álije páruszá

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        nem tudom, másoknak milyen volt elhagyni hét éven át szeretett otthonukat - annak idején könnyebben váltam meg a Durmstrangtól, mint fagy után szabadulnak a friss hajtások kora áprilisban. elmaradt aztán Izland, végül Hagen: három otthonom is újra cseréltem, egyről sem döntöttem. a nyár eleje hideg volt, ahogy a háború, mentes a beismerhető konfliktusoktól, terhes a lappangóktól. mielőtt kikérem a zsupszkulcsot, még egyszer látni akarom.. az utolsó otthonom.
        a vizsgák könnyebbek voltak, mint hittem - már nem kísért mindenki hamvadó parázsként meg-megvillanó tekintete, balsejtelme, hogy talán segítenek, kedveznek majd nekem. ha volt is bennük ellenszenv irántam, az már az enyém volt, nem tartozott a nevemhez, származásomhoz az utolsó, makacs kötelet kivéve, amelyet elvágni Albion kevés lett volna amúgy is. egyetlen érdemjegyet sem árultam el még Kópavogurnak, sőt, december óta a levelektől is megkíméltem őket: ahogy öregedett az év, úgy lettem egyre aljasabb, már nem is egyszerűen semleges voltam, de kárörvendő, boldog az indulataikban. az üzenetek hangvétele gyorsabban változott, mint az évszakok, vagy az ég Skócia felett, egyre több és több átkot tartalmazott, a kérdések élét a félelem fente pontosra. nem őrizgettem őket, a klubhelyiségünk lángjai mindig éhesek voltak a családi csatározásokban ejtett tinta után, és kedves szórakozásommá vált társaságban máglyára vetni a hazai ízeket.  
        talán Oakley professzor agódott csak, neki ott volt a szemében a klasszikus figyelem, az a csak rá jellemző, amivel nézni, kérdezni is tudott némán, csak az aggódott igazán. másoknak nem beszétem róla, mi várható odahaza, miként fújnak sarki szelek nyugatról, mert ahhoz rögtön tartozott volna történelem, babonák is. megtanultam, hogy Albion nem hazudik, mikor néz, akkor lát is: Albion Oakley professzor volt, ahogy a vállamhoz ért, ahogy az egészségem mérte ujjaival, vezette fel pergamenjeire.

        míg a diákja voltam, minden gesztusunk precíz volt: a csillagok figyelnek így hűvös megértéssel ránk. ő volt az első, akit választottam magamnak - Hagent nem választottam, ahogy az ember nem választja az elméje, szíve, lelke alakját, testének részleteit, születik velük, birtokolja, érti, megérti azokat.. de Oakley különbözött tőlünk, amennyire különbözni lehet valamitől, amit zord körülmények teremtettek valami másnak, amit a puszta értelem. nem tudom, a láva rácsodálkozik-e a hóra, fagyra a felszínre érve, de most már megértem, ha mégis.
        - sajnálom, zavartam meg a fontos napján, Oakley professzor. hoztam önnek ebédet, van kedve együtt megenni? - felé tartom a dobozt, azt, amelyet Giada elmondása alapján készítettem össze így. van még egy az oldalamon lógó táskában, de az csak a sajátom, semmi különös nem rejtőzik benne - azt az étrendet követem, amelyet előírt számomra. nincs miért kételkednem benne, a betegségem sosem volt kezelhetőbb: talán mostanra elfogadta magában, hogy gyógyítani nem lehet, csak az ujjunk alatt tartani, számolni, mint változik, és elfogadni ennek tényét. ha volt valami, amit még nem fogadtam el Oakley professzor angolságában, az optimizmusa volt, az járatlan út előttem, tele olyan misztikummal, amelyet kultúra nem magyaráz, tudomány nem hárít.
        miért hitték vakon az angolok - skótok, walesiek, írek, britek? - hogy a háború újra nem jöhet el az országukba, mikor alig élték túl az előzőt? miért bíztak még mindig saját erejükben, amely megváltoztathatja a világot, ha Birodalmuk oda is lett, ha a hűtlen gyermekük túl is nőtt rajtuk, saját Birodalmat alapított, amelyet egy új Kapitólumból vezet? nem ők volnának az elsők, akik a múltba kapaszkodnak - de azért, mert nem értem, igazuk még lehet. talán.

