Mia szobái

[Bam]

*Látja a meghökkenést, és a csodálkozást, de csak somolyog rajta. Aztán Bam megint nagy beszélgetésbe kezd, és Mia már meg sem próbálja beléfolytani a szót. Mert ismeri, és később még teli szájjal próbálna beszélni, és annak meg az lenne a vége, hogy újra kellene éleszteni, mert megfulladna a sok gyorsan lenyelt kajától, mert mint a liba, rágás nélkül nyelné le, csak hogy hamarabb válaszoljon... Annyira jellemző Bamre! Szélesen mosolyog, majd vállat von, és egyszerűen válaszol.*
- Hát... Ha nem jössz enni, azt jelenti, nem vagy éhes, vagy halálos beteg vagy, de később kaját nem kapsz. Vagy akkor, amikor kell, vagy csak másnap, ha egyáltalán. Itt ilyen szabályok vannak, tudod... és hidd el, ki lehet bírni. Tizenhat évemet taposom, és még itt vagyok... szóval élő példa arra, hogy ki lehet bírni!
*Kacsint, és szélesen elmosolyodik. Na igen. Az ember alkalmazkodik. Mint valami növény vagy állat, nem? Aztán Bam végre valami olyan kérdést is feltesz, ami bizony... Tényleg kissé kínos Miának, de kívülről nagyon is magabiztosnak tűnik. És még a szemei sem árulják el! Mire nem jó annyi év etiket tanulás! Először megrázza a fejét, majd megveregeti Bam vállát, biztosításul.*
- Egyáltalán. Anyám is eltűrhet valakit. Sosem hívtam meg senkit, nem is jött ide senki sem, legfeljebb ha ő hívott valakit a szórakoztatásomra, vagyis vigyázni rám, hogy ne szökjek el...Szóval.. te vagy az első, aki... Tulajdonképpen akit nem anyám hívott meg... Hanem igaziból az én vendégem vagy. Szóval... Most megtömlek, mint a libát! És ha anyámnak bármi kifogása lenne... az csak jó, mert akkor a konyhában eszünk!
*Elvigyorogja magát, és kissé oldalra hajtja a fejét. Felmerül benne, a fiú vajon meddig marad, mert ha pár napnál tovább, akkor a karácsonyi bálra is meginvitálná... Kissé elálmodozik, majd pislog egyet, és mielőtt még elmebetegnek titulálnák, bamre fókuszál. Ami nem túl nehéz. Kacsint, és nézi, ahogy a másik mosolyog rá. Annyira melengető érzés! Valami kis madárka csiripel bent, és hiába tömi tele a csőrét mindennel, az tovább karattyol, és mondja a magáét, csak fújja, és blaaa meg blaaa... aztán szegény Bam meg lesz félemlítve, és együtt nevetnek ezen. Annyira jó felszabadultan nevetni, itt, ebben a környezetben! Apja halála után ennyire otthonának nem érezte ezt a vityillót. Szemei élettel teltek meg, és most szinte le merte volna fogadni, hogyha lemegy a cselédszállásra, akkor most nagy pletykálkodás folyik. Amit persze anyja hasztalan próbál elfojtani. Az fel sem merült benne, hogy osztja a véleményüket, és leáll velük beszélni, hátha azok többet tudnak vendégéről.. Belébújik a kisördög, és úgy pislant az ajtó felé. Aztán újra ölelésben találja magát, és amit csak lehet, kisajtol magának belőle. Mély levegőt vesz, hogy a fiú egyedi, olyan... Szpré, meg valami... Nos... akármennyire furcsa, de gördeszkaszaga van... nem tudja leírni. Annyira jó! Bódító! Annyira szerette volna, ha a fiú csak érte ég, csak ő lenne neki a fontos... jajj, már megint egy olyan... Mardekáros gondolat! Az ölelés elmúlik, Miában azonban tovább él, és ott melengeti, mint egy privát kályha. Luxus, mi? Bamre néz, és a szemeiben valami furcsa keserűséget lát. Vagy csak képzelte? Kíváncsiság támadt benne, de nem kérdezett rá, mert közben a kis kérdésére válaszolnak, szóval... kénytelen belátnia, hogy reménytelen ez a helyzet. Érzi azt, amit nem lenne szabad. Hiszen azok a pillanatok, percek, amikért az utóbbi időben élt, nagyon fontosak voltak, és bár néha titokban bevallotta magának, hogy lehet már nem is a négykerekű miatt ment el az órákra, hanem a tanár miatt... A szíve tovább dobogott, de az esze valami nagy Stoptáblát lengetett az orra előtt, hogy térjen észhez. Mert jobban fog fájni, ha elutasítják. Mert már ígyis fáj, ha csak kicsit is messzebb kerül, vagy több időre a fiútól. Nagy levegőt vett, és egy bűbájos mosolyt varázsolt arcára, nehogy ez a fájdalom kiüljön, ám nem sokára már Bam válaszán mosolyog. *
-Hát, szó mi szó... elég sok fura izé van errefelé... Anyám imád felvágni, szóval... azt hiszem ma is ötfogásos lesz az uzsonna... remélem, elég kajás vagy... majd szólok, milyen kedvében van, mert van, amikor pofátlanságnak tartja, ha maradékot hagysz, van amikor meg az üres tányért nézi rossz szemmel.. Sosem tudni... De itt vagyok, szóval... Ne félj, amíg engem látsz!
*Kihúzza magát, és kidülleszti a mellét, és bár volt ebben a mozdulatban egy kis kihívás is a fiúnak címezve, a lényege az volt, hogy mint Kingkong, veri a mellét, és játssza, hogy ő a menőő... Aztán Bammel nevet, és nézi, ahogy az már feni a fogát a kajára. Szóval belekarol, kitárja az ajtót, és mindenféle hátranézés nélkül, elegancsosan távozik a tetvek mezejéről. *

