Vendégszoba

A földszinten található kisebb méretű helység, egyszerű berendezéssel, pasztellszínű falakkal és a nagyi által választott bútorzattal. Hozzátartozik még egy apró fürdőhelyiség is.

Mikor, megérkeztek a seprűk rögtön felszálltunk rájuk, s Godric’s Hollow felé vettük az irányt. Az út borzasztó volt, bár alap esetben imádok repülni, de egy ilyen ócska fadarabon, elég rossz benyomást tett mind, a lelkemben, mint az ülepemen. Mivel, Abbsnak átengedtem a Tűzvillámom, így nekem maradt az őskövület Meteor. De valahogy túléltük ezt is.
Akármennyire is rossz dolgok történtek ezen az estén, már vége van… már nem kell attól félnem, hogy bármelyik percben feltűnik egy kámzsás fickó s pálcáját rám szegezve kimondja azt a két szót, melyet sohasem akarok hallani…
  - Avada Kedavra – egy zöld villanás, s ennyi volt. De nem, nem így történt mindketten megmenekültünk, ami szinte a csodával egyenlő. Hiszen vagy egy tucat halálfaló, és egy összedőlő ház elől kellett elhúznunk a csíkot. Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült…
Abby-ra nézek, aki szorosan itt repül mellettem, s boldogsággal tölt el az a tudat, hogy itt tudhatom magam mellett. De az út folyamán többet nem is gondoltam erre, hiszen elég lesz majd az aggódó családtagoknak, és ne adj isten a Reggeli Prófétának elmondani mi történt.
Vagy kétórányi repülés után, végre meglátom az első emberre utaló nyomot, a földön, Godric’s Hollow kivilágított templom tornyát, ami egyre közeledik felénk.
Párszor körberepültük a falut hátha követnek minket, de mivel senkit sem láttunk elkezdtünk ereszkedni. Abby megjegyzését, hogy már nyugodtan leszállhatunk meg sem hallottam… Csak egy forró fürdő járt az eszemben és minél előbb megszabadulni ettől a ruhától. Mivel a dísztalárom, jelenleg elég katasztrofális állapotban volt. A fél ujja leszakadt itt-ott is vérfoltok színezték el a drága anyagot… Leszállok a seprűről és hirtelen Abbyval találom magam szembe, aki minden előzetes jel nélkül megölel. Bár amilyen hirtelen jött ugyan olyan hirtelen vége is lett s Abbyt követve besétáltam a házukba. Mihelyst belépünk, egy kedves kinézetű öreghölgy lép oda hozzánk. Ő gondolom Abby nagyanyja
- Ti meg mit kerestek itt? Hogy néztek ki? Merlin szakállára mi történt veletek?  - kérdezi aggódva.
 - Elnézést, hogy csak így… - kezdek bele a magyarázkodásba de Abbs félbe szakít. (mármint nem engem, hanem a mondandóm)
 - Nagyi ne itt, kérlek. Odabent mindent elmondok, vagyis mondunk. – ez meglepett mivel, Abbsnak ezt a határozott énjét eddig nem ismertem. De nagyon tetszett, hogy nem az a szende kislány.
A hölgy felszólítására bevánszorogtunk a nappaliba, s kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. Ekkor néztem először körül a „Wolf Rezidencián” igen hangulatos kis ház volt.
Bár nekem nagyon furcsa, hogy ilyen kicsi mivel én ugye a mi kastélyunkhoz voltam szokva. Bár azt sohasem tartottam igazán otthonosnak. Túl sok volt benne az üres tér, s mindig olyan érzés volt végigmenni a folyosókon, mintha egy évszázadok óta háborítatlan házban járnék.
De ez olyan, furcsa és barátságos volt… Mindenfalon képek lógtak a család tagjairól, bár most jártam először itt mégis maradandó nyomot hagyott bennem.
Pár perc után Abbs, elmondja, hogy maradhatok, s hogy hol találok tiszta ruhát. Gyorsan a vendégszoba felé veszem az irányt, hogy valami normális cuccot vegyek fel.
De még mielőtt átöltözök, megfürdök. Mivel Abby nem mondta, hogy melyik a fürdő így benyitok az első ajtón, ami a kezembe kerül. Pechemre ez az ajtó épp Abbs szobájához tartozott. Benyitottam, mire Abbsszal találtam magam szembe, s nem ez volt a legnagyobb baj, hanem inkább az, hogy felül nem volt rajta semmi…
Gyorsan becsapom, az ajtót, s azon keresztül beszólok:
 - Bocsánat… Azt hittem az a fürdő… - s elhúzódok az ajtótól. Remél ezután, még beszélő viszonyba lesz velem, és nem rak ki az utcára. Ez után az incidens után már rögtön megtaláltam a fürdőt, úgyhogy végre ismét tűrhetően néztem ki…
Majd felvettem pár ruhát, amit a szekrényben találtam, megjegyzem szükség volt a kreativitásomra mivel csupa Mugli ruhadarab volt a szekrényben. Azért egész tűrhetően felöltöztem, s elkezdtem szemlélgetni a nappaliban lógó képeket.

Újra a szobámba állok, ahol minden ugyanúgy néz ki mint ahogy néhány órával ezelőtt otthagytam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire eseménydús pár órám lesz. Ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű bálra voltam hivatalos… Ez volt az első alkalom, amikor halálfalókkal találkoztam és nagyon remélem, hogy az utolsó is. Nem akarom újra átélni azt a rettegést, a halálfélelmet, amit ma este. Soha.
Végignézek magamon és hát finoman fogalmazva is kiábrándító a látvány. A ruhám szanaszét szakadt és nem látszik meg rajta a régen még szép sárga színe. A tükörbe inkább nem is nézek és bele se gondolok abba milyen borzalmasan is nézhetek ki. Azt hiszem, a legjobb lenne megszabadulni a ruháimtól és utána egy jó meleg megnyugtató fürdő. Elkezdek levetkőzni, amikor is kinyílik a szobám ajtaja. Hirtelen magam elé kapom az első dolgot, ami a kezem ügyébe akad, de már késő. Gyors ajtócsapódás és egy félénk hang szólal meg az ajtó mögül. End kér kissé habogva bocsánatot. Gondolom nem számított arra, hogy velem találja szembe magát, ráadásul úgy hogy felül nincs rajtam semmi. Eléggé kellemetlen szituáció volt mindkettőnknek. Mindegy is inkább hagyjuk az egészet…

10 perc után, amikor is végre újra tisztának éreztem magam újra a szobámban vagyok. Gyorsan felkapok valami értelmes mugli ruhát és a többit behajigálom a szekrény aljába, hogy ne legyen akkora rendetlenség a szobában kivéve a ma este viselt estélyit. Azt nem akarom többet látni így ez a ruha a kandallóban landol. Lehet, hogy ez most kicsit durván fog hangozni, de megnyugvással tölt el ahogy végignézem az este emlékeit őrző darab pusztulását. Így eggyel kevesebb dolog maradt, ami emlékeztet mai (bár lehet, hogy most már tegnapi) eseményekre. De most már itt az ideje, hogy lemenjek és végighallgassam a nagyi fejmosását, majd pedig mesélhetünk mi is történt velünk pontosan. Újra eszembe jutnak a kérdések, amik ott is a fejemben jártak, de nem kérdeztem még meg Endtől. Hogy jutottak be a halálfalók Endékhez és mit akartak ott a hfek? Ezt majd megkérdezem tőle odalenn, ha nem, felejtem majd el.

Hirtelen megtorpanok a lépcsőn és Endoriust figyelem, ahogy nézi a nappali falán függő családi fényképeket. Nesztelenül folytatom az utam lefelé és érzem, ahogy egy kicsit elpirulok a nagyjából félórával ezelőtt történtektől. Még mindig kicsit… inkább nagyon kínosnak tartom az egészet, de azért megpróbálom leplezni a zavaromat. Tovább folytatom az utam zajtalanul majd mikor End háta mögé érek halkan megszólalok.
- Látom sikerült mindent megtalálni a helyén. Remélem nem hoztam rá a szívbajt, bár nem csodálkoznék azon, ha a történtek után „halálra ijedne”.  Ezt persze nem szeretném így inkább gyorsan folytatom nehogy szóhoz jusson szegény.
- Az volt a családom. –mutatok rá az egyik képre, amit már régóta nézegetett.
- Én kb. ötéves lehettem, James meg talán hat. De inkább hagyjuk ezt a témát, nem szeretek és nem is szeretnék róla beszélni. –zárom le a témát olyan gyorsan am ilyen gyorsan elkezdtem.
- Szerintem gyorsan essünk túl az „élménybeszámolón”, hogy békén hagyjon minket- és már fel is pattanok a helyemről, hogy megkeressem Regina nagyit. Csak most döbbentem rá, hogy eléggé kézbevettem a dolgokat. Az elmúlt néhány órában elég sok énem megmutatkozott, most épp a határozott Abby került előtérbe. Rövid keresés után végre a nagyira is ráleltem. Gyorsan megöleltem és el sem akartam engedni.
- Ne félj kicsim itt már biztonságban vagy. –nyugtatgatott.
Örülök, hogy nem kapott el egy sírógörcs sem, de be kell valljam már nem voltam tőle messze. Elengedem a nagyit és végre elmondom, amiért jöttem.
- End már ránk vár és szerintem téged is érdekelnek a részletek.
Visszasétálunk a nappaliba ahol Endet hagytam.
- Bocs, ha megvárakoztattunk. –mondom a fiúnak és megpróbálok összehozni egy épkézláb mosolyt.

Kicsit több mint egy óra múlva már nagyjából mindent elmeséltünk a nagyinak, vagyis inkább csak End beszélt én inkább azon voltam, hogy az egyre inkább rám törő fáradságot leküzdve ébren maradjak. Azonban a bennem felmerülő kérdésre még mindig nem kaptam választ viszont még ott motoszkált a fejemben. Szívesen megkérdeztem volna tőle, de csak akkor, amikor végre kettesben tudunk maradni. Erre nagyjából öt perccel a kigondolás után volt is lehetőségem, amikor is a nagyi úgy döntött ő most már elmegy aludni.
-End, figyelj, eskü ez lesz az utolsó két kérdés és utána békén hagylak. –mondom álmos hangon. – Na szóval hogy jutottak be a halálfalók a házatokba és egyáltalán mit akartak tőletek? –kérdezem és türelmesen várom a választ, már ha egyáltalán kapok rá valamiféle magyarázatot.

Jobb dolgom híján, továbbra is a képeket nézegetem.
Igaz, gondolataim, most is az előbbi incidens körül járnak... Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből amit láttam. A legrosszabb az egészben az, hogy fogalmam sincs, Abbs hogyan fog ezután viselkedni velem. Illetve, hogy csak én táplálok felé gyengéd érzelmeket, vagy ez a dolog viszonzásra lel. Továbbra is a képeket nézem, s próbálom elterelni a gondolataimat erről a témáról, ezidáig sikertelenül. Mígnem, megpillantok egy képet, egy képet ami, kilóg a sorból, ugyanis a képen lévő alakok meg sem mozdulnak. Mugli fotó, és nem csak ez az érdekes a képen, hanem a rajtlévő emberek. Kettőt ismerek, bár így még sosem láttam őket, kétségtelenül James ès Abby, a mögöttük pedig minden bizonnyal a szüleik állnak. Èrdekes, se James se Abbs soha egyetlen szót sem szólt a szüleikről...
Kezd körvonalozódni bennem, miért van ennyi fénykép a falon. Inkább nem kérdezek rá, majd ha akarja elmondja magától is. Apropó Abby, remem mihamarabb végez, mert akármilyen furcsa, ezt a kalandot, mihamarább le szeretném zárni, amihez sajnos hozzátartozik egy élménybeszámoló is a tisztelt nagymamànak...
S megszólal egy hang, a hátam mögött, ami kis híjàn a frászt hozta rám...  
- Abby...  Ezt máskor ne csináld, ha megkérhetlek, oké? - s, hogy a kérdésedre is válaszoljak, igen mindent megtalá... - mielőtt befejezhettem volna, oda lép mellém, s a képre mutatva azt mondja, hogy az volt a családja, s ő körülbelül öt éves a képen, James meg hat.
Erre nem tudom mit mondjak, ezért inkább meg sem szólalok. Nem akarom firtatni a témát, hisz tudom milyen rossz egy olyan emerről beszélni akit elvesztettünk.
Miközben Abby a nagymamáját keresi van egy kis időm összeszedni a gondolataimat. Mikor a lány visszatért, a nagymamát nem láttam sehol, úgyhogy belefogok, az Abbsnek szánt mondandómba.
 - Abby, nagyon sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogy ilyesmi történhet nálunk. Mégis felelősnek érzem magam azért, mert tönkretettem a családod és legfőképpen a te életedet...
Rám mindig is számìthatsz majd, s nem csak mind barát...
Én nem akarok semmit sem erőltetni, ha te nem szeretnéd akkor csak - a mai nap folyamán másodszor kényszerülök félbe szakítani a mondandómat, mivel megérkezik Regina nagyi.

Úgylátszik énrám hárul az, hogy elmeséljek mindent, így bele is kezdek.
Igaz jelenleg semmi kedvem elmesélni, hogy mi történt, mégis, neki fogok. Elmesélek neki mindent, kezdve halálfalótól aki a szobámban termett, egészen a bájitalszertár robbanásáig. Ahogy mondtam, én is újra átéltem mindent ami történt a halottakat, a törmeléket.
Abbyn, is látom, hogy beleborzong a történtek csupán említésébe is...
Mit mondjak, szörnyű egy éjjel volt, s joggal mondhatjuk, ez volt életem leghoszabb napja.
Mikor végig elmesèltem az egész szörnyűséges kalandot, a nagyi úgy döntött, elteszo magát holnapra, ùgyhogy kettesben mardtunk Abbyvel.
S megkérdezte azt, amit reméltem, hogy nem fog.
Méghozzà azt, hogy hogyan jutottak be a halálfalók, s mit akartak.
- Őszinte leszek hozzád. Volt egy spicli, egy áruló közöttünk, mivel a házat Fidelius védte. Eredetileg apa volt a titokgazda, de az ő halálával mindenki az lett aki tudott a házról. S ebből következik, hogy valaki köpött...
S, hogy mit akartak? Információt a Főnix Rendjéről. -   leültem a kanapéra.

Nem hiszem, hogy nagyon örült a kérdésemnek, de muszáj volt feltennem. Egyrészt érdekelt, hogyan juthattak be a házba, amit elméletileg Fideliusszal védtek, másrészt meg jogom van megtudni, ha már az életemre is törtek a bálon. Nem ez lesz életem legjobb élménye és szerintem soha többé nem teszem be a lábamat senkinek a báljába az már egyszer biztos. Vajon kapok egyáltalán választ a kérdéseimre? – merül fel bennem a kétely. Lehet, hogy soha nem fog kiderülni a teljes igazság és lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem is látna a napvilágot és feledés homályába vesznének a történtek. Talán… de hirtelen másfelé terelődnek a gondolataim amikor End megszólal, és megpróbál válaszolni a korábban feltett kérdéseimre. Nem lepődtem meg annyira a hallottak, de azért nem gondoltam volna, hogy valaki ott közülük áruló. Nem tudom,hogy juthat valakinek az eszébe az hogy elárulja a családját a barátait vagy bárki mást akit ismer. Undorító dolognak tartom az egészet, és legszívesebben halálra kínoznám azt az embert, bár nem is ember az ilyen hanem féreg, aki kiadta az információkat a halálfalóknak.
- Infók a Főnix Rendjéről? És ezt csak így tudták megszerezni? – kérdezem, de nem igazán várok rá választ, mivel azt magamtól is kitalálom. A halálfalók nem riadnak vissza semmitől sem és ha meg akarnak szerezni valamit akkor azt is szerzik mindegy hogy mibe kerül. Visszaülök én is a kanapéra szemben Enddel, és ekkor eszembe jut egy félmondat ami még azelőtt hangzott el mielőtt bejött volna a nagyi, csak akkor nem tudtam rá reagálni. Most ez a néhány szó visszhangzik a fejemben. Nem csak mint barát... Próbálok visszaemlékezni arra, hogy mit is mondott még ez mellett. Egyre több minden jut az eszembe amikor rájövök, hogy a lényeget nem hallottam tőle, mert pont akkor fojtották belé a szót. Nem csak mint barát... Valahol mindig sejtettem, hogy többet érez irántam mint sima barátság és ez ki is derült amikor az egy csaj felolvasta a naplóját ott előttem nem sokkal az előtt, hogy kitört a káosz. Eszembe jut az első találkozásunk a suli könyvtárában, amikor is órákat dumáltunk szinte mindenről. Én ott akkor és utána nem éreztem iránta többet mint az akkor kialakuló barátság, és nem is akartam akkor tőle semmit. Akkor. De hogy mit is érzek iránta most, na ez már egy másik kérdés. Én sem tudom pontosan, hogy mit is érzek valójában. Nem vagyok biztos az érzéseimben és ez zavar. Kavarognak bennem az érzelmek és idő kell ahhoz, hogy most ezt az egészet letisztázzam magamban. Idő... De vajon mennyi? Néhány óra, nap vagy hét? Nem tudom. Vagy az lenne a legegyszerűbb ha hagynám hogy menjenek magától a dolgok és majd eljutunk valamerre? Lehet.
Most veszem csak észre, hogy eléggé rendesen bebambultam, és erre a néhány percre úgy látszik megszűnt körülöttem a világ amit nem is bánok. Az álmosság és a fáradság már egyre kevésbé uralkodik rajtam aminek most az egyszer kimondottan örülök. Itt lenne az ideje hogy megbeszéljük ezt az egész "lehet hogy több mint barátság"-ot.
-Tudom, hogy azt mondtam korábban, hogy nem zaklatlak ma már több kérdéssel, de ez most más. - töröm meg a csendet és kezdek bele a magyarázkodásba. - Elkezdtél magyarázkodni amikor a csaj felolvasta a naplót de akkor félbeszakítottak a történtek és aztán újra belefogtál később akkor meg jött a nagyi és újra beléd fojtották a szót...
Néhány másodperces hatásszünet után újra fojtatom amit elkezdtem.
-Nézd én is sajnálom a történteket, és te se emészd magad semmi miatt. A családom életét nem te tetted tönkre, ebben biztos vagyok és van egy olyan érzésem is hogy az enyémet se fogod tönkretenni.
Na ez egy kicsit lehet hogy félreérthetőre sikerült... -gondolom magamban. De legalább most már belekezdtem ebbe a témába és talán végre megbeszélhetjük kettőnk dolgait, és ki tudja lehet, hogy a végén még kellemes élményekről lesz emlékezetes ez a nap.
-Nos akkor végre megtudhatom én is amit már annyiszor el akartál mondani? - mondom és egy apó mosoly is kiül az arcomra.
Hátradőlök a kanapén, kényelembe helyezem magamat és várok. Lehet hogy kissé türelmetlenül de ez nem látszik rajtam. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog mondani, de egy dologban biztos vagyok. Most senki semmilyen körülmények között nem szakíthatja félbe.