A Fekete-tó

Abigail

Amilyen gyorsan csak lehet bemenekülünk a fák rejtekébe, és innentől már csak reménykedni tudunk, hogy nem fognak minket észrevenni. Vak sötét honol mindenfelé itt a fák között, de azért a tópartot -hála a hold fényének- egészen jól ki lehet venni.
Abigail fordul felém, hogy bebiztosítsa magát, hogy jól értette, amit mondtam neki, s egy bólintással jelzem, hogy "igen". Tovább figyelek, egyelőre senki, és semmi, bár valamiért úgy érzem, hogy hátulról is figyel valaki, vagy valami minket, és ez eléggé zavaró tud lenni, mivel hiába fordulok hátra a fák között honoló sötét miatt nem láthatok az orromnál tovább.
Majd újból Abby szólal meg, s kis idegességet vélek felfedezni a hangjában, őszintén szólva én sem vagyok túl nyugodt, de azért megpróbálok józanul gondolkodni a lány kérdése folyamán: ha itt maradunk meg van az esély arra, hogy nem fognak észrevenni, mivel elég sűrűek itt a fák ágai, míg ha előlépünk... a-a, az mindenféle képpen hülyeség -gondlom, így a gyors kitérő után visszatérek előző gondolatmenetemhez: a harmadik variáció, hogy elmegyünk be a fák sűrűjébe, de abban az esetben meg fenn áll az esély arra, hogy meghallják a lépteink zaját. Így végül is arra jutok, hogy legjobb, ha maradunk.
-Várjunk! -jelentem ki válasz képpen, majd újból elkezdem pásztázni a tópartot: látszólag semmi sincs, teljesen nyugodt minden, azonban váratlanul egyszer csak ágak roppanását hallom meg, majd közeledő léptek halk zajára leszek figyelmes. Abigailra pillantok: látni rajta, hogy hallja, hiszen feszülten figyel.
Pár pillanat múltán egyszer csak feltűnik egy alak a parton, majd a lány szólal meg mellettem: összerezzenek.
-Persze -válaszolom neki, bár, arra a kérdésére, hogy ki az az alak igazából tippem sincs.
Az alak még mindig ott van a parton: járkál, de mit akarhat? Meghallottak minket, ahogy kijöttünk? Bár... nem mintha valami csendben surrantunk volna ki onnan.
De ki lehet ez az alak? Egy tanár? Tovább pásztázom, és próbálom beazonosítani az alakját:
-Egy férfi -suttogom Abbynak, majd hirtelen, mintha meghallotta volna, felénk fordul.
Atya ég, ne már, hogy meghallotta a suttogásom?! Ennél halkabban nem tudok beszélni! Egy pár másodpercig mereven felénk bámul: tehetetlen vagyok, ha megpróbálok elmozdulni, abból csak zaj lehet, így csupán rimánkodni tudok, hátha ezt (is) megússzuk.
Huuh, sóhajtok, ez nagyon meleg volt -gondolom magamban- s közben látom, hogy az alak elindul: abba az irányba ahonnan jött, azonban, ahogy elindul, hirtelen a felismerés hulláma söpör végig rajtam, s ezt gyorsan meg is osztom a lánnyal:
-Ez Piton volt! -mondom neki magabiztosan- láttam a hosszú haját, ahogy meglibbent... meg az alakja is! Száz százalék, hogy ő volt! -hadarom el izgatottan, majd leroskadok a földre- azért én rendesen megijedtem amikor erre fele nézelődött -s érzem még, hogy mennyire hevesen ver a szívem- de megúsztuk, ez a lényeg! -fejezem be végül, majd feltápászkodom, és egy -Lumos! -szal fényárt bocsátok a mögöttünk lévő fák közé.
Hirtelen, teljesen lemerevedek, s földbe gyökerezik a lábam: te jó isten... tudtam, hogy valaki, vagy valami figyel minket...

[Peter]

Peter

Egy férfi. -hallom Peter megállapítását. Majd néhány pillanatra rá újra megszólal. Hirtelen el sem hiszem amit hallok. Valahogy hihetetlennek tűnik az egész és egyszerűen nem tudom felfogni. Piton. Mit keresne az itt éjnek idején? Bár ez elég hülye kérdés mert tőlünk is meg lehetne kérdezni, hogy mi miért szegtük meg a házirendet számos ponton és szöktünk ki éjszaka a tóhoz.Nem tarom túl valószínűleg így elsőre, hogy ő lenne az, habár ha jobban belegondolok lehetett Piton is elvégre hátulról az alakja nagyon hasonlított Pitonéra. Ezek szerint valaki már régóta követ minket és akkor látott mindent vagy szinte mindent. ÉS ha ez így van akkor nem sok jóra számíthatunk vagyis tulajdonképpen a legrosszabbra.
-Piton... ez egy hülye vicc ugye? - habár ha jobban belegondolok akkor mindennek tűnik csak hülye viccnek nem. -Szóval nem vicc az egész, ááá nem akarom elhinni, hogy ő volt -folytatom. -  pedig úgy tűnik igazad van.De most már úton van a kastély felé és remélem nem szándékozik visszajönni vagy valami.
Így is izgalmas utunk volt, nem kell még izgalmasabbá tenni, ennyi adrenalin éppen elég volt.
-Igen megúsztuk -helyeselek, majd nagyon halkan még hozzáteszem -legalábbis egyelőre.
Elkezdem keresni a pálcámat, hogy végre lássunk is valamit, de nem találom a szokásos helyén. Hirtelen ijedség lesz úrrá rajtam, de szerencsére nem tart sokáig ez az állapot ugyanis megtalálom mellettem a földön.
-Huh ez meleg volt -gondolom magamban. Még az hiányzott volna, hogy a pálcámat is elhagyjam valamerre és teljesen védtelen legyek nélküle. De ez nem történhet meg mert itt tartom a kezemben. Eszembe jut, hogyha már itt szorongatom akkor már varázsolhatnék is vele, de ezt az ötletet két okból is elvetem. Az egyik az, hogy attól tartok, hogy Piton vagy akárki aki az előbb még itt ólálkodott észrevesz minket és akkor nekünk annyi, a másik, hogy Peter megelőzött az egésszel és már halkan elmormolt egy Lumost. Most, hogy végre nem csak az orrunk hegyéig látunk elgondolkozom azon, hogy hogyan tovább. Hamarosan elkezd hajnalodni és az se lenne egy nagy hátrány ha visszajutnánk valahogy épségben a klubhelyiségig, vagy megvárjuk itt a reggelt és úgy csinálunk mintha akkor jöttünk volna csak le. De ezek csak elméletek és nem hiszem hogy most akármelyik is helyt állna. Egyelőre az erdőből kellene észrevétlenül kikerülni valahogy. Mindezeket el is felejtem amikor ránézek Peter arcára aki lemerevedett arccal és földbegyökerezett lábbal áll mellettem. Nem értem, hogy mi lelte. Lehet hogy észrevett valamit és attól nem jut szóhoz, bár ez egy kicsit elképzelhetetlen, hogy valami ilyen reakciót váltson ki valakiből legalábbis szerintem. Vagy rájött valamire és ettől nézz ki úgy mint egy élőhalott.
-Hé Peter jól vagy? -kérdezem tőle. -Hahó! Mi az talán valamit észrevettél? - kérdezem tőle újra. Kezd elegem lenni a váratlan meglepetésekből ezért remélem, hogy most sem az vár ránk.

Abigail


... Néhány másodpercig tétován állok és nem hiszek a szememnek, majd pedig hirtelen kitör belőlem a nevetés
-Ezt nem hiszem el, Úr Isten, már rémeket látok -válaszolok Abigail kérdésére, ugyanis az a valami amit két világító szempárnak láttam, az egyszerűen csak a fák ágai között átszűrődő holdfény volt.
-Ideje lenne visszatérnünk a kastélyba -folytatom a mondandómat immáron a lány felé fordulva- ennyi azt hiszem elég volt erre az éjszakára.
Majd lassan előmerészkedek a fák közül, megvárom míg Abby is előkecmereg, majd  óvatosan elindulunk visszafelé azon az úton amelyiken jöttünk...

