben voltunk, én agyaltam még és eszembe jutottak a vonatok... de az is több óra, a gondolatomat egy nagy loccsanás szakította félbe.
– Ez mi volt?! –Kiálltott fel. Majd  előrántotta a pálcáját és maga mögé húzott- Maradj mögöttem!- Ez a Nessy volt, tuti ő volt, félre toltam Flort és megindultam a sziklák felé, hogy jobban belássam a tavat, rengeteget olvastam róla és én még nem készültem vissza menni, ha a Bátyám nem jött szóltam neki.
- Flor gyere már, ne legyél ilyen ijedős, végre megleshetjük Nessyt gyere de hallkan!- Csitítottam, le ha esetleg trappolva jött volna - Mielőtt a külsőd miatt aggódnál, már mindegy mindketten tiszta sár vagyunk, de legalább nem érez meg minket a lény-   Csillogtak a szemeim megfeledkeztem még a tenyeremről, kissé megláttam egy nagyobb sziklát amire ha felmászunk a eleje eltakar minket. Közben mikor ránéztem a vízre csak egy v alakú vízsodrást láttam legalábbis annak a maradványát, ami végképp felpörgetett.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette

Egy kicsit görcsbe állt a gyomrom, ahogy végig néztem Henriette-en. Persze, hogy anyám annyira ki fog készülni, amiért őt is belerángattam ebbe az egészbe… ráadásul hoppanálni sem tudok, hogy csak úgy visszamenjünk Roxmortsba. Idén terveztem feljelentkezni a vizsgára, amikor majd megint lehetővé teszik a diákoknak.
– Ha vissza érünk takarodó előtt nem leszünk bajba talán... – jegyezte meg csendesen. Hát igen, ez így biztos, de innen gyalog is napokra lehet a Roxfort. Oké, egy tónál vagyunk… ami lehet a Loch Ness, vagy bármelyik másik full ugyanolyan skót tó… vagy ír. Éppenséggel arra is elég sok volt. Fogalmunk sem lehetett, hogy vagyunk. Azért ilyen sokat nem utaztunk a családdal.
– Kviddics!! – kiáltott fel a húgom. Erre viszont még össze is rezzentem. – Tudod vannak seprűk a roxfortba, és ugye az enyém is ott van.. Ha ide hívnád? Te már varázsolhatsz itt, nem? De mielőtt még megtennéd nézzünk körbe, úgyse fogunk egyhamar újra itt lenni.
Már éppen válaszra nyitottam a számat, mikor hangos, csobbanó hang jött a tó felől. Odakaptam a tekintetemet és a hullámok azt sejtették, hogy valami hatalmas merült éppen alá. A sziklák között a lábaim felé is megindult a víz. Nem léptem félre, engedtem, hogy eláztassa a használt, de viszonylag jobb állapotban lévő cipőmet.
– Szerintem túl messze vannak azok a seprűk, de a tótól inkább gyere hátrébb. – Mondtam és előre szegeztem a tiszafa pálcámat. Akármi is volt a tóban, szerettem volna felkészülni a támadásra. Nem hittem a tóban lakó szörnyekben, azok mugli mesék voltak… de egyszer valaki mondott valami olyasmit, hogy egy sárkányféleség vagy egy hatalmas kelpi lakik ezekben a vizekben. Egyikkel sem akartam, hogy találkozzunk.
Henriette persze máris a fejébe vette, hogy megmássza a sziklákat, úgyhogy kénytelen voltam utána menni.
– Flor gyere már, ne legyél ilyen ijedős, végre megleshetjük Nessyt gyere de hallkan! – Mondta csitítva. Azért ennyire hangosan nem mentem… főleg mióta Smith kiselőadást tartott arról, milyen rendetlenül mozgok és a csoszogás sem áll jól. – Mielőtt a külsőd miatt aggódnál, már mindegy mindketten tiszta sár vagyunk, de legalább nem érez meg minket a lény – tette hozzá.
Csak megráztam a fejemet.
 – Nem vagyok ijedős. Csak képzeld el anyának, hogyan magyaráznám el, hogy bekapott valami, amit Nessynek hívnak. – Forgattam meg a szemeimet és megfogtam a karját, hogy elhúzzam a tó közeléből. – Engedd, hogy a nagytesód legyek… – mondtam, de hiába rántottam meg, képtelenség lett volna elirányítani a tótól.
Hanyatt estem, hogy most már a hátam és a tarkómra fésült tincsekből is csöpögjön a sár. Sóhajtva felkeltem. Ezért mondtam anyának, hogy nekem felesleges jó ruhákat vennie. Nem leszek tőle előkelőbb és Smith sem fog jobb jegyeket adni. Már pucéran is látott és még is egy nyamvadt H-t adott a legutóbbi házidolgozatomra. Éppen csak jobb lett a T-nél.
– Valahogy szólnom kéne Smith-nek… – dünnyögtem. Felkaptam a földről egy levelet, nem volt jobb ötletem. Arra megtudtam bűvölni, hogy elrepüljön a profhoz, de sárral és az ujjammal kellett ráírni, hogy Loch Ness. Most. A levél pedig útra kelt.
A tóból azonban megint valami hang jött. – Na jó! – Pattantam fel a sziklára, éppen Henriette elé, így én néztem szembe az óriási kelpivel, aminek a feje akkora volt, mint az én egész testem.
– Mi a fene…? Jó, ne közelíts! – Tartottam felé a pálcámat.

