Távoli sírkert

Miután a hölgyek is megszólaltak, az első kérdésem az lett volna, hogy mégis ki az a Draco? De inkább maradtam a tudatlanságnál, hiszen ha olyan, mint amilyennek Alyssa mondja, akkor lehet, hogy még jobban berágna rám vagy megsértődne, de bármit el tudnék képzelni... Ám, hogy ne bukjak le inkább másik "vágányra" tereltem a témát.
- Visszatérve "Tudomkire", még régebben az apám a Trellyg család egyik aranyvérű lányával össze akarna házasítani. Ezt a család tudtára is adta, akik beleegyeztek az eljegyzésbe, ám hosszas veszekedésnek köszönhetően, állítólag felbontották azt.  Ám, hogy ebből mennyi igaz, azt nem tudom.  Ami biztos, hogy állandóan engem piszkál, amióta  a roxfortba jár.- Feleltem nekik, majd az ő megjegyzéseikhez is hozzászóltam. -Evvel a Malfoyyal bármikor beszélek, de nem nagyon rajongok az ismerkedésért ... - Majd, hogy javítsak a helyzeten én is feltettem egy kérdést. - Na és nektek, van valami családi titkotok, vagy rossz élményetek? - Kérdeztem tőlük, bár szerintem csak az én családom lett ilyen zűrös. Eddig észre se vettem, hogy itt van ez a sírkert, miden bizonnyal azért, mert nem nagyon járkálok a birtokon.

A válaszomra nem reagált semmit, illetve nem tudott, mivel meggátolta ebben az esése. Rögtön odamentem segíteni neki, s felé nyújtottam a kezemet. Először azt hittem nem fogja elfogadni, de végül még is csak igénybe vette a karomat, noha meglehet, hogy nem is volt rá szüksége.
- Hát igen, de legalább már nem csak én vagyok csupa sár.- mondtam nevetve az ő kijelentésére, miközben elindultunk ismét és én elnéztem a kastély felé. Egyre közelebb volt, ám ez valahogyan nem túl jó érzést keltett bennem, hiszen még szívesen beszélgettem volna még Zephyrrel. De ha visszaérünk a kastélyba nagy valószínűséggel mind a kettőnk megy a saját körletébe, hogy száraz ruhába bújjon.
Már az eső is kicsit gyengébben esett, ami nagyon is dühítő volt, mivel ezt már megtehette volna egy kicsit előbb is. De hát ilyen az időjárás. Kiszámíthatatlan, mint az emberi természet. Csak hát meg kell szokni ezt a kiszámíthatatlanságot és már nem lesz olyan dühítő, amikor az eső csak akkor kezd el elállni, amikor már majdnem beérek egy fedett helyre. De én még nem szoktam meg.
Zephyr ezek után el kezdte magyarázni, hogy nagy valószínűséggel nem sokáig bírnám ki mellette. Ennyire rossz természete lenne, vagy ezt csak úgy mondja? A fene se tudja.
- Hát nem olyan biztos az.- szólaltam meg mosolyogva- Sok idegesítő ismerősöm mellett kibírtam már, és a legtöbbjük még mindig a barátom.- feleltem, miközben tekintetemet a srácra emeltem a földről. És ekkor eszembe jutott Helga, és az ő elviselhetetlen viselkedése. De érdekes, mert még mindig a barátom, akár mennyire is kibírhatatlan. Furcsa dolog ez is.
Ekkor Zephyr is megtette azt a felfedezést, amit én már régen kiszúrtam: hogy egyre közelebb vagyunk a kastélyhoz. Ez a gondolat látszólag őt is lehervasztotta, amit egy cseppet sem csodálok, hiszen én is még szívesen beszélgettem volna vele. De mit lehetne tenni, hogy az idő ne szaladjon olyan gyorsan, mint ahogyan ezt most is tette, és minden nap teszi? Semmit. S ez a szomorú igazság, pedig hányszor kívántam már azt, hogy álljon meg. S akkor sem tette. Akkor miért pont most tenné ezt? Úgysem fogja.