Mimi         

* Újra meghökkenés ül az arcára. Hogy ő egy teljes napig ne kapjon enni? Vagy vacsora nélkül menjen el aludni? Azaz... Utó-utóvacsora nélkül? Ha ilyen sorsra ítélné egyszer is apja, akkor valószínű órákon át kéne hallgatnia Bam rimánkodását, hogy meg fog halni... Vagy pedig Bam kitalál valamiféle kedveskedést, amivel meglepheti apukáját. Mondjuk, ráront a fürdőszobában, miközben épp egy kellemes zuhanyt vesz, és Bam pedig lehúzza a WC-t... Egyszer... Kétszer... Sokszor. Tehát nem érdemes Bamnet éheztetni. És akárhogy is nézi az előtte álló élő példát, ő akkor sem tudja elképzelni, hogy kibírná. Pislog egy párat még. Jó ez a helyzet. Miát nézheti mint példa, és így legalább szépen megnézheti minden porcikáját, mindenféle ellenvetés nélkül. Majd jön a tipikus, kacsintok-mutatok. *
- Minden elismerésem!
* Nyögi ki végül. Bár kérdés, hogy még mindig a Mia szavaira mondja-e vagy az időközben elgondolkodottan végignézett látványra? Maradjunk a mindkettőnél, és akkor nem hazudunk. Nagyon. Aztán mosolyogva néz fel, és hallgatja a választ. Kicsit meglepi ez az egész, hiszen, Miát egész kedves lánynak ismerte meg, és olyan furcsa, hogy ő az első aki itt van. Valamiért úgy gondolta, hogyha még a suliban nem is olyan nagyon népszerű ez a lányka, akkor itthon már jobban. Vagy legalábbis annyira, hogy néha néha átjön egy haver, barátnő, sminkelni, meg körömlakkozni meg mindenféle ilyen csajos cicoma izékkel foglalatoskodni. De ahogy elhallgatja... Nem igazán vannak ilyen esték. Ha mégis, akkor olyan személyekkel, akiket lehet nem is ismer. Bam valószínűleg enyhe szívrohamot kapna, hogyha apja kijelentené hogy hozzá hívott valakit. Bár valószínűleg az ő apja eltalálná, hogy mégis milyen alakok valóak kicsike fiacskájához, de... Inkább nem próbálkozik. Szabad lélek Dennis, így nevelték. Apja is szintúgy szabad lélek, mert őt is így nevelték. Nagyapja is szabad lélek... Bár őt nem így nevelték. Ám valami más azonnal fület ütött Bamnek a mondatban, amit akármennyire is meg akart kérdezni, nem tette. Méghozzá a szökés... Valamiért érezte, hogy Mia apjának a halálához lehet köze. Inkább valahogy elterelte róla figyelmét, de akkor is. Ha egy ilyen védtelen lány mint Mia meg akar szökni, mégis, hova menne? Ki vigyázna rá? Az elmondottak alapján nem igazán szimpatizál Mia édesanyjával, de most az egyszer egy kis hálát érzett felé, hogy nem engedte, hogy ez a szépség elszökjön. Lassan egy mosoly íródik arcára. Nem az az idétlen, egy teljesen más. Hát igen, ilyenre is képes. *
- Tömni nem muszáj, magamtól is eszek szerintem. * Végül kacagás tör fel belőle. Kicsit késve jött ez a reakciója, de valamiért kellett ez a szünet. Hogy miért, azt ha valaki megmondja, annak Bam enyhén behúz. Nem akarja hallani az igazságot, tudja jól ő maga is, köszöni szépen. Ecsetelte már.
Inkább azt mondja meg neki, valaki, hogy merre is kell menni a konyhába, ami immáron már csak rájuk vár. Mia szavain újra csak nevetni tud.
- Ötfogásos uzsi? Te ez jól hangzik! Amúgy meg a kajásságomtól nem kell tartani, asszem tanúja voltál már egy párszor, hogy mennyit vagyok képes enni. * Elégedett mosoly. * - De csak remélni tudom, hogy anyud abban a kedvében van, mikor nem kell semmit meghagyni. És ha egy ilyen hősnő áll előttem, akkor biztosan nem fogok semmitől sem félni! De azért, ha jönnek valami ninja izék, akkor hagy verekedjek majd én jó?
* Úgy teszi fel a kérdést, mintha tényleg nemsokára jönne valami hadseregféle akik ellen meg kell vívni, és mint egy kisgyerek könyörög, hogy hagy ő legyen az első, aki meghúzza az első sorban álló mikulás szakállát, hogy valódi-e. Aztán belé karolnak. Hozzászokott már ehhez, hiszen ezalatt a néhány hónap alatt, különösen mostanában Mia gyakran vezette. Hol kezét fogta meg, hol belé karolt...De hiába is a megszokás, ha mindig furcsa borzongás járja át újra és újra... *
- Nos, akkor... * Felpöcköli állát, komoly arcot erőlétet magára, sőt! Még ki is húzza magát. * - Ihány az ehbédlőh! Maj' meghaloh néhmi fíhnom ehedelé. * Vissza esik megszokott tartásába, és elhúzott szájjal, hatalmas sóhajtás után hozzáteszi. * - Te ez nekem nem megy.