A szökőkút

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Visszatámad és ellentámad, jól van Seraphin, neked is kéne tanulnod Mephistótól, ha el akarsz érni valamit egy lánynál még csak utalás szinten se szabad arra emlékeztetned, hogy mulasztott valamit. A durvaságot egyedül az olyan kaliberek engedhetik meg maguknak, mint Malfoy, vagy Potter, értük amúgy is mindenki oda van és bólogatnak a szavaikra annak rendje és módja szerint. Óvatosságot kéne gyakorolnom, éppen ezért csak bólintok. Persze, hogy tudja, hogy egy macskának vannak érzései, minden macskának vannak, gondolom ezért választotta éppen ezt az állatot a könnyen kezelhető bagoly, a teljesen jellegtelen béka vagy patkány helyett. Bár manapság már a varázspatkányok is képesek fura dolgokat művelni, kész csoda, hogy Mephisto füle ilyen szépen és hibátlanul meggyógyult, miután összeverekedett valamelyik, tévesen közönséges kastélypatkánynak nézett házi kedvenccel.*
-Igen, ráadásul minden macska más. Nehéz rajtuk néha kiigazodni, persze lehet, hogy direkt nehezítik meg az ember dolgát.
*Tűnődve szemlélem a mókázó Mephistot, keresve rajta ennek az állításnak az igazolását, de igazából nem sok panaszom lehet rá. Voltaképpen egyáltalán nem lehet rá panaszom, mindig sikeresen kivágja magát még a macskagyűlölő háztársaknál is, és inkább csendes árnyékként elsompolyog, semhogy valami zűrt kavarjon. Mondjuk, amikor az éjszaka közepén felébreszt, hogy ő MOST akar enni, méghozzá lehetőleg olyasmit, ami csakis a konyhán terem. Igen, a macskatartás határozottan fárasztó is tud lenni.*
-Mostanában mindenkinek elég sok dolga van. Főleg a mi évfolyamunkon-*közel a RAVASZ, persze ahogy elnézem, rajtam kívül aligha van még másokban is ilyen erős teljesítési vágy. Egyszerűen nem nagyon izgatja őket a politikai helyzet ellen, vagy mellette való lázadozás közepén az, hogy intellektuális tudáspróbán is részt vehetnének. Visszakanyarodva azonban a jelenhez kénytelen vagyok kipipálni Elena viselkedésmintájában egy kockát, tudja, mikor engedje szabadjára a macskát.*
-Még a tanárok se azzal foglalkoznak, hogy a hálótermekbe kényszerítsenek minket a tanulnivalóval, elég sokminden lekötheti a figyelmünket.
*Na nem mintha magamat mentegetni kéne, igazából akkor se tudnám lerázni Mephistot, ha akarnám. Mit neki hó, fagy, eső, hideg, nedves, füstös, gőzös, az erdő havas szélétől, a huzatos folyosókon át a mérges gázoktól bűzlő bájitaltan teremig mindenhol otthon érzi magát. Néha az az érzésem van, hogy talán egy animágust dédelgetek, aki ha visszaváltozna, legalább olyan okosan megállná a helyét, mint én. Bár elég rémisztő lenne.