Ekkor ismét megtapogattam a fejemet, de a seb már nem vérzett.
- Mire odaérünk a fejem már egyáltalán nem is fog vérezni.- mondta mosolyogva, bár ez a kijelentés tulajdonképpen nem is tudom mire volt jó.

~ . ~ Alyssa & Fredy ~ . ~

Egész kellemesen elbeszélgettünk a sírkertnél, és még a kérdésemre is választ kaptam. Igaz, kissé meglepődtem, hogy Alyssa leginkább Malfoyt szeretné, hogy a nyakán lógna, de hát ízlések és pofonok… Nem igaz? A mardekáros lány kérdésén kicsit meglepődtem. A valami szaftos sztori mindig relatív. Kinek, mi a szaftos…
- Ööö… mégis mire gondoltál pontosan?
Kérdeztem kissé zavartan. Nem igazán volt fenékig tejfel az eddigi életem, főleg mivel évek óta én vagyok az egyetlen a családban, akinek varázsereje van… Ezzel kapcsolatban is lehetne sztorizgatni, na meg a mugli sulis bénázásaim is érdekesek voltak…
- Fredy! Ne mond, hogy nem hallottál még Draco Malfoyról!
Mondtam teljesen elhűlve. Mondjuk igaz, hogy nem is mardekáros, de attól még hallhatott róla.
- Azt mondják, hogy az apja halálfaló volt. Bár ha engem kérdeztek, akkor még most is az…
Válaszoltam végül én, kissé lehalkított hangon. Fogalmam sincs, hogy mitől félhettem, hiszen lényegében egy sírkertben voltunk, bár igaz, hogy a szellemek néha elég pletykásak tudnak lenni. Na meg… nem árt néha az óvatosság…
- Családi titok nincs, rossz élményből meg sok van. Ennyi elég lesz, Fredy? Mellesleg ha lenne is titok, és azt megosztanám veletek, már nem lenne titok, nem igaz?
Adtam meg válaszomat széles vigyorral a képemen, a hollóhátas srácnak. Lehet, hogy épp nem így szerette volna megkapni a választ? De végülis… ebből kiderül, hogy a családunk tagjai őszinték egymáshoz, és még a legnagyobb titkot is megosztják egymással.

Sabrina

Ébresztő! Most már tényleg sok, ennyi kedves, érzelmes ömlengés bőven elég erre a napra. Sőt egy életre is talán. Undorító! Egyszerűen hánynom kell magamtól. Ez azon ritka pillanatok egyike, mikor legszívesebben behúznék magamnak egyet. Elképesztő ez az egész helyzet. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Zephyr Sebastian Devaux, sose tanulsz a hibáidból? Hogy lett belőlem hirtelen egy csöpögős romantikus történet főszereplője? Ez költői kérdés volt, mivel ha ránézek a mellettem lépkedő lányra rögtön eszembe jut. Egyszerűen elvarázsol. Elvesztem tőle önmagamat, minden realitás megszűnik és hirtelen a szememre borul az a bizonyos rózsaszín köd, amitől nem látom tisztán a dolgokat. Vihar van, szakad az eső, baromi hideg van, a ruhám tele van mocsokkal, mégis olyan, mintha egy gyönyörű napsütötte zöld mezőn sétálgatnánk minden gond nélkül egy gyönyörű nyári délutánon. Ebből a szép képből sajnos csak a nyári délután rész stimmel, a többi pont egy ellenkezője. De szerintem az emberek többsége nem egy temetőt tart a legromantikusabb helynek a világon.
Lehetetlen, hogy még egyszer ugyanabba a csapdába essek. Viszont, amint a mellékelt ábra mutatja, mégis valahogy sikerült megásnom a saját síromat. Pedig jól tudom, hogy a szerelem elvakít. Szerelem? Nem is tudom, lehet, hogy nem az, viszont lényeg a lényeg: elvesztem tőle a józan eszemet. Jó, ez még önmagában egy kisebb baj lenne. A szerelem nem bűn ugyebár. Csak az a bökkenő, hogy már tudom azt hogy van valakije, de még mindig nem álltam le ezzel az idióta viselkedéssel. Ha lenne nála esélyem, akkor nem lenne vele semmi baj, de így is minden érdek nélkül ilyen jónak lenni valakihez? Fel se fogom mit csinálok, csak jönnek belülről a késztetések. Nem érek vele az ég világon semmit. Mindig pontosan tudtam mit miért csinálok. Azért vagyok minden tantárgyból jó, mert tudom, hogy egy nap majd kifizetődik. Minden egyes napomat egy pontos időbeosztás szerint csinálok, szeretek mindent megtervezni. Olyan dolgokkal veszem körül magamat, amik hasznosak, utálom a felesleges kacatokat, ezért is forgatom a szemem mindig, ha valaki valamilyen haszontalan porfogót vesz nekem ajándékba. Most viszont itt van Sabrina. Fogalmam sincs, mi lesz ezután. A kapcsolat kizárva, mert van valakije, a barátság meg nehezen kivitelezhető, mivel két teljesen különböző házba járunk, más a baráti körünk ráadásul nem is járunk egy évfolyamra, tehát még közös óráink sincsenek. Tudom, hogy nem férne bele az életembe. Ahogy azt is, hogy minél több időt töltök vele annál jobban megkedvelem, amitől csak még jobban fog fájni a hiánya. Már megint a jövő! Itt van mellettem, és már arra gondolok milyen szörnyű lesz, ha nem lesz így.
Ez egy csapda. Amibe beleestem, és már nincs kiút. Ha akarnám se tudnám visszacsinálni. Komolyan mondom, az egyetlen dolog, amit utálok magamban az érzéseim. Nem értem minek vannak. Csak nehezítik az életemet…
- Na látod most már tényleg megértem milyen érzés sáros ruhában flangálni. Állandóan azt mondogatom, hogy csak akkor lehet megérteni a másikat, ha ugyanabban a helyzetben vagy, esetleg voltál. Én pedig eddig a napig nem igazán vettem sárfürdőt, és hogy őszinte legyek le tudtam volna boldogan élni az életemet anélkül, hogy megtapasztaljam milyen érzés is lehet felbukni egy kőben és belezuhanni egy pocsolyába. De azért annyira nem vészes – Mondom fogvacogva. Már eléggé kezdek fázni, és ez valószínűleg meg is látszik rajtam bármennyire is próbálom titkolni. Azt viszont nem engedném, hogy Sab visszaadja a taláromat. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. És már megint kezdem a nagylelkűséget.
- Le merem fogadni, hogy ha hosszabb időt töltenél velem azt kívánnád bár meg se ismertél volna. Ahogy mondtam nem vagyok egy könnyű eset, nehéz kezelni. Sokszor mondok vagy teszek olyanokat, amitől a legtöbben megsértődnek. Pedig legtöbbször csak azt mondom, amit tényleg gondolok, nem szeretem szépíteni a dolgokat. Ráadásul nem vagyok az a kifejezett megértő típus, aki hosszú órákat tölt azzal, hogy vigasztalja  a szomorú embereket. Persze meghallgatok én mindenkit, de legtöbbször kiröhögöm őket a végén. Legalábbis, ha jó hangulatom van. Ha meg nem, akkor… legyen elég annyi, hogy még rosszabbul érzik magukat, mint azelőtt. Az együttérzés sose volt az erősségem – Vigyorodok el.
Feltűnik, hogy az eső egyre kevésbé esik. Talán beigazolódik a feltételezésem. Felnézek az égre, hátha megpillantom a napnak valamelyik halvány sugarát a felhők mögül kikandikálni. Viszont nem sikerült egyet se találnom. Főleg, hogy rögtön, amint felemeltem a fejemet egy esőcsepp máris megcélozta a bal szememet, amitől elment a kedvem az időjárási tényezők vizsgálatától. Lefelé hajtottam a fejemet, és sűrű pislogással próbáltam eltávolítani a vizet a szememből, majd az egyik ujjammal is rásegítettem, aztán újra Sabrinára néztem, és örömmel tudatosítottam magamban, hogy a látásom nem károsodott.
Közben közli velem, hogy már jobban van a feje, ami eddig vérzett. Ennek a hírnek igazán örülök.
- Mire visszaérünk már minden rendben lesz. Ha jól látom, az eső is kezd elállni – Nézek fel az égre és pont abban a pillanatban esik bele a bal szemembe egy kedves kis esőcsepp. A fejemet rögtön újra előrehajtom, majd hevesen pislogni kezdek, hogy az idegen anyag eltűnjön. Meg persze az ujjammal is rásegítek.
- Az lenne igazán jó, ha a víz lemosná a koszt is rólunk, aztán a nap gyorsan megszárítana. Akkor már tényleg minden jó lenne, és talán meg tudnám bocsátani az időjárásnak ezt a hirtelen vihart – Osztok meg egy újabb lehetetlen vágyat beszélgetőpartneremmel. Pedig milyen szép is lenne! Ahogy az is, ha ez a kastélyhoz vezető út hirtelen megnőne. Még szívesen folytatnám a sétálgatást.

Afton & Fredy

- Tulajdonképp a Fredynek adott válasz után, már nincs kérdésem. Én is hasonló titokra lettem volna kíváncsi... De ha nem szeretnéd megosztani, hát jó - mondtam Aftonnak kicsit letört hangulatot árasztó fejjel, amit főleg a lefelé biggyesztett száj mutatott. - Ám, ha közbe mégis meggondolnád magad - engedtem el egy halvány mosolyt, majd újra felvettem a csalódott álarcot -, mi meghallgatunk! Ugye, Fredy?
Titkon reméltem, hogy sikerül megpuhítani, bár ez a módszer legtöbbször csak fiúknál jön be. Elképesztő mire is képes olykor egy egyszerű grimasz, s hogy mit tud kiváltani egy jól hangsúlyozott mondat. Drámai szakításokat és többórás sírógörcsöket tudok okozni egy-két ilyen kicsikart vallomással. Volt már példa rá, hogy "ártatlan" szavakkal robbantottam szét egy többéves kapcsolatot, pedig mindössze egy olyan szó volt a mondatomban, ami szakításra adhatott okot, ez pedig a "megcsalt" volt. Mindig is csodálkoztam, milyen apróságokon tudnak kiakadni egyesek. Megcsal... Na és? Jön másik, vagy nem? Ha az is megcsal, akkor a következő, akit követ a következő utáni következő és így tovább. Persze a sokadik "következő utáni" pácienst követően érdemes elgondolkozni azon, hogy bennünk lehet-e a hiba. Hiszen, eddig nyilvánvaló lehetett, hogy ez abszurdum, ám egy idő után kukkoljunk magunkba és ha akkor sem találunk semmit, próbálkozzunk tovább a társkereséssel!
- A kérdésedre visszatérve, Fredy, az én családomban aligha lehetnek titkok, vagy legalábbis én nem tudok róluk, viszont tekintve milyen unalmas és prűd tud lenni néha az élet otthon, nem hinném, hogy bármi ilyesmi szóba jöhetne. Nem tudom eldönteni igazából, hogy ez jó-e vagy rossz. Olyan furcsa kettősséget érzek benne leginkább, bár néha határozott hátrány, hogy ilyen nudli eseményekkel tűzdelt leveleket kapok otthonról, mint például: " a szomszéd elaludt, ezért lekéste a misét ". Most komolyan, szerintetek? Na mindegy, ne is válaszoljatok! Gondolom mi lenne a reakció. A rossz élménnyel kapcsolatban pedig, inkább nem nyilatkoznék, túl rossz ahhoz, hogy beszélni tudjak róla, elég ha rágondolok és máris hatalmába kerít a keserűség. Lehet, hogy úgy tűnik, nagyon egyszerűen átsuhantam ezeken, de az utóbbi esetében meg kell értenetek, nem szeretnék róla mondani semmit. Visszatérve a hölgyeményre, Fredy, sajnálom. Nincs annál rosszabb, mikor egy nem kívánatos személy rád akaszkodik. Hidd el, én már csak tudom! Na, de nem szeretném magam fényezni, inkább kérdeznék valamit. Már szóba került Draco... Most nézzük az ellentettjét! Mit gondoltok Harry Potterről? Főleg Afton, tőled kérdem, hisz te tartozol vele egy házba, de Fredy, a te véleményedre is kíváncsi vagyok!

Alyssa és Afton

[/size]
A két hölgy meglepő módon egész jól kijött egymással. Mikor rám terelődött a szó, ismét az az érzés kerülgetett, hogy le fogok égni előttük. Nem akartam válaszolni, így gyorsan ki kell találnom valami indokot, hogy miért megyek el. Ha azt mondanám, hogy tanulni megyek, akkor Alyssa biztos ismét leszólna. Azt pedig nem nagyon szeretném, azt sem mondhatom, hogy egy találkát beszéltem meg valakivel, hiszen tudják, hogy nem sűrűn beszélgetek. Talán az egyetlen menedék, amit kihasználhatok, az "tudomki". Szerencsére nem árultam el, hogy ki ő, így bármikor ki tudom használni ezt a lehetőséget. Ezután pedig, úgy tettem mintha a válaszomon gondolkodnék, miközben egy iskolatárs közeledését vártam. Aztán egyszer csak jött a felmentő sereg. Egy hugrabugos lány közeledett felénk. Nem tudom miért tartott a sírkert felé, de nem is érdekelt. Halkan megszólaltam.
- Itt van tudomki, én most elmegyek sziasztok! - Hadartam nekik,majd a lábaim rögtön futásnak is eredtek. A birtokról a hatalmas épületbe belépve, rögtön a házam klub helységébe vezető lépcsők felé vettem az irányt. Hogy ha esetleg követne volna valamelyik hölgy, akkor meg tudjak menekülni, a lépcsőfokokat hármasával szedtem, majd bő 5 perc múlva már a kandalló melegítette fel a testemet.

A legérdekesebb az egész helyzetben az volt, hogy ott sétáltam már kevésbé vérző fejjel, és egy mardekárossal az oldalamon. Nem vagyok én ehhez hozzá szokva, hogy valaki a mardekárból fel akarjon engem segíteni, majd tök kedvesen elbeszélget velem. Mint ha, mint ha nem is abba a házba járna. Mert jó lehet, hogy egymással nem ilyenek, de nekem a tapasztalatom az, hogy egyetlen kedves ember sincs ott. Ezt gondoltam egészen idáig, és talán ezt is erősítik a kivételek. De amint eszembe jut Zephyr, vagy akár csak egy kicsit felé pillantok, rögtön az ugrik be, hogy nem mindegyikük olyan szörnyű. Ő legalábbis egyáltalán nem az. Sőt egészen idáig azt gondoltam róluk, hogy szívtelen lények, akiket csak az hajt, hogy másokat piszkálhassanak, és az őrületbe kergethessenek. De erre itt jön ez a srác, aki teljesen másképp viselkedik, mint ahogyan azt egy mardekárostól várnám. Nagyon érdekes.
- Pedig állítólag a sárpakolás jót tesz.- mondtam nevetve válaszul Zephyr mondandójára. Miközben a srác felé pillantottam észrevettem, hogy már lassan ő is majd nem megfagyott.- Visszaadjam a talárodat?- kérdeztem, de már úgy is sejtettem mi lesz rá a válasz. Általában, ha valaki odáig eljut kedvességi szinten, hogy amikor látja, hogy a másik fázik, akkor oda adja neki a talárját, akkor nem nagy a valószínűsége annak, hogy utána vissza is kéri. Persze vannak olyanok, akik egy felajánlás után már rögtön könyörögnek, hogy had kapják vissza szeretett ruhadarabjukat. Hát majd meglátjuk Zephyr milyen.