[⌘ Érdekes eset ⌘]

⌘ Érdekes eset ⌘

☾ 2003. 09. 05. ☽

Pörögtem és reménykedtem, hogy láthatjuk a Nessy-t. Bele sem gondoltam, hogy mi más veszélyei lehetnek ennek a kis kalandnak és csak mentem fel a sziklák mentén közben a vizet bámultam. Flor ideges volt és feszült, nem hittem volna hogy tényleg látni fogunk valamit is. Én annak a hullámzásnak egy nagyobb halat tulajdonítottam, de egy kis remény volt bennem, hogy mégis megláthatjuk.
 – Mielőtt a külsőd miatt aggódnál, már mindegy mindketten tiszta sár vagyunk, de legalább nem érez meg minket a lény –- nyaggattam Flort, hogy jöjjön ő is.
– Nem vagyok ijedős. Csak képzeld el anyának, hogyan magyaráznám el, hogy bekapott valami, amit Nessynek hívnak. – Megfogta a kezem és megpróbált hátrébb húzni a tótól, egy lépést hátrébb jöttem, de továbbra is a vizet néztem nagy csodálattal. Azért igaza volt, havalamelyikünknek baja esik otthon kikapunk és lehet ki is csapnak minket a roxfortból.
– Engedd, hogy a nagytesód legyek… – Mondta egy kicsit talán lehangolva. De megint fodrozódott a viz nem messze, le se tudtam venni róla a szemem, mert már az is elég ha egy átlagosnál nagyobb halat látunk meg. Észre se vettem, hogy a testvérem közben hanyatt vágta magát, én csak egyre jobban néztem a vizet, és mintha egy nagyobb árnyat is láttam volna.. És valami mély rezgő hang jött a tóból, meglepődtem és Flor-ra néztem aki hirtelen előttem termett. Ekkor egy óriási kelpie jött fel a vizből
– Mi a fene…? Jó, ne közelíts! – Elált a lélegzetem ovastam már róla, és egy igazi ember evő szörnyeteg ami alakot tud váltani.
- A..a Nessy egy kelpi? - megremegett a hangom, ahogy a félelmetes lényre felnéztem Flor mögül. - N..nem tudom, hogy m..mennyire segít.., de ha kantárt teszel rá.. szelíd lesz...- Hadartam el dadogva Flornak, hátha tudja a bűbájt amivel rá lehet varácsolni valamit valamire. Eközben a kelpi egyre közelebb jött. Én egy szoklának voltam neki nyomódva és Florba kapaszkodtam.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette

Feszült voltam... persze, hogy feszült voltam. A kishúgom, akinek a védelmére a születése napján felesküdtem éppen miattam keveredett bajba. A Loch Ness talán közelebb van a Roxforthoz, mint mondjuk London, de akkor sem kellett volna éppen itt kikötnünk. A legnagyobb probléma persze az volt, hogy nem is tudtam visszavinni. A megbűvölt levelem meg közel sem biztos, hogy eljut Smith-hez. Nem vagyok olyan nagy varázsló.
- Mielőtt a külsőd miatt aggódnál, már mindegy mindketten tiszta sár vagyunk, de legalább nem érez meg minket a lény - jegyezte meg Henriette. Bizonyára a gondolataimba is tud már olvasni. Igen. Tetszeni akartam Smith-nek, de most nagyjából úgy néztem ki, mint aki sárban fürdött... ami mondjuk a húgomra is igaz volt.
A tó felszíne megmozdult. Furcsa, remegő, rezgő hang jött onnan és apró köröket rajzolt a víz felszínére. Azok egy kis hullámot mostak egészen a partra.
Legszívesebben megragadtam volna Henriette karját, hogy elhúzzam onnan, de olyan makacs volt, mint én. Ezért találtuk szembe magunkat egy hatalmas kelpivel. Fogalmam sem volt, mit kellett tudni róla, de nem óhajtottam még véletlenül sem hozzáérni. Sőt, ami azt illeti, azt sem óhajtottam, hogy a húgom megérintse. Ki tudja, mit csinál vele?! Ráragaszt valami mocsári himlőt, aztán magyarázkodhatok anyának.
- A..a Nessy egy kelpi?- kérdezte Henriette. Szerencsére annyit elértem, hogy legalább mögöttem maradjon. - N..nem tudom, hogy m..mennyire segít.., de ha kantárt teszel rá.. szelíd lesz...
Sóhajtottam egyet.
Fogalmam sem volt, hogyan tegyek rá kantárt, de nem is igazán akartam.
- A világ legnagyobb ismert kelpije Nessy... - Nyeltem egyet. Ahogy a hatalmas lény kiemelkedett a vízből, árnyékot vetett ránk. - Smith... Smith... gyere már... - könyörögtem magamban, hátha akkor felbukkan valamelyik bokor mögött és megment minket.
- Mi a fenét eszik egy kelpi? Adjunk neki valamit, hátha az lefoglalja! Van nálad keksz? - kérdeztem zaklatottan. Ötletem sem volt, mivel szereljem le, de kantár nem volt nálam, átváltoztatásban pedig a lehető legszörnyűbb voltam. Valójában mindenből az voltam... a Bájitaltan is csak azért ment, mert egy kicsit jobban odafigyeltem, hogy Smith ne fújjon rám. Ezen kívül minden borzalmasan ment. B-O-R-Z-A-L-M-A-S-A-N. Ezt pedig még csak tagadni sem tudtam, hiszen Digby tavaly még a szüleimnek is írt, hogy nem teljesítek elég jól, hogy jó RAVASZ-okat csináljak.
A kelpi még mindig mozgolódott. Még magasabbra emelkedett, majd egyenesen az arcomhoz hajolt. Olyan volt, mintha meg akarna szagolni, de én ijedtembe összeszorítottam a szemeimet. Az az érzésem támadt, hogy le fogja harapni a képemet.
- Ha megöl fuss... - mondtam fojtott hangon a húgomnak. Közben még erősebben szorítottam a pálcám, mire a kelpi az arcomba nyihogott.

maguk aztán bajban vannak


la Fay & le Fay
2003. 09. 05.