Mindazonáltal most nincs benne semmiféle emberi intelligencia. Egészen mozdulatlanná merevedik a hóban elvágódva, így alig lóg ki a feje is, miközben a nyakát feszesen előrenyújtva szimatol össze ezüstbundás kedvencével, akinek a lépteit aztán ugyanabban a fekvő pózban csodálja áhítatosan, mielőtt a megadott jelre felpattanna. Hihetetlen, hogy fekvő helyzetből mekkorát tud szökkenni, beéri, mi több, el is hagyja Lilithet, néhány lépésnyire tőle a hóba fúrja magát, elhasal, sokrétegű bundája úgyis megvédi a hótól és lesi a hölgyét aranyszín figyelemmel, miközben a farkának végét tekergeti megejtő izgalommal és figyelemmel.*
-Megátkozta vagy felrúgta volna... oh, köszönöm-*veszem vissza a még macskameleg sálat és a nyakam köré tekerem.* -Bár szerencsére a legtöbben nem tudják megkülönböztetni az egyik másikat a másiktól, de biztos te is hallottál már nemtelen bosszúkról. Mondjuk a saját házunkban sem volt ritkaság, hogy attrocitálták őket-*fűzöm hozzá némiképpen fanyarul és kedvetlenül, soha nem esik kellemesen tudomásul venni, hogy ilyen elvetemültek is vannak, de a létezésük tagadása még nem megoldás a létezésük problematikájára.*
-Nos-*tudtam, hogy kínos kérdések következnek. Biztosra vettem. Rápillantok, a sáltól bizonyára nem érezte.* -Nos... alighanem igen. Szerintem igen-*úgyis tudjuk miről beszélünk.*
-Ne hagyjuk nagyon elkóborolni őket -*dobom be mentőövként, miközben az eloszlott tömeg nyomán az úton lassan lefelé indulok Roxmorts felé, ahogy a macskafélék is arra kalandoznak a hóban. Így legalább nézhetek a lábam elé és nem feltétlenül rá, tiszta haszon.* -Vigyázz, egy kicsit lefagyott a hó-*kikerülöm azt a részt, mielőtt megválaszolnám a teljesen jogos kérdéseket.*
-Igen. Egy diáknak egy háziállata lehet a Roxfortban, amit alkalmasint felhasználhat átváltoztatáshoz, bűbájok gyakorlásához, illetve a saját pszichológiai egyensúlyának a fenntartásához. De. Nem hiszem, hogy problémát okozna a szaporulat. Egyrészt mindketten elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy elrejtsük őket. Másrészt pl. nem hiszem, hogy McGalagony, vagy más, jóság-orientált tanárok képesek lennének komiszul bánni velük. Szükség esetén a házimanókat is felkérhetjük, hogy vigyázzanak rájuk, nem? Hogy mi legyen velük ha elég nagyok lesznek, az meg majd az akkor problémája. Esetleg-*sandítok rá.* -Elajándékozhatod őket. Biztos vannak olyan boszorkányok, akinek még nincs. Az én ismeretségem ugyan erre nem nagyon alkalmas, Crak és Monstro nem elég intelligens a feladathoz, Draco utálja őket, Richardra meg egy futóférget se bíznék, nemhogy egy macskát.

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

Valami földöntúli nyugodtság lett úrrá rajtam. Tudom, hogy több ezer dolgom van, amiért aggódnom kéne, megoldás keresni rájuk, de most valahogy egyáltalán nem érdekelnek. A tény, hogy megtaláltam Lilithet, illetve visszakaptam, hisz Seraphin volt az, aki rábukkant, szörnyen nagyon megnyugtat. Mint egy hosszú, fárasztó nap után egy meleg fürdő.
Még az sem bánt már annyira, hogy felelőtlennek nevez. Halvány gőzöm sincs, hogy miért, de valahogy teljesen hidegen hagy. Talán igaza van, egy részben, de könyörgöm! Ki az, aki életében nem hibázott még és legalább annyi idős, mint én? Olyan nem létezik! Még az angyalok is hibáznak, én pedig olyan messze állok tőlük, mint azok a muglik… hogy is hívják őket? Ja, igen! Bűvészek. Szóval olyan messze állok tőlük, mint a szemfényvesztők a mágiától, a varázslástól.
