+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Park
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 16 17 [18] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Park  (Megtekintve 79228 alkalommal)

Mitch Grosiean
Eltávozott karakter
*****


Ötödéves földre szállt angyal

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #255 Dátum: 2009. 12. 23. - 20:02:30 »
0

Theo

Olyan közel voltam a szabaduláshoz. Annyira közel, hogy nagyon idegesít, amiért mégse sikerült megszabadulnom a fogvatartómtól, aki még ki akarta rajtam próbálni az újraélesztés művészetét.
- Köszi nem kell. Nem vagyok jó újraélesztendő alany – Mentegetőztem félve, mielőtt tényleg megteszi – De ha esetleg elveszteném az eszméletemet, rögtön szólok neked, hogy segíts – Teszem neki ezt a kivitelezhetetlen ígéretet. Bár semmi értelme, de azért jól hangozott. Ráadásul direkt kihangsúlyoztam a „neked” szót. Ha szabad dicsérni magamat, a félelmemet nagyon jól tudtam leplezni. Hihetetlen, de valószínűleg, ha legközelebb meglátok egy mumust, az ő alakját fogja felvenni. Már úgyis kezdtem unni, hogy állandóan dementor alakban hozza rám a frászt. Nagy dilemma fogalmazódott meg bennem: Vajon melyik a félelmetesebb a dementor vagy ez a srác? Végül nem tudtam dönteni, mert elvonta a figyelmemet valami más.
- Persze, hogy segítek! – Erősítem meg a hitében arról, hogy betársulnék e hozzá pillangót vadászni a szabadságomért cserébe. Ezután megszorongatja a kezemet. Gondoltam, ez már jó jel, mert talán most akar felsegíteni ugyanis fekve nehezen tudnék neki segíteni. Legalábbis akkor azt gondoltam. Aztán sajnos megbukott ez az elméletem ugyanis pont fekvő helyzetben voltam, mikor megjelent a fejemen a pillangó. Nem értem miért pont az Én fejemen kellett leszállnia? Miért nem tudja a park másik végén ülő emberek fejét használni leszállópályának? Úgy nézek Én ki, mint egy repülőtér? Vagy kiszúrhatta volna a gazdáját is, aki annyira aggódott érte, hogy ártatlan diákokat teper le minden ok nélkül. Még mindig nem tiszta, hogy miért is vetődött rám, de nem is érdekelt.
Azt mondta, ne beszeljek. Rendben, nem tehettem mást azt csináltam, amit mondd. Befogtam a számat, sőt próbáltam lassabban lélegezni lehetőleg úgy, hogy meg se fulladjak, amíg eltűnteti a fejemről ezt a mini szörnyeteget. Már tudom, miért gyűlölöm a bogarakat. Megpróbáltam megnyugtatni magam. Próbáltam bebeszélni, hogy ez a fiú biztos érti a dolgát, és bízhatok benne, de valahogy ezt nem sikerült egy másodpercig se elhinnem bármennyire és próbálkoztam. Már meg akartam állítani, mikor vette elő a pálcáját, mert attól kezdtem tartani, hogy talán nagyobb kárt tesz bennem, mint a robbanó kis kedvence, de nem mertem megszólalni, mert talán a hajam fizet érte.
Ott szakadt el a cérna, mikor azt mondta, elfelejtette hogyan kell. De még mindig nem szólalhattam meg.
~ Ha miattad eltűnik a hajam esküszöm kicsinállak te idióta! Ajánlom, hogy jusson eszedbe!~ Mondom magamban, közben kívülről egy bíztató mosoly látszik az arcomon. Az utolsó esélyem ő, tehát jobb nem magamra haragítanom. Csak gondolkozzon nyugodtan, amíg a lepke nem robban. Fogalmam se volt mennyi idő van hátra, mert nem láthattam a kis drágát, aki a fejem tetején trónolt.
