Mágiatörténet tanári

A mágiatörténet terem végéből nyíló kisebb helyiség. Körben a falakon polcok helyezkednek el, számtalan könyvvel és különféle történelmi kincsekkel. Jobb oldalt fekszik egy kisebb bőrkanapé és bal oldalon a dolgozóasztal, rajta rengeteg jegyzettel és kijavításra váró dolgozattal.

Fogalmam sincs, mit is keresek itt valójában. Már mint én tényleg nem tettem semmi rosszat, s még is. Már az első héten sikerült valamivel kihúznom a gyufát, és egy tanárom szobája előtt rostokolhatok. Pedig egy kezem is elég hozzá, hány napja leledzem itt az iskola falain belül. Oké, nagyport kavart a másik Delacour lány felbukkanása, főleg, hogy a létezésemről senki sem tudott. Ráadásul Yv még mindig a Mungóban van, hiszen nincs olyan állapotban, hogy suliba járhasson. Talán emiatt lehet az, hogy mindenki azt hiszi én Ő vagyok, pedig korántsem. Ráadásul ahogy sikerült megtudnom az egyik Hollóhátastól, valami japcsi lehet a vágott szemeivel.. na mindegy, szóval megsúgta, mikor megkérdeztem tőle, miért bámul mindenki olyan furán rám, hogy talán ideje lenne rászokjak arra, hogy talárt hordjak, na meg Yv mindig olyan volt, mintha magából a talárszabászatból lépett volna ki. Maga a megtestesült tökéletesség.

Ezzel szemben itt vagyok én, egy hatalmas faajtó előtt, amint a kezeimet zsebre dugva billegek előre hátra, s pillantok le a tornacipőmre, amin fekete alapon sok-sok szívecske villog, mind különböző színben. Van itt kérem lila, zöld, sárga, rózsaszín, kék.. minden ami csak kell. Az egy másik dolog, hogy ez a mugli márkát viselő cipő, ennyire furcsán viselkedik, hiszen mióta kell a mintának neon-reklámhoz hasonlóan viselkednie?! Ehm.. ezt még az egyik Beauxbattonos stréber srácnak köszönhetem, aki halálosan oda volt értem, s akár mint kiejtettem a számon, már is ugrott, még s házim is megírta helyettem olykor. Kedves srác volt, sokat is lógtam vele, de hát.. nem tehettem róla, hogy nem vonzódtam hozzá. Sőt, sokszor annyira zavart, hogy csak úgy bámult rám, de nem mondott egy szót sem.. Csak az elködösült tekintet, s az eltátott száj. Bosszantó. Pedig szeretem, ha valaki okos.

Lehet az a baj, hogy nincs rajtam talár?! Amikor a nevemhez ért, furcsa volt, hogy a Prof azonnal felkapta a fejét, s rám nézett. Hiszen ismer már egy ideje, tanított is, amíg el nem jött, amiatt a botrány miatt, ami persze titkos, épp ezért mindenki tud róla. Lehet kisebb sokott kapott a citromsárga pólómtól, amire az van írva fekete nagy vastag betűkkel, hogy ?Nem vagyok öntelt, csak tökéletes.?. Oké, sajátos a humorom, de ez nem mindegy addig, amíg megjelenek az órán? Vagy az ehhez párosított virító pink farmerom az, ami zavarja? Rántok egyet a Pindúr pandúros hátizsákomon, miközben megigazítom a magamra kapott cipzáras pöttyös pulcsit. Hihetetlen milyen hideg van ebben a kastélyban. Nem is tudom, egyáltalán megfogom ezeket a puritán körülményeket szokni a jó kis Beauxbattons után. Ott vigan járkálhatott az ember pólóban, még télen is, olyan meleg volt.

Szóval a Prof azt mondta, hogy órák után menjek az irodájához, s várjam meg, amíg ő is végez az utolsó órával. Kopogtam az ajtón, s nem volt semmi válasz, tehát lehet tovább tartja. Jaahj, ne, semmi kedvem már az első hétvégén büntetőmunkán rostokolni?

A legtöbb kollégám sem tudja a pontos okát, hogy miért is hagytam el Franciaországot. Szerencsére az Igazgatóúr is úgy vélte, jobb, ha az ottani távozásom oka rejtve marad, hisz nem lenne a legjobb, ha a diákok, a szülők vagy akár a sajtó fülébe jutna a hír. Mert sajnálatos módom, főleg ahogy az itteni újságokat ismerem, szalagcím keletkezhetne az én kis történtemből, pedig csak egy szokványos szerelmi história, aminek a végén szétválasztják a párt.
A Beauxbatonst nem önszántamból hagytam ott, ahogy itt mindenki tudja, nem a kutatásaim miatt, hanem mert nem volt más választásom. Madame Maxime talán még nem küldött volna el, hisz hasznos tagja voltam a tanári karnak, de a botrány napvilágra kerültével, a szülők nem akartak az iskolában tudni.
Dumbledore professzor volt olyan nagylelkű és adott nekem még egy esélyt, hogy bizonyíthassak a katedrán. A tanítás volt az életem. Azok az évek, amit az iskola falain kívül töltöttem is fantasztikusak voltak, de úgy éreztem hiányzik egy részem és most újra kezdtem önmagamra találni. A diákok kezdtek elfogadni és szorgalmasan tanultak. Persze ahogy tudtam megpróbáltam izgalmasabbá tenni számukra a sokak számára unalmasnak tartott órákat és azért ez a legtöbbször sikerült is. Természetesen így is akadnak olyan diákok, akik nem járnak be az órákra, vagy nem készítik el időre a házi dolgozatokat, de ezek leginkább a felsőbb évfolyamosok közül kerülnek ki. A legtöbb gondom a hatodikosokkal van. Örülök, ha akad egy olyan hét, mikor nem történik semmi katasztrófa az órámon. A Griffendél és a Mardekár ölik egymást, és ebbe néha a többi háznak a tagjai is beszállnak. A legmacerásabb évfolyam ők, semmi kétség. És az ő figyelmüket a legnehezebb megtartanom, persze a két legjobb diákom is onnan kerül ki, de az ő órájukra fokozottan fel kell készülnöm, mert akármi történhet.
Így volt ez ma is, pedig egy teljesen nyugodt tanórát töltöttünk együtt, csak feltűnt egy régi ismerős, aki a múltamra emlékeztetett és ez kicsit felzaklatott. Yolanda Delacour kisasszony, egy volt tanítványom volt még a Beauxbatonsban és mostantól ő is idejárt a Roxfortba. Ő ismerte a múltamat, tudta miért kellett elhagynom az iskolát, Colette-tet is ismerte és tudta, hogy a pletykák igazak.
Szörnyű volt, mikor kiderült, hogy Colette és köztem egy szerelmi kapocs alakult ki. Mint tanárnak tilos lett volna közelebbi viszonyba kerülnöm az egyik diákommal, de nem tudtam parancsolni a szívemnek. Colette csodálatos lány, a mai napig nem bántam meg azt a pár hónapot, amit vele tölthettem, de a katedrát sajnáltam. Pedig akkor már elmúlt tizenhét, nagykorú volt, nem számíthatott volna, csak a tanár diák kötelék még élt, és én elásta magam.
A mai napig emlékszem az első újságcikkre:

A fiatal Raimbourgről lehull a lepel!
Egyre többet lehet hallani Daniel Raimbourgről, a még csak huszonegy esztendős történészről, aki jelenleg a Beauxbatons Varázslóiskola megbecsült tanára. A fiatal történész már zsenge kora ellenére is számtalan felfedezésben vett részt, és egyre feljebb ívelő karrierjének csak a csillagos ég szabhatott határt. Eddig! Ugyanis Mr. Raimbourgről kiderült, hogy diáklányokat csábít el. Biztos forrásból értesültünk róla, hogy magánórái, koránt sem tanító jellegűek és egy végzős tanulóval már hónapok óta kapcsolata van! ?

Senkinek nem számított, hogy Colette-tel valóban szerettük egymást. Én lettem az iskola szégyene, és az országot is el kellett hagynom, mert minden ajtó bezárult előttem. Egyik percben még számtalan állásajánlattal bombáznak, a másikban pedig megvetően néznek rám, mint egy utolsó féregre. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy Colette-tet eltiltották tőlem. Többet nem láthattam?
Azt hittem, most mát lezárhatom a múltam, hogy végre elfelejthetem, a hibákat, amiket elkövettem, de most megijedtem. Nem akartam ezt az állásom is elveszíteni, de Miss. Delacour feltűnése ezt a félelmet keltette fel bennem. Ezért kértem meg, hogy az órák után jöjjön az irodámba. Beszélni akartam vele, beszélni a Franciaországban történt incidensekről, és megkérni, hogy mindez maradjon is titokban továbbra is.
Kopogtak.
- Szabad! ? válaszoltam.
Miss. Delacour állt az ajtóban a tőle megszokott szerelésében, amikor először megláttam meglepett a fiatal véla stílusa, de volt időm megszokni, hisz két évig mégis csak tanítottam, most pedig folytatni fogom, amit elkezdtem. Abba azért érdekes belegondolni, hogy ikertestvérével mennyire különböznek egymástól, de mi Katetel sem vagyunk egyformák.
Mosolyogva köszöntöttem régi tanítványomat és felálltam az íróasztalom mögül és elé sétálva nekitámaszkodtam.
- Üdvözlöm kisasszony, örülök, hogy eljött. Foglaljon nyugodtan helyet. ? és a kanapéra mutattam.

Ooké. A helyzet még sem lehet annyira borzasztó, ha mosolyogva köszönnek nekem nem igaz? Hiszen amint benyitottam az ajtón, egy helyes s igen csak szívdöglesztő mosoly nézett velem farkasszemet, na meg azok az édes barna szemek, s arról a helyes kis felsőtestről, meg a hosszú lábakról még nem is mondtam semmit, amit általában az a nyamvadt talár elrejtett.
- Gyönyörteljes szép jó napot Professzor! - Köszöntem egy igazán jó nagyot hozzáillő széles vigyorral, és még a karjaim is széttártam, hogy passzoljon ehhez az egész előadásmódhoz. Rendben, feltűnően puncsolok a kedves tanerőnek, de mit tegyek? Túlságosan is új vagyok itt, még a pad sem melegedett meg a popsim alatt, s már is bajban vagyok. Pedig most _tényleg_ nem csináltam _semmit_. Ezzel csak az a baj, hogy mindenki ezt mondja, így hát nem csoda, ha senki sem hisz nekem.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd követve tekintetemmel a mutatott irányt állapítottam meg a nekem kikiáltott helyet. Rendicsek, nem a bitófán végzem, hanem egy kényelmes kanapén.
- Köszönöm. - Feleltem illedelmesen, mielőtt oda szambáztam volna, ha nem is szó szerint, a mutatott tárgyhoz, majd a táskámat a földre lökve huppantam le rá. Egy rántással megigazítottam a pólóm, lábaim keresztberaktam, s úgy pillantottam a naaagy Profra, aki vélhetőleg mindjárt belekezd a bűnlajstromomat sorolni..
- Én igazán sajnálom, bármit is csináltam Professzor! Tényleg, de tényleg nem akartam, és akár meg is esküszöm rá, hogy nem csinálok többet olyat, csak ne kelljen büntetőmunkára mennem már az első héten.. - Mentem a menthetőt, már amennyiben van egyáltalán mit.

Csak mosolygok volt és most már új tanítványom köszönésén. Semmit sem változott az évek elteltével, mindig is kedvelte az ilyen színpadi megmozdulásokat, amiről meg kell jegyeznem, jól is művelt. Igaz, nem csodálkozom, hogy ennyire jól ment neki, hisz nem volt egy ártatlan bárány, ki kellett tanulnia az effajta művészetet, ha befolyásolni akarta tanárait, és azért sokszor be is jött neki. Hisz azért a legtöbbünknek megenyhül a szíve, ha udvarias diákkal hoz miket össze a sors, és ha az a diák még mosolyt is csal az arcunkra, akkor nagyon jó úton halad afelé, hogy enyhítse a büntetést.
De most nekem nem áll szándékomban bármiféle büntetést is kiszabni Miss. Delacourra. Nem. Eszembe sem jutott, hisz makulátlanul viselkedett az órámon, egyszerűen csak beszélni akartam vele. Beszélni a közös múltunkról, legalábbis egy múltról, amiről ő is tud, hogy jobb volna ha nem kerülne napvilágra.
Helyet foglalt és én már kezdtem volna bele a mondókámban, mikor megelőzött.
Először ledöbbentem a magyarázkodásán, de aztán újra mosolyra húzódott a szám és elnevettem magam. Jóízűen.
- Nyugalom! Felesleges a mentegetőzés. Tudom, hogy nem csinált semmit, nem is emiatt kérettem az irodámban. Csak gondoltam könnyebben beszélhetünk négyszemközt, mint az osztály előtt, hisz pár éve azért már ismerjük egymást.
Hirtelen nem tudtam folytatni a mondanivalóm, pedig már egész jól kigondoltam mit is fogok mondani, de valamiért most miden kiment a fejemből. Ennyit arról, hogy felnőtt férfi vagyok, ráadásul egy tanár...
- Kér valamit inni? - kérdeztem és a szoba másik végébe sétáltam, ahol egy kis bárszekrényben hűsöltek az üdítőim -  Ő, hát nem sok a választék. Áfonyával vagy narancslével tudok szolgálni.
Amit Miss. Delacour kér kiöntöm egy pohárba és miközben átadom neki felteszek neki egy kérdést, ha nem kér semmit, akkor míg belekortyolok a saját italomba teszem fel.
- És hogy érzi itt magát?

Öt perc volt hétig. Öt perce volt Mr. Wildenak ideérni.
Nem volt jellemző rám a büntető munka, de most nem volt más választásom. A mai óra túl ment minden határon, és amit Wilde velem szemben merészelt, az tűrhetetlen volt.
Nagyon jól tudtam, mit fogok kiszabni neki a ma estére büntetésül, de nem ezzel akartam kezdeni. Beszélgetni akartam. Megbeszélni vele mindent, mert nem tudtam napirendi pontra térni a megnyilvánulása felett. Jó tanárnak tartottam magam, de ez a mai óra után eléggé kétségessé vált a számomra. És ki akartam deríteni vajon mit ronthattam el.
Mindig is úgy véltem, hogy jobb úgy tanítani, ha a diákjaim és köztem egy szinte baráti viszony van, és Beauxbatonsban, ez sikerült is, de itt... Mintha teljesen más korból származó fiatalok lettek volna ott és lennének itt. És sajnos kezdtem fel fogni a tényt, hogy itt nem igazán tisztelnek a diákok. Csak éppen az okával nem voltam még tisztában. Viszont a mai órám után, egyre már rájöttem, itt csak akkor tudok tiszteletet parancsolni, ha fegyelmet tartok és élek a tanári szigorral.
Az irodámban ültem, az asztalomnál és dolgozatokat javítottam. De nem csak a papírjaim foglalták a helyet az asztalon, hanem egy tál krémes is, amit tegnap küldött édesanyám. Kate persze jót mulatott, mikor már megint süteményt kaptunk tőle, de hát anyu már csak ilyen volt, neki örökre a kis gyerekei maradunk, akikről gondoskodnia akar.

Elneveti magát. Hhmm.. milyen szexi! S ez azt is jelentheti, hogy nem haragszik rám, igaz? Kérlek, kérlek, kérlek, mond azt, hogy így van! Ennyire még sem lehetek szenilis, hogy elfelejtem, mit csináltam egy nap alatt, vagy az óra alatt, azon kívül, hogy bementem, leültem, végighallgattam, néha jelentkeztem, sőt a válaszokra is többé-kevésbé tudtam a választ, és kijöttem, ennyi. Jha, mielőtt kijöttem, közölte velem, hogy vár engem az irodájában órák után. Ahogy a folyosón lépkedve is végigpörgettem a fejemben az eseményeket, minden képkockát külön-külön, biztosan tudom, hogy nem csináltam SEMMIT. Kivételesen.

Huuuhh, micsoda megkönnyebbülés! Ráadásul elég látványos, hiszen levetve a karót nyelt ülésmódot, ami egyáltalán nem illik hozzám, engedem el magam, s ha nem is folyok szét szabályosan a kanapén, azért kényelmesen hátradőlök.
- Akkor jó, már nagyon beparáztam, hogy még is mi a szitu. – Ő az egyetlen Professzorom egészéletemben, akivel tényleg ellehet lazán dumálni, s nem kell megválogassam minden kiejtett szavamat, hanem nyomhatom szlengesen is. Amíg más csak értetlenül pislog rám, s bocsánatkérve kell kijavítsam magam, ő nem különösebben veszi fel ezt, ezért is ő a kedvenc tanárom.

- Ha már ilyen kedvesen felajánlotta Prof, akkor élek a lehetőséggel, mivel imááádom az áfonyát. – Egy ilyen ajánlatot csak nem fogok visszautasítani, főleg, hogy itt a csapból is töklé csorog, eh. Jó, nem azt mondom, hogy nem finom, de már kezd az agyamra menni, pedig alig vagyok itt egy hete! Elveszem a poharat, majd igencsak jóízűen belekortyolok, de nem hajtom fel azért az egészet egyszerre. – Nem rossz, igazából csak megszokás kérdése, s kicsit hiányzik a Beauxbattons, de nem gáz. Ahogy ott is, itt is van pár kattant ürge, na meg egy-két olyan tanár, aki hát öö… elég szigorú. -
Az egy dolog, hogy ismerem már x ideje, és jó a kapcsolatunk, de azért visszafogom magam, s csak nem kezdem el a kollégáit szapulni előtte, s még egy vigyort is beiktatok a mondat végére.
- Napról napra jobb lesz, viszont.. ha nem csináltam semmit, akkor miről is szeretne velem beszélni? – Térek rá a lényegre, mert már olyan kíváncsi vagyok! Érzem, ahpgy kifúrja az oldalam a kíváncsiság, aaaj, mond már el légyszííí!

[. M o n s i e u r . R a i m b o u r g .]

. M o n s i e u r . R a i m b o u r g .

Megint benne vagyok, állapítom meg rosszkedvűen, elnyújtott léptekkel közelítve az ominózus iroda felé - elsőre nem sikerült megtalálni, lehet, hogy egyértelmű kellett volna, hogy legyen, hogy a mágiatörténethez kapcsolható a dolog, de a tantermeket is a csorda mozgása alapján szoktam beazonosítani, és a fenébe is, nem vizitelek sűrűn tanároknál. Nem, helyesen: soha. Persze, ha azt a cigit még nem szívom el, simán ideérek. Áh, anyám, most ebbe a néhány perc késésbe nem fog belehalni, legalább a szándék megvolt, nem is felejtettem el - annyira -, szóval igenis, élje túl.
Talán nem is kések el. Már évek óta nem láttam jól működő órát. Miért ne járhatnának rosszul az én javamra?
Ez az ajtó lesz az, végre. Már emelem a kezem, hogy kopogjak, aztán elbizonytalanodom. Hátha elfelejtette? Engem már az is megdöbbentett, hogy tudta a nevemet. Pff, ha nem megyek be, biztos, hogy teljesen kikattan, aztán meg ki tudja, ha már annyi humorérzéke sincs, hogy vegye lapot ahhoz az  i g a z á n   n e m   d u r v a  megjegyzéshez, amit modern felfogású bókként is értelmezhetett volna, ha egy kicsit liberálisabb szellemű, akkor akár még nyilvános kínhalált is képes kijárni nekem az igazgatóságnál. És az ember még azt hinné, hogy a cukkermukker franszia pofi mögött valami elnéző vajszív lakozik.. áh, mindegy, az estémet már úgyis elcseszték, akkor akár be is köszönhetek ennek a túlérzékeny arcnak.
Kopogok, és ugyanazzal a lendülettel be is nyitok.
Hát, a várakozó de-szigorú-vagyok-ma-este-és-milyen-jól-megy-ez-a-nyakkendőmhöz arckifejezéséből ítélve nem felejtette el.
- Jó estét, prof.
Megnyerő vigyor be, az a nem-vagyok-én-rossz-fiú-felejtsük-már-el-ezt-a-hülyeséget-gyorsan fajta. A remény hal meg utoljára. Hátha csak elkapta valami nőies havi agybaj az óráján. Hátha nem kell év végéig minden áldott este nála dekkolnom, hogy többmilliószor leírhassam, hogy Raimbourg a király, vagy valami hasonlót. Árgh, mondjon valami pedagógiai szózatot, aztán küldjön el a fenébe.

Mindig is kedveltem Yolandát, a nővéremre emlékeztetett. Annyira szabad volt és életvidám és most sem hazudtolta meg önmagát, igaz aggodalommal töltött el, hogy a múltam egy személyét itt köszönhetem a társaságomban, de hát… Delacour kisasszony talán nem fogja szétkürtölni az iskolában, hogy mekkora botrányom volt Franciaországban.
Magamban mosolygok, mikor az eddigi tapasztalatait kezdi ecsetelni és a tanároknál meg akad. Azon nem is csodálkozom, hogy hiányzik neki a Beauxbatons hisz teljesen más légkör uralkodott mint itt, és az is el kell ismernem hogy tényleg vannak érdekes tanárai az iskolának. De az érdekesség nem feltétlenül rossz, és a diákok nagy részének én vagyok a furcsa. Minden csak megszokás kérdése.
Most már nem titkolom a mosolyom, azonnal kiül az arcomra, amit Miss. Delacour rám villantja a sajátját, főleg azok után, hogy egyből kíváncsiskodni kezd. De megértem. Általában egy tanár nem hívatja magához a diákját, ha az nem tett valami, pedig lehet, hogy könnyebb lenne a tanítás, ha közvetlenebbek lennénk a tanulókkal.
- Valójában Miss. Delacour… - de itt megállok egy pillanatra – Mit szólna hozzá, ha tegeződnénk? – teszem el a kérdést, ami talán könnyebbé teszi majd számomra, hogy a lényegre térjek.
Nem olyan könnyű nekem erről beszélnem.
- Ismerjük egymást pár éve, nem sokkal vagyok idősebb önnél és mi franciák tartsunk össze. De szigorúan csak órán kívüli tegeződésre gondolok, nem lenne jó, ha a többi diákkal azt éreztetnénk, hogy kivételezek Önnel, mert ez nem lesz így.
Végig barátságosan mosolyogtam, hogy tudja ebben semmi rossz szándék nem volt. Egyszerűen csak vannak szabályok amiket be kell tartani, és egyszer már megégettem magam azzal, hogy átléptem.

Nem is lepődöm meg, hogy elmúlt hét és Wilde még nincs az irodámban, az sokkal megdöbbentőbb lett volna, ha időben ideér… De ezen már nem húzom fel magam. Hozzá szoktam már a lassan egy év alatt, amit itt töltöttem, hogy az itteni diákoknak nem erényük a pontosság, de igazán sok érvvel tudnak előrukkolni, hogy miért is ne kerüljenek bajba. Legalább leleményesek.
Azért lettem tanár, hogy megmutathassam, a diákoknak milyen sok csoda rejlik a történelemben, hogy ők is meglássák benne azt a szépet, amit én. Mindig is úgy véltem, ha egy diák nem ért az adott tantárgyhoz, az a tanár hibája és most mégsem tudok rájönni, mit rontottam el. Naivan és vakon azt hittem, hogy nincs nagy probléma, tévedtem.
Öt vagy akár tíz perc is eltelhetett azóta, hogy az óra elütötte a hetet, de rá se nézek, mert nem akarom tudni, hogy mennyi késéssel érkezik meg Mr. Wilde. Jobb, ha nem tudom.
- Foglaljon helyet – és mutatok a velem szemben álló székre.
Várok egy rövid ideig, míg a Hugrabugos fiú felméri, hova is keveredett, nem szeretném, ha később terelné el valami a figyelmét.
- A bűntetű munkája igazán egyszerű lesz – szólalok meg – Látja ott azokat a dobozokat? – mutatok a háta mögé.
Hat elég nagydoboz áll a fal mellett, egy hatalmas könyvespolc előtt, ami még elég hiányos.
- Azokban könyvek találhatók és név szerint kellene őket elhelyezni a polcokra, felhasználva az ottani könyveket is.
Ha körbenézel a szobán, szinte mindenhol könyvek sorakoznak, az egész szoba tükrözi, hogy a tulajdonosa milyen szenvedélynek hódol. És a legtöbb könyv elolvasásra is került már, amelyik nem az is fontos részét képviseli a gyűjteménynek, csak éppen még idő nem volt a tanulmányozására.
- Ha végzett ezzel a feladattal – folytatom – akkor majd mondom mi lesz a folytatás, addig is remélem, hogy precíz munkát fog végezni. Viszont mielőtt neki áll, szeretném tisztázni ezt a mai napot. Szeretném hallani az Ön véleményét az órai eseményekről, hátha véletlenül valamit félreértelmeztem.
És elhallgatok és várom, hogy Mr. Wildenak vajon mi a magyarázata, mert erre ma még nem volt esélye, de megérdemli, hogy azért adjak neki. Meg kíváncsi is vagyok rá.

[. M o n s i e u r . R a i m b o u r g .]

. M o n s i e u r . R a i m b o u r g .
- büntetőmunka -

Valójában átkozottul meglep, hogy nem azzal kezdi, hogy még levonja azt a nem túl sok levonható pontot a Hugrabugtól. Mert azután, hogy úgy kizavart, mintha legszívesebben egyenesen Fricshez küldene beolajozni azokat a sokat emlegetett bilincseket, hát eleve legalább egy múzeumra való középkori kínzóeszközzel kellett volna várnia az érkezésemet. Ehelyett most előadja, hogy mélységes nyugalommal és közönnyel most szalajtották a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályáról. Mintha ettől majd hirtelen rosszul érezném magam.
A francba, tényleg rosszul érzem magam. Nem tudok mit kezdeni a hivatalosszagú helyzetekkel.
- Kösz, inkább nem – rázom meg a fejem.
Most épp időutazást teszek ötéves koromban ezzel a hülye daccal, hogy „te csak ne próbálj meg lekenyerezni engem ezzel a rohadt székkel”. De egyszerűen nem tehetek róla, ez a tag ezt hozza ki belőlem azzal, hogy alig lehet idősebb nálunk, mégis ő a prof, élet és halál ura hetente háromszor.
Én már most mennék, és még húzza is ezzel, hogy üljek le, meg még itt néz rám nagy várakozóan az ábrándos kék szemével. Biztos nők milliói kapnak szívinfarktust ettől a tekintettől, de rám nem hat, én csak azt akarom, hogy zavarjuk le ezt gyorsan. Már majdnem felnyögök, hogy végre, amikor kiböki. Kelletlenül fordulok meg – akkkurva. Oké, ez még nem az az év végéig húzódó meló, de az biztos, hogy el lehet tökölni vele jó pár órán át. És különben is. Még ha fát kellett volna vágnom, egy egész Tiltott Rengeteget, vagy kipucolni valamelyik bestia karámját, vagy.. vagy.. vagy valami, de könyveket rendezgessek..? Mi vagyok én, a jóégbe már, szobalány?
Olyan lendülettel fordulok vissza, hogy az arckifejezésem biztos remek bevezetője lesz annak, amit most odavágok elé az asztalra – elvégre ezt az év végéig rézbaszást úgyse lehet már nagyon súlyosbítani. Ekkor viszont magától hozza fel a témát, nagy kegyesen felszólítva, hogy akkor most lökjem a védőbeszédet. Miért kell még ezt is elcsesznie? Ha úgy tesz, mintha korrekt lenne, hogy legyek agresszív kőbunkó? Nem igaz, bassza meg, nekem eddig semmi bajom nem volt Raimbourggal, de mostmár.. mostmár van!
- Hát.. hátt.. túlreagálta, a picsába! – fakadok ki végül, a lendületet a megrökönyödés közben elveszítve, de azért teljes erőbedobással, és agresszivitásomat visszafogandó, rádőlök a felkínált szék háttámlájára. – Most eleve minek kellett felszólítania? Tudom, hogy új fiú, de Merlin elcseszett akármijére, maga is látja, hogy nem akarom a mágiatörténetnek szentelni magam, akkor most mért nem elégszik meg azzal, hogy átenged, és csókolom? Minek erőlteti? Meg amúgy is, minek erőlteti a többi idiótával is? Tessék, most aztán példát statuál, iszonytatóan rettegni fog ám mindenki ezután az óráin, csak mert csúnyán elbánt velem, ja, rendbe kellett raknom a ponyváit, booorzalmas. Amit meg mondtam magának, amin annyira felháborodott.. izé.. – Mi a szart mondtam egyáltalán? – ..az.. az nem azért volt, amiért maga gondolja, mégcsak nem is akartam megsérteni, és ha meg is akartam volna.. mindegy, nem mondtam semmi sértőt, nem is értem, mi a fenén akadt úgy ki – kötöm a kneazle-t a karóhoz. – De mostmár látom, hogy égető szüksége van egy könyvtáros házimanóra, szóval vegye úgy, hogy meg se szólaltam. Mi lesz a következő, ha túl vagyunk a könyvein? Vasalgassam az ingeit? Csipkés bóbitát ne kössek a feladathoz?
Lehet, hogy magzatkoromban ki kellett volna operálni. A nyelvemet. A saját érdekemben.

Aaaajmár! Ez hihetetlen, meddig akarja még húzni az időt? Most már szabályosan fúrja az oldalam a kíváncsiság, és tudni akarom, mi a valódi oka annak, hogy én itt ülök. Valami itt bűzlik, s nem az elfelejtett szemetesre gondolok, amit elfelejtettek kivinni. A helyzetfelismerőképességem, mely általában mélyen hallgat, most még is működik, s azt sutyorogja a fülembe, hogy bizony itt valami készülődik. Az, hogy éppen jó vagy rossz, nem tudom. S ez egyre inkább zavar.

Végre belekezd, én pedig izgatottan kortyolok bele a kapott üdítömbe, s kerekednek el kissé a szemeim. Mondhatni könyörgően tekintek a másikra, mint akinek elég egy apró információmorzsa is, csak hintsék el, s én egyenesen rávetem magam! Valójában.. valójában, iiigen? Valójában MI? Ezt azért még sem nyöghetem be a szokásos, nem éppen nőies, de annál nyersebb stílusomban, hiszen ahogy a nagyanyám szokta mondani ’a türelem rózsát terem’. Hmpf. Na persze.

- Ó. – Csúszik ki a számon ez a meglepett hangocska, amikor azt mondja, hogy tegeződjünk össze. Nem ilyesmire számítottam. Csak ezért elhívott volna ide, hogy ezt közölje velem, milyen jó lenne ha nem magázódnánk, ha már úgy is ismerjük egymást pár éve? Nem, ez azért még is csak… abszurd. Mielőtt bármit mondanák, lenyúlva a vádlimhoz vakarom meg a lábam, majd rántom meg a vállam, és vigyorodok el ismét. – Felőlem oké. Bár nem hiszem, hogy a Profozásról lefogok tudni szokni az elkövetkezendő másfél évben. -
Ugye célzok itt a várható időtartamra, amit még itt kell eltöltsek ebben az apácazárdában, s bizony Ő is itt fog ragadni velem együtt.

- De gondolom nem ez volt az elsődleges dolog, amiért azt ide hívatott, khm izé.. hívattál, hogy a kapcsolatunk némiképp.. bensőségesebbé tegyük. Célzok itt az összetegeződésre, haneeeeem..? – Upszika. Ez egy kicsit félreérthető lett, pedig annak ellenére, hogy mi volt otthon, nem gondolok arra egy percig sem, hogy Daniel rám akarna.. hajtani. Tekintve, hogy ismertem a lányt, akivel lebuktak, s az egy finom kis női lélek volt, nem ilyen elfajzott mandragóragyökér, mint jómagam. Ezért is javítom ki magam gyorsan, majd nyújtom hosszúra az utolsó szót, s emelem is meg kissé a hangom, várakozóan várva a folytatásra enyhén felvont szemöldökkel.

Nem ül le. Nem foglalkozom inkább ezzel a kisaprósággal, hogy már ezt az apróságot is megtagadja és lázad ellene. Nem azért hívattam magamhoz, mert pikkelnék rá, még akkor sem ha netalántán azt hiszi, egyszerűen úgy véltem, hogy a délelőtti megnyilvánulásával túl lépett egy határt.
Figyelem a tanítványom reakcióit, látom hogy mennyire megrökönyödik attól milyen munkát is szánok neki, de ez sem véletlen. Vannak a könyveim között igazán érdekes darabok, melyek az érdekelten ifjúság számára is izgalmas lehet. Azt szeretném, ha majd pakolgatás közben találkozna egy-két művel, ami felkelti az érdeklődést. Ha az óráimon nem tudtam rávenni arra, hogy megtalálja a történem szépségét, akkor szeretném megragadni a lehetőséget ezeken a plusz együtt töltött estéken. De nem csak ez a célom. Szeretném jobban megismerni őt, és megérteni, hátha akkor a társai is érhetőbbé válnak a számomra.
Aztán végre belekezd a védőbeszédébe, de most én rökönyödök meg. A káromkodásokhoz a húgom lévén már kellően hozzá voltam szokva, de egy diákszájából hallani, mégis csak más. Főleg azért, mert általában annyi tiszteletet adnak a tanárjaiknak, hogy odafigyeljenek milyen szavakkal is fejtik ki a véleményüket. De Mr. Wilde...
- Ethat - mondom és hagyok egy leheletnyi szünetet, majd a kezemmel mutatva újra felajánlom - Üljön le.
Nem szoktam a tanítványimat a keresztnevükön szólítani, de ebben a helyzetben már nem menne, hogy Mr-ezem. Beszélnünk kellett, efelől semmi kétségem sem volt.
- Összesen öt évvel vagyok talán idősebb Önnél. Valószínűleg, ha nem állna fent köztünk a tanár-diák kapcsolat, akkor automatikusan egy tegezői viszony alakult volna ki köztünk, de - és a "de" szócskát egy kicsit megnyomom a nyomatékosítás érdekében - A jelen helyzet szerint én a tanára vagyok, még ha esetleg ez Önnek nem tetszik. Viszont örülnék annak, ha meg tudnánk beszélni a problémákat, amik a mai órán robbantak ki, de ahhoz Önnek is akarnia kell és effajta hozzáállással nem hiszem, hogy menni fog. Pedig higgye el, szeretném tudni, mi is bántja Önt igazán.
Valóban tudnia akartam. Mindig is nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megismerjem a diákjaimat. De a mai órán szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez koránt sincs így. és tenni akartam ellene.
- Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a történelem sokak számára egy olyan óra, amire csak aludni járnak be. Tudom, hogy az ifjúság nagy részét nem érdekli és feleslegesnek tartja, pontosan ezért nem is erőltetem a lexikális tudást, de vannak bizonyos pontjai a történelemnek, amik fontosak, és amik megismerésével tanulhatunk őseink hibáiból és jobbá tehetjük a jelenünk és jövőnk egyaránt, mert nem követjük el ugyanazokat.
Az egyik legnagyobb hibám az talán a szenvedélyemből adódó beszélőkém volt. Ha belemerültem akkor szerettem kifejteni a dolgokat.
- Ne gondolja azt, hogy egy "könyvtáros házimanóra" lenne szükségem - idéztem Wilde szavait - nem azzal a szándékkal mentem be a mai órára, hogy az első incselkedő diákot azonnal a rabszolgámmá teszem. Ha így gondolja, azt nagyon sajnálom. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy nem megsérteni szándékozott, de akkor kérem, fejtse ki pontosan, mi is volta a célja vele? Mert nem értem.
Egyetlen egy perce sem vált kioktatóvá a hangom, nem is állt szándékomban. Egyszerűen csak tisztázni szerettem volna a mai helyzetet, és azt miből is alakult ki.

Profozásról... Elmosolyodok erre a megnyilvánulásra. De mit is vártam Yolandától? Ismerem a lány stílusát, tudom milyen. Egy lázadó kis életvidám fruska a szó legjobb értelmében. És lehet, hogy nem a legkiválóbb tanítványom, és a legtöbbször nem is figyel az óráimon, sokszor pedig el is késik, de rá egyszerűen nem tudok haragudni.
A Beauxbatonsban is a szívembe zártam már, igaz akkor nem kerültünk soha közelebbi kapcsolatba leszámítva egy-két büntetőmunkát, amit kiszabadta rá. Aztán mikor ide kerültem ledöbbentem a tényen, hogy bizony neki is van egy ikertestvére, de akárhányszor csak Yvette-t láttam mindig a nővérét juttatta az eszembe. Most pedig újra a tanítványom.
Egyik felem örül a ténynek, hisz Yolanda szó szerint egy üdeszínfolt mindenki életében, de ugyanakkor a másik felem aggódik is a viszontlátás örömétől. Vajon kiknek mesélt már ex- és jelenlegi tanítványom a múltam egyes részleteiről? És vajon Ő pontosan mit is gondolhat arról, hogy a nagy múltú francia Varászló akadémia kirúgott tanára, most megint csak az útjába került? Hisz a sajtónak köszönhetően nem volt olyan mágus az országban, aki ne értesült volna a kis afféromról Colette-tel, a pedofil professzor esetéről...
Elnevetem magam mikor Miss. Kíváncsifáncsi felteszi a számára leginkább igazgató kérdést. Nem lepett meg azzal, hogy azonnal rájött, nem csak egy szimpla tegeződés megbeszélése miatt rángattam az irodámba. De aztán a nevetésem egy pillanat alatt visszafogottabbá válik, amint Yolanada kétértelmű megnyilvánulása eljut a fülemig.
Igen, paranoiás vagyok egy hangyányit, de az életem romokban hever és mostanában sikerült csak elkezdenem újra felépíteni. Nem szeretném, ha minden újra összedőlne, mert akkor semmilyen esélyem nem maradna és a munkám a mindenem.
Nem feltételezem Yolandáról, hogy bármi célzati szándéka is lett volna, sőt valószínűleg saját magának sem tűnt fel a jelenhelyzetben félreérthető fogalmazás mód, de jobb ha vigyázok. Ha véletlenül rosszul sül ez az este, akkor nem lesz újabb esélyem.
- Igazad van, nem ez volt az elsődleges célom - és kicsit hivatalosabbá vált a hangom.
Erről a témáról nem tudtam, vagyis nehezen beszéltem, mert azon kívül hogy egyetlen egy percre sem bántam meg, hogy hagytam magam a szívem által vezetni, azért szégyelltem is magam, hisz érett férfi létemre kellett volna, hogy legyen annyi eszem, hogy nem megyek bele egy ilyen kapcsolatba. Tudom kellett volna irányítani a szívemet, és leküzdenem a vágyat, ami Colette felé hajtott, hisz a kisrománcunkkal mind a kettőnk életét majdnem tönkretettem. Nem. Nem hibáztattam Colette-et. Nem neki kellett volna felelősségteljesnek lenni, hanem nekem...
- Szerettem volna beszélni veled a Franciaországban történt eseményekről. Tudod... - és megint csak hagytam néhány másodpercnyi szünetet - Itt senki nem tudja, hogy pontosan miért is hagytam el a Beauxbatons-t, és szeretném ha ez nem derülne ki.
Hatalmas kérés volt a részemről, amit most kértem Yolandától, de nem volt jobb ötletem. Ő volt az egyetlen aki lebuktathatott volna és szerettem volna ezt elkerülni.
- És szeretném tudni, hogyan is viszonyulsz te ehhez a témához.
Zavarban voltam, és ez nem csak a gesztusaimból, ahogy az asztalt szorongattam látszott, hanem a hangomból is ki lehetett érezni. Bármikor bármiről képes voltam beszélni és akár vitákba keveredni, kifejteni a véleményem, de ez a téma… ez nehezemre esett, de most nem volt más választásom.

Egyszer csak megtanulom még rövidke életem során – elvégre nem tervezek örökké élni – hogy vannak olyan pillanatok, amikor jobb lenne, ha befognám a szám. Sőt, talán egyesek azt kívánják, bár állandósulna egy hasonló állapot, de ez hiú ábránd csupán. Ekkorát még velem sem tud fordulni a világ, úgy gondolom. Most viszont elég ránéznem a Prof arcára, s máris rájövök, valamit nagyon nem jól mondtam, vagy tettem. Az előbb még nevetett, most pedig egyre inkább kopik a mosoly az arcáról, mintha citromba harapott volna. Nem jó ez így, nagyon nem jó, hiszen a fancsali pofa egyáltalán nem szexi. Ezt igazán tudhatná Ő is! Aggodalmaskodóan vonom össze a szemöldökeim, majd kulcsolom össze az ujjaim a kapott üdítő üvegén, s várok. Lehetségesnek látom azt, hogy a nagy titokra végre fény derül, hiszen Ő is elismeri azt, hogy nem csak egy bájcsevejre vagyok hivatalos. Nem mintha ellenvetésem lenne további, s még több bájcsevej ellen, elvégre egy kezemen is megtudom számolni az ismerős arcokat ebben az új vadonszerű, elfajzott iskolában, ahol pár nap alatt le kellett szűrjem, hogy szinte minden és mindenki megfordul. Jó érzéssel tölt el, hogy ha bármi bajom lenne, akkor van kihez fordulni. Mert tudom, hogy Daniel Prof meghallgatna, mert egyszerűen tök jó fej, és kedves és aranyos, és velem is mindig rendes volt, már a Beauxbattonsban is, pedig nem vagyok egy kiemelkedő tanuló, hatalmas agytérfogattal. Inkább az a háttérben lappangó, nem túl üresfejű csaj, aki órákon hajlamos elszundítani, vagy holmi ábrándokba feledkezni.
- Mimimi? – Kérdezem felocsúdva gondolataim tengeréből, majd vonom fel kérőden a jobb szemöldököm. Úgy beszél hozzám, mintha nekem valóban tudnom kéne valamiről, ami Franciaországban történt, és amiért ott hagyta a sulit. óó.. ÓÓ! – Áááááhh! -
Adok hangeffektet felismerésemnek, majd csapok a homlokomra.
- Tényleg, már tudom! Majdnem elfelejtettem.. – Lehet, ez neki rosszhír, hiszen ha nem emlegeti fel a dolgot, eszembe sem jut. Viszont a feltételezés, hogy akár kiderülhetne, főleg tőlem, bah! Felháborító, és sértő! Nem vagyok én pletykás! Vagyis.. nem ennyire. Vannak bizonyos határok, és az a dolog nagyon is a határon túl van, a tiltott övezetben, s egyébként sem fogok más nyomorán csámcsogni. Vagyis baján.. a nyomor talán túl erős erre.
- Mmm.. igazábóóóóólll... – Vonom meg a vállam, majd szürcsölök bele újra az üdítőbe, végül kissé hátradőlök, s illetlen módon törökülésbe rendezem a lábaim, s ingatom meg a fejem, majd mosolyodok el lassan. – Igazából én odáig vagyok a romantikus történetekért, és ami közted meg a lány között történt, az annyira éééédes volt! A szerelem pedig egy csodálatos dolog, és én is úgy szeretnék már úgy igazán igazán de igazán de igazán szerelmes lenni! -
Az enyhe kifejezés, hogy a szemeim csillognak, s ha holmi anime figura lennék, a fejem körül most hatalmas, dagadt szívecskék villognának. Arcomon látszik az a bizonyos, reménytelenül romantikusokra illő elvarázsolt kifejezés. Javíthatatlan vagyok, ez már biztos.
- Szerintem szemétség volt úgy elbánni veled, ahogy,.. Mármint kiteregetni az egészet, s úgy beállítani, hogy te vagy a bűnös, szóval igazából melletted vagyis.. mellettetek állok. – Itt kissé bizonytalanná válik a hangom, s kérdően nézek újfent Danielre. – Együtt vagytok még titokban, vagy tényleg mindennek vége? -