Smith professzor éppen kávézgatott a szobájában, és meglehetősen mérges szemekkel bámult az előtte lévő dolgozathalomra. Az év első óráján minden évfolyammal tesztet íratott, hogy felmérje a diákok tudását, valamit kiderítse mégis mire emlékeznek az előző évből. Nos, az eredmény szánalmas volt, a diákok fele nem vette komolya, a másik felének meg valószínűleg elsorvadt az agya a nyár folyamán. Mogorván csóválta a fejét, ahogyan egy T-t kanyarított egy újabb áldozat pergamenjére, olyan vehemens, nagy T volt ez, hogy még a papír is ihedten sóhajtott fel a penna alatt. Na de persze, Smith professzor már csak mindenre ilyen dermesztő hatással volt. Nem is értette, hogyan történhetett ez meg, hiszen elkötelezetten táplálta bele az ifjúságba a tananyagot. Szánalmasnak tartotta magát. amiért alap dolgokat sem volt képes megjegyeztetni velük, és a helyesírásuk. Szömörce helyett, szemerce! Nem is létezett olyan szó. Igen, ez Mr. le Fay dolgozatában állt, aki igyekezett másolni ugyan Mr. Hanseltől, de legalább rendesen tette volna.
Sóhajtott egyet, kortyolt a fekete, frissen pörkölt kávéjából, miközben a mellette heverésző cicájának megvakargatta a füle tövét, aki ezt kényes dorombolással jutalmazta. Azt gondolta, lehet tart egy kis szünetet, és kimegy rápirítani néhány rendetlenkedő diákra, vagy esetleg megpillanthatja azt a szertelen ka Fayt, egy rövid pillanatra. Azonban ezt gyorsan elvetette, túl akart esni ma a dolgozatok javításán. Bár meglehetősen ideges volt, és ennek köszönhetően pár dolgozatot kellemetlenül lepontozott, még ha jól is sikerültek. Úgy érezte magát, olyanná kezd válni, mint egy zsémbes öregember.
Felsóhajtott, és a szobájának ablakához lépett, hogy némi friss őszi levegőt engedjen be a pergamen, parfüm és könyv illatú szobájába. Kellemes hűs szellő simította végig borostás arcát, szigorú kék tekintettel hasította ketté az összefonódott felhőket a kastély felett. Óangol csészéjéből kávét szürcsölve merengett az élet nagy dolgain, miközben levelek táncoltak odakint a széllel. Ekkor vette észre, hogy egy levél természetellenes elszántsággal közelít éppen felé, és azzal a lendülettel belepottyant a kávéjába.
Smith professzor mérgesen mormogott az orra alá, biztos volt benne, hogy ez valami nevetséges diák csíny, talán éppen az unatkozó le Faytől érkezett, mert figyelemre vágyott tőle. És még a kávéja is leveles, koszos porszemcsés lett. Na meg ki tudja milyen egyéb bakteriális fertővel lepte el a kávéját. Ki is készült volna önteni, amikor észrevett egy pacsmagos írást. Florian girbegurba esetlen betűi voltak, és inkább félretette azt a meglepődését, hogy egy helyesírási hiba sem volt a levélen. Helyette másmilyen aggodalom lepte el, így gyorsan letette a csészét a kezéből, aki illedelmes csésze révén elindult elmosni magát.
Az ujjai közzé fogta az elegáns, nemesi mintákkal mívelt ciprus varázspálcáját, és egy lépéssel a kandallühoz igyekezett, hogy Roxmortsba hopp-porozzon, ahonnan el tudott hoppanálni a Loch Nesshez. Ahogy egy halk pukkanással megérkezett Skócia vadregényes, jellegzetesen misztikus térségére, már látta is, ahogy a két diák meglehetősen közelről ismerkedik a hatalmas kelpie-vel, aki éppen szagmintát vett Floriantól, hogy aztán öreges nyihogással a képébe nyerítsen.
- Csak semmi hirtelen mozdulat - szólalt meg nyugodt hangon. Smithről nem volt köztudott, hogy szerette a varázslényeket, bár sosem foglakozhatott velük igazán, hiszen családi elvárás miatt vált bájitalmesterré.
A kelpie a hangját hallva felé emelte tekintetét, és horkantott egyet. találkoztak már, még egészen régen, habár Smithnek nem volt szíve megszelídíteni akkor sem. Aki vadnak született, maradjon is az.
- Nyugalom - mondta, mindannyiuk nyugtatására, majd óvatosan közelebb lépett hozzájuk. - Szépen lassan, természetesen hátráljanak, de ne kapkodjanak, akkor zsákmánynak fogja magukat nézni - magyarázta, majd férfias bátorsággal a kelpie és a gyerekek elé állt, hogy fedezze őket. A hatalmas lény hátravetett fejjel horkantott még egy vehemenset egyenesen Smith arcába, aki jobb ötlet híjján, a háta mögött az avarra célozva, egy néma varázslattal hússá változtatott némi levelet. Remélte, hogy a érteni fogják a gyerekek, hogy mit kell csinálni, ő sem szeretett volna vacsora lenni.

[⌘ Érdekes eset ⌘]

⌘ Érdekes eset ⌘

☾ 2003. 09. 05. ☽

Olyan jól indult ez a nap, ha az a sörös korsó ne került volna az asztalunkra. Vajon ki akart minket eltenni láb alól egy kis időre és miért?   vagy csak benézte az a valaki és másnak szánták? Ezekre a kérdésekre a válaszokat nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk. Szerencsénk van, hogy még mindig fent van a nap és még van esélyünk vissza érni a kastélyba, ha nem lett volna urrá rajtam az, hogy meg akarom látni a Nessy-t. Éppen mikor cukkoltam Flort valami kiemelkedett a vízből, és olyan gyorsan történt minden.. nem is tudom, hogy került elém a testvérem.
- A..a Nessy egy kelpi?-Nem hittem a szememnek, szerintem ez nagyobb mint amit a könyvekben irtak.
- N..nem tudom, hogy m..mennyire segít.., de ha kantárt teszel rá.. szelíd lesz...- Nagyjából felidéztem azt ami hirtelen eszembe jutott. De Flor csak sóhajtott, ebből azt vettem le, hogy nem tud ilyen varázsigét. Amin meg sem lepőstem, hisz abban a helyzetben szerintem senki se tudtóott volna.
- A világ legnagyobb ismert kelpije Nessy... - Bólogatva helyeseltem, amit nemhiszem, hogy látott de nem igazán tudtam megszólalni. Földbe gyökerezett a lábam és megállt a szívem, ahogy a kelpie felénk magasodott.
- Mi a fenét eszik egy kelpi? Adjunk neki valamit, hátha az lefoglalja! Van nálad keksz? - Kérdezte találgatva a bátyám.
- Flor... Ez a szörnyeteg előszeretettel eszi meg a szerveinket.. főleg a gyomrunkat! Úgy, hogy egy süti neki nem lesz elég! Meg minden cuccom ott marad a háromseprűbe..- Próbáltam hallkan beszélni, nehogy megijesszem a kelpiet, és egybe lenyeljen mind a kettőnket. A  kelpie már Flor arcába volt szinte, éreztem azt a bűzös lehelletét amiből semmi jóra nem következtetek.
- Ha megöl fuss... - Folytott hangon mondta, és én még csak belegondolni se akartam, nem fog megölni minket... remélem.
- Flor nem fog megölni senkit.. remélem..- Próbáltam nyugtatni a testvéremet, ezért az utolsó részét a mondatnak inkább máe csak magamnak nagyon hallkan mondtam.
- Csak semmi hirtelen mozdulat - Hallottam meg egy ismerős nyugodt rekedtes hangot, mire a kelpivel együtt én is oda néztem. Smith volt hát Flornak sikerült. Akkor ma haza jutunk. Aztán vissza csöppentem a valóságba mert a kelpie még mindig itt volt elöttünk.
- Nyugalom -Mondta, hogy megnyugtasson minket, de ki tudna megnyugodni, ha egy éhes kelpivel néz szembe. Smith lassan közeledett felénk.
- Szépen lassan, természetesen hátráljanak, de ne kapkodjanak, akkor zsákmánynak fogja magukat nézni - Ekkor Smith belépett elénk és kicsit kitakart minket, én belemarkoltam Flor kabátjába és meghúztam picit mert mögöttünk volt egy kis lapos út szakasz amit tele volt, nedves levéllel. A kelpi közben még egy nagyot nyerített mire kicsit össze rándultam, de szép lassan eltávolodtam Smithtől ahogy kérte. Ekor a semmiből Pár levél jókora húsdarabra változott, ránéztem Florra.
- Ezt most oda kéne dobni a kelpinek és elfutni Smith-szel vagy oda hozzá, hogy elhopponáljunk?-Kérdeztem hallkan remegő hangot egy-egy húst felvettem mind két kezembe és vártam, hogy mit mondd Flor és követtem, hogy mit csinál.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette

A kelpi egészen közel hajolt hozzám. Biztos voltam benne, hogy ezzel most vége lesz, leharapja a fejemet vagy bántja Henriette-et. A második eset volt a veszélyesebb, hiszen akkor anya biztosan kinyír engem is, amiért nem vigyáztam rá. Én rendes báty voltam, olyan, aki figyelt a testvéreire, habár nem mindig voltam elég érett hozzá és legtöbbször elbohóckodtam mindent, de azért az óriás kelpinél még én is azt éreztem, ez túl veszélyes.
-  Flor... Ez a szörnyeteg előszeretettel eszi meg a szerveinket.. főleg a gyomrunkat! Úgy, hogy egy süti neki nem lesz elég! Meg minden cuccom ott marad a háromseprűbe..- Jegyezte meg Henriette. Igaza volt, de nem volt jobb ötletem, mégis mit adjak neki? A fél karomat és akkor esetleg a húgomat elengedni?
Lehunytam a szemem. Smith kellett... nagyon nagyon kellett. Tudtam, hogy ő meg tudná nyugtatni a kelpit.
- Flor nem fog megölni senkit.. remélem..
Ahogy ezt kimondta pukkanás hangja hallatszott. Valaki bizonyára hoppanált és akár ki is volt az, hálás voltam neki. A kelpi, miután megszaglászott, felemelte a fejét és az érkező irányába nézett.
- Csak semmi hirtelen mozdulat. - Az ismerős hangra nagyot dobbant a szívem. Legszívesebben odarohantam hozzá, hogy átöleljem a nyakát. Megtehettem volna, ha nincs itt a kelpi, hiszen Henriette tudott rólunk. Ő nem bélyegzett meg ezért és a szüleinknek sem árulta be.
- Nyugalom - folytatta. Nagyot nyeltem, a tekintetem az ismét minket figyelő kelpire vándorolt. - Szépen lassan, természetesen hátráljanak, de ne kapkodjanak, akkor zsákmánynak fogja magukat nézni.
Smith útmutatása szerint, még mindig Henriette előtt állva próbáltam óvatosan hátrálni. Így Smith éppen elénk került s a levelekből, valami húsnak látszó dolgot varázsolt. Nyilván nem volt igazi, azt még én is tudtam, hogy étellé semmit sem lehet változtatni, de talán el tudta terelni a kelpi figyelmét rólunk.
- Ezt most oda kéne dobni a kelpinek és elfutni Smith-szel vagy oda hozzá, hogy elhopponáljunk?- kérdezte Henriette a húsokra.
Csak ránéztem és bólintottam.
- A vízbe dobd! El kell csalnunk Smith-től, nehogy baja essen. -  Magyaráztam, majd én is felkaptam a húsokat. Lendületesen hajítottam a tó irányába, szerencsére messzire repült és ahogy a vízben csobbant, a kelpi összerezzent. Tekintete Smith-ről a vízre vándorolt, majd hirtelen, hatalmas csobbanással bele is vetette magát. A víz persze beterített minket, de nem érdekelt, fogtam magam, oda rohantam Smith-hez és a nyakába vetettem magam.
- Maga egy hős, prof. - Mondtam, aztán elhúzódtam és megfogtam Henriette kezét, hogy magunkhoz húzzam. - Megmentette a húgomat a kelpitől.

maguk aztán bajban vannak


la Fay & le Fay
2003. 09. 05.

Smith professzor sohasem volt az a hőstípus, habár gyerekkorában, ábrándosabb időszakjaiban, amikor még nem mondott le az álmodozásról, gondolt arra, hogy híres párbajhős lesz, ki embereket ment a bajból. Ahogy minden kisfiú, ő is hősnek is képzelte magát, de persze a gyermeki álmodozásoknak lassan vége lett, és megmaradt bájitalmesternek, na meg a Roxfort legfélelmetesebb tanárának. Ő persze ezzel is tökéletesen elégedett volt.
Ahogy megpillantotta a hatalmas túlméretezett lényt a gyerekek orra előtt lihegni, kénytelen volt előásni magából némi hősiességet, hiszen nem engedhette meg, hogy bajuk essen. Nem csak azért, mert mind a ketten le Fayek voltak, hanem mert a diákjai voltak, akik iránt felelősséggel tartozott. Nem esett pánikba, határozott léptekkel került a kelpie szeme elé. Szinte senki se tudta, mennyire imádta a varázslényeket gyerekkorában, mindig is lenyűgözték őt ezek a fantasztikus teremtmények, bár akadt olyan is, amitől rettenetesen félt. De ezzel mégis melyik büszke férfi dicsekedne? A kelpie nem tartozott közzéjük, de ha félt volna is, örömmel állta volna el az útját a két diák előtt.
Smith professzor lélekjelenléte hatott nem csak a diákokra, hanem a kelpie-re is. Nem nézett ki szörnyen agresszívnak, csak egy morcos nagymamának, akit éppen felkeltettek a délutáni szunyókálásból. Ha nem lett volna komoly a helyzet, SMith még mulatságosnak is tartotta volna ezt a gondolatot.
A háta mögé varázsolt egy becsapásra alkalmas, húsdarabnak tetsző valamit, de az elég lehetett arra, hogy elterelje a figyelmét róluk. Lehet nem akarta bántani őket, de nem kockáztathatta, és amúgy sem volt az a fajta professzor, akinek a zsebeiben kantárok csücsültek. Bár Miss Wheelandból kinézte volna, de ő éppen máshol bohóckodott.
- Ezt most oda kéne dobni a kelpinek és elfutni Smith-szel vagy oda hozzá, hogy elhopponáljunk? - kérdezte a kislány, de SMith válasz helyett csak a hatalmas lényt fürkészte, aki visszabámult rá. Hallani lehetett, ahogy szaglászni kezdett, de még mindig veszélyes volt ez a közelség.
A vízbe dobd! El kell csalnunk Smith-től, nehogy baja essen. - szólalt meg Florian, és már pillanattal később repültek is a húsnak tűnő levelek a vízbe, a kelpie meg utána. Kicsit sajnálta, hogy szegény nem találja majd meg, legföljebb a két levelet, de örült, hogy a baj elmúlt. Még ha teljesen be is borította a víz. Nem szerette a nedves ruha érintését a bőrén. A nedves, vizes zoknikról nem is beszélve!
Bármit is akart szigorú ábrázatával mondani a két diáknak, Florian a nyakába ugrott, Smith meg zavartan meglapogatta a fiú hátát, ennél többre a húga előtt nem is volt képes.
- Maga egy hős, prof. Megmentette a húgomat a kelpitől - mondta a fiú, mire a professzor megköszörülte a torkát.
- Nem vagyok hős - ingatta meg a fejété és szigorú arccal nézett rájuk. - Magukat mentettem meg, nem csak a húgát, la Fay. Most pedig szépen mind a ketten az irodámba jönnek, és elmagyarázzák, hogy mit keresnek maguk a Loch Nessnél. - mondta és kinyújtotta a kezét, hogy bele tudjanak kapaszkodni a hoppanálás előtt, és még egyelőre várt, hátha akartak még előtte mondani valamit a gyerekek.

[⌘ Érdekes eset ⌘]

⌘ Érdekes eset ⌘

☾ 2003. 09. 05. ☽

partner : Flor & Smith

Úgy vert a szivem mintha éppen maratont futnék, bár most inkább futnám azt mint egy hatalmas kelpivel szemezni és imádkozni, hogy ne a hasábe végezzem. Szerencse, hogy itt van Smith, aki a szokásos drámaiságot meghozta a helyzetbe, vagyis inkább még ilyesztőbb lett, amint a húsokat a vízbe dobtuk a kelpi nagy csobbanással utánuk fordult, ezért mi tiszta vizesek lettünk, mostmár nem csak nyakig sáros,de nagyig vizesek lettünk. Apillanat hevében inkább üdítő volt a hideg víz, Flor Smith nyakába ugrott aki láthatóan zavarba jött, én csak elmosolyodtam rajtuk. Legalább ő megtalálta az igazit remélhetőleg. Vajon Smith eddig tudta, hogy tudok róluk? Vagy ezt Flor eltitkolta előle, hát mostmár mindegy
-- Maga egy hős, prof. - Ezután elhúzódott és az már ígyis zavarban lévő professzorhoz oda rántott a karomnál fogva. Ahogy oda húzott egy kicsit lefejeltem Smith-t de egy szó nem tudott volna kijönni a számon még mindig csak a kelpit kutattam a vízbe, és vártam mikor veszi észre, hogy azok nem húsok és vissza jön értünk.
- Nem vagyok hős. Magukat mentettem meg, nem csak a húgát, la Fay. Most pedig szépen mind a ketten az irodámba jönnek, és elmagyarázzák, hogy mit keresnek maguk a Loch Nessnél. - Nyeltem egy nagyot. És továbbra is a vizet fürkésztem azonban mostmár nem kíváncsiságból, hanem félelemből, egy biztos nem fogok egyhamar vissza jönni ide. Legalábbis amig nem tudok hopponálni és a sulin kívűl is szabad majd varázsolnom, na majd akkor talán vissza merészkedek.
- Csak menjünk már innét végre!- Fakadtam ki ingerülten, mikor a tóból egy kis hal kiugrott. Ha 2 hónap büntető munkát kapok se érdekel, csak már a roxfortba akarok lenni és egy meleg teát a kezembe fogni. Amint Smith kinyújtotta a kezét rögtön rögtöm megfogtam, lehet kicsit túl erősen is mert eddig 2-szer hopponáltam és mind a kétszer majdnem ki is jött minden így előlre féltem tőle.

A helyszín szabad!