        - megvárom itt, míg végez a vizsgával. el ne késsen, gondolják majd, könnyebb lesz nekik! - magamra maradok az Átváltoztatástan udvarán az árkádok alatt, a tó felé néző szobor mellett. másfél óra lehet talán - az én vizsgáimnak vége, csak ő tartóztat még, csak miatta nem hagytam még el én is ezt az országot. a nyár nem érkezik még a skót felföldre, talán távoznom kell hozzá, hogy a seb, amelyet ejtettünk rajta, enyhüljön. hiányozni fog, mint télen a napsütés, nyáron a jég az ablak párkányán - de nem esküdnék meg rá, hogy látom még, hogy látok még bármit belőle. Kópavogur mindig elveszi, amelyre számot tart, és amelyre nincs joga: nem ismer más szándékot, csak azt, amely számára a nagyobb jó. egy hírnöke most is itt jár, engem figyel - tudom, hogy ezt a csatát el kell veszítenem, ha meg akarom nyerni a háborút Észak ellen.
        - tudom, hogy itt vagy, Irina. a tudásoddal kérkedni vagy engem figyelmeztetni jöttél? bármelyik is, jobb volna, ha visszatérnél oda, ahonnan elszármaztál, abba az anyagba, amellyel Lenint töltik fel újra meg újra. - elrakom lassan a két dobozt, amelyeket bentónak neveznek, és amelyekről tudom, hogy azoknak készítik, akik iránt másként éreznek, mint barátok iránt szoktak. te itt vagy, hogy ezt a napot is elfedd a jelenléted mérgező tényével: úgy örülnek neked, mint Khamar Dabanon a hónak augusztusban. ha volna igazság, te volnál magad legnagyobb elszenvedője - Lyudmila Ivanova téged látott, mielőtt túl korán elmúlt ebből a világból, de téged látnak az emberiségben csalódni kénytelenek, lázas betegek, akiket a 20. század felemésztett. ha volna igazság, te már nem volnál.
       - már nem kell jelentened semmit, tudják, hogy megyek. talán hamarosan te is: nem remélek semmit jobban, minthogy elkerüljük egymást. - ha volna igazság, egyikünk sem volna: az rólunk lepereg, taszítjuk, akár lázas homlok a hideg kezet. tudni nem tudom, csak remélem, mire te hazatérsz a tieidhez, már nem lesz hová: nem marad belőletek más, csak a törött koronád lenyomata. minthogy nem hiszem, te képes volnál létezni abból kivetetvén, amelyből kicsapódtál egy kísérleti üveg felületén - mikor a pétervári hófehér éjszakák elérik Kópavogurt, ismét létezik majd igazság a Földön.

[- Hová mész? Nem jelentek semmit. Csak aggódom érted, akkor is, ha gyűlölsz.]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

      Nem irányítani olyan érzés, mintha le lennél kötözve egy székre, és apró pókok és skolopendrák futnának végig a ruháim alatt, a bőrömön, a bőröm alatt. Régen minden tiszta volt, tiszta elhatározás és akarat, kevéssé zavartak emocionális dolgok, mostanra pedig már odáig jutottam, hogy bizonyos biológiai funkcióim irányítása is kikerült hatáskörömből. Az egyetlen dolog, amit még sikerül elnyomnom, irányítanom, a phaedrusi rossz ló, a frusztráció, a harag és minden egyéb funkció, mely azt követeli tőlem, hogy zúzzam be a női mosdó tükrét, akkor is, ha az üvegszilánkok minden bizonnyal gyógyítói beavatkozást igénylő sérüléseket okoznának. Anyám hozzá vágott volna egy poharat a falhoz, felpofozott volna engem, a bátyámat vagy apámat, függően attól, hogy ki tartózkodik pozicionálás szempontjából a legoptimálisabb helyzetben hozzá. Az én arcom most is érzelemmentes, nem mutatom ki az idegességem, frusztrációm jeleit, pedig rengeteg dolog tesz frusztrálttá.

 Még mindig zavar, ahogy alig három hétig tartó kapcsolatom a végére ért Paullal négy napja, különösen, mióta Freya felhívta rá a figyelmemet, hogy nem bevett szokás hetvennégy másodperccel egy szexuális aktus végét követően bejelenteni egy szakítást (annak ellenére, hogy véleményem szerint optimálisabb, ha előtte jelenti be valaki, lényegesen lecsökken az esélye annak, hogy orgazmusa lesz, ami egy biológiailag hormonfelszabadulással támogatott folyamat). Valószínűleg túl jól fogadtam, nem tudtam, hogy ilyenkor a társadalmilag elfogadott reakció kiabálni és megütni, hogy az ember kiadja azt a rossz érzést, ami utána keletkezik, és ennek keretében javuljanak a kétségei is kicsit, amit saját magával szemben érez.

 Természetesen az iskolai románcoknál jóval nagyobb súllyal nehezedik rám, hogy nemsokára elérjük az iskolai tanítási időszak végét. Nem felejtettem el Liliya ígéretét, ahogy a nővérem helyett nővérem... talán nem is kellene így gondolnom már rá. Gyűlöl engem, bármit is érzek felé, ezt elég egyértelműen közölte velem néhány hónappal ezelőtt, és azóta nem keresett meg, hogy tisztázza a beszélgetést. Véleményem szerint minden meglehetősen tiszta volt, pontosan úgy és azt mondta, ahogy mondani akarta. Tiszta, szinte matematikai módon közölte, hogy nem illik össze valami az egyenletben, nekem pedig nincs képletem, ami alapján megfejthetném, hogy pontosan mit változtassak meg.

 Most is tördelgetem csak az ujjaimat, ahogy Liliyát nézem Oakley professzorral. Talán irracionális konklúzió, de egyre inkább úgy érzem, hogy haragszom rá. Ahogy közvetíti Hagen leveleit, ahogy beszélnek egymáshoz, ahogy megfogja a kezét, mind-mind azt a benyomást keltik bennem, hogy talán akkor változott meg minden. Tudom, hogy nem lehetek túlzottan rejtve, ahogy nézem őket, és nem áll rendelkezésemre semmilyen megbízható eszköz, hogy halljam a beszélgetésüket, de talán nem is kell. Látható, hogy Liliya megbízik benne, és az, hogy segíti Hagen levelezését, illetve Liliya megváltozott viselkedése egyre valószínűbbé teszi a szememben, hogy Oakley professzor az ismeretlen abban az egyenletben, aki megváltoztatott mindent. Az sem segít, hogy rokonsági kapcsolatban áll Quinton professzorral, aki már első órámtól kezdve kifejezte antipatikus nézeteit felém és a másik nyolc felé.

 Összerezzenek, ahogy nőv... az unokatestvérem megszólít, és előlépek a kőoszlop mögül, nem sokkal azután, hogy a professzor elment vizsgáztatni. Nem akartam ma, hogy lásson, kicsit szétszórtabb vagyok az átlagnál, nincs rajtam nyakkendő, és nem használtam még a megszokott minimalista sminket sem. Te természetesen gyönyörű vagy, ahogy a lángok és a hó találkoznak benned, nem tűnsz olyannak, mint az a lény, amit egy Frankenstein nevű mugli állítólag összerakott, emberivé tett, de kihagyott belőle valamit. Azóta sem értem pontosan ezt a hasonlatot, rajtam nincsenek varratok. Mindenesetre közel megyek.

 Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy mész. Talán innen is tovább állsz, talán Hagen után mész Ázsiába? Szeretnék könyörögni, hogy ne utálj, de ostoba emocionális reakció lenne, ahogyan az is, ha reménykednék benne, hogy a te érzelmeid ilyen szánalmas módon módosulnának. Az embert nem lehet megkérni, hogy szeressen, és hogy gyűlöljön, ahogyan az ellenkezőjükre sem. A padra nézek, az üres helyre, ahol korábban Oakley professzor ült, azután újra rád. Megint olyan ösvényen járok, ahol megsebezhetnek az ágak és tövisek, de muszáj tovább mennem. Veszek egy hosszú, mély levegőt.

   - Hová mész? Nem jelentek semmit. Csak aggódom érted, akkor is, ha gyűlölsz.- ahogy rád nézek, az jut eszembe, hogy a professzor tett valamit, ő közel volt Hagenhez is, úgyhogy könnyen lehet, hogy mindketten azért keményítettétek meg szíveteket családunk felé, mert a professzor tett valamit. Érzem, hogy összeszorulnak a fogaim, érzek egy enyhe lüktetést a szemem mögött, de nem hagyom elhatalmasodni az érzést. Nem akarok olyan lenni, mint anyám.

   - Oakley professzor mondott neked valamit? Arról, hogy valami rosszat teszünk?- a hangszínem könnyebben marad semleges izlandi szavak megformálása közben, az arcomon pedig most is képtelen bármilyen mimika játszani, nem fejezem ki a félelmet vagy a haragot, az érzést, ahogy az apró lábak ezernyi intim, bántó, illetéktelen mozdulattal kúsznak a bőröm alá. Megállítom a kezemet is a rángásban, mielőtt elkezdődhetne.

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        - te akkor vagy a legundorítóbb, mikor kedves próbálsz lenni. - semmit nem hiszek abból, ami az ajkaidat elhagyja, nem számít, ha már te sem. látszólagos zavartságod sem az emberségednek szól, csak a körülményeidnek, csak Albion ért utol a maga realitásával, azt nem tudod megszokni. ez nem a győzedelmes zseni eufóriája agyának korlátai, testének gátjai felett - téged az büntet, amelyből részt nem kértél, de ez nem választható. ha nem látnálak lopni a levegőt mások elől, azt hinném, az olyan sötétből teremtett lények, mint te, az időt sem érzik.
        - mit mondtál? ismételd meg, amit mondtál. - nem vagyok hajlandó az izlandit használni, bármi kényelmes is neked, nem tartom magam azokhoz a szabályokhoz, amelyek mentén most leckéztetni kívánsz. végül nem tudsz ellenállni a biológiai képletednek, azt kell tenned, amit előtted anyádnak, Babának, talán mindazoknak, akik oda tartanak, ahhoz a sötét mély lyukhoz a világ végén, amely szült téged.
        korábban.. egész életemben fátylat borítottam volna a haragra, amely elfut most, mint mások arcát a félelem hajdanán. teljesen a rabja leszek, pár pillanatig tudom, hogy megátkoználak, és nem maradna belőled semmi, megkönnyebbülne a föld is, amelyen jársz, a világ is, hogy rendjének kis darabja helyreállt. nem azért nem teszem meg végül, mert nem érdemled, vagy én nem érdemlem, hogy viszonozzam a jeges iszonyatot, amellyel a hangsúlyaid, mint kis jégdarabok, a földre hullanak. te megérdemled a haragot, megérdemled a gyűlöletet is, amelyet kivívsz, csak még ez sem sajátod, ezt is csak örökölted másoktól. azért nem teszem, mert az otthonod fogom felégetni, míg alszol benne, mert ha nem bölcsőjében fojtottam meg a bűnt, megteszem, mikor megtehetem.

        - olyan idegen a működésedtől az önálló akarat, mint lidércnek a napfény? azt mondják, a telihold rabját sötét éjszakába taszítja a holdfogyatkozás, de neked az csak egy test az égen, nem bántod magad olyan emberséggel, mint évszázadaink jelképei. nem mindannyiunk száján át az elmúlt század lágy apafigurája, anyafigurája beszél. - felállok a padról, farkasszemet nézünk. most nem hagyom majd, hogy megérints, elég volt belőled az, amit láttam egészen eddig: ez a színtelen, jégtábláknál csiszoltabb üresség, amellyel kérdezel mások elméjének etetésére. büszkén sietsz a kihívásra, amelynek nem te, a neved felel meg, és azt hiszed, birtokolsz valami ősi tudást mások helyében.. az ősi tudás feltételezésének ostobaságát. nincs halandóbb az embernél, aki magát, elveit, szándékainak morálba mártott éleit életek fölé álmodja.
        - ha megtudom, hogy akár gondolattal érintetted, eljövök, hogy megöljelek. - nincs benne fenyegetés, tudod, hogy ez történik, mint éjszakára a nappal következik. kiszámíthatod, nem állítom, ami nem igaz: nem tudván, mit miért szeretek, élveztem a zord szépséget, mint mások orosz ösztönükben. szeretem az orosz telet, nem csak ismerem, nekem Pétervár zúzmara a napos határban, a szán, az esti fénysugárban, a friss hó rózsás köntöse, a vízkereszti est köde. neked fel nem érhető, mi mindent szeretek szenvedéllyel, köztük azt, akit elítélni sietsz, holott semmit sem sejt - és felmentenél az alól, hogy magam akarom a veszted.
       - azóta sem tanultál semmit, most is csak a régi gyermekmesék és Leninke, gyermekmesék szereplője minden, amit mondani tudsz nekem. nem Hagen kedvel valakit, hanem az érdek, nem én kedvelek valakit, hanem az árnyék, csak Hagen mozdulatainak árnyéka - a te fejedben mi nem létezünk, nem vagyunk emberek. te tényleg nem vagy az, ha kérdést soha fel nem tettél, és hiszed, hogy kételkedni: bűn. olyan büszke vagy az elmédre, pedig úgy híján van a léleknek, ahogy a rokonainké: az övék választott árvaság, a tiéd kölcsönben van. sajátot nem tudsz kitalálni. - megkapod a haragom, de a hangom színeit nem, az nem jár valakinek, aki most is jogot érez elveit rám vetíteni, engem vászonként használni hozzájuk. megátkoz téged Pétervár, és remélem, egyszer megátkoz Moszkva is - szégyene vagy azok csontjainak, a nyelvet sem volna szabad használnod. az vagy, ami határvidékké aláz, ami vasmarokkal tenyerel a nyelőcsöveken, ami lappangó félelemmel suttog egy szót a zsarnokságról.

[- Nem akarom bántani…]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

Remélem, hogy nem tágul ki a pupillám, vagy adom más jelét, hogy mennyire erős paranoiám van a közelgő beszélgetéstől. Az első mondatodból tudom, hogy nem változott semmi azóta a nap óta, nem segített, hogy tiszteletben tartottam az akaratod, és nem kerestelek, hazaírt, egyre ritkább leveleimben pedig nem említettem semmit rólad. Te látsz valamit bennem… és talán mások is.

 Pislogok a felszólításra, amikor ismétlést kérsz, majdnem meg is teszem, mielőtt rájövök, kérésed nem szó szerinti. Talán felháborít a kérdés, még ha logikus is Oakley professzort látni a változások mögött, talán zavaró számodra, hogy a lázadásod nem a sajátod a véleményem szerint. Talán éppoly zavaró, mint ahogy te is úgy látod, hogy csak kisebb leszármazott vagyok, a legbelső baba, rejtve belül.

 Ösztönös, ahogy hátralépek, mikor felállsz, rám nézel, fölém magasodsz. Mindig féltem hozzád érni, mert hónak láttalak, aki elolvadhat egy meleg érintésre, akinek egy anya dühe nem lilává, hanem vörösre színezi az arccsontját, amely elmállik, mielőtt egy apa pálcája, az idő, a biológia újra megszínezi. Magamat kőnek láttam, míg téged hónak, aki arra ítél, hogy örökre nézzem létezésed nyomait a bőrömön, amikor a nyár megszínez. Ma nem látom jelét, hogy elolvadnál, és ahogy a szemedbe nézek, látom a Telet. Kinyitom a szám, de csak remegni van erőm, beszélni nem tudok azonnal. Tényleg elhiszem, hogy megölnél, Oakleyért. Átfutnak kérdések és lehetőségek a fejemen, amiket nem fogalmazok meg.

  - Nem akarom bántani…

 Gyengék a szavak még ha igazak is, még ha hiszem is, mert soha nem akartam rosszat senkinek. Akkor sem akarnám ártalmát, ha tudnám, hogy neked fájdalmat okoz, csak azt akarnám, hogy ne bántson tovább. Tudom, hogy jobban vagy, úgyhogy nem bánt, mégis, lehetetlen nem látni az összefüggéseket. Egyértelmű a kontaktus, azóta lettél más, hogy ápol. Csak valószínűséget számítok, de hiszem, hogy igazam van.

 Félek, mert tudom, hogy amit most látok, reakciók és elemek játéka, mintha nem érteném a képletet, fogalmam sincs, hogy a hideg higany vagy a forró kén, a víz mit eredményez. Talán felrobbansz, rám támadsz, talán a legbölcsebb lenne futni, de nem tudom elképzelni, hogy magadra hagylak. Érzem a nyomást a szemem mögött, ahogy eszembe jut egy kedves emlék, ahogy játszunk néhány babával, mielőtt egy súlyos pajzs a falról rám zuhan. Talán sosem történt meg. Lesütöm a szemem, ahogy válaszolok.

  - Nem kételkedem az individuális akarat elméletének koncepciójában. Tudom, hogy rendelkezel saját akarattal. De nem mondott valamit? Nem bántott téged?- most is alig merek felnézni, tudom, ha igazam is van, haragudni fogsz, ostoba módon tárom fel az érzelmeket, nálam továbbra sincs lámpás, ami világít az erdőben.

 Talán egyetlen apró, vörös szikra van. Haragszom, ahogy eszembe jut a gondolat, hogy Oakley professzor talán beszél neked a családunk bűneiről, hogy ne bízz bennünk, tagadj meg minket, mint a bojárok fiai őseiket, amikor vörösbe borították a családunkat. Azután jön egy robbanás.

 A villám megvilágítja a fákat egy pillanatra, beleég a szemembe az út, ahogy a felismerés tőrként kúszik a lapockáim közé: talán most beszélünk utoljára. Talán ez Oakley professzor terve, és talán ma lenne utoljára lehetőség megfognom téged, még ha szét is tépnél. Keresztbe fonom a karjaimat, belefúrom az ujjaim a felkarjaimba, veszek néhány gyors, pici levegőt. Most még látom a villámfény ragyogását, és nem bánom, ha lezuhanok, nem bánom a kék foltokat, amelyek miatt nem járok az erdőbe.

  - A családunk azt akarja, hogy ne beszéljek hozzád. Nem miattuk vagyok itt. Ez a saját… én akarom ezt.- a családunk nem akarja, ahogy biztos nem támogatnák, hogy Freyával barátkozom, iszom, néha cigarettázok, szexuális kapcsolatba kerülök, muglik közé megyek, rossz zenét hallgatok. Megijeszt és felszabadít a gondolat, mert mit mondana babushka, de közben van valami olyan érzés ebben, mint havat enni.

     

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        megölni téged az lenne, amit az angol úgy nevez: murder, but not a crime. fejlettnek nevezett igazságérzeted csak magadra nem vonatkozik, az nem fogadja a kihívást, te vagy csak egyelőbb az egyelőek között. talán a diáktársaink féltek - néhány ritka kivétellel - ellened érvelni épp a kommunizmussal, hiszen korán kikérted magadnak, az pusztította el hazád, családod, ők pedig mind sokkal erkölcsösebbek annál, hogy rád süssék a hazugságot, hogy elismerjék, olyan hold alatt születtél, amelynek fel sem lett volna szabad kelnie. neked nincs hazád az ég alatt, nem fogadhat be sem kelet, sem nyugat: nem tartozol oda, ahonnét a hajnal hasad, és nem tartozol oda, amerre az ablak nyílik Európára.
        - ostobának kellene lennem, hogy ne emlékezzem rá, ugyanezt mondták, mikor elengedtek bennünket ide. ostobának kellene lenned, hogy azt hidd, nem tudom, mit jelent ez a mondat: egyikünk sem ostoba. amit mondtam, megmondtam. olyan halált fogsz halni, ha csak megkísért a gondolat álmaidban, amelyhez milliók kínjai sem érnek fel történelmünkben. - minden gyűlöletem, mélyen a vérerek alatt futó dühömet megérdemelnéd, és nem ismernék sem istent, sem embert abban a bosszúban. ha te állnál itt, kalkulálnál már: elárulni gyengeségünk mit ér majd, mi nyerhető általa, de elevenebb vagyok ilyen praktikánál. tudom, hogy nehezebb volna kilehelned azt, amit a lelkednek nevezel, mint évtizedekig kitartóknak a Gulágon, és te tudod, hogy kitartóbb, ingathatatlanabb vagyok az orosz télnél.
        ebben a pillanatban már nem érnek el Hagen intelmei veled kapcsolatban, nem akarlak megérteni. irtózom a testet minden nyomától, amelyet ezen a világon hagyni tud és akar: ha bármi érthető itt, a vallásos gyűlölet történelmünk lapjain. téged sem tüntet el semmi, csak Egy raszkol.

        - nem kételkedsz benne, csak hiszed, hogy nekem nincs? oh irónia, Romanov a neved: én nálad jobban tudom szeretett empíriád által is, hogy ha itt valakinek nincs saját akarata, az nem én leszek. - nem kell fenyegető lépéseket tennem feléd, alacsonyabb és kimértebb vagy nálam, a közönyöd az, ami megsebzi a hozzád szólót. nincs itt rajtunk kívül senki, bár járhatna itt számtalan más diák a vizsgáiról kifelé jövet, és vajon mit látnának? a kényszeres áldozatiságod, amelyet osztályrészednek érzel, miközben te szűken mérsz másoknak.
        - ostoba kérdésekre nem válaszolok, bárhogy teszed is fel őket. - felszegem az állam a feltételezésed hallván: természetes, hogy igaznak vélsz minden következtetést, érezni nem érzel semmit. hogy szórakoztatott, mikor izlandi áldozatod végre megmenekült előled, és te naphosszat elemezted, hogy lehetséges ez, miért választott valaki mást, aki nem te voltál. nem tudod, hogy egyetlen férfi sem aludna puszta kövön a hóban, ha otthona is lehet.
       - tudom, hogy nem mondasz igazat. te vagy a legnagyobb vezércselük, benned van minden bizalmuk, mást nem tudnának megbízni azzal, hogy megmentsd a nyáltól elkóborolt bárányt. kár, hogy a szekta, amelyet családnak nevezel, nem tud sakkozni. - nem tudom, hazudsz-e, de nem hiszem, hogy akár csak a jónak apró fuvallata átjárja a szándékaid. ha ellenük szegülsz, az is érdekükben történik, te számtalanszor fogalmaztad meg, mi is a nagyobb jó - te vagy a nagyobb jó, a punktum. ha ellenük szegülsz is, a kör újrakezdődik, a tanítvány öli meg a mestert, nem az igazság az bűnt. vidám volna, ha egy nap te rántanád őket a mélybe, de ezt a kegyet nem ajándékozom neked, te is oda tartozol, ahová őket löki majd az új idők szava - mikor eszméik a sírba süllyednek, utánuk dobom majd a koronád.

       - lejárt az ideje annak, hogy erőszakkal mondjuk meg, hogy érezzen, álmodjon valaki. elég volt a zsarnokságból, bárhány mondatból építed is fel: elég volt a nagyobb jóból! az emberek hibáikkal lesznek emberré, azért van akaratuk, hogy gyönyörű és szörnyű dolgokat tegyenek vele. mások élete, teste, döntése, jövője nem a te játékszered, a demokrácia vagy teljes, vagy nincs! nem tudsz te semmit, Irina Romanova, nem vagy ember. - lázban ég az arcom, de már nem félek megmutatni, nem kell eltakarnom előled, nehogy kérdéseket tegyél fel, nehogy azok a kérdések jelentésekké váljanak egy pergamenen. visszatérek Kópavogurba még egyszer, hogy befejezzem, amit valaki sötét évtizedekkel ezelőtt szült, és belefojtom a gleccserekbe, belefojtom a vulkánokba, a jégbe és tűzbe, aztán szétszórom a szélben tanulságait. ha az utamba állsz, veled is ezt teszem majd.

[- Kiforgatod az állításaimat. Tudom, hogy van individuális akaratod.]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

 Továbbra is megijeszt, ahogy Liliya néz rám, és ahogy azzal fenyeget, hogy elpusztít. Ahogy rám tekint, úgy látom őt, mintha paradoxon lenne, amely elemészteni kíván egy elméletet, örökre csúfan és megoldás nélkül. Ismeretlen számomra ez az oldala, ahogy az emóciók lángra gyúlnak benne, és nehéz nem Oakley professzort sejteni a konklúzió mögött.

 Érzem, hogy lassan elveszítem a kontrollt, ahogy az arcára nézek, ahogy újra látom a megvetések megvetését, amely talán egy férfitől származik, de talán mindig ott volt. Túl sok minden táncol bennem. Félelem, fájdalom, szégyen; még akkor is, ha nincs mit szégyellnem, mert soha nem bántottalak. Dühös vagyok, talán Oakley professzorra is, de érzem, ahogy lassan elönt feléd is az érzés, érzem, hogy az emlékek őszről arra késztetnek, hogy összeszorítsam a fogaimat. Egy pillanatra úgy érzem, hogy feldühít mindenki: Nihl, amiért lerázott, anyám, amiért igazi iváni aljasságot hordoz, Freya, amiért a viccei alapján talán továbbra is megvet, apám, mert tehetetlen mindennel szemben, Paul, amiért megalázott. Nem akarok anyám lenni, undorodom az emocionális kontroll vesztéstől, a harag az értelem halála, forrása rabszolgatartója az embernek, de úgy érzem, mintha egy már exoterm folyamat közben lévő randalórszarvat próbálnék megállítani a robbanásban.

 - Kiforgatod az állításaimat. Tudom, hogy van individuális akaratod.- veszek egy mély levegőt, mintha bármit számítana, mintha a randalór szarva nem érte volna el a bőrömet, szakította volna fel a gyomromat, mintha nem érezném azt az utálatos sírás előtti szúrást, a haraghoz köthető forróságot. Sosem gondoltam rosszat, sosem ártottam neked, soha nem tettem semmit érte, hogy ölendő csótány legyek a plafonon, százlábú a faladon, kommunista a házadban. Az egyetlen „bűnöm,” hogy meg akarom menteni ezt a világot attól, hogy önmagába roskadjon a háborúk és a kapzsiság súlya alatt.

 Érzem, hogy a józan ész, a tiszta, érzelemmentes kontroll egyre távolabb úszik. Hogy utálhatod ennyire az egész családodat? Az elveinket? Egy trónt akarunk talán, cárok akarunk lenni? Önzőek és manipulatívak vagyunk? Az a célunk, hogy bosszút álljunk, ártatlanokat öljünk? A családunk befolyása lehetne rossz szolgája, de mi feladtunk mindent, még nagyanyám hallását is, hogy humanisták legyünk. Rengeteg tökéletlenség létezik, de a családunk a történelem jó oldalára állt. A világ mindig egy kicsit jobb lett, és mi vagyunk a logikus következő lépés. Ökölbe szorul a kezem, mikor szektának nevezed, holmi halálfalók szintjére rántod.

 - A családunk nem szekta! És nem ők küldtek, magamtól vagyok itt! Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni!- csak kicsit emelem meg a hangom, csak kicsit pirul ki az arcom, ahogy kihúzom magam, mintha esélyem volna rá, hogy egy magasságban legyen a tekintetünk. Az ügyünk talán működhet nélküled, de felbosszant, hogy az egész talán Oakley professzor hibája, hogy ő fontosabb neked mindennél. Hogy lehetne bárki az? Bármilyen sok valami, logikus, hogy a mindenség több, mert magába foglalja. Az emberiség több minden egyes ember jóléténél. Ha ő nem is látja, érte is tesszük, amit teszünk, őt is meg akarjuk menteni, ahogyan téged is. Egy ideális világban minden optimális.

 Amit mondasz, filozófiai vitára invitál, szeretném megkérdezni, hogy talán van-e a háborúban halt gyereknek szabad akarata, hogy mennyit tehet most rengeteg szenvedő mugli a halál ellen, mennyire sok igazságtalan dolog, mennyi veszély van, melyen a Nagyobb Jó felül tudna kerekedni. Mivel rosszabb talán elvenni egy potenciális gyilkostól az akaratát, kényszeríteni rá, hogy mosodában dolgozzon, hogy ételt szállítson, mint hagyni neki, hogy elvegye valakitől azt a döntést, hogy akar-e létezni? Ha tényleg diskurzust folytatnánk, akkor talán kihúzhatnám a randalór szarvát a sebből, akkor ez a rengeteg ködös, vörös, visszataszító emóció nem fedné el a józan ítélőképességem. De nincs vita, nincs nyugalom, mert nem úgy beszélsz, mint aki vitára invitál, nem tartasz méltóra partnernek. Nem is vagyok személy számodra.

 - Nem tudsz semmit rólam!- a hirtelen, haragos, hangos, izlandi nyelvű felcsattanás olyan, mint a vér, ami csak kontroll nélkül hagy hátra. Égnek a könyvek a tüzén, és bármiben is hiszek most, mesterem vagy, Liliya Romanov, mert haragossá tettél. Nekem is vörös az arcom, a düh a tabula rasara anyám undok lekonyuló ajkait festette, most éppen úgy vörösen látok mindent, mint Iván azon a napon. A véred lehetősége a kezemen megrémiszt, de a félelem csak haragot kelt; a te hibád, hogy félnem kell, hogy bajod lesz. Nem akarom, hogy bajod legyen.

 Tehetetlenül nézlek, érzem, hogy könnyek gyűlnek, talán folynak is, miközben fel-le járkálok. Meg akarlak ragadni, magamhoz akarlak ölelni, el akarom mondani, hogy a nővérem vagy. Meg akarlak pofozni, talán ütni, amiért azokat a szörnyűségeket mondtad a családunkról, amiért múló papírokra, szabad akaratra cserélnéd az emberiség jövőjét. Amiért ezt hozod ki belőlem, amiért ez az undorító, vöröset látó anomália vagyok, megcsúfolása mindennek, minek nagyanyám akar, minden, ami anyám. Nem lépek közelebb, nem lépek távolabb, ahogy rád nézek.

 - Az emberek ostobák, és elpusztítják magukat. Láttuk az egész átkozott történelemben. Láthatta Oakley professzor is, itt élt néhány éve is. A családunk boldog életet adhatna neki, a fiának... mennyi szabad akaratuk lett volna, ha Voldemort rájuk töri az ajtójukat? Könnyű a szabad akaratról beszélni, nagyon szép, amíg valaki nem ellened gyakorolja a sajátját. Minden társadalomban vannak korlátok, és a korlát mások jóléte kell, hogy legyen! Csak így lehet!- az izlandi szavak jóval hangosabbak, hevesebbek, mint megszoktam, az arcom piros, mintha hó csípte volna, szemem sarkából pedig elkapom, hogy gesztikulálok a kezeimmel. Felgyorsult a szívverésem, és ahogy rád nézek, érzelmek tengerében úszom, egyszerre gyűlöllek és szeretlek. Homályosan látok, tudom, hogy talán most utoljára nézhetlek meg. Bármit megadnék, hogy ne így legyen.

 Feláldoznám magam érted. De bármit feláldoznék a Nagyobb Jóért. Téged is. Semmi nem lehet drágább ennél: egy világ csak győztesekkel, egy világ háború nélkül.