Neked <3
***
Szavak. Teljesen értelmetlenek. Unalmasak. Idegenek. Egy idegentől.
Felpillantok. Hidegen, ridegen, mint mindig. Szemem kíváncsi fagyos szikrában izzik, de semmi különösebb érdeklődést nem mutat, ahogy mindig is.
Hisz ki lenne az, aki megérdemli hogy pár pillanatnál több figyelmet szenteljek neki?
Most pedig úgysem vagyok abban az állapotban. Sőt. Abszolút nem.
Így elhúzom a szám, miközben szemrevételezem az idegent és azonosítom magamban.
A Lockwood kölyök, aki az iskolába járt... mikor is? Egy éve? Vagy talán van már az kettő? Ugyan ki tudja... repülnek itt az évek.
Ja igen, és neki van az az idegesítő húga, aki állandóan Yolandát utánozza. Vicces néha nézni, ahogy a kis szöszke leányzó az én szőke ciklon testvérem után jár, s előadja magát hasonlóképp, ahogy Yolanda, persze kevésbé eredményesen.
Ám mindez engem tulajdonképp semmiben nem érint, s igazság szerint erre most döbbenek rá. Mert mi közöm van rá ennek a szinte vadidegen embernek (mert lényegében kétszer ha összeakadtam vele a folyosón még anno) és a testvérének a cselekedete, a létezése és a jelenléte.
Nem csoda talán, ha arcomra a teljes megdöbbenés ül ki egy pillanatra, amit felvált a bosszúság, mely leginkább abban nyilvánul meg, hogy ajkaim szorosan összezárom, úgy, hogy szinte már mindössze egy vonallá préselődik össze.
Talán ez kevésbé bájos dolog, de a véla én mindent megszépít. Na nem mintha hasznát élvezném ennek.
Szemem kissé összébb szűkül, míg agyam lázasan keres valami tökéletes kibúvót arra, hogy egyrészt kimagyarázzam, hogy egy mugli könyvtár kellős közepén ülök és hogy nem kívánt társaság a fiú. Akinek még csak a nevére sem emlékszem.
De hát rossz vagy nem... sose voltam toppon a névmemóriában.
Végül arra a következtetésre jutok magamban, hosszan noha mindössze csak pár perces vívódás után, hogy sokkal jobb lenne, ha minden ellenségeskedés nélkül helyet adnék magam mellett.
Ez viszont olyan gesztus lenne, amelyet soha senki (vagy legalábbis oly kevesen, hogy nem emlékszem rá) nem kapott még.
Ergo meg kellene becsülni. Na de a fiú meg tudja? Kizártnak tartom.
Hogy miért? Ő is csak egy nőt lát. Tárgyként kezel. Nem is várok hát mást.
Mégis... valahogy arrébb csusszanok, hogy le tudjon ülni, ha nem is közvetlen mellém, de nem túl messzebb tőlem.
Igazából lényegében egy szó nélkül rövidre zártam a beszélgetést. Szánalmas dolog-e vagy sem... én ilyen vagyok.
És örüljön hogy nem küldtem el, mint nagy általánosságban, a többieket a világ egy másik tőlem legmesszebb lévő pontjára.
Köszönje, a... szép szemének. Na jó nem, inkább csak annak, hogy azért mégis mi varázslók, tartsunk össze. Vagyis... a legőszintébben nem akarok senkit sem magamra haragítani. Talán így a leghelyesebb.
S ennek tükrében újra a könyv felé hajolok, amely tartalma mindeddig igazából semmitmondó volt, de nagyon jó figyelemelterelőként szolgált...