Toszkána

[to: Blaire]

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire



+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett&háttérzaj

A nevetésére végigborzongtam a gernicem mentén... Az egy dolog, hogy szórakoztatott a szemtelensége, de volt egy határ, amit nagyon nem volt jó ötlet átlépnie...
- Te komolyan azt hiszed hinni fognak neked? Velem ellentétben? - tette fel a magától értetődő kérdést, mire kénytelen voltam még jobban felvilágosítani, szorult helyzetéről.
- Van az az imperio, amivel megtévesztjük őket... - utaltam rá, hogyha eljön az idő, nem fogom vissza magam. Mint azt vallottam, a cél szentesíti az eszközt... a legtöbb esetben, így ebben is.
- Hát így kell viselkedni egy hölggyel szemben? - kérte ki magának, amikor parancsolgatni kezdtem. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy talán tényleg nem ártana hangnemet váltanom vele szemben, elvégre nem ő tehetett arról, hogy immár három és fél éve szökevényként éltem, az utóbbi hónapokban mindezt megspékelve a teljes magánnyal. Na jóó... ez nyilvánvalóan túlzás azért a részemről, hisz az ágyam sosem hűlt ki, ha nem akartam, de kénytelen voltam évek óta nélkülözni Mitch társaságát, elveszítettem a nyolc év alatt felépített tökéletes életemet Lorral, és egyre inkább úgy tűnt, hogy esélyem sincs arra, hogy újra boldog legyek Liah-val, aki valami érthetetlen módon leállt azzal a szánalmas Belbyvel, aki sehogy sem érhetett fel hozzá...
Elég az hozzá, mindezt a keserűséget és sértettséget most Blaire-en és a családján készültem kitombolni. Mert valakin muszáj volt... Ráadásul ő sem könnyítette meg a saját helyzetét azzal, hogy folyamatosan beszólogatott. Talán ha unalmasabb társaság lett volna, nem élveztem volna ennyire a foglyul ejtését, de - szerencsétlenségére - emberemre akadtam benne, és addig készültem húzni az agyát, amíg csak lehetséges. Arra, hogy ő unalmasnak találja személyemet, csak egy megvető félmosollyal reagáltam.
Bármennyire is élveztem ezt az adok-kapokot, az időm az véges volt, már ami Montrego vagy Strange megérkezését illeti, ezért is tértem rá az alku részleteire. A finom anyagon landoló selymes fürtök megmosolyogtattak... Szívesen szakítottam le volna mást is... de szinte biztosra vettem, hogy ezt Eric már régesrég megtette...
Blaire - várakozásomnak megfelelően - nem utasította el rögtön a lehetőséget. Okos lány... gondoltam ismét. Azért ahhoz, aláírom jogosan, ragaszkodott, hogy kényelmesebb körülmények között adja ki az érintetteket.
- Parancsolj! - tüntettem el ismét lusta mozdulattal a hurkot. Majd pár lépést hátrálva, pálcámat továbbra is következetesen rászegezve hallgattam a mondanivalóját, melyben kikérte magának a kapcsolati státuszát régi cimborámmal. A tiszafa pálca izgatottan remegett meg a kezemben. Le sem tagadhattam volna, mennyire hiányzott már ez... Uralkodni valaki felett, és a végletekig kihasználni a saját céljaim elérése érdekében... Ez a rég átélt, de sosem feledett, mámorító érzés kissé kezdett a fejembe szállni, de próbáltam higgadt maradni, tudván, botorság lenne most alábecsülni a boszorkányt. Semmiképp nem szándékoztam az ő hibájába esni.
- Pardon... Akkor fogalmazzak inkább úgy, hogy az exszeretődről? - kérdeztem vissza, kihívó villanással a tekintetemben. - Mindegy, hogy nevezzük... Az időd így is-úgy is gyorsan pereg... Tik... Tak.. - tettem hozzá szórakozottan.

zene:lp - Non me lo so spiegare

dress


B E C K E T T

'...A változás utáni vágynak sok köze van ahhoz az igényünkhöz,
hogy egyre tágasabb tudatalatti térben éljünk...'

~~ ❈ ~~

- Van az az imperio, amivel megtévesztjük őket...
Utálkozva nézek Beckettre. Talán helyes lenne, talán bele is szerethetnék könnyedén ha nem ismerném a múltját és nem látnám a jelenét. Azt a megkeseredett, mindenkin átgázoló saját önös céljai megvalósításáért mindenre képes gazembert, aki valójában. És amit nem is akar előttem leplezni sem. Talán a hosszú évek nyomják rá a bélyeget, és hiba elítélni emiatt, mégis könnyedén megteszem. Legalább annyi haszna van az egésznek, hogy újra eltűnik a körém hurkolódó bűbáj, reményeim szerint végleg mára.
Nyelvem hegyén van hogy csak ezzel az egy pálcájával tud zsonglőrködni, de inkább nem adok táptalajt az amúgy is kényes kettősünknek. Inkább csak fészkelődök kicsit a székben hogy kényelmesebb legyen ha már kénytelen vagyok az amúgy kényelmetlen társaságát élvezni.
- Pardon... Akkor fogalmazzak inkább úgy, hogy az exszeretődről?
Bólintottam. Végtére is, ez megfelelt a valóságnak. És legalább Leonard is tisztában volt vele hogy ha hozzám mer nyúlni akár egyetlen ujjal is, hát Erik garantáltam az egész kezét de még a férfiasabbik részét is meg fogja etetni vele.
- Ennyire félsz talán tőlem? Vagy csak azzal a kezedben érzed magad férfinak?
Pillantok a kezében lévő varázspálca felé, majd sóhajtva hajtom hátra a fejem és bámulom a plafont egy pillanatig. Annyira szánalmas hogy a megalomániás hataloméhég mellett egyedüli fegyverük a két pálcájuk és slussz…
- Mindegy, hogy nevezzük... Az időd így is-úgy is gyorsan pereg... Tik... Tak..
Kuncogok kicsit és újra rá pillantok. Magabiztosság ül ki megint arcomra.
- Nos, ez rólad is elmondható. Ha imperiot hajtasz végre rajtam szerinted az, akitől oly sokat tanultál nem jön rá? Azt hiszed nem ismer kellően behatóan engem… mindenhol?
Végül Leonard maga adja a fegyvert a kezembe. A birtoklási vágy minden férfi sajátja. Érezze csak hogy erről is, mint oly sok minden másról lemaradt Lestrange mögött biztosan. A féltékenység zöld szemű szörnye szépen felfalja, és elköveti azt a pár végzetes hibát, ami nekem a szabadulás kulcsát adja. Vagy hát… bízom benne így lesz.
- A bátyám pedig a legfőbb bizalmasom. Ha itt valakinek fogy az ideje az te vagy Beckett. Engem maximum visszavisznek Londonba, megfednek, amiért elszöktem és nem üzentem, de téged azzal hogy elraboltál… hát nem lennék a helyedben pálca ide vagy oda.
Unottan vonok vállat és iszok a borból majd a pohár széle felett nézek fel rá.
- Azzal hogy elküldted azt a két baglyot nem a szabadságod esélyét vásároltad meg hanem a halálos ítéleted írtad alá. De annyira ostoba vagy hogy még ezt sem tudod felfogni. Nem is csoda hogy a sorsodra hagyott mindenki…
Nem célravezető a káröröm, de próbálkozzon csak az erejét fitogtatni, fixen rá fog fázni ha nem is rögvest. És valahol azért annyira nem ostoba hogy ezt ne tudja ő maga is.

[to: Blaire]

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire



+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett&háttérzaj

- Ennyire félsz talán tőlem? Vagy csak azzal a kezedben érzed magad férfinak? - villantak meg az ezüstös íriszek, miközben ismét beszólt. Egyre jobban élveztem ezt a helyzetet, és lassanként az is átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem engedném el... Jól - elszórakoztathatna itt engem magányos napjaimon, és estéimen...
- Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen helyzetben érzem magam igazán férfinak? - billentettem oldalra a fejem, folytatva a szóbeli adok-kapokot, ami tényleg egészen feldobta a hangulatom. Már-már túlzottan is... Még szerencse, hogy nem sokkal később komolyabbra fordult a hangulat.
- Nos, ez rólad is elmondható. Ha imperiot hajtasz végre rajtam szerinted az, akitől oly sokat tanultál nem jön rá? Azt hiszed nem ismer kellően behatóan engem… mindenhol? - tette fel a költői kérdést Blaire, amire egyetértően bólintottam. Ekkor még nem is gyanítottam, hogy mi fog következni...
- A bátyám pedig a legfőbb bizalmasom. Ha itt valakinek fogy az ideje az te vagy Beckett. Engem maximum visszavisznek Londonba, megfednek, amiért elszöktem és nem üzentem, de téged azzal hogy elraboltál… hát nem lennék a helyedben pálca ide vagy oda. Azzal hogy elküldted azt a két baglyot nem a szabadságod esélyét vásároltad meg hanem a halálos ítéleted írtad alá. De annyira ostoba vagy hogy még ezt sem tudod felfogni. Nem is csoda hogy a sorsodra hagyott mindenki… - tette hozzá a Montrego lány, akinek - be kellett látnom - volt némi ráció a szavaiban. Csakhogy. Arra nem gondolt, hogy komoly lépéselőnyben vagyok mindhármukkal szemben. Itthon voltam. A saját villámban. A saját védőbűbájaimmal felfegyverkezve. Nem beszélve arról, hogy volt még egy lap, amit eddig nem játszottam ki. Ezt csak végső esetre tartogattam ugyanis, de mivel Blaire határozottan kinyilvánította, hogy nem szándékozik magától köpni, kénytelen voltam élni vele. Nem sejtettem, hogy az élet oly mértékben megedzette, hogy nem átallott szembeszegülni az akaratomnak... és tette ezt meglepően szemtelenül ugyebár... Ami ezen a ponton már nem szórakoztató volt számomra... hanem mérhetetlenül dühítő. Talán éppen azért, mert megtébolyult elmém is belátta lassan, hogy valahol igaza lehet... De nem hagyhattam, csak úgy elmenni... kellett valami, amivel bevédhettem magam Montregóékkal szemben, ha rám akadnak.
Szabad kezemmel előhalásztam hát a nadrágzsebemből egy kis fiolát... majd ismét közelebb lépve hozzá belecsepegtettem a poharába belőle három cseppet.
- Tudom, hogy nem az én dolgom lenne, és ezzel nagy valószínűséggel már el is késtem, de ha az apádtól, a bátyádtól, vagy Erictől nem sikerült, itt az ideje, hogy legalább tőlem tanulj egy kis tiszteletet... - pillantottam rá majd le, a borospohárra.
- Igyál... - követeltem tőle halálosan komoly hangon. - Csakhogy ne áruljak zsákbamacskát, olyan szer van benne, amitől biztosan igazat fogsz mondani... Ha megpróbálsz ellenállni a bájitalnak, olyan fájdalmakat fogsz átélni, mintha Crucióval kínoznának... - mosolyodtam el finoman, elmerülve a hidegen csillogó ezüstök szépségében. A szeme színét leszámítva volt benne valami, amitől kísértetiesen hasonlított számomra Lorra... Talán ez a hasonlóság okozta azt a páratlan gyönyört, hogy - exnejem helyett - Blairet kényszeríthettem végre-valahára igazmondásra. Pálcámat a nyaka felé tartva ismételtem meg, immár veszélyesen sziszegve:
- Igyál! - s alig vártam, hogy ledöntse a torkán a mennyei vörösbort és a belecseppentett veritaserumot. Ha megteszi, elég pár korty, és mindössze két percen belül oly készséggel fog csicseregni nekem, mint a ketrecéből szabadon eresztett kismadár.

zene:lp - Non me lo so spiegare

dress


B E C K E T T

'...A változás utáni vágynak sok köze van ahhoz az igényünkhöz,
hogy egyre tágasabb tudatalatti térben éljünk...'

