Talán csak beképzeli magának, amikor azt véli felfedezni a lány végletekig visszafogott viselkedésében, hogy esetleg mégis maradna. Hogy a szavai ellen cselekedne, vagy minden szavát kifordítva kellene értelmezni, és éppen hogy maradni szeretne. Foley professzorban még utoljára felhorgad a remény, hogy mégis segíthet valamiképp ezen a láthatóan szenvedő emberen, akit nemrég még akár gyermeknek is nevezhetett volna.
Kínzó tehetetlenség – szívből gyűlöli ezt az állapotot. És a sors iróniája, hogy életében annyiszor kellett már engedelmesen meghunyászkodnia a saját gyengesége mögött, eltörpülnie a hatalmas erők és események irányítása alatt. De hiába harcolna… ha Vikitria nem fogadja el a felé nyújtott jobbot, akkor Foley ismét egyedül kapálózik a levegőben. Ez a project kétemberes, és ha a lány menni akar, akkor itt a vége. Kár minden próbálkozás.
A tanár letörten bólint beleegyezése jeléül, és maga is feláll a székéről, mikor a fiatal hölgy hátrébb tolja a sajátját, hogy kiszabadulhasson végre. Szilárd elhatározás, hogy egyetlen szóval sem marasztalja tovább őt, hiszen most is olyan bizonytalannak tűnnek a mozdulatai. Ahogy tétován ráfog a kilincsre, s az ajtó lomhán kinyílik… Ahogy elhangzik a szájából a tisztelettudó, ám üres köszönés…
Foley még ekkor is csak áll az asztala mögött, kezeivel lazán kitámasztva magát, mint aki még nem fejezte be a beszélgetést, csupán alkalmazkodik a kávészünethez. De honnan tudhatná, hogy ez a szünet nem örökös hosszúságú, és van értelme hinni, hogy egyszer minden elrendeződik?
Viki még nem lépi át a küszöböt. Hezitál. Lehet, hogy most mérlegeli magában, hogy mennyit is árult el a professzorának az életéről, s mindez miben lehet az ártalmára. Ha tudná, hogy Foleynak milyen sokat jelent az adott szó! Talán jobban bízna a férfiban, és nem zárkózna ennyire magába. De Vikitria egy súlyos sóhajjal inkább kilép az irodából.
- Viszlát.- V é g e -