- Honnét szeded, hogy milyen a tűrő képességem?- kérdeztem vigyorogva- Amúgy meg nem olyannak ismertelek meg, mint aki olyan könnyen kiröhögné az embert, hiszen akkor sem röhögtél, amikor én elestem a sírban.- mondtam teljes őszinteséggel a hangomban, mivel egyáltalán nem hittem el neki, hogy csak úgy kiröhögne bárkit is a panaszkodása alkalmával. Legalábbis az eddigiek alapján nem ezt nézném ki belőle. Ekkor, ahogyan a srác felé pillantottam pont láttam, ahogyan egy esőcsepp éppen a szemébe esik, és ezzel kisebb gondot okozott neki. Halkan, alig halhatóan kuncogtam, de mivel nem akartam megsérteni, ezért abba is hagytam. Kellett neki felnéznie az égre.
Ezek után megállapította, hogy milyen jó is lenne az, ha az eső lemosna minket a nap meg megszárítana. Milyen szép is lenne az, de ennek nem nagy sajnos az esélye. Sőt annak sem, hogy most egy kicsit több időt töltsek Zephyrrel, és jobban megmerhetnénk egymást. Hát igen, lassan visszaérünk a kastélyba, s ott külön válnak az útjaink.

~ . ~ Alyssa & Fredy ~ . ~

Még mindig kicsit zavarban voltam, főleg mivel újdonsült barátaim kíváncsiak voltak egy titkomra. Jó… Rendben… azt nem mondom, hogy egyetlen egy sincs, de számuk igen elenyésző. Titkokból kevés van, viszont kellemetlen emlékből sok van, amit nem igazán szeretek mással megosztani. Valamiért rossz érzésem lesz tőle, akár hányszor is átfutnak az agyamon a mugli suliban töltött évek. Ott mindig én voltam a különc, akivel furábbnál furább dolgok történnek. Erre a gondolatra szinte azonnal hidegrázással felelt a testem, ami valószínűleg Fredynek és Alyssának is feltűnt. Igaz, ezzel talán el is árultam magam titkok terén… Bár ami azt illeti, egy szóval se mondtam, hogy nincs egy icipici titkom se.
Kissé bűnbánóan pislogtam két beszélgetőtársamra, akik látszólag csalódottak voltak, amiért nem regéltem el nekik egy titkomat a sok közül. Végül is volt abban igazság, amit mondtam… Ha elmondtam volna, már nem biztos, hogy titok maradt volna…
- Hehe. Szerintem aranyos, hogy a családod ilyen dolgokat is megoszt veled. Látszik, hogy azon erőlködnek, nehogy lemaradj a legkisebb, és legértéktelenebb dolgokról is.
Jegyeztem meg kuncogva. Kicsit emlékeztetett az én családomra, hiszen ők is hasonló levelet írnak minden egyes hónapban, egyfajta összefoglalóként. Érdekes, hogy a szülők mennyi sületlenséget képesek összehordani egy levélben. Néha már kicsit fárasztó, ahogy szinte napokra bontva írják le az eseményeket, de még is… valahogy mulattat, és érzem, hogy törődnek velem. Egyszerűen jó érzés… Nem csak az, hogy kapok tőlük levelet, hanem az is, hogy érzem a belőle áradó szeretetet és gondoskodást.
- Ööö… Hogy mit gondolok Harry Potterről?
Kérdeztem kissé meglepődve. Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne róla gondolnom. Nekem valahogy olyan, mint az összes többi diák a Roxfortban…
- Hát nem is tudom… Valahogy, nem tudok rá hősi megmentőként gondolni. Meg… nem tudom, de én az alatt a súly alatt, ami az ő vállát nyomja, valószínűleg összeroppannék, és már rég a Szent Mungóban nyomnám az ágyat a kattantak között.
Utolsó mondatom kissé mulattatott, hiszen ha nem is élnék akkora nyomás alatt, valószínűleg úgy is előbb utóbb ott kötnék ki, a dilisek között. A szüleim is mindig azt mondták, hogy nem vagyok teljesen komplett. És mi van, ha tényleg így is van?
- Oookééé… Szia!
Köszöntem el a kissé zaklatottnak tűnő Fredytől, aki épp futásnak eredt. Kissé meglepett a dolog, és néhány pillanatig figyeltem a távolodó hollóhátas fiút, majd halkan elnevettem magam.
- Hát, ez érdekes volt. Szegény úgy futott a lány elől, mintha tüzes vassal kergették volna.
Kuncogtam még mindig, majd felpattantam, s úgy döntöttem, hogy ideje lassan nekem is indulni. Néha azért nem ártana tanulni is, ha szeretném elvégezni a sulit. Igazából viszont semmi kedvem nem volt hozzá… Egy pillanatig némán álltam, majd megvillantottam egy újabb mosolyt, és elköszöntem a mardekáros Alyssától.
- Na jó, azt hiszem lassan én is megyek. És vigyázz… nehogy megskalpoljanak útközben azért, mert egy griffendélessel láttak.
Mondtam jókedvűen, majd vigyorogva indultam meg a kastély felé. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes lesz ez a nap? Nem hogy sikerült egy hollóháti sráccal összebarátkoznom, de még egy egész normális mardekáros lánnyal is összeakadtam. Látszólag ő nem olyan volt, mint a többi, így örültem volna, ha ő is egy lett volna a barátaim közül. Na nem mintha olyan sok lenne belőle…

Nevettem egyet a sárpakolásos mondatától. Furcsa, hogy így meg tud nevettetni egy hugrabugos lány, akivel alig pár perce ismerjük egymást. Vagyis ez még szerintem túl kevés idő arra, hogy teljesen megismerjünk egy embert, és valószínűleg pont ez a titok nyitja: még nem ismer. Talán nem is baj. Az ő nevetése is olyan tisztán cseng, mintha az angyalok énekelnének. Annyira természetes, nincs benne semmi rosszindulat. Ő annyira más, olyan különleges. Még belőlem is képes kihozni azt az oldalamat, amit nem mindenki láthat.
- Persze, hogy holnapra a gyengélkedőn végezd egy kényelmes ágyban miközben én az órákon ülök. Eszembe sincs visszavenni. Rám már úgyis rám fér egy kis pihenés egy kis megfázás nem nagy ügy – Utasítom vissza finoman azt az ajánlatát, hogy visszaadja a kölcsönadott ruhadarabot. Persze minden egyes mondatot vacogva mondtam ki, szóval a hitelességem megkérdőjelezhető, de akkor is ő a lány. Az meg egy másik kérdés, hogy én betegen se bírnék egyhelyben feküdni, hanem könyörögnék, hogy bemehessek az órákra.
- Bocs, hogy ilyen szűktűrésűnek néztelek. Többet nem fordul elő. Ami pedig az esésedet illeti én se szólhattam semmit az ázott kutya fejemmel. Bele se merek gondolni, hogy festhetek. Főleg most – Néztem végig magamon, de már valahogy nem tudott zavarni se a sár, se a víz, amit már csavarni lehetett volna a ruhámból és felmosni vele a nagyterem felét.
- Egyébként, ha otthagytalak volna vérző fejjel még a végén azt hitték volna, hogy én a gonosz mardekáros csináltam veled valamit. Sok az előítélet velünk szemben. Persze nem is mindig alaptalanul – Nevettem fel ismét.
- Látom már javul. Már nem vérzik annyira, mint eddig. Azért majd el ne felejtsd megnézetni biztos, ami biztos – Figyelmeztettem még egyszer, mint egy orvos, aki a betegének ad tanácsot.
Ki vagy te és mit csináltál Zephyrrel? Tennék fel sokan a kérdést, vagyis konkrétan mindenki, aki ismer után pedig valószínűleg Sabrinához fordulnának, és megkérdeznék milyen személyiségmanipuláló bűbájt használt. Ezt én is szívesen megkérdezném tőle, mert teljesen sikerült kifordítania magamból. Persze ez még mindig én vagyok. Barbi ismeri még ezt az oldalamat, de rajta kívül senki más. Esetleg még a nővéreim és a szüleim emlékezhetnek erre az önmagamra nagyon halványan. Ha kívülről látnám magamat valószínűleg el se hinném, hogy én vagyok. Az is biztos, hogy pár nap múlva már egy jót fogok röhögni magamon amiatt amilyen most vagyok. Most viszont ez olyan jó. Nem akarok visszamenni a kastélyba, legszívesebben visszafordulnék oda, ahol találkoztunk, a sírkőhöz és elölről kezdeném az egészet. Utána újrajátszanám újra és újra a végtelenségig vagy ameddig meg nem unnám. Bár felettünk az eső esik és néhány villám is megjelenik még, már régen éreztem magam ennyire biztonságban. teljesen másképp látok mindent, és már nem zavarnak olyan dolgok, amik egy órával ezelőtt az őrületbe tudtak volna kergetni.
A bejárat pedig egyre közelebb van. Furcsa, mert ugyanoda tartunk, de mégis két teljesen külön útra készülünk lépni. Olyan távol már nem is lehetünk egymástól, mint ott bent az ódon kőfalak között, ahol a házakat mérföldek választják el egymástól. Mármint képzeletesen.  De ez van, az élet folytatódik, ha akarjuk ha nem. Ennél lassabban szerintem már nem tudnék menni akkor sem, ha akarnék. Látszik, hogy nem akarok még bent lenni. Az igazat megvallva mindent jobban akarnék, mint újra belépni a kapun.
Az eső közben egyre inkább kezdett elállni. A dörgések egyre távolibbnak hangzottak, és már a villámokat se lehetett látni az égen. A felhők mögül pedig hamarosan felbukkant a nap vakító sugara, ami hirtelen sokkal világosabbá tett mindent. Pár másodperc múlva pedig egyre több helyen kezdek felszakadozni a felhők és egyre több fénynyaláb jelezte, hogy a viharnak vége.
- Annyira tudtam – Nevettem fel ismét az égre mutatva. Hamarosan már az esőcseppeket se lehetett érezni. A hatalmas koromfekete felhőtömeg pillanatok alatt szétoszlott, a fény pedig bevilágította az egész tájat. Az égen pedig hamarosan egy szivárvány jelent meg. Mosolyogva néztem fel az égi jelenségre.
- Úgy tűnik ennyi volt. Gyorsan jött, gyorsan ment – Vontam le a következtetést az eget bámulva, majd miután kigyönyörködtem magam, ideiglenes útitársamra pillantottam.
- Örülök, hogy találkoztunk. Majd azért, ha találkozunk a folyosón remélem megismersz szárazabb formában is – Mondtam még mindig mosollyal az arcomon. Közben olyan volt, mintha a szívemben egy kést forgattak volna, de ezt kivételesen nem mutattam.
Nem vagyok jó elköszönések terén ezt még nem sikerült megtanulnom rendesen az évek során. Szívesen maradtam még volna csurom vizesen a szivárványt bámulva, de fölösleges lett volna tovább húzni a dolgot. Itt a vége.
- Majd még remélem, találkozunk. Vigyázz magadra és nézz a lábad elé! – Mondtam ki az utolsó mondatokat, majd hátat fordítottam és beléptem az épületbe, majd a Mardekár klubhelyisége felé vettem az irányt, ahol a megszárítkozás után ott folytathatok mindent, ahol abbahagytam. A vihar előtt.