Szörnyen elgondolkodtató, amit Sera mond. Na meg igaz. Attól függetlenül, hogy nagyon szoktam figyelni a macskámra, előfordult már, hogy egy kicsit elhanyagoltam. Például emlékszem, hogy egyszer elfelejtettem vacsit adni neki és aznap nem is foglalkoztam vele. Azt hiszem ez az RBF-vizsgák időszakában volt. A lényeg, hogy Lilith pont az a fajta macska, ami szereti, ha a figyelem középpontjában lehet, de azért kibírja, ha nem foglalkoznak vele sokáig. Viszont, ahogy mondani szokás, mindennek van határa és Lilith-nél könnyű átlépni azt. Ekkor azonban nagyon meg tud haragudni, és pont ez történt akkor is. Amiatt, hogy nem foglalkoztam vele, azzal büntetett meg, hogy elkószál és ugyanúgy, mint most, meg kellett keresnem. Egyáltalán nem volt jó móka, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam eleget készülni a nyamvadt tantárgyból, ezért a elvártnál rosszabb lett az eredményem. Nem sokkal, de hangsúly a rossznál volt.
Csupán halványan mosolygok, pusztán ennyivel reagálok Sera kijelentésére. Talán még bólintok is egyet-kettőt, de szinte észrevehetetlen, legalább szerintem nem annyira feltűnő. A gondolataimat, emlékeimet megtartom magamnak és nem osztom meg vele, már így is felelőtlen gazdának tart.
-   Igen, talán ez tényleg így van, de szerintem egy jól gondozott macska nem nehezíti a gazdája dolgát, kivéve, ha agyon van kényeztetve.
Lilithre pillantok, aki elég jól elvan a csillogó hópelyhez tömege között, majd egy kínos mosoly jelenik meg az arcomon, mert rájövök, hogy én is olyan gazda vagyok, legalább is egyesek szerint, aki túlságosan is a macskája kedvében jár, és ezzel elrontja. Természetesen szerintem ez badarság. Nem kényeztetem el Lilithet, talán a kelleténél egy picivel többet foglalkozom vele, csupán azért, mert szeretem, ha jól ápolt, ha rendezett külseje van, és ha boldog. Úgy vélem, hogy nem én foglalkozom sokat a macskámmal, hanem a többiek fordítanak kevés időt a sajátjukra!  Úgy hogy egyáltalán nem érdekel, ki mit mond… Mit ér egy gazda, hanem foglalkozik a kedvencével?
Úgy látom, Sera érti, hogy miről beszélek, bár én nem csak a vizsgákra gondoltam, annál inkább a magánéletre, ami rendesen befolyásolja a tanulást is, főleg, ha bonyodalmakkal teli. Ettől függetlenül számomra fontosak a vizsgák, hisz eddigi életemben az volt a célom, hogy elérjek valamit, és ez még most sem változott. Apám mindig is azt akarta, hogy tanultak legyünk és egyedül tudjunk boldogulni a nagy világban. Hogy méltóak legyünk a családunk nevéhez. Egyébként is egy aranyvérű legyen tanult és okos.
-   Szerintem elég szánalmas, ha egy korunkbeli nem tud magától leülni és tanulni…
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy azok, akik nem tudják magukat valamire rákényszeríteni, hogy fognak boldogulni. Az életben sokszor muszáj olyasmit tennünk, amit nem akarunk. Jobb, ha még most hozzászokunk. Ha elhalasztjuk a mostani lehetőséget, lehet, később nehezebb lesz megbarátkozni ezzel a ténnyel.
Ismét a cicákra pillantok. Csak annyit látok, hogy Mephisto fénysebességgel előreszökken, egy picivel lehagyja Lilithet, aki természetesen utánaszalad, és nem hagyja, hogy a kandúrt vezessen. Az útjába áll, majd elsétál előtte, úgy hogy a farkincája végigsimogatja Mephisto pofiját. Micsoda ördögök macskám van. Játszik a tűzzel. Nem csoda, hogy magába bolondította szegény aranyszeműt.
Csak akkor nézek Serara, amikor a kérdésemre válaszol. Ökölbe szorítom mind a két kezem. Merlin se tudná megmenteni azt a szerencsétlen senkiházit, aki lábat, kezet vagy pálcát merne emelni az én macskámra. Volt is rá példa különbözőféle „balesetekről”, de engem semmi sem érdekelne, főleg a buta koholmányok, ha valaki bántani merészelni Lilithet. Seranak igaza van azzal kapcsolatban, hogy jobban kéne rá figyelnem, hisz nem tartozom az iskola üdvöskéi között és ki tudja, hogy egyeseknek milyen beteg bosszúállási módszereik vannak…
Hiszek Seranak, hisz ő több időt töltött a szerelmespárral, így jobban tudja, hogy mi van köztük. Bár nem igazán tudom, hogy fogunk a kicsikkel is foglalkozni. Még Lilithre sem volt időm… Mindegy, mindig van megoldás, mindenre.
A barna íriszeim a háztársamat követik. Nem értem, hogy hova megy, illetve miért nem néz a szemembe. Egyik percről a másikra témát vált és máris a jeges hóról beszél. Nem kérdezek rögtön, inkább megvárom az előző kérdésem válaszát, ami pillanatokon belül érkezik. Belátom, hogy nincs értelme aggódnom. Bár McGalagony nem áll olyan közel a szívemhez, de igazából egyik tanár sem, nem hinném, hogy megengedné bárkinek is, hogy bántsa a kiscicákat, főleg, hogy az animágus alakja is egy macska.
-   Hát akkor bele kell törődnünk, hogy kis cicáink lesznek. Vagyis a macskáinknak – javítom ki magam, mielőtt félreértés történne. – Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy kinek ajándékozhatnám el őket. Nem sok a feladatra alkalmas személyt ismerek. – szünetet tartok, elgondolkozom. – És mi van, ha nem találunk nekik gazdát?
Gazdát biztos találunk a kicsiknek, hisz biztos vagyok benne, hogy gyönyörűek lesznek, de én eltökélt vagyok. Azt szeretném, hogy olyasvalakié legyenek, akik eleget foglalkoznak velük.
Visszatérve Sera furcsa viselkedésére, amikor nem nézett rám, felteszem a kérdésemet.
-   Van még valami, amit mondani szeretnél? – fordulok felé, de majd lassú léptekkel utána indulok kikerülve a fagyos havat. Gyerünk Seraphin, halljam az összes mondanivalód.
 

*Csatát nyertem, lassabb, elgondolkodó tudathullámai lágyan mossák a partot, nem olyan felháborodottan és frusztráltan, mint az imént. Most, hogy visszanyerte a kedvence feletti szinte korlátlan uralmat, megnyugodott, az elméje kinyílt a gondolatok számára, a tények befogadására. Üdítő ezt látni, hiszen mi se nagyobb öröm, ha egy magamfajtával sikerül megértetnem magam, márpedig a Pierce ikrek közül Elena tartozik az én fajtámba. Ő szinte az egyetlen példa arra, aki elgondolkodtat, hogy mi lenne, ha ikertestvérem volna. Aki a Griffendélbe kerül. És itt mindig elakadok a gondolatban, hiszen annyira kivitelezhetetlennek és lehetetlennek látszik.
Mephisto ezenközben minden gondolatiságra teljesen és totálisan fittyet hányva birtokolja Lilith felett a maradék uralmat, úgy is, mint a figyelmének eluralását, noha fehérrel pelyhezett bundája arról tanúskodik, hogy többször hagyja magát a hátára fordítani, mint a talpán szökdécselni, tehát az uralás legalapvetőbb feltételei se valósulnak meg esetében. Szórakoztató szemlélni, ahogy a macskák játszanak, idegenül, hevesen, fürgén, úgy, ahogy a varázsló még gyerekkorában sem képes. Mennyi izmot, mennyi energiát mozgatnak meg azért, hogy szavak nélkül kifejezzék egymás iránti elragadtatottságukat, trükkök a tarsolyukban, amikből az emberek, ha keveset is, de eltanultak. Mint ez a simogatóan kecses mozdulat egy végtaggal, amit gyarló fantáziám képes egy ujjnak, kéznek is elképzelni, tipikus női technika arra, hogyan vadítsák meg az egyszerű lelkű hímeket. Ejnye Mephisto, éppen az imént magasztaltam az intellektusom, de látom, inkább nekem okozol csalódást, mint egy fajtádbelinek. Alighanem ez így helyes, én sohse lehetek olyan jó pajtása, mint egy másik macska, főleg, hogy képtelen lennék túllépni azon a koncepción, hogy én a gazdája vagyok, vigyáznom kell rá, gondoskodnom róla, ezzel elvágva a lehetőséget, hogy egyenértékű barátja legyek.
Vajon Elena gondolkodik ilyeneken, vagy megbékél a felsőbb helyzettel?*
-Ugyan-*mosolygok vissza rá félig hátrafordulva, hogy ne higgye, hogy azért ezzel az elindulással teljesen elvágtam a személyes kontaktust tőle.* -Egyetlen olyan macskát se láttam még, amelyiket eleget kényeztették, ne bírt volna el többet. Természetesen nem az etetésre gondolok, az elég visszataszító dolgokat tud művelni velük, sokkal inkább arra, hogy nem lehet az ő gondozottsági igényüket kielégíteni. Főleg, hogy teljesen véletlenszerűen választják meg az időpontokat, hogy mikor hagyják magukat egyáltalán megérinteni. Így aztán kedvük szerint babrálhatnak ki a kedves gazdákkal, ennek semmi köze a gondozottságukhoz. Mondhatni, macskahóbortnak tartom az ilyen megmozdulásaikat. Példának okáért milyen magyarázatot találsz arra, hogy melyik ismerősöd kedveli, és melyiktől borzolódik a szőre? Mephisto például nem egy szintén macskás háztárstól szabályos dührohamot kap, Draco állatgyűlölő jelenlétében pedig olyan udvarias tartózkodással viselkedik, amivel mindig meglep. Képtelenség megérteni mit miért csinálnak.
*Megköszörülöm a torkom, ahogy sokat beszéltem a hidegben, egy jó tíz perc múlva már csak suttogni leszek képes. Na nem mintha ezzel meglepetést okozhatnék Elenának, hat és fél éve hallgatja órákon és a klubhelyiségben.*
-Tényleg elég szánalmas-*értek egyet, bár némely gondolatok szöget ütnek a fejemben és kiráz tőlük a hideg.* -Vagy legalábbis nagyon kevés esetben indokolt-*közbeékelt módosítás, okvetlenül szükséges kiegészítés volt, hiszen vannak dolgok, amik mellett a varázsló nem mehet el úgy, hogy tudomást sem vesz róla, és mély, tudományos hangulatba ringatva magát inkább a tanulmányait folytatja.
A macskák szépségével melengetem a gondolataim. Érzem, ahogy a nyomasztó témakör a hangulatában újfajta indulatokat hoz, a szemem sarkából figyelve láthatom beboruló tekintetét, összeszorított száját, igen, ez a reakció mélységes megelégedésemre szolgál. Nem lehet tűrni, hogy némelyek kicsinyességükben kárt tegyenek valamiben, ami a mienk, ez kemény visszavágást kíván. Örülök, hogy ő is így gondolja, bár lányként bizonyára sokkal mélyebben megéli a macskájához való ragaszkodást, mint azt én valaha képes leszek egyáltalán szavakkal körülírni.*
-Kiscicáink-*a sálamba rejtem a mosolyom, igen. Kiscicáink lesznek. Visszapillantok rá, megrázom  a fejem.* -Nem, nincs semmi más. A macska-gazda kérdésen gondolkodom. Elvégre a macskának sokan örülnek, de a tartásra nem feltétlenül alkalmasak. Bár alighanem csak valami berögzül sablon gondoltatja velem azt, hogy a más házbéliek eleve reménytelen gazdák-*és itt elfogy a hangom, megvárom, hogy mellémérjen, mielőtt folytatnám a gondolatot, hogy biztosan hallja, neki is kínos és nekem is, hogyha állandóan vissza kell kérdeznie.* -de például Neehill a Hollóhátból is karácsony környékén kapott valami macskát, elég beteges jószágot, de néhány hét eltelt azóta, és jobban néz ki. Mármint a macska. Smithnek, a Hugrabugból is macskája van, igaz, csak valami korcs, de egészséges és élénk.
*Hiába sorolom fel persze a szempontokat, biztos vagyok benne, hogy nem alkalmasak annyira rá, ezen nem tudok és nem is akarok túllépni.*
-Végső esetben otthon meg is tarthatjuk őket, még pár hónap úgyis kell ahhoz, hogy megszülessenek és elég nagyok legyenek ahhoz, hogy az anyjuk nélkül boldoguljanak-*az anyjuk nélkül, aki most olyan hitelesen bolondítja Mephistot, mintha nem tudna arról, hogy nem egy életre választ párt, hiszen a macskákra minden jellemző, csak az nem, hogy szüziesen monogámok lennének. Érdekes hogy képesek ilyen átéléssel csinálni.* -Én mondjuk meglehetősen hideg, nedves és barátságtalan helyen lakom a kismacskák igényeihez képest, de Mephisto is elboldogult valahogy. Gondolod, hogy van olyan, hogy apás vagy anyás kismacskák, ami alapján szortírozni lehetne őket?-*ráncolom össze a homlokom.* -Bár a legfőbb probléma továbbra is az, hogy hol találunk zavartalan helyet Lilithnek és a kicsinyeknek, anélkül, hogy atrocitás érhetné őket. Persze vannak nagyon jó távoltartó átkok, amilyenekhez hasonlóakat alkalmazok most, hogy a Hollóhátban kell tartanom a ládám és a holmijaim, mert hiába van az a rengeteg eszük, ha nincs meg a megfelelő rutinjuk. Persze ha már mászkálnak a kismacskák, akkor kell egy belső, simán akadályozó és nem ártó varázskör vagy.... nos, azt hiszem nagyon az én környezetemben gondolkodtam, a Griffendél hálóban biztos nincsenek ilyen veszélynek kitéve-*bár egészen elszomorít a gondolat, hogy nem láthatom őket még vakon, kifejletlenül, nem állíthatok fel téves téziseket a jövőjükre vonatkozólag, ami csapzott bundájukból és ványadt, vékonyka testükből még úgyse látszik.*

[Seraphin Lamartin]

Seraphin Lamartin

Makacs vagyok, de tudok kompromisszumot tenni. Képes vagyok alkalmazkodni, és bár nem szeretem, van, hogy megteszem. Ugyanúgy, ahogy most is. Megnyugszom és Seraphinhoz igazodom. Pillanatnyilag az a lényeg, hogy visszakaptam a macskámat. Most már nem vagyok ideges és másra is tudok gondolni. A szavak, mondatok, mozdulatok könnyebben jutnak el az agyamig. Rossz szokásom, hogy mindig csak arra figyelek, ami a legjobban foglalkoztat. Ha bajom van, a mások problémái nem érdekelnek. És olyankor jobb, ha addig nem piszkálnak, míg legalább ki nem gondolok valamit. Szeretem, ha megoldást találok egy-egy problémára. Büszkeség tölt el és természetesen megkönnyebbülök.
Tekintetem ismét a macskákra kerül. Milyen kellemes látványt nyújtanak, ahogy a fehér, végtelen számú hópelyhek közt játszanak. Érdekes, hogy mit meg nem tesznek, hogy megértessék egymást a másikkal. Hemperegnek, szökdécselnek, megkerülik egymást, szórakoznak. Mennyi mozdulatra van szükségük, hogy kifejezzék magukat. És a legjobb, ahogy egymásra figyelnek. Bárcsak az életben is olyan könnyű lenne minden. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha akármit megtennénk, hogy elmagyarázzam bizonyos tetteimet. De azt hiszem, túl lusta vagyok az ilyesmihez. Bár mondjuk, ha mégis megengedném magamnak, hogy naivak legyek és elszánnám kegyemet, hogy megpróbáljam, az effajta dolgok nem csak egy embertől függnek. Bizonyára már akkor is könnyebb helyzetben lennék, ha a másik meghallgatna, türelmesen kivárná a mondandóm végét. Mert ha feladná a harcot, és inkább lemondana a magyarázatról, úgy vélem, érthető, ha úgy döntünk, hogy nem strapálom magam olyasvalakiért, aki még meghallgatni is képtelen. Nem látom értelmét, hogy kiálljak valakiért, aki nem érdemli meg. Ha ő nem teszi meg értem, nekem miért kötelességem? Az ember nem várhat el másoktól olyat, ami képtelen viszonozni. Legalább is ez a helyes, nem? Persze, lehet beszélni az jóról és a rosszról, de ha egyszer már döntöttem, nem érdemes kioktatni engem. Nem mindig vagyok büszke arra, akivé váltam, azonban mindenki tesz olyat, amit szívesebben eltitkolna a világ előtt, ezért nincs szégyenkeznivalóm. Elfogadtam már, hogy én vagyok a rosszabb Pierce. Én és Lina vagyunk az élő bizonyíték arra, hogy nem szabad csupán az ember külsejét nézni és aszerint véleményt alkotni róla. Kedves külső, szép mosoly, csillogó szemek, meggyőző megjelenés. Ki gondolná, hogy az angyali kinézet mögött egy ördög bújik meg?
Elszakadok a macskák játékos látványától. Megdörzsölöm a kezem, érzem, hogy kezdek átfagyni.
-   Ugyanúgy, mint az emberek – reagálok Sera mondataira – Vagy talán ismersz olyat, aki elégedett azzal, amit birtokol, és úgy gondolja, hogy több tulajdonra nincs szüksége?
Őszintén szólva én még nem találkoztam ilyen személlyel. Minden emberben benne van az önzőség. Úgy vagyunk programozva, hogy irigyek legyünk, ha valakinek összejön valami, nekünk pedig nem. Bármennyire is nem szeretnénk, lassan ellenszenvesek leszünk és még a személy látványa is erős gyűlöletet ébreszt bennünk. Mert szívesen lennénk az ő helyében, és elkeserítő a gondolat, hogy ez lehetetlen. Ha pedig megkapunk valamit, úgy gondoljuk, hogy ha már egyszer sikerült megszerezni, akkor ismét sikerülni fog. Ezek a vágyak kielégíthetetlenek, mi pedig nem tehetünk ellenük.
„Indokolt”
Szinte hallom, ahogy Sera szava a fülemben cseng. Igaza van. Bár nem tolerálom a lustaságot és az közönyt, ismerős a helyzet, amikor bizonyos okok vagy személyek miatt az ember agya képtelen felfogni konkrét dolgokat, arról nem is beszélve, hogy megőrizni őket. Emlékszem, hogy két éve apám nagyon lebetegedett, pont akkor, amikor az RBF-vizsgáimra készültem. Azt hittem, hogy meghalok, mert szörnyen nehezemre esett koncentrálni. Apám természetesen nyugtatni próbált, ezért sokszor mondogatta, hogy egyre jobban van és az állapota rohamosan javul. Még akkor is, ha ez nem volt igaz és végül is sikerrel járt, ugyanis az elvártnál jobb eredményeket értem el.
Ha valaki ebben a percben azt mondaná, hogy menjek tanulni és készüljek, mert nemsokára itt a vizsgaidőszak, biztos hülyének nézném és meglepődnék rajta, talán ki is nevetném. Pillanatnyilag a legjobban az foglalkoztat, hogy mit kezdünk a kiscsikkel. Valamilyen szinten úgy tekintek rájuk, mint Lilithre, azaz sajátomként. Ez pedig azt jelenti, hogy nem szeretném, ha rossz kezekbe kerülnének. Utálom, gyűlöm, ha valaki a tulajdonomat rongálja, ugyanis számomra az olyan, mintha háborút hirdetne ellenem.
-   Grrhh – felháborodottan fel mordulok – Merlin ments! El nem tudom, de ne is akarom, elképzelni egy Ashmore kezében a macskákat! – az Ashmore alatt Ricot értem. Tisztában vagyok azzal, hogy van egy ikertestvére, azzal viszont nem, hogy ő milyen lehet. Tippelni nem fogok, hisz bárki okozhat meglepetést, ám nekem bőven elég információ, hogy mugli és Rico rokona. - Főleg, hogy… - megátkozott. Igen, ez lenne a mondatom befejező része, de elharapom. Nem akarom, ha mások is megtudnák, hogy az az átkozott stuporral a padlóra küldött. Ezen kívül bosszút ígértem neki, csak mostanában nála nagyobb gondjaim is voltak. Am véleményem szerint az ígéret szép és jó, de csak akkor, ha betartják, így hát én mindig teljesítem, amit megfogadok.
-   Főleg, hogy tudom milyen is az az ágrólszakadt mugli – fejezem be a mondatot, és remélem, Seranak nem tűnik fel, hogy valójában teljesen mást akartam mondani. A következő pillanatban rájövök, hogy elég fura, amit mondtam, hisz ha nem barátkozom Ashmore-ral, és semmi közöm nem volt hozzá, akkor honnan tudhatom, hogy milyen is ő?
-   Angie egyszer szóbahozta – szólalok meg, míg mielőtt félreértés történne. Kevés rosszabb dolog jut eszembe annál, ha szóba hoznak Ricoval.
Nem igazán tudom elképzelni Sera otthonát, bár ha jobban meggondolom.. Amióta dúl a háború kevés barátságos helyet ismerek. Természetesen az otthonom még mindig az, ha nem vesszük figyelemben a számomra idegesítő mostohaanyám jelenlétét. Ez mind pedig azt bizonyítja, hogy nehéz lesz biztonságos helyett találni a kicsik számára.
-   Hmmm… Apás vagy anyás?  - hangosan gondolkozom. Fogalmam sincs, hogy milyen módon lehetne ezt kideríteni. Egyáltalán létezik ilyen a macskáknál? Nem vagyok itthon a témában, hisz Lilith most először vemhes, más macskám pedig nem igazán volt és olyannal sem találkoztam, legalább is közelről nem, aki cicákat várt volna, ugyanis Lilith az egyetlen cica a házunkban - Szerintem mindenképpen Lilith-tel kell maradniuk, míg megnőnek és hozzászoknak a szilárd táplálékhoz.
Nem tudom, hogy Sera így értette-e, de számomra ez tűnik a legjobbnak.
-   Nem is tudom… A lányháló valóban biztonságosabb, azonban fogalmam sincs, hogy a lányok hogy fognak reagálni a kismacskák különböző hangjaira – fintorodom el. A Kenneth-Bucksworth hepaj után képes vagyok bármit elképzelni ezekről.  Ha pár csepp vízért egymásnak estek, mit csinálnának, ha nap, mint nap el kellene viselniük a pici cicák sírását, nyafogását.
Teljesen megértem Serat. Az ő helyében én is szomorú lennék, ha nem láthatnám a macskám kiscicáit. Viszont Lilith az enyém, így hát többnyire a Griffendél klubhelyiségében van, ezért nagy az esély arra, hogy ott hozza világra a kicsikéket. Ötletem sincs, hogy mit csinálhatnánk.
-   Elