Rózsák háza

[Buxton, Anglia]

Buxton, Anglia

hazatérés


2001. június 28.
Batsa

„Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat.
Az otthon az, ahol a családunk van.”

A tegnapi értekezlet és az esti összejövetel után nem voltam benne biztos, hogy képes leszek hazahoppanálni vagy belépni a kandallóba. Bolton professzor különleges koktélja kicsit megfeküdte a gyomromat, ezért úgy döntöttem, hogy a buxtoni varázslókocsmába lesz a legcélszerűbb érkezni. Reméltem, hogy egy kis séta hazáig a bőröndökkel majd kellően magamhoz térít és nem hányom el magamat, amint belépek az előszobába.
Szerettem Buxton, rendezett volt és az angol viszonylatokhoz képest meglehetősen tiszta is. Így, mikor végig sétáltam az utcán nem maradt más, csak a kerítések mellé ültetett virágok vagy éppen az egyszerű fű. Ez volt az a látvány, amiért megérte idejönni, még ha némi keserűséget is éreztem – meglehet ez csak az alkohol volt vagy a tény, hogy nyilván van mit megbeszélni odahaza, már ami a Margery ügyet illeti.
Csendesen vánszorogtam el a házunkhoz és csak megálltam a kertkapuban. Jó volt itt lenni, még arról is megfeledkeztem, hogy a gyomromban kavarog a tegnap esti koktél, vagy legalábbis a gyomorsav, amit okozott. Ráadásul biztosnak vettem, hogy Batsa csicsergése majd eltereli a figyelmemet még ennél is jobban. Tudtam, hogy sok mondanivalója lesz majd… meghát nem ártana kicsit Rose-zal sem törődnöm, attól független, hogy most esek majd csak be az ajtón.
Végig sétálva a kis köves úton az ajtó felé, megragadtam a kilincset, majd elfordítottam. Az első, amit megéreztem az otthon félreismerhetetlen illata volt. Ehhez voltam szokva igazából, nem a roxforti poros levegőhöz, amibe dohos bűz keveredett. A kastélyban minden sötét és piszkos volt, de ezer meg ezer házimanó is kevés lenne annak a rendben tartásához. Ez a ház sem kicsi, de Batsa láthatóan elboldogult vele.
– Itthon vagyok – mondtam nem túl hangosan. Egy kicsit féltem attól, hogy Rose esetleg éppen alszik és majd felverem a hangommal. Gyorsan kibújtam a cipőmből és félrelöktem, hogy a kikészített papucsomba lépjek be.
Csak letettem a bőröndöt a cipőim mellé, hogy aztán besétáljak a ház belsejébe és megkeresem Batsát, na meg a lányunkat. Apám vajon szégyenkezne, ha tudná, hogy a házasság előtt született gyerekünk? Vajon mennyire utálna, mert az a gyerek lány lett? Bizonyára pont eléggé, de ez nem számított. Nem kértem volna ki akkor sem a véleményét, ha még életben lenne s amennyiben dühös kísértet formájában vissza is tér, addig gyötörni, míg fiam nem születik, hát elkésett. Nem akartam több gyereket, még ez az egy is sok volt úgy, hogy én állandóan a Roxfortban vagyok.

REED LANCASTER

Rózsák háza

outfit

Csak ültem ott és tartottam a levelet a kezemben, miközben gépiesen valami rágcsálnivalót adtam a levelet kézbesítő bagolynak. Mintha csak erre várt volna, szinte azonnal tova is röppent én pedig egy újabb sóhajt engedtem kiszűrődni ajkaim közt.
Ott ültem a csodás rózsák között, mellettem a kis hintaágyban a legszebb teremtéssel, akit valaha is megpillanthattam. És nem tudtam eldönteni, vajon boldog vagyok-e. Ez az amit akartam? Így kellett történnie?
Mosolyognom kellett volna… Dudorászva fel-alá járkálni a házban, miközben vacsorát készítek annak a rendkívüli férfinak, akit szerettem. Csakhogy nem ilyen volt az életem. Valahogy nem így zajlottak a dolgok és őszintén kezdtem azt érezni, hogy az irányítás kicsúszik a kezeim közül. Nem ezt vártam, nem ez a boldogság és csak ülök bezárkózva és fogalmam sincs mihez is kezdjek, mikor önnön bűntudatommal is meg kell küzdenem. Boldognak kéne lennem és mégsem vagyok az, hálásnak kéne lennem és mégsem vagyok az. Gyönyörködnöm kéne az engem körülvevő milliónyi rózsa szépségében, de csak azt érzem, hogy nehéz illatukkal és fenségességükkel felém kiáltanak: Megmondtuk, hogy nem vagy ide elég jó kislány! És lehet… Hálátlan vagyok. Hogy is lehetnék idevaló?

