Udvarok

[E]

Ethan

Már rég elfelejtkezett arról, hogy az előbb majdnem sírt. Mert nem sírt, ő aztán nem, nem lenne illendő egy fiú előtt sírni. Ez is nagyanyja furcsa, íratlan illemkódexének egyik pontja, és neki fogalma sincs róla, hogy ilyen szabály nem létezik, hiszen őt eszerint nevelték. Mindenesetre, nem érti a fiú arcán a bűntudathoz hasonló kifejezést, és nem érti, miért néz félre. Álmában sem gondolná, hogy az a pár csepp sós víz mikre engedi következtetni Ethant.
Keresi a hugrabugos tekintetét, de akkor sem lesz kevésbé érthető számára a helyzet, mikor a fiú végre ránéz. Ethan Wilde... zavarban van? Ettől a felismeréstől csak ő is ideges lesz. Soha nem látta még ilyennek őt, ez még rátesz egy lapáttal a dologra. Legszívesebben most ő rohanna el, még akár órára is, hogy ne kelljen itt tördelnie a kezét. Furcsa és valahogy félelmetes így látnia a fiút. Ez csak megerősíti abban, hogy semmit sem tud az emberekről.
De csak álldogál némán, és azt is szó nélkül tűri, hogy Ethan kivegye a kezéből a könyveit. Az egyelőre el sem jut az agyáig, hogy a fiú lovagiasan viselkedik vele, nem, ez majd csak órákkal később fog eszébe jutni, az egyik óra közepén, és onnantól kezdve nem fog tudni figyelni.
- Köszönöm - motyogja automatikusan a gesztusra, nagyjából egy időben azzal, mikor Ethan is megszólal, így aztán nem is ért semmit a szavaiból. De nem kérdez vissza, úgy tűnik, nem egészen neki szólt a mondandó.
Mikor Ethan felhívja rá a figyelmét, lepillant a pirítósaira. Aztán vissza a fiúra. És némi tétovázás után válaszol is.
- Semmi baj, már kihűltek. De ha kérsz... - nem meri befejezni a mondatot. Megijedt a saját hangjától, ami most úgy szól megint, mintha egy kislányé volna. Nem tudja a pontos okát, de mostanában Ethan mellett soha nem tudja még csak tettetni sem a magabiztosságot.
A tétova kérdésre megrázza a fejét, hevesen, jelezve, hogy egyáltalán nem akar már gyakorolni. Altruizmus vagy sem, de jobban izgatja, hogy a fiú elkészüljön. Ő nem felejtette el Ethan dolgozatát, úgyhogy rábök a kezében lévő könyvekre.
- A mágiatöridet viszont be kéne fejezni.
Aztán odaballag a padhoz, amin korábban a fiú ült, leteszi a táskáját és helyet foglal. Várakozva pislog fel Ethanre. Hamarosan becsengetnek, igyekezniük kell.

[OPHELIA]

OPHELIA

- Nincs mit – vágja rá.
Nem is teljesen biztos benne, hogy ez most arra vonatkozott, amire ő gondol. Stop, mire is gondol most ő? Hát, mondjuk egy olyan jól ellátott, szöszke kis ausztrál.. A könyvekre. Mi másra? De miért is vette ki a könyveket Ophelia kezéből? Óakkáélet, hogy elnyálasodott már, lassan már elkezdhet körmöt lakkozni. De végül is, Ophelia megérdemli az egész macsó faszságot, mert rendes kiscsaj, itt görcsöl, hogy segítsen neki, pedig.. de mi a szarért? Komolyan elgondolkodik a dolgon. Egész helyes kiscsaj, társasági szempontból mondjuk reménytelen esetnek tűnik, és úgy fest, élni könyvből tanult, de csak nem hülye, elvégre hollóhátas. Mégis mit akarhat tőle? Vagy ez a kérdés már mardekáros intelligenciát pedzeget?
Meg aztán, Ophelia mellett egyszerűen semmi nem működik úgy, ahogy kéne – még erre a szánalmas megjegyzésre is választ kap, pedig annak aztán semmi jelentősége nem volt. Megrázza a fejét. Pirítós nem kell, a kérdését is rég elfelejtette már, és ha nem lenne ennyire puding hangulatban, valószínűleg valami századik hülye hugrabugos vonásnak hódolva elutasítaná a segítséget. Így viszont szófogadó kis hülyegyerek módjára húzza magát Ophelia után, hogy mellé zuhanjon a padra. A lány könyveit az ölében tartja, a lexikonból előrángatja a dolgozatot, és átnyújtja neki nagy egykedvűen. Akár pofátlan is lehetne, de nem az. Csak olyan magasztosan szerencsétlen. Meg tudná írni, valószínűleg. Lehetne legalább E, ha lenne benne egy szikrányi akarat az iránt, hogy kezébe vegye az életét. Valószínűleg.
Ophelia válla fölött a pergamenre sandít, ahol saját suta macskakaparása díszeleg, mint valami szégyellnivaló, de annál makacsabb vallomás, hogy nem, ő inkább nem akar semmit. És még ez sem érdekli igazán. Még arra sem méltatja az egészet, hogy legalább hümmögjön és bólogasson, miközben Ophelia megírja helyette az egészet. Érdekli egyáltalán, mit mond bármelyik hülye tanára? Talán csak jólesik sajnáltatnia magát, és hagyni, hogy ez a komoly, nagy hajú Coppélia előrébb lökje egy újabb nappal.
Azért vesz majd neki egy csokor virágot. Fehér szegfűt, mondjuk. Az olyan temetői virág. Nem is lát tovább ebben a kibaszott hat láb mélységben.