~~ ❈ ~~

- Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen helyzetben érzem magam igazán férfinak?
Nem. A válasz egyértelműen nem. Talán más körülmények között el tudna bűvölni. Talán más körülmények között még vevő is lennék rá, aki oly hasonlatos Ericre. Talán elhitetném magammal hogy túlléptem rajta és hogy semmit nem jelentene ha vele vagy épp Beckettel feküdnék le. De igaz lenne ez? Nagyon, nagyon, nagyon jó kérdés…
Ezalatt ő dönt, és megkerülve az asztalt felém közeledik. Olyan mint egy megsebzett oroszlán, aki némán vizslatja prédáját. Zavar az átható pillantása de keményen állom. Nem rezdülök mikor kiszedi a zsebéből a fiolát és látványosan az orrom előtt küldi bele tartalmának három áttetsző cseppjét a boromba, amelyek megcsillannak a lemenő toszkánai nap utolsó sugarainak szikrázó fényében.
- Tudom, hogy nem az én dolgom lenne, és ezzel nagy valószínűséggel már el is késtem, de ha az apádtól, a bátyádtól, vagy Erictől nem sikerült, itt az ideje, hogy legalább tőlem tanulj egy kis tiszteletet...
Gunyorosan mosolyodom el, mert már csak a gondolat is abszurd hogy ő akar tiszteletet tanítani nekem. Az meg pláne hogy ő akarja a feltételeket szabni. Nyers erővel evidensen ő megy többre kettőnk közül, de már látom mi az ő legnagyobb gyenge pontja és kudarca is. A kurva magány.
- Igyál...
Felvonom a szemöldököm a parancsoló hangnemre. Más sose merne ilyet megütni, Lestrange is egyszer merte csak. Ujjaim azonban egy perc habozás után rásimulnak újra a pohár szárának karcsú ívére, de még nem emelik el onnan, mert Leonard a szavaival megzavar.
- Csakhogy ne áruljak zsákbamacskát, olyan szer van benne, amitől biztosan igazat fogsz mondani... Ha megpróbálsz ellenállni a bájitalnak, olyan fájdalmakat fogsz átélni, mintha Crucióval kínoznának...
- De kedves… - jegyzem meg mézesmázos cinizmussal, miközben felállok és vele szembe fordulok. Nincs nagy távolság közöttünk, egy két lépés talán…
- Igyál…. – parancsolgat újra, mint egy roxforti tanár aki papagáj módjára hajtogatja a magáét. Megemelem a poharat majd sóhajtva kettőnk közé tartom úgy hogy felé billenjen.
- Az ugyebár nem lenne tanácsos…a szófogadás sose volt nagy erényem az utóbbi pár évben, mint láthatod...
Angyalinak szánt mosolyomban van valami gonosz, valami számító. Tudom hogy felpaprikázom pláne hogy a billenéstől újra vörösborral pettyezet lesz az ingje mellett a nadrágja is de valamennyire az én ruhám sem ússza meg. A vöröslő tócsa pedig kettőnk alatt fut végig. Nem foglalkozom vele könnyeden lépek bele, épp Beckett elé.
- Ha talán megpróbálnál elbűvölni készségesebb lennék semmint hogy ennyire kisstílű cselekhez kelljen folyamodnod. Hát ezt sem tanította meg neked Eric? Nem hittem volna, hogy ennyire szar mentor volt...
Búgom bele az arcába, ujjaim pedig a felső gombra tévednek az ingen. Egyetlen laza kis mozdulat és teret nyitnak Leonard mellkasa felső részéhez.
- Ejjjj, ennek az ingnek nincs jó napja. Már másodjára… csúnya baleset.
Pislogok fel és nagy ártatlan arcot vágok, mint aki semmiről nem tehet. Pedig minden lavinát én magam indítok, többek között ezt is. Legalább ha itt ragadok még egy okot szolgáltatok Lestrangenek, amiért kinyírja régi cimboráját, már ha van elég tökös ahhoz hogy férfi legyen.