Lássuk be, hogy mikor a családi boldogságról álmodoztam, abban bizony benne volt a férjem is. A közvetlen közelemben, segítve és támogatva engem, miközben életem legkülönlegesebb szakaszán megyek keresztül. De mindent egyedül kellett csinálnom. Mintha valaki hátrahagyott volna. Holott tudtam, szeret, csak épp ilyen az életünk. Ilyen távoli. Elfogadtam ezt, mikor azt mondtam vágjunk bele, de utólag úgy érzem, mintha mégse tudtam volna, mire is vállalkozom. És most itt vagyok, elégedetlenül, szomorúan, és úgy érzem, mintha semmi sem választana el engem egy egyedülálló anya szerepkörétől. Azt is fontolóra vettem, hogy hazamegyek Izraelbe és inkább kétlaki életet élek Rose-zal. Amikor Reed tanít mi a szüleimnél lehetnénk, aztán mikor hazajön akkor itt vele.

Butaság…
Kissé megmozgatom a bölcsőt, mert Rose mozgolódni kezdett kicsit, de amint dúdolni kezdek alszik is tovább. Tökéletes kislány. Türelmét és csendes kis természetét azt hiszem az apjától örökölte. Igazi kis hölgy, művelt és elegáns nő lesz majd belőle, ha felnő. Úgy gondolom méltó a Lancaster névre. A hiba a gépezetben én vagyok, nem is ő…

És most itt ez a levél…
Fenekestül forgatta fel a napomat. S furcsa izgalom lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha a vér gyorsabban száguldana az ereimben. Aztán jött a gunyoros belső kacaj: Unatkozol mi? Unatkozol itt a gyönyörű házatokban a gyermeked mellett? Milyen anya vagy te? Ha?
Hát ilyen. Ilyen anya vagyok. Valaki, aki az egész életét feltette a kviddicsre, hogy aztán arrébb dobjon mindent egy jó vágású férfiért cserébe, mert szerelmes volt. És igen, még mindig nagyon is az. És szégyenkezek, amiért az a lehetőség, hogy visszatérjek a csapatomba annyira izgatottá tesz, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Játszani akarok. Megint teljes szívemből élni az életet. Szeretni a gyermekem apját és szeretni a kviddicset egyszerre. Ez vagyok én. Olyan nehéz és rossz dolog lenne?

Kérdezem magamtól, miközben szemem sarkából érzékelem, hogy feloltódnak a ház fényei. Egy pálcaintéssel nyitom is a rózsa kert ajtaját, majd halkan felállok és az ajtóba sétálok.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. – Mondom csendesen, miközben szomorú szemekkel, óvatosan átölelem őt. – Már nagyon hiányoztál…

hazatérés


2001. június 28.
Batsa

„Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat.
Az otthon az, ahol a családunk van.”

Kegyetlenség volt úgy éreznem, nem vagyok boldog, mikor beléptem a ház ajtaján. Nem tudom miért éreztem így, de ott volt a tudatom mélyén már jó ideje. Erre számítottam. Talán a sok távollét, vagy a rettegés attól, hogy milyen apa leszek. Szerettem Rose-t, mert milyen szülő ne szeretné a saját gyerekét… de mégsem akartam valahogy ezt az egészet és nem tudom miért. Tartottam tőle, de közben bűntudatom is volt, mert nem vagyok itthon és nem is leszek. Felvetettem Batsának, mikor kiderült, hogy gyereket vár, hogy felmondhatnék… de nem vitt rá a lélek. Ott akartam maradni önzőmódon és csinálni azt a munkát, élvezni, hogy nyerhet megint a ház, amit vezetek, hogy újat taníthatok valakinek. Már terveim is voltak a következő tanévre.
A nyiló ajtó árulta el hol van Batsa s hamarosan meg is pillantottam őt és Rose-t. A rózsák között voltak, ahová a leginkább illettek, mert mindketten gyönyörűek voltak. Nem is tudom miért távolodtam el így Batsától, s hogy ő is érezte-e mindezt. Nem akartam neki mutatni, mert nem az ő hibája volt, hanem az enyém. Egyszerűen nem élettársnak, nem vőlegénynek és nem is férjnek teremtettek engem.
– Úgy örülök, hogy itt vagy. – Mondta Batsa és ahogy odaértem hozzá, átölelt. Láttam a szemeiben a szomorúságot, amit én okoztam neki. Szégyelltem magamat. Nem ezt ígértem, nem ezt az életet ajánlottam neki, de mégis ez voltam. Ez a pasas, akit hónapokig nem lát, majd felbukkan a semmiből. –  Már nagyon hiányoztál…
Csak bólintottam egyet, fogalmam sem volt mit mondjak. Mesélhettem volna arról, milyen jól éreztem magam a Roxfortban, milyen jó volt tanítani s hogy a Hugrabug évek – sőt talán évtizedek – óta most először nyerte meg a házkupát. Büszke voltam, de amit itthon találtam az megint szíven talált. Nem kellett volna így magamhoz láncolnom őt, de arról szó sem volt, hogy majd véletlenül becsúszik egy gyerek még a házasság előtt… de arról sem volt szó, hogy majd ennyi évig nem teljesítem az esküvő iránti vágyait. Amilyen gyorsan egymásra találtunk, olyannyira mások voltunk. Ő bizonyára egy hatalmas lagziról álmodott, én viszont ebből már kinőttem… szívem szerint csak egy csendes, nagyon szűk ünnepet tartottam volna. Ez van ha az ember túl fiatal nőt választ maga mellé? Mert Batsa fiatal volt hozzám, nem véletlenül írtak rólam annyi mocskot azok a bizonyos pletykalapok.
– Ti is hiányoztatok… – válaszoltam és bizonytalanul megsimogattam a hátát. Nem arról volt szó, hogy nem szerettem, csak valahogy minden olyan furcsán megváltozott eddigre. És igen, talán minden kapcsolat lenyugszik és más lesz… de ez engem megijesztett. – Hogy van Rose? – Pillantottam az alvó gyerekre az apró hintaágyban. Óvatosan ellépve Batsától, de a kezénél fogva magam után vonva, léptem oda a kislányom fölé. Meg sem moccant, csak nyelt egyet álmában.
Leguggoltam mellé. Hihetetlen volt, hogy ilyen apró és ilyen szép… nem tudtam felfogni még mindig, hogy tényleg az én gyermekem. Talán azért, mert sosem gondoltam rá, hogy valaha lesz. Túl idős voltam hozzá. Mire húsz éves lesz, én már a hatvanas éveimet taposom, mire neki gyereke születik, én már lehet, hogy nem is élek. Elkeserítő felismerés volt.
– Szerencsére nem rám hasonlít – nevettem el magam. Mikor megszületett, még nem látszott melyikünkre fog hasonlítani, viszont annál már jóval nagyobb volt. Látszott, hogy Batsa jól gondját viselte.