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Mit láthat bennem, amiért ennyire biztos benne, hogy nem bántanám? Persze, sose tenném meg, de nagyon megbízik bennem és félek, hogy mással is így lenne. Egy kicsit visszavehetne a lányos naivitásából és a való világba nézhetne, hiszen lassanként minden rosszra fog fordulni - az ő számára, talán az enyémre is.
- Emma - szólítottam meg, majd arcát a két kezem közé vettem. - Kérlek, ne felejtsd el, amit most fogok mondani... Soha. A dolgok és az emberek néha-néha változnak és ahogy az idő múlik minden egyre sivárabb és ridegebb lesz számunkra. Később azt fogod kívánni, hogy bárcsak ne ismertél volna meg és talán jobb lenne, ha most ebben a pillanatban elfelejtenénk egymást - kicsit erősen fogalmaztam így a végére, de mit tehetnék, hazudni nem szeretek.
A hajával ismét elkezdett játszani a szél. Az arca egyre és egyre szomorúbb lett, engem pedig belülről emésztett a bűntudat. Fájdalmat éreztem, ami a mellkasomból akart kitörni, de egyszerűen nem tudott menekülni, pedig nem akartam ezt érezni. Egy utolsó csókot nyomtam a szájára, de ezt nem élveztem. Ebben a csókban benne volt minden, ami szenvedés.
Sosem akarok senki fejében egy rossz emlék megmaradni, de az övében csak az maradhatok. Levettem a kezeimet az arcáról és próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Egy mosolyt erőltettem az arcomra. És újra megszólaltam:
- Remélem látjuk még egymást, szép lány! - ezzel a mondattal búcsúztam attól a lánytól, akit egyetlen egy röpke délután alatt megkedveltem. Bár tudom, hogy ezek után valószínűleg a közelembe se fog jönni, de akármit is mondtam előtte, akárhogyan is lesz, tényleg reménykedtem, hogy látom még Őt. Hátat fordítottam neki és visszaindultam az iskolába. Visszafele próbáltam elterelni a figyelmemet róla, de a figyelmem annyira csak a szőke lányon járt, hogy minden egyes kőben megbotlottam. Nem tudom, hogy a mai napon érdemes volt-e a Fekete-tó környékére menni búsulni?! Fogalmam sincs...

;; köszönöm a játékot! ; )

bocsi, hogy ilyen későn. :/ nem tudtam, hogy visszatért az oldal, na de most már aktívkodok : )

[köszönöm a játékot!]

Furcsa és bonyodalmas, az emberi kapcsolatok alakulása. Nemrég még azt sem tudtam, ki az a Gerry, most viszont már benedvesedek, ha csak a neve szóba jön. Na, jó, azért nem, de közel állok hozzá. Ritka, hogy valakivel ilyen gyorsan ilyen szorosabb kapcsolatba kerülnék. Általában két óra mindig szükségeltetik, hogy kicsit mélyebbre ássuk magunkat a dolgokban, de Gerrynél most minden olyan könnyen ment…
Arcom kezébe fogja, s ezzel kényszerít, hogy szemébe nézzek. Elég kényelmetlen ez a pozíció, de nem jegyzem meg, inkább odafigyelek rá. Mármint ha felfognám miről is beszél, mert megint csak ontja magából a rébuszokat, én meg csak pislogok. Gratulálok Emma! Esküszöm, ki fogok venni valami lexikont ami a rejtjeles beszélgetés megoldásait tartalmazza, vagy valami hasonlót…
Nem szólalok meg.
A végét felfogtam.
Felejtsük el egymást.
Igen, ez elég hatékony volt.
Szememből, érzem, egy könnycsepp gördül ki, s folyik le arcomon.
Gerry megcsókol. Semmi kedvem ehhez a csókhoz, főleg, hogy az imént azt mondta felejtsük el egymást, ráadásul minden ok nélkül. Vagyis… ugye volt valami oka? Ugye nem olyan szemét, hogy csak mert megunt, eldob? Ugye nem? Ugye ő nem olyan?
Mikor vége, lassan elhúzódom tőle, kezemmel megtörlöm arcom és hagyom, a szél had takarja el hajammal arcom. Egy apró lépéssel hátrálok, s csak nézem a fiút, akit egy délután folyamán ismertem és szerettem meg. Nézem a fiút, aki egy délután tapasztalata alapján dobott, hogy miért, nem tudom. Nézem a fiút, aki olyan helyes, és aki olyan jól csókol…
- Remélem… - suttogom, mikor elbúcsúzik tőlem, ami őszintén szólva úgy hangzik, mintha a halálba indult volna, s ez kissé megrémiszt.
Nem indulok meg utána, bár legszívesebben azt tenném. A lábába kapaszkodnék és mennék vele, ameddig csak lehet. Újra megcsókolnám, immár örömmel. Ránevetnék, a szemébe néznék…
De nem tehetem.
Helyette lekuporodok egy fa tövébe, térdeim felhúzom, kezeimmel átkarolom, és közben nézem az elhaladó csőcseléket.
Meg kell változnom.
Nem lehetek ilyen naiv, nem lehetek ilyen gyorsan szerelmes. Nem engedhetek meg magamnak még több fájdalmat. Az eddigi Emma Grayt sürgősen meg kell változtatni.

köszönöm a játékot!