[to: Blaire]

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire



+16 language & actions

szett&háttérzaj

Már-már éreztem a kéjes elégtételt a gyomromban, hogy igen, végre azt teszi a nő, amit én akarok... végre behódol... de ekkor keserűen csalódnom kellett. Blaire ahelyett, hogy ivott volna, kezében a pohárral felállt és lassan megindult felém... Döbbenten néztem, hogy mit művel. Talán ennek elment a maradék józan esze is? Nem érzi, hogy milyen hazárdjátékot játszik az örökös ellenszegüléssel?
- Az ugyebár nem lenne tanácsos…a szófogadás sose volt nagy erényem az utóbbi pár évben, mint láthatod... - döntötte meg a bort szavaihoz híven az irányomban, mire éreztem, ahogy a méregdrága bor ismét végigcsorgott az ingemen. A kis...
- Ha talán megpróbálnál elbűvölni készségesebb lennék semmint hogy ennyire kisstílű cselekhez kelljen folyamodnod. Hát ezt sem tanította meg neked Eric? Nem hittem volna, hogy ennyire szar mentor volt... - lépett közben közelebb hozzám, magasról téve arra, hogy ezúttal a kék-fehér csíkos patyolattiszta ruhán is folt esik. Vérvörös folt...
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle meglepetten, ahogy az ingem felé nyúlt, és szépen-lassan kigombolta a felső gombot, majd végigsimított tenyerével a mellkasomon.
- Ejjjj, ennek az ingnek nincs jó napja. Már másodjára… csúnya baleset - tette még hozzá megjátszott ártatlansággal, mire teljesen eszemet vesztettem. A düh, tehetetlenség, és a magány egyszerre követelték megmaradt józanságom utolsó kis részét maguknak, a vágy pedig hirtelen, váratlanul, és követelőzőn öntötte el minden egyes porcikámat.
- Te vagy a baleset... - villantak meg dühösen, kéjesen a jégkék zsarátnokok, ahogy az ő ezüstjeibe fúrták magukat.
- Végzetes, halálos baleset...
Akartam őt. Most.
Ami ezután történt, nem szerepelt a korábbi terveim között... És nagy eséllyel semmilyen ésszerű nézőpont szerint nem volt jó ötlet. De ezen a ponton magasról szartam én már a racionális érvekre.
Gondolkodás nélkül kisodortam a kezéből a poharat, ami nem olyan messze tőlünk tört szilánkosra. Talán egy kis darab még a vádlimba is fúródott, ahogy megpattant a földön, de hidegen hagyott. A vadászat mámorító kéjével, sietve tettem le a pálcám az abroszra, hogy felszabadult két kezemmel ellentmondást nem tűrően fordítsam meg őt az asztal sima lapja felé. Ami útban volt, türelmetlenül sepertem arrébb,  vagy le a földre, ezen a ponton már kevéssé izgatott, mi hol landol. Csak egy dolog, jobban mondva egy valaki tudott érdekelni, és az ő helye itt volt, előttem, ahogyan nekinyomtam a csípőmet domború vonalainak... Ha nem ellenkezett, türelmetlenül nyúltam be a szoknya alá kezemmel, vágyakozva simítva végig a feszes, sima combokon és azon az isteni fenekén, a finom, selyem alsóneműn, mi alá azonnal bebocsátást vártam, de egyelőre csak közelebb hajolva hozzá, hosszan belecsókolva a nyakába, suttogtam a fülébe:
- Na és most? Most sem fogadsz szót? - kérdeztem szorosan hozzásimulva, készen arra, hogy elvegyem, amit akarok. Teljesen megrészegített, már képtelen voltam hideg fejjel gondolkozni. Mélyen magamba szívva az illatát vártam beleegyező vagy elutasító válaszát, hisz nem voltam én szörnyeteg... Legalábbis nem ennyire.
Most még talán eltaszíthatott magától, ha nagyon akart. De ha csak egy kicsit is akarta, ezen a ponton túl már nem volt visszaút...

zene:lp - Non me lo so spiegare

dress


B E C K E T T

'...A változás utáni vágynak sok köze van ahhoz az igényünkhöz,
hogy egyre tágasabb tudatalatti térben éljünk...'