                                                                                                              

"To be so much, than to suffer. Who gets out of this knowledge, from before the reality truth got lost in endless escape.
The row of our life not the things that occur with us influence us only, but they, indeed,
maybe they better, that they do not occur with us."

Moraj. Duruzsolás. Nevetgélések.
A hatalmas kastélyt vörösbe borítja a napkorong pihenni készülő sugarai. A diákok vacsoráról hálótermeikbe menet, még egyszer-egyszer leállnak beszélgetni barátaikkal, de végül nyugovóra térnek. A tanárok az elkövetkezendő nap tanmenetét még átnézve elhagyják szobájukat, s ők is álomra hajtják fejüket. A manók a vacsora utáni edényeket tisztítgatják, a levetett szennyeseket mossák.
Sötét van.
Csend. Gondolatok. Kuszaság.
A birtok egy óra elteltével feketeségbe borul, csak a park lámpásai világítanak halványan, kis fényt csenve a mindent borító sötétségbe. Az éjszaka különösen meleg, még a nyári hónaphoz képest is. Egy árny halad domboldalon, a temető felé, léptei moraja elveszik a zsenge, nedves füvön, így csak szemmel lehetett vélni, hogy valaki éjszakai körútra indult. A levegő friss, épp az imént állt el az eső, ami felfrissítette az egész estét. Az árny lassan lépked a füvön el ne csússzon, s mielőtt még a temetőhöz érne megáll. Körbetekint, keres valamit, amit valószínűleg nem talál. Megnézi, a "zöld-szőnyeget", ami alatta futott, de nem is remélte, hogy megszáradt volna már. Citrom színű pulcsiját nem szívesen, de leterítette a nedves fűre, s elhelyezkedett rajta. Pergamenlapját, ami eddig a hóna alatt pihent, maga elé helyezte, s rátette a tollát. A csuklójára felhúzott hajgumijával lazán felkötötte szőke göndör haját, s elővett egy papírdobozkát. Ismét körbenéz, hogy meggyőződjön róla: egyedül van. Elővesz egy kis rudacskát a dobozból, s pálcájával meggyújtja a végét annak, mélyet szippant a cigarettából, s kifújja a füstjét. Így ül egy darabig, behunyva a szemét pihen, míg el nem fogy a cigaretta. Felkapja tollát, s körmölni kezd, a cikornyás betűkből tisztán ki lehet olvasni feltehetőleg egy történet elejét.

"Halk koppanás hallatszik, akárhányszor, mikor a régi cipő talpa érinti a talajt. Az alak lassan lépked a kőpadlón, a sötét, kihalt folyosón. Csak a monoton koppanások zaja tölti ki a csendet. Meg sem áll a folyosó végén pislákoló fényforrásig. Ahogy közeledett, a fény is egyre nőtt, s lassan kirajzolódni látszott egy pamlag, egy kandalló, melyben halkan ropog a melengető tűz, s egy öreg, poros szőnyeg díszítette a szürke, fa parkettát. Az árny belép a kicsiny helységbe, csak egy pillantást vet a sarokban heverő játékokra, kis vonatra, labdára, rongyos babára, és már le is ül a kényelmes heverőre. Nem kétség, ismeri a járást, nem először járt itt..."

Elgondolkozik vajon mit írhatna ezután. Sosem tudta lekezdeni történeteit, jobban szerette az események főpontját leírni, a harcot, a szenvedést, a tetőpontot, és annál is jobban szerette a történetek befejezését. Sejtelmes véget nem érő homállyal befejezni, hogy az olvasó hadd gondolkodjon el, vajon mi is történt ezek után, habár sosincsenek ezeknek az irományoknak olvasói, kivéve íróját.
Félelmetkeltő csendben töri fejét, vajon mit is tudja írni....

A kastély falai közül kilépett egy alak. Nem sokat látni belőle, nagyon siet. Szemei vörösen izzanak, s arcáról a düh írható le. Valakire vagy éppen valamire borzasztóan mérges lehet. Sötét van, de szőke tincsei így is látszanak. Lépteit szaporázza szinte már fut a domboldalon. Az sem zavarja, hogy bármikor eleshet, s ruhájába beletörhet a zöld fű. Nem érdekli, csak megy és megy. A düh vezérli semmi más.
Agyában ezer és ezer gondolat cikázik. Mit csináljon most? Menjen vissza és nyugodjon le? Nem! Rá ez nem jellemző. Egyszerűen nem teheti meg, hisz gyávának tűnne.
Még mindig szemével keresi a másikat, azt mondták erre lesz. Becsapták volna? Nem tehetnek vele ilyet, ki merné meg? Ilyen játékot ne játszanak vele!
A fű ugyan vizes, de a lány nem csúszik meg, valamiért nem. Körül tekintő lenne? Ilyen helyzetben? Biztos, hogy nem. Szerencséje van, mindösszesen ennyi. Bármikor megcsúszhat vékony lába, hisz olyan törékeny lány.
Megáll, s körbenéz. Azt mondták a temető felé lesz, s lám-lám nincs itt. Vagy mégis? Csak a sötétségben nem látja? De ... van ott valaki!
Egy másik lány alakja tűnik fel, aki éppen a szép zöld gyepen ül, citrom színű pulcsiján. Neki is gyönyörű szép szőke tincsei vannak, amelyek egy hajgumival vannak felkötve.
A lány íriszei gonoszan csillognak, s szája is gonosz mosolyra fakad. Lábait szaporábban nem is tudná kapkodni. Már-már azt hiszi sosem ér oda, de végül csak a lány mögé kerül. Nem akarja megijeszteni - már az elején. Inkább lassan, de biztosan elé megy.
- Alyson - mondja gúnyosan. - Naplót írunk? - kérdezi, s tekintetét a tollra és a pergamen papírra szegezi.
Aztán meg se várva a választ, rögtön teljesen más témákba kezd.
- Hogy van Clyde? - kérdezi szúrós pillantással. Clyde egy jó képű, mardekáros, ráadásul aranyvérű srác volt. Astoria Greengrass volt fiúja. A lány nem szerette, hogyha az exei más csajokkal flörtölnek vagy éppen randizgatnak. Ezért azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a fiú egy Leingter csajjal jár egy Greengrass után.
Flegmán végig méri a lányt. Elkezdi összehasonlítani magával. Érdekli, hogy a fiú miért cserélte le őt? Na persze az tény, hogy a lány szakított a fiúval. De ez számára mellékes. Szerinte még mindig ott kéne loholnia kegyeiért. És akkor talán újra összehozná őket a sors, bár Astoria kétli. Hiszen az elve nem más, minthogy egy fiúval, csak egyszer. Persze vannak kivételek. De Clyde nem kivétel.
Miért mondott le a lányról? Hogy tehette ezt vele? Pedig mostanában semmit se kért tőle. Nem volt vele bunkó. Lehet, hogy azért mert egy ideje már nem is beszéltek? A fiú félne a lánytól? Ugyan már. Az lehetetlen. Az is lehetetlen, hogy így lemondanak róla.
Kezeit összefonta, s így várt Alyson válaszára. Pálcája készen állt arra, hogy bármikor lecsaphasson, ha úgy adódnának a dolgok.

[Nem mintha közöd lenne hozzá, Greengrass]

                                                                                                              

"To be so much, than to suffer. Who gets out of this knowledge, from before the reality truth got lost in endless escape.
The row of our life not the things that occur with us influence us only, but they, indeed,
maybe they better, that they do not occur with us."

"Feláll a helyéről, s mint valami mesebeli lovag elszántan a szörnyeteg nyomába szegődik, bár akármilyen hősies eme herceg, a kis hamvas arcon megjelennek a dúló patakok, melyek a félelemmel teli szemekből csörgedeznek. Keservesen próbálja kiszakítani a kincsét, a karok közül, de azok makacsul fogva tartják azt. Lendül egy kéz, egy hatalmas tenyér a magasban, ám mielőtt lecsapna az áldozatra, megáll a levegőben. Egy női alak tűnik fel az ajtóban ajtónyílásban, s mintha megállna az élet a herceg megdermed, a szörnyeteg nem dúl tovább. Szörnyű dolog, hogy"

Szuper! Szuperül szar lett!
Dühösen összegyűri a pergamenlapot és elhajítja, idegesen rágyújt ismét. Számára a cigaretta a drog. A saját drogja, amitől megnyugszik bármikor, bárhol, eddig sosem hagyta cserben. Halkan pöfékel...
"A női alak nem volt más, mint"
"Szörnyű, hogy a saját apájától kell megvédenie az anyja..."A rekedtes ordítástól feje hátracsuklik, haja kibomlik a hajgumiból és leomlik. Elég érdekes látványt mutathatott, de nem érdekelte, nem hallja senki, nem látja senki, egyedül van.
Alyson
A lány feje visszabillen "alapállásba" és pislogva néz háztársára. Egy pillanatig megütközött, hogy itt áll előtte, de Őt nem lehet kizökkenteni ...
- Nem mintha közöd lenne hozzá, Greengrass- erősen hangsúlyozva minden egyes szót- De nem.
A lány nem haboz féltékeny felháborodását folytatja. Oh, hát nem édes?
- Halvány lila gőzöm sincs.
Egy bájvigyort küld felé és visszatér a cigarettájához. Nem folytatja, nem magyarázza meg, húzza a csaj agyát. Clyde? Ugyan kit érdekel, az egy kupac szerencsétlenség. Persze Greengrassnak a "hú-de-nagy-szerelme" volt, csak nem képes lemondani róla, megrögzötten hajt szegény srác után, aki nem bírja már két lábbal a földön.
- Ugyan Greengrass ... -feláll helyéről, leporolja ruháját, s csak utána szólal meg- Szállj már le arról a szerencsétlenről, egy átok vagy a számára, törődj bele.
Élvezi a helyzetet.
Olyan szánalmasan gyerek még a csajszi. Nem tud semmit, csak pattog és locsog állandóan. Bosszantó...