REED LANCASTER

Rózsák háza

outfit

- Dehogynem. – Mosolyodtam el, miközben finoman fogtam Reed vállát. Érezni akartam őt. Csak érezni, kicsit vele lenni, kicsit megélni azt, hogy az övé vagyok. Szerettem én, nagyon is. Egy porcikáját sem akartam megváltoztatni. Ő volt az én rend szerető, tisztaságmániás vőlegényem. Tudtam, mikor a párja lettem. S vállaltam mindent, mikor várandós lettem. Hiányzik a kviddics és igen, vissza is szeretnék térni a munkámba, amihez bizony kicsit több segítség fog kelleni. De kétlem, hogyha két okos és jó ember, akik szeretik egymást, leülnek és megbeszélik a dolgokat, akkor ne sikerülne megoldaniuk is azt. – Hasonlít rád. Azok a gyönyörű szemei… - Szinte megborzongat a boldogság, ahogy kislányom tökéletességére gondolok. – Olyan értelemmel tekintenek rám, mint ahogyan te is szoktál mindenre ebben a világban. Megfontolt, türelmes értelemmel. – Finoman végigsimítok Reed vállain, a nyakán, kicsit az arcához is hozzáérek, majd felhúzom magamhoz, hogy végre ismét átölelhessem, érezhessem.

Ez. Ez az a boldogság, amit vártam, amit szeretnék, aminek örülnék, ha az enyém lenne. Messze van a Roxfort, s én itt oly nagyon magányos vagyok. Pedig valahányszor meglátom ezt a férfit én újra és újra beleszeretek. Nem lehetne hát valahogy kegyes hozzánk a sors? Csak hozza újra össze ezt a kis családot. Segítsen nekünk, hogy ismét egymás közelében lehessünk. Hogy Reed rájöjjön, ez a nő, én, még mindig nagyon vonónak látom, nagyon szeretem őt, nagyon akarom is őt, lényében, egészében, hibáival, vágyaival és jóságaival együtt.

- Nem szökünk kicsit meg? – Kérdezem csendesen átkarolva a nyakát, miközben szemeibe nézek. – A nyárra csak az enyém vagy. Csakis az enyém, hát el akarlak rabolni, hogy minden figyelmed nekem, nekünk szenteld. – Elmosolyodom és finoman lehajtom a fejem, aztán érzem, hogy a szégyellős pír elönti arcomat. – Tudom, butaság, ne haragudj. – Sóhajtom csendesen és hirtelen, önkéntelenül fordulok az asztalon hagyott levélke felé.
Sok dolog lenne, amit meg kell beszélnünk. vagyok elég határozott, hogy elé tárjam a dolgokat? Mit tesz egy jó feleség? Milyen egy jó kapcsolat? Bárcsak ezt is tanítanák az iskolákban. Mondjuk akkor abból is biztosan vacakul teljesítettem volna… Senki sem várt el tőlem épp kiemelkedő teljesítményt az iskolapadban…

Inkább csak újra Reedre emeltem a tekintetemet. – Kérsz vacsorát? – Kérdeztem azt amit talán minden háziasszony elsőként kérdezne, miután a férje egy hosszú munkanap, inkább hosszú munkatanév, után hazaérne. – Ugyan továbbra sem vagyok egy kiemelkedő szakács, de azért mindig van mit ennünk. Igyekszem. – Mosolygom boldogan, már csak attól is, hogy láthatom. – Közben elmesélhetnéd hogyan zajlik az iskolátokban a tanév. Nálunk biztosan egészen más volt. De érdekel itt milyen. Csak, hogy tudjam, miről maradtam le…