Aztán végre megtörtént! Eszébe jutott a varázsige. Az egy másik dolog, hogy azt mondta nem garantál semmit. Fölösleges volt mondania, mert nem is bíztam benne egy percig se. Becsuktam a szememet, és magamban elmondtam egy fohászt. Arra gondoltam, mennyi embertől nem tudtam elbúcsúzni, sőt már azt is elterveztem, hogy a halálom esetén kísértetként fogom terrorizálni a testvéreimet természetesen főleg Biancára gondoltam, aki megérdemli a büntetést azok után, hogy egész életemben Mitchinek szólított.
Lepergett előttem az egész életem, és ekkor döbbentem rá egy fontos dologra: egy ilyen tökéletes életnek nem szabad véget érnie ilyen hamar.
Egy varázsige, egy hangos pukkanás… Ennyit hallottam, aztán csend lett. Felnyitottam a szememet, hogy meglássam milyen lehet a túlvilág, mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg van-e olyan fényes alagút vagy olyat csak azok látnak, akik a vonatsíneken akarnak átmenni. De mikor felnyitottam a szemeimet csak a vöröses hajú srácot láttam, aki még mindig rajtam volt. A szemei csukva voltak, a pálcáját pedig görcsösen tartotta felém. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem haltam meg. Az egyik kezemmel megtapogattam a fejemet, és még mindig volt rajta haj. Elmosolyodtam.
- Most már kinyithatod a szemedet – Nyugtattam meg – Sikerült! – Jelentem ki boldogan, majd sóhajtok egyet – Tudtam, hogy sikerülni fog. Köszönöm szépen! – Adok neki hálát két szóban, és örömmel tudatosítottam magamban, hogy a családom még nem szabadult meg Tőlem.
Én kis naiv egy időre elhittem, hogy a hugrabugos fiú tényleg érti a dolgát, és talán félreismertem. Egészen addig éltem ebben a tudatban, amíg meg nem szólalt. Igaz, láthattam volna az arcán, hogy valami nincs rendben, de elvakított az öröm.
- Hogy mi?! – Kérdezek vissza, de ekkor hirtelen felugrott, és megpróbált elmenekülni. Itt voltam benne biztos, hogy valami nincs itt rendben. Gyorsan felpattantam, előhúztam a farzsebemből a pálcámat, majd egy határozott mozdulattal rá céloztam.
- Locomotor mortis! – Kiáltottam és reménykedtem benne, hogy sikerül vele megállítanom és megbilincselni a lábát.
Addig alig vártam, hogy elmenjen, akkor mégis önszántamból állítottam volna meg.
Pont ugyanezt csináltam az egyik exbarátnőmmel el, mikor szakított velem, és sírva elrohant. Csak éppen ő ráesett tőle a kemény kőre, és eltört az orra, így a kibékülés szóba se jöhetett. Viszont reménykedtem benne, hogy ennek a fiúnak nem töröm el semmilyét. 
- Jaj bocs! – Kiáltottam utána megbánó hangon, majd szépen lassan elindultam felé gondolkozva a következő lépésemen.
- Úgy sajnálom! Tudod, nem ezt akartam használni, de hajlamos vagyok összekeverni a varázsigéket. Ez bárkivel megesik – Mondtam neki teljesen hihetően, mikor közelebb értem hozzá – Kérlek, bocsáss meg! Csak meg akartam köszönni neked, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok, amiért leszedted rólam azt a kedves és ártatlan pillangót. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. Tudod, a szüleim mindig azt mondták, hogy nagyon fontos dolog megköszönni a másiknak, ha valami jót tett velünk. Majd nem olyan fontos, mint az őszinteség – Hangsúlyozom ki a szót, aztán úgy döntöttem, hogy a lényegre térek - Tényleg most jut eszembe említetted, hogy hagyott valamilyen nyomot. Mégis milyen nyomot? – Kérdezem nyájasan, miközben rászegeztem a pálcámat. Addig eszembe se volt békén hagyni, amíg nem mondja meg az igazat. Tükör nem volt nálam akkor meg amúgy is sokkal jobb, ha tőle hallom, mert akkor egyszerre meg is tudom bosszulni, ha valami nagyon nagy szörnyűséget követett el.

Naplózva

Theodore Maroon
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #256 Dátum: 2010. 01. 08. - 23:06:46 »
0

Mitch


*Futnék el az édes szabadság felé, ahol a kis bolyhos farkú nyuszikák ugra-burgálnak, és legfeljebb a felhők koccannak a fejemnek, azok is csak lágyan, szinte simogatóan, erre annál nagyobbat koccanok a valóságban. Csattan a rajtam a saját ostobaságom, méghozzá egy varázslat formájában, és amilyen figyelmetlen vagyok ilyesmik iránt, főleg amikor megijedek, boldogan egyesülök azzal a lágy mezővel a lábaim alatt, kebelre ölelve egymást, picit fájdalmasan. Nagyon remélem nem csont roppant a homlokomban, hanem csak a fülem cseng, de folt nélkül aligha úszom meg. Ha már esünk, hősiesen kiáltva persze, bár utána nem túl hősies a nyöszörgés, amivel a fájó homlokomhoz kapok. *
-S-semmi baj! *Hebegem, dehogy akarnám vádolni, örülök, ha megkegyelmezz rajtam. Miért rettegek ennyire? Nem is tudom, fiatalabbnak látszik, de ott van az a határozott kisugárzás, amitől valahogy belém fagy a vér, főleg, ahogy most minden kis elszálló auradarabkája nyílként hasít az én szívem felé, és a negatív értelemben, nem mint a dundus puttok nyílacskái, hanem mint spártaiak vérben áztatott dárdái. Most mi legyen? Nyugodtan hallgatom a kis beszédét, közben ahogy közeledik érzem a dementori hideget, ahogy felkúszik a nyakamon, és be a ruhám alá, hogy kirázzon tőle a hideg. Ezen nem segít a tény, hogy a lelkiismeretem elkezdte harsogtatni a vészharangot és a bűntudat a legújabb fúróját teszteli rajtam! És még csak nem is azon a folton a hátamon, ahol viszketek, hanem szegény ártatlan piciny szívemen. Melodramatikus lennék? Talán, mit vártok egy halálraítélttől.*
-Igen, az őszinteség nagyon fontos, bár az elítéltnek sem kell önmaga ellen vallania… *EZT nem kellett volna mondanom, egyáltalán nem, de kicsúszott. Ha visszavonni nem tudunk, akkor ködösítsünk*-Tehá,t az őszinteség jó de nem abszolút ha azt vesszük.
*Nincs időm sokat félrebeszélni, mivel megérkezik a kérdés, amitől rettegtem, veszek egy mély levegőt. Tulajdonképpen mi rossz történhet? Túl sok. Elég, ha valami mást mondok neki, és akkor el is szökhetek tőle. És utána mi lesz? Rá fog jönni, és csak dühösebb, lesz, és nem tudok hazudni, soha sem tudtam, kirázz tőle a hideg, és olyan mintha a gyomromból csak kis jégkapszula maradna. Ugyan, ez nem hazugság, csak…a realitás érdekes értelmezése. Egy kis mese, soha nem mondtad, hogy való amiről beszélsz, hiszen mágusok vagyunk, lehet akár igaz is.
Elmosolyodok. A pillanatnyi túlélési vágyam legyőzte a bennem dúló bűntudatot, és a fejem hátuljába zárta el további megfigyelés céljából. Minek ekkora felhajtást egy nyugodtnak és kimértnek tűnő mardekáros miatt? Mert amelyik nyugodt az már tudja hogyan fog végezni veled.*
-Nyom? Jah, persze, maradt rajtad egy kevés a konfettiből, miután szétrobbant. Sajnálom, tudod, megijedtem, amikor szétpukkant, hiszen hátha dühös vagy, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak. Akkor most azt hiszen ez a kis bilincselés miatt kvittek is vagyunk, nem?
*Kérlek, mond, hogy igen!*
-De ha nem lennénk, akkor nagyon szívesen mondanék neked mesét, vagy költenék hősi balladát, csak rólad, csodás lenne, nemde? Nah látod, ha elengedsz, akkor gyorsan elszaladok lantomért és meg is költöm sebtében! *Ez még tőlem is furcsán hangzott, de annyi baj legyen.*
-Vagy ez nem a neked illő dolog? Mi lenne, ha egyik imádott hölgyedről költenék, amit majd neki adhatsz, jól hangzik, nem? A lányok imádják, tényleg, folyton arról panaszkodnak, hogy már nincsenek igazi lovagok! Hogy omlanának karjaidba, ha bebizonyítanád nem csak fess vagy és szépséges, hanem még egy költő szíve is ver benned! *Ficánkolok, mert el szeretnék szökni, de az ilyen agresszív átkok és feloldásaik kimaradnak nekem. És ki gondolta, hogy ilyen nehéz gondolkodni egy pálcával az ember arcába nyomva*
Naplózva

Mitch Grosiean
Eltávozott karakter
*****


Ötödéves földre szállt angyal

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #257 Dátum: 2010. 01. 12. - 18:02:18 »
0

Theo

Szegény csak ficánkolt, mint egy hal, amit éppen most vetett a tengerpartra egy nagyobb hullám, és éppen egy éhes macska feni rá a fogait. Részemről felettébb szórakoztató látvány volt nézni, ahogy fordult a kocka, és végre ő volt kiszolgáltatva Nekem. A két helyzet között csak az volt a különbség, hogy Én nem tehénkedtem rá, hanem egy aranyos bűbáj segítségével tartottam fogva a lábait, amik olyan gyorsan menekültek volna valami elől. Már csak azt kellett kiderítenem miért volt neki olyan sietős a távozás.
Láttam rajta a félelmet, ami a hangjában is megjelent, mikor megszólalt. Az ember minél jobban menekül a végzete elől, az annál hamarabb utoléri. Ez úgy tűnik, az ő esetében is így volt. A végzet szerepét, pedig Rám osztotta a sors.
- Csak nem félsz? – Kérdeztem mindenféle gúny nélkül, teljesen normálisan, majd szabad kezemmel a homlokomra ütöttem, majd elmosolyodtam – Jaj, hogy milyen hülye vagyok! Persze, hogy rettegsz, mikor rád szegezem a pálcámat! Mindig teljesen megfeledkezek róla. Bocs, tudod ez egy rossz szokás – Magyarázkodtam, de az említett tárgyat még mindig nem eresztettem le. Gondoltam, ha kérdezi, akkor ezt is az állítólagos feledékenységemre fogom.
- Ne aggódj, nem bántanám azt, aki ilyen jó volt hozzám. Az aggódásra amúgy sincs oka annak, aki becsületes és az igaz utat járja – Ez kicsit sablonosan hangozhatott, de a lényege az volt, hogy megpróbáljak hatni a lelkiismeretére, ugyanis nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akarja mondani mi történt. Ebben akkor lettem biztos, mikor elkezdett az őszinteségről beszélni.
- Természetesen tiszteletben tartom a véleményedet, de szerintem az őszinteség igen is fontos. Mindig és minden helyzetben. Ráadásul nagyon célravezető. A hazugság mindig nagy teher, amit egyre nehezebb hordozni – És megint csak véletlenül hangsúlyoztam ki a „hazugság” és a „nehezebb” szót – Az őszinteség egyenlő a szabadsággal – Fejezem be ezzel a szintén sablonosan hangzó, de annál szebb mondattal ezt a csodálatos gondolatmenetet az őszinteségről. Ezt pedig tényleg komolyan is gondolom. Például mindig is értékeltem, ha a körülöttem lévő emberek őszinték voltak. Az egy dolog, hogy Én alkalomadtán egy icipicit elferdítem a valóságot, de az nem azt jelenti, hogy attól másoknak még nem lehet igazat mondaniuk. Én se érthetek mindenhez. Az igazmondáshoz egy külön tehetség kell.
Vártam, hogy megtörjön, és bevalljon mindent. Sok elképzelésem volt, mit tehetett Velem, de mindegyik valószínűtlennek tűnt. Ezért is vártam a vallomást, ami ugyan megtörtént, de sajnos valahogy nem tudtam neki elhinni.
Elég érdekesnek tűnt, hogy a konfettitől ijedt meg. Rövid ismeretségünk alapján nem tudtam róla elképzelni, hogy megijedt volna attól, hogy egy kis konfetti került a hajamra. Másrészt sokkal több okom lenne haragudni rá amiatt, hogy egyszer csak rám esett, és még rajtam is maradt egy ideig. Csalódtam benne! Komolyan, melyen lesújtott, hogy nem képez elmondani azt, ami valójában történt. Ráadásul még a lábbilincselő átkot is megemlítette, ami csak rontott a helyzetén. Nyilván ezzel azt akarta elérni, hogy elengedjem, és elhiggyem, amit mond, ezért úgy döntöttem, legyen neki karácsony, megkapja, amit akart csak nem éppen úgy, ahogy szerette volna.
- Persze, kvittem vagyunk. Már megijedtem, hogy valami komolyabb történt – Sóhajtottam egy nagyot látszólag boldogan és megkönnyebbülve – Nem vagyok dühös. Egy kis konfetti nem a világ! Ezért még nem fogok rád cruciatus átkot küldeni – Nevezetek fel, bár az előbbi nem is lett volna rossz ötlet.
- Sokaknak előítéleteik vannak a mardekárosok iránt, de Én nem vagyok az a gonosz, mindenkinek csak ártani akaró típus. Ilyenekért nem haragszom. Legalább feldobtad egy kicsit az unalmas délutánomat – A pálcát közben áttettem a bal kezembe, hogy a jobb kezemet felé tudjam nyújtani.
- Mitch Grosiean vagyok. Nagyon örülök, hogy megismertelek – Közben azon gondolkoztam, hogy talán fel kellene oldani a bűbájt, de ezt a teendőt egy kicsit későbbre halasztottam. Nem akarom, hogy még egyszer elfusson. Meg tudnám újra állítani, ha akarnám, de nem lenne jó, ha mondjuk a következő eséstől elvesztené az eszméletét. Mellesleg konkrétan nem kért meg rá, hogy engedjem el.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. Mondhattad volna, hogy nem történt semmi, de te bevallottad az igazat ez pedig nagyon becsülendő tulajdonság. Ráadásul meg is mentettél, és azt is megbocsátottad, hogy megbilincseltelek. Komolyan, nem tudom hogy háláljam meg a kedvességedet – Kis szünet, miközben úgy tettem, mintha gondolkodnék.
- Mondjuk egy új seprű! Mit szólsz? Csak mondd meg milyet akarsz, és meg is kapod. Azzal gyorsabban tudod nyáron üldözni a pillangókat – Mondtam lelkesen közben vártam, hogy mikor törik meg a kis becsületes lelke, és vall be mindent. Nagyon reméltem, hogy ennyi érzelmi ráhatás elég lesz.
Elgondolkoztam az ajánlatán. Hősi ballada, vagy szerelmes költemény? Nem is rossz ötlet, sőt elég használható. Nem árt, ha az embernek van egy művész lélek ismerőse, ugyanis bizonyos esetekben tényleg hasznos lehet.
- Ez nagyon jó ötlet! Mármint a második. Persze csak akkor, ha nem okoz nagy fáradtságot. Véletlenül se akarom rabolni a szabadidődet. A hősi ballada is érdekesen hangzik, bár Én nem vagyok hős, hanem csak egy átlagos srác – Szerintem itt értem el a szerénységnek azt a határát, ami már idegesítő legalábbis számomra. Hiszen a vak is látja, hogy különleges vagyok. Hogy is mondta? Fess és szépséges. Nos igen, ez így van, bár a hízelgéssel nem megy semmire, az az én műfajom, nem dőlök be a szép szavaknak.
- Várjunk csak, a ballada nem egy tragédiával végződő költemény? – Teszem fel a kérdést őszinte kíváncsisággal. Nem mintha otthon lennék a művészet ezen ágában, de mintha rémlene valami a balladákkal kapcsolatban. Még csak azt kéne, hogy olyan történetet írjon rólam, aminek tragikus a befejezése, hiszen az egész életem tökéletes, mint Én magam.

Naplózva
Oldalak: 1 ... 16 17 [18] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 15:04:02
Az oldal 0.08 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.