Astoriának nem tetszik a lány hangneme. Vele senki sem beszélhet így, senki nem teheti ezt vele. És ez a lány, pont ő ... azt hiszi, hogy megteheti? Nem! Ez szinte szabályellenes!
 Az összegyűrt pergamenlapot felkapja a szél, s messzebb fújja, valahova máshova. Astoria hosszú fürtjei felszállnak, talán jobban tette volna, ha felköti. Ha felkötötte volna, nem kéne azzal bíbelődnie, ha visszamegy a kastélyba, de még nem tér vissza.
Most nem érdekli kócos haja, akármerre fújja is a szél, őt nem érdekli. Egy dolog érdekli, hogy Alysonnak fájjon, hogy Alysonnak lelkiismeret furdalása legyen.
Bár nem könnyű célja. Két önfejű lány hadakozik egymással. Egyikük sem fogadja el a kudarcot, ha egyikük veszít ott lesz bosszú is. Az a mondás teljesen hidegen hagyja a lányokat, hogy a bosszú legtöbbször a bosszúállónak okozza a legnagyobb keserűséget. Talán Astoria lesz az, akit a keserűség fogja érni? Elvégre is ő jött ide, ő kezdeményezte a bosszús beszélgetést, ő akar bosszút állni a lányon.
Egy ideig még méregette ellenfelét, s utána kedvtelenül megszólal.
- Alyson - rázza a fejét. - Valamit nagyon elronthattak benned - teszi meg a sértő megjegyzést a tőle idősebb lánynak.
Túl szókimondó és néha meggondolatlan. Ez jellemzi Astoriát. Sosem gondolja meg mit mond, s az az igazság, hogy utána sem gondolkozik el azon, hogy mit mondott. Bármennyire is kötekedni akar, benne is elrontottak valamit, hisz az önteltsége határtalan.
Ezer bocs, hogy ilyen későn

[Neked Greengrass, nem vagyok Alyson, sem Rose, se semmi! Neked Leingter, világos? Anyád nem tanította meg, hogy a jobbakat tisztelni kell?]

                                                                                                             

"To be so much, than to suffer. Who gets out of this knowledge, from before the reality truth got lost in endless escape.
The row of our life not the things that occur with us influence us only, but they, indeed,
maybe they better, that they do not occur with us."

A lány nem érti mire céloz Alyson. Előkapja pálcáját, és a lány nyakának böki, szavak a fogai közül szűrődnek ki.
- Neked Greengrass, nem vagyok Alyson, sem Rose, se semmi! Neked Leingter, világos? Anyád nem tanította meg, hogy a jobbakat tisztelni kell?- bájologva folytatta az előző gondolatmenetet- Szánalmas vagy, viselkedésed gyerekes, kiszámítható, nem vagy képes elfogadni, ha nem az történik, amit te akarsz, ebből következik el vagy kényeztetve, bár a viselkedésed alapján, a szüleid a nevelésedre nem fordítottak annyi időt, mint a cicomázásodra... De hát késő bánat!
Levicorpus!

Ha eltalálja az átok, ami több mint valószínű, önkéjesen felnevet, majd még egy kicsit szórakozik.
- Jahj, olyan kis buta vagy! Mégis mit gondoltál, lejössz pimaszkodsz egy kicsit, és boldogan visszaszökdécselsz a falak közé? Meg kell, hogy jegyezzem, elég ostoba terv, de neked elnézem, nem lehet mindenki logikus, és értelmes- monológja közben körbejárja a felfüggesztett lányt, majd, ha nála van a pálcája, elveszi- Tiszafa? Szép, ezt egy kicsit elteszem, ha nem zavar- fintorodik el ördögien, majd zsebre vágja, majd valahol elpasszolja valakinek, hogy csináljon vele, amit akar, vagy elrejti valahol, hogy aztán kereshesse meg a felvágottnyelvűje.

[ ha eltalálja az átok az iméntit folytatom ezzel, ha nem, akkor is ezzel a mondattal folytatom a beszélgetést ]
Na, most azt ajánlom, hogy tipegj vissza a kastélyba, és feküdj le csicsikálni.
Leemeli a pálcát a deáktársáról, s visszafordul pulcsijához.
Ismeri Astoria fajtáját, felhúzza a saját agyacskáját, és nekiront meggondolatlanul, nem tudva kivel áll szemben. Pálcáját nem tette el, csak elrejtette ruhája ujjában, készenlétre, arra, hogy visszatámadjon.

Ismét egy unalmas fárasztó nap, a tanárok rengeteg leckét adtak, mint mindig. Miután véget értek óráim, arra gondoltam rögtön nekifogok a leckék megcsinálásban. Ám valami legbelül tiltakozott ez ellen, így elindultam az udvarra. Egész utamat, attól félve tettem meg, hogy összefutok "tudomkivel". Végül, miután rettegéssel teli utamat megtettem, elértem az udvart, ahol szerencsére nem voltak sokan. Rögtön le is ültem egy fa árnyékába és hagytam, hogy a lágy szellő finoman "piszkálja" a testemet. A nyugalmam nem volt felhőtlen, hiszen tudtam, hogy "ő akit én nem nevezek nevén" bármikor feltűnhet, akár a semmiből is. "Nyugalmam emiatt egyáltalán nem volt felhőtlen,  gyakran néztem körbe, hogy közeledik-e valahol, szerencsére sosem közeledett, így nyugodtan ültem vissza. Végül fél óra nézelődés után sikerült teljesen ellazulnom és elaludtam. Álmomban, melyet életem egyik legrosszabb élmények könyveltem el, a félelmemmel találkoztam. Az álmomban, beteljesült apám vágya és összeházasodtam Rosmertával, ám szerencsémre még a "boldogító" igen előtt felébredtem.  Arcom gondterhelt volt és nem csodálkoznék ha izzadtam is volna. Gondterhelten indultam vissza a hálótermembe, amikor egy mardekáros leányzóba ütköztem ...

Miután kicsit besokalltam, sétára indultam. Jobbnak láttam a temető és tó közti kis udvart választani, hiszen ma nem voltam túl jó hangulatban.
Tulajdonképp nem tudom mi miatt volt rosszkedvem. Talán csak szimplán bal lábbal keltem fel... Hirtelen nem tudnék semmi olyan okot mondani, ami miatt úgy kellett volna éreznem magam ahogy. Mindenesetre szerettem volna kicsit egyedül kóborolni. A birtok ezen részén még nem is nagyon jártam. Leginkább a napos helyekre csoportosultam barátnőimmel, ám most semmi kedvem nem volt a napon sütkérezni. Kifejezetten élveztem, ahogy a hűvös szél bizsergette bőröm, bár általában ezt sem bírtam elviselni. Különleges nap volt, az már biztos!
Körutamon szemrevételeztem a többi diákot is, ám rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. A legtöbben egyedül lődörögtek, vagy egy fa alatt hűsöltek, nyugalomra vágyva. Hirtelen visszatért az énem, ami ezt egyáltalán nem kívánta. Talán ez a kis séta kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek. Miután úgy döntöttem elegem volt a magányos korzózásból, elindultam vissza az épületbe, hogy kicsábítsak egy-két mardist a napra. Érdekes módon, már a hűs szellő sem imponált,karjaimat összefonva siettem az iskola irányába. Nem is gondoltam volna, hogy olyan messze kóboroltam el. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elértem a célom, ám alighogy átléptem az udvar és az iskola belső tere közti határt, beleütköztem egy hollóhátas fiúba.
Az én sietségem csak egy ok volt, a kettő közül, ami összeütközésünket okozta. Láthatóan a fiú sem volt teljesen magánál. Kisebbíteni próbálva az én hibám, a támadást választottam, és letorkolltam a srácot.
- Nem látsz a szemedtől? Jobban tennéd, ha nem álmodoznál, mert közben letarolsz másokat!
Nyilván nem ez volt a legelegánsabb megoldás, de én ezt az utat választottam. Miután kiadtam magamból a pár pillanat alatt felgyülemlett dühöt, sarkon fordultam és elindultam a mardekáros klubhelyiség felé.

- Nem látsz a szemedtől? Jobban tennéd, ha nem álmodoznál, mert közben letarolsz másokat! - Szidott le a hölgyemény, mire én enyhén feldühödtem. Egy ilyen balesethez nem elég egy ember, ő miért nem tudott figyelni? Gondolom magamban, miközben a boszorkány láthatóan le akart volna lépni. Na nem ...  most nem úszod meg ilyen könnyen ... Gyorsan megfogtam a vállát és felém fordítottam, hogy a szemébe tudjam mondani a dolgokat.
- Na és te? Te miért nem tudtál odafigyelni? Csak nem avval voltál elfoglalva, hogy a nem létező szél összeborzolja a hajadat? - Kérdeztem tőle, az átlagosnál valamivel hangosabban. Majd olyan dolog ütöte fel a fejét, amit alvás előtt szerettem volna elkerülni ... Éppen Rosmerta ment el tőlünk, úgy húsz méterre, kezemmel magam és a mumusom közé toltam, a nemrég megismert hölgyet, hogy ne vegyen észre az "egyetlenem" ...

~Velem nem beszélhet így senki! Főleg nem Alyson! Ő az alja nép, akit szívből utálok!!! ~ kiabálja magában Astoria. Elkényeztetett? Kerekedik el a szeme. Valójában Leingter kisasszonynak igaza volt; hiszen As teljesen el van kényeztetve. Nem ismeri a munka szót, de amúgy sem akarja ismerni.
A lány már szóra nyitná a száját, mire a másik elkiáltja magát "Levicorpus!", Astoria a bokájánál fogva felemelkedik. Az arca elvörösödik és a fejébe szálló vér csak rá tesz egy lapáttal. Ide-oda imbolyog, miközben reménytelenül kapálózik a levegőben.
- Azonnal tegyél le! - kiabálja. S egyre jobban idegesíti Alyson viselkedése, majd mikor a pálcáját is elveszik leírhatatlanul dühös lesz. - Tudom, hogy szép és képzeld el ZAVAR - nyomja meg a szót -, hogy elvetted tőlem!
Természetesen Miss Leingtert nem érdekli, hogy zavarja-e vagy sem. A szemöldökét felvonja és látszólag azt várja, hogy Astoria abbahagyja ezt a gyerekes viselkedést. De kit ne zavarna, hogyha vére 90%-ban már az agyában lenne?
Nagy pukkanás, s a lány már a földön is van. Dühösen néz ellenfelére, aki egyszerűen megfordul mit sem foglalkozva a szőkeséggel. Nem fél, de Ash sem ijedt meg, miért is ijedne? Ő egy igazi Greengrass, aki nem fél semmitől ... vagy egyszerűen csak nem szereti, hogyha sértegetik.
Elindul dühösen a másik felé és vállánál fogva megfordítja, hogy farkasszemet tudjanak nézni. Mélyen belenéz Alyson gonoszan csillogó, mégis gyönyörű szemeibe. Hirtelen elkapja az az érzés, hogy megfojtsa, de aztán rájön még arra sem méltó ez a lány, hisz csak egy félvér.
- Ezerszer jobb vagyok nálad még akkor is, ha el vagyok kényeztetve. Nekem legalább van múltam - neveti el magát. - És az én családomat ismerik.

[Jegyezd meg Astoria Greengrass, Alyson Rose Leingterrel ne húzz ujjat, mert...]

                                                                                                             

"To be so much, than to suffer. Who gets out of this knowledge, from before the reality truth got lost in endless escape.
The row of our life not the things that occur with us influence us only, but they, indeed,
maybe they better, that they do not occur with us."

Felemeli a földről a ruhadarabot, kirázza, de csalódottan állapítja meg, hogy a fű folt ott van, ég egy-kétszer megrázza az ötödéves hisztériázása alatt, mintha attól kijönne a folt. Belebújik pulcsijába, nem is foglalkozik a háztársával, ugyan, miért pazaroljon több időt is egy ilyenre? Már így is elrontotta az esti programját Alysonnak, nem hagyja, hogy még több idejét rabolja. És ha itt hagyja? Akkor mi van? Semmi, majd kap egy ejnye-bejnyét, ha egyáltalán beköpi a profoknak, de ahogy megismerte Astoria személyiség, nem fogja olyan kicsinyes cselekedettel rontani a "jó hírét", mint az árulkodás, nem hiába került a mardekárba. Igen elgondolkodtató, hogy vajon a Süveg mi szerint ossza be a diákokat a különböző házakba. Na persze, ott van a hollóhát a stréberek, a hugrabugosok a balfékek, de ha elmerülünk a részletekben rájöhetünk, hogy nem csak a sablonos tulajdonságaikba lát bele a varázsfejfedő. Élő példa ár Ronald Weasley, olyan szerencsétlen, hogy a hugrabug alapítója is lehetne, a másik meg a Granger, aki azzal a tudálékosságával a hollóhát ünnepelt sztárként isteníthetnék. És most nézd meg itt ez a Greengrass, elgondoltató, hogy miért hord zöld szegélyű talárt, bár egyáltalán nem gondolkozik értelmesen és logikusan, nem számító, hanem forrófejű a hollohát kilőve, a hugrabugosok rémálma lenne a bunkóságával, a griffendélt meg ne is említsük, maradt a mardekár, no nem mintha ez lenne a selejt-ház, de Astoria különlegesnek érezhetné magát, hogy be tehette ide a lábát.
Ahogy megfordul, hogy ellenőrizze, csüng e még az áldozata, az szembe néz vele. Meglepettségében felvonta a szemöldökét, de aztán el is tüntette az érzést az arcáról. Talán gyenge lett a varázslata? Hiszen nonverbális varázslást még nem tudhat, a pálcája pedig nincs nála, hogy levarázsolhassa magát.
- Jegyezd meg Astoria Greengrass, Alyson Rose Leingterrel ne húzz ujjat, mert... -kaján, gonosz vigyor-...mert esetleg... valami krhm...gondok adódhatnak a magánéletedben- nem veszi el a tekintetét a lányéról- Ha akarok, könnyűszerrel elérem amit akarok, és ha azt akarom, hogy olyan egyedül légy mint a kisujjam, akkor az úgy is lesz, előbb, vagy utóbb. És igen, ezt vedd fenyegetésnek is...ha még egyszer keresztbe húzod akár az esti programomat is! Vigyázzál magadra éjszaka nem szerencsés egyedül kószálni- a végére lehalkítja hangját, és sejtelmesen suttogja el az utolsó szavakat. Hátat fordít, felkapja a papírmaradványokat, és azzal a biztos érzéssel, hogy Astoriát ledermesztette a beszéde, és nem jön utána elindul a kastély fele, holnap mágiatörténet dolgozat...

;;köszönöm a játékot!

Andromeda

Most különösen szépen indult a reggel. Órák... fúh, igen, az órák. Nem mindig szerettem bejárni mindegyikre, de valahogy mégis rászántam magam. Ennek ellenére mégis inkább szívesebben beülök egy sarokba, és megvárom, míg elmúlik a tanulhatnékom, mintsemhogy nekiálljak. Az csak időpocsékolás. Bár mostanában mégis inkább megtanulom azokat az anyagokat, amiket én is fontosnak találok, mert manapság nehezebbek, és... többször is át kell olvasni őket, hogy megmaradjon minden a fejemben. Órák után pedig végre fellélegezhettem, és megkönnyebbülten válthattam irányt a folyosókról az udvarra. Mindig olyan jól jött a fejfrissülés az órák után, legalább kiszállhattak a sötét, vagy rossz gondolatok. Már nem mintha gondoltam volna valamire, mert egy ideje mintha megállt volna bennem minden... a szívemen kívül, mert az ha megállt volna, most nem itt lennék, hanem valahol lent a föld mélyén. Hmmm... akkor már legalább beszerezhetnék előre egy üvegkoporsót, csak az meg azért nem lenne előnyös, mert azon keresztül látnám a férgeket, csúszómászókat, csótányokat.

Csótányokat? Vrár... amint rájuk gondoltam, ki is rázott a hideg. Jobb lesz, ha nem törődöm ilyenekkel. Jó, fogjuk arra, hogy hideg van. De mondhatnám ezt akárkinek, nem hinné el, mert hétágra süt a nap. Tovább haladtam, s azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A fenébe! Nem hoztam magammal a gitárom, és már bemenni meg nincs kedvem érte. Hogy milyen balszerencsés is vagyok... vagy inkább túl könnyen feledkezek meg a fontosabb dolgokról. Idegeskedtem is miatta, s ennek következményeképp dühömben leültem egy padra fortyogni. Amolyan gyors levágás volt, mintha más valakit dobtam volna le erre az ülő helyre.
Egy ideig még meredten néztem magam elé... senkit sem láttam rajtam kívül az udvaron, ha pedig mégis, akkor egyik arc sem volt köztük ismerős. Kicsit szomorkás kedvemben voltam, így hát rákönyököltem a térdemre, majd beletemettem arcomat, és megint csak távolra pillantottam. Hogy mennyire bírom magamat szívatni! Másoknak meg se kell tenniük. Talán, ez a legnagyobb sérelem, ami engem ért, hogy bent hagyom a gitáromat. Más már nem is tudna nekem olyat mondani, amivel darabokra törhetne, mint egy ócska tükröt.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem gyorsan, vagy legalábbis próbáltam. És ezt inkább azzal tettem lehetővé, hogy elővettem egy pennát, és egy pergament, vagy mindegy, hogy mi volt az, csak olyan dolog legyen, amire tudok firkantani egy-két mondatot... most mondat írogatása helyett rajzolgattam. Nem is tudom, mit, vagy éppen miket. Persze, később elfogott valamilyen érzés, mintha valaki közeledne felém, és le akarna teperni... szóval, a rajzolásból fel is kaptam a fejem.
- De fura érzésem van... - meg is jegyeztem magam előtt. Általában azt is megérzem messziről, ha figyelnek, és azt is kiszúrom, hogy ki az a valaki.

*Még csak év eleje van, de már azt se tudom, hova kapkodjam a fejem annyi minden történik itt Roxfortban. A tanórák persze jócskán lekötik figyelmemet, de azért az évnyitón tapasztaltak még mindig nem hagynak nyugodni. Egyre inkább kétségek között vergődök. Vajon mi lesz most a Roxforttal ezek után a gyökeres változtatások után? Ám most valahogy nincs kedvem ilyen dolgokon tépelődni. Majd az idő előre haladtával megtudunk mindent, hogy mi folyik itt. A hangulatom tehát koránt sem mondható rózsásnak. Már csak azért sem, mert Fiducia keltetett fel. A kishúgom csak társaságot akart, én mégis ráförmedek miután nagy nehezen kikászálódok az ágyikómból, és felöltöm az iskolai uniformist.*

-Fidu... Megtennél egy szívességet? Ne lógj mindig a  nyakamon. Van ám egy másik nővéred is, ha nem tudnád. Nyaggasd őt is egy kicsit, ha kérhetlek. Barátkozz az évfolyam társaiddal, meg a háztársaiddal egy kicsit. Na mit szólsz az ötlethezl?
*Próbálom egyengetni húgocskám útját egy kicsit. Jó, lehet, hogy nem voltam a legbarátságosabb vele, ezért rögtön jóvá teszem, és jól a karjaimba zárom Őt, hogy érezze nincs egyedül, és szeretem a magam módján. Miután eleresztettem Rám mosolygott, és elindult a klub helyiségbe... A taktika tehát bejött. Ugyan nem vagyok beképzelt hólyag, de néha zseniális ötleteim is vannak. Most, hogy Fidut kivontam a forgalomból arra mehetek, amerre az Én lábaim visznek. Jó ötletnek tűnik az, hogy egy kicsit elűzzem a rossz hangulatomat egy kicsi zenével a szabadban. Tehát miután kihalásztam gitáromat a tokjából úgy döntök, hogy lemegyek az udvarra egy kicsit relaxálni.

A kastély nyüzsög a diákoktól, és ki ki vérmérsékletének megfelelően tanul a folyósokon, vagy pedig egymást szapulja. Én azonban csak egyenesen a célom felé megyek. Néha hol kíváncsian pásztázó, hol irigykedő tekintet rekesztüzébe tévedek. Sebaj. Már megszoktam. Hol azért bámulnak -elsősorban a fiúk- mert szépnek találnak, hol pedig irigykedve a lányok. Mintha lenne rá okuk. Hisz mi olyan szép rajtam? Csak egy északi típusú lány vagyok, semmi több. Ahogy kiérek az udvarra jól esik a kis őszi szellő. Nem állom meg, hogy bele ne túrjak a vállaimra aranyköpenyként omló szőke hajzuhatagomba. Imádtam mindig is, ahogy a hajamba kap a szél... Egy röpke percig tart ez a pillanat, nem tovább. Már folytatom is utamat az iskola udvara felé hű társam, a gitárom társaságában. Ahogy kiérek az udvarra megpillantom az egyik jó ismerősömet, Raq-ot. Ahogy látom valamivel nagyon ügyködik az ötödikes háztársam. Ám valahogy mintha megérezte volna közeledtemet, ugyanis meg is jegyzi félhangosan magának, hogy furcsa érzése van.*
- Nyugi, csak én vagyok az, Andy. Mi jót csinálsz? Egyébként nem bánod, ha leülök melléd?

* Próbálok meg kontaktust létesíteni a leányzóval. Remélem nem zavartam meg semmiben. Mindenesetre nem árt, ha egy kicsit visszafogok a heves stílusomból, azért inkább engedélyét kértem tőle. Legalább akad még a Roxfortban valaki, akivel jól ellehet beszélgetni...*

Fenyegetés ide vagy oda a Greengrass lány sosem adja fel. Tény, hogy sokan azt hiszik szőke - és ezt nem csak a hajszínére értik, na meg persze van benne némi igazság -, de ettől függetlenül igen is méltó a származására. Hiszen nála talán egyik diáktársa sem tiszteli jobban a Nagyurat, s nála ez sokat számít. Bár nem sok mindenki érdemli ki a tiszteletét, főleg nem Leingter, mert ugyan nem nagyon ismeri, sőt, Őt senki nem ismeri. Titokzatos, s mindig is magában hordozta titkait. De amúgy is ki kíváncsi egy ilyen lány titkaira? Astoria bizony nem.
Végig hallgatva a másik lány megalázónak is nevezhető szónoklatát, elmosolyodik. Ugyan, még Alyson sem érhetné el, hogy őt kitagadják, túl nagy ahhoz a befolyása. Az emberek nagyon manipulatívak itt a Roxfortban, de annál ragaszkodóbbak is. Jól tudja, hogy sosem utálnák meg úgy igazán, mert titkon mindenki visszatérne hozzá.
Alyson kaján vigyorral az arcán hagyja faképnél ellenfelét. S egy utolsó mondatot kiabál csak utána:
- Semmi vagy hozzám képest, Leingter - mondta ördögi mosollyal, majd egy kicsit felkacagott. - Remélem Clyde hamar rájött, hogy rossz választás voltál neki és még annyira sem fog méltatni, hogy egy átok légy számára, akárcsak én.
Majd ő is tovább lépeget útján, de direkt nem a kastély felé megy, hanem tovább. Minél messzebbre a többiektől, hamarosan vége és újra otthon lehet.

köszi a játékot!