~~ ❈ ~~

Milyen szerencse, hogy nem ütközök különösebb ellenállásba. Na igen, innen nézve könnyen el fog esni az a vár. Beckett bár mintha egy fél pillanatig hezitálna, szemeiben a gyanakvás szikrája élesen csillan meg, de hamar túllendül az aggályokon. Gondolom remek numera reményében minden elvet is feldob és magasból tesz rá. Kétes élű fegyver ez, nekem is. A siker esélyét csak latolgatni tudom, és végül is ha más nem legalább teljesen nyertesen kerülök ki akár így akár úgy.
- Te vagy a baleset... Végzetes, halálos baleset...
Felkuncogok, ami számára kéjesnek hathat holott nem feltétlen ez a szándékom. Sokkalta inkább őszinte reakció ez mint megjátszott, mert mintha Eric egyszer hasonlóképp vélekedett volna. Lám, azért a közös évek valamicske nyomot csak hagytam Leonardon. Legalábbis azt bizonyítja alátámasztani, ahogy a poharat kilöki a kezemből, hogy az millió szilánkos darabra töredezzen a fényesre csiszolt padlón. A csengésre csak a fejem szegem fel, míg ő lesöpri mögöttünk az asztal evéshez szükséges kellékeit, amik csak útban vannak most, engem pedig határozott lendülettel fordít szembe vele.
Szóval így? Hát nem bánom…
Villan át az agyamon, pláne mikor az elhagyott varázspálcáját szúrom ki egy karnyújtásnyira. A terv villámlásszerűen körvonalazódik a fejemben, s míg Beckett azzal van elfoglalva hogy ujjai a szoknyám alá csúszva letapogassanak én egyetlen villámgyors lendülettel szerzem meg a fegyvert. Számára ez talán fel se tűnik a nagy rendetlenségbe, meg hát leköti az hogy a fülembe suttogja mocskos kis vágyának be nem teljesült elképzeléseit. Mert igen, ezeknek a szavaknak a tartalma mélyebben szántó mint holmi ostoba kérdés, amit megválaszolásra vár. Ő önigazolást akar, csak az a baj, hogy rossz embertől.
Így mikor a fülembe búg elégedetten vigyorodom el és mire bármit tehetne a torkának szegezem a pálcát felé fordulva.
- Naná hogy nem! Petrificus totalus!
S ez az a pont mikor nem csak a teste egy bizonyos része merevedik meg miatta, de az egész akár csak egy kifilézett hal a konzervdobozban. Unottan nézem, ahogy eldől oldalra, mert szánalmas látványt nyújt.
- Ostoba vagy Beckett ha azt hiszed ennyire könnyen megkaphatsz…
Lépek felé miután elrendezem a ruhámat, ahova illetéktelen mocskos kezével piszkált. Más is megtette már mióta az országokat járom, így nem zaklat fel annyira a dolog, pláne a siker kéjes ízével a tudatomban.
- Sose packázz egy Montregoval….!
Csóválom meg a fejem és nem tudom megállni hogy ne utánozzam le Dracot, könnyeden Leonard szép arcába taposok, hogy az orra enyhe deformitást nyerjen el. Legalább hagyok neki egy kis emléket, talán nem támad kedve újra nőket elrabolni. Azzal könnyeden megfordulok és a romos asztalt meg a lefagyott mágust ott hagyva indulok el a kandallóhoz. Még előtte a pálcától meg kell szabadulnom, így hát azt a kis kerti tóba dobom csak hogy ne ússza meg Leo szárazon a dolgot.
- Az óra ketyeg, Leonard… és ellened dolgozik. Tik-tak. Én a helyedben ha kiold az átok futni kezdenék…. de persze csak gratulálni tudok, hogy magadra hívtad a halált, személyesen.
Nem tudom megállni hogy a felém tévedő kék íriszekbe ne rúgjak még egyet bele Ericre utalva, miközben a kandallóba beállva halkan mondom ki a szállodám címét. A zöld láng körülnyalábol és elrepít Beckett villájából. Épp csak annyi ideig maradok hogy gyorsan átöltözzek a kevéske cuccomat összepakoljam és még éjfél előtt elérem az utolsó mugli vonatot, amely Németország felé megy. Persze állnéven vett jeggyel a kezemben utazok immár saját varázspálcával a kezembe, remélve Beckettnek nem tartja kedvében utánam jönni. Elég lesz neki Mathias és Strange érkezésére felkészülni… vagy… még jobban jár ha futni kezd az életéért, ahogy tanácsoltam neki. Az óra ketyeg. Tik-tak.

Köszönöm a játékot!

[to: Blaire]

Seeing you here... it's just so Strange

to: Blaire



+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett&háttérzaj

Ahogy a domború feneke az ágyékomhoz préselődött, egy pillanatra elhittem, hogy megkaptam. Hogy nem fog ellenkezni, sőt... botor módon úgy éreztem, még akarja is... A diadal okozta mámor és kéj azonban valóban nem tartott többé egy pillanatnál, mert ahogy tovább siklott a kezem a hasa irányába, hirtelen valami éles fúródott a nyakamba.
- Naná hogy nem! Petrificus totalus! - intézett el a saját pálcámmal. Éreztem, ahogy megmerevedik az egész testem, majd sóbálványként dőltem oldalra, egyenesen bele az üvegszilánkokba. Bár az átok miatt egyelőre nem éreztem, ahogy felhasították a méregdrága ruhámon át a bőröm, beléfúródva egyes helyeken a húsomba is, előre tudtam, hogy később, amikor majd magamhoz térek, ez majd kibaszottul fog fájni. Dühösen villantak meg a jégkék íriszek, ahogy fölém hajolt, azzal az önelégült mosolyával.
- Sose packázz egy Montregoval….! - vetette felém, s én azt hittem, ennyi lesz, és magamra hagy. De tévedtem... nagyot tévedtem.
- Ezért megdöglesz, te átkozott kurva! - üvöltöttem volna felé, miután beletaposott az arcomba, ha az arcom nem szilárdult volna kővé, de mivel egészen pontosan ez volt a helyzet, továbbra is csak halálosan hideg, megvető tekintetemből szűrhette le, hogy mit óhajtok mondani. Megfordult a kocka, ahogy szokás mondani, míg az este elején ő volt kénytelen engem csendesen hallgatni, most én burkolóztam kényszerű némaságba. Ezután egy kis időre egyedül maradtam, azt hittem, már megszökött és végre egyedül vagyok, s alig vártam, hogy a villához tartozó házimanó rám találjon és megszabadítson kínjaimtól. Erre azonban még várnom kellett, mert Blaire még utoljára visszatért.
- Az óra ketyeg, Leonard… és ellened dolgozik. Tik-tak. Én a helyedben ha kiold az átok futni kezdenék…. de persze csak gratulálni tudok, hogy magadra hívtad a halált, személyesen - fenyegetett meg a Montrego ribanc, majd angolosan távozott a kandallómon át.
Nem telt bele fél órába, mire Zinky megtalált, bizonyára érzékelte, hogy valami baj lehet, mivel az utasításom nélkül maradt abba a vacsora. Máskor mindig szólni szoktam, ha végeztünk, és letakaríthatja az asztalt, ennek köszönhettem a szerencsémet.
- Jól van, Bailey Úr? - kérdezte aggodalmasan, az álnevemen szólítva, mivel gondosan ügyeltem rá, hogy ahogy New Yorkban, úgy itt se ismerje senki az igazi nevem, és titokban tartsam a kilétem. Szobormerev arcom és a vérfoltok láttán bizonyára gyorsan rájött, hogy semmi sincs rendben. Koránt sem.... így  varázserejét felhasználva kiszabadított mágikus béklyóm alól, de ebben az első pillanatnyi megkönnyebbülés után nem volt köszönet. Az orrom kegyetlenül lüktetett, ahogy az alvadt vért megpróbáltam letörölni a szemem környékéről, hogy lássak is valamit... A testem számos ponton égetett a beléfúródott üvegszilánkoktól és a fejem is borzasztóan hasogatott attól, ahogy tompítás nélkül estem a márványpadlóra.
- A pálcám... - suttogtam Zinky felé ingerülten.
- Tessék, Uram?
- Azonnal kerítsd elő a pálcámat! - sziszegtem felé. Legszívesebben ordítottam volna, de tudtam jól, hogy attól nem fogom jobban érezni magam, ha egy féleszű manón töltöm ki a dühöm. Nem. Erre sokkal, de sokkal jobb terv kezdett körvonalazódni a fejemben... Amint a manó visszaszolgáltatta a pálcám, és elláttam a sérüléseim, hozzá is kezdtem a megvalósításához, egyenesen megrészegülve a bosszúszomj mámoros ízétől, amit Blaire és az egész Montrego família iránt éreztem.
Na ez. Ez az érzés kurvára hiányzott.

Köszönöm a játékot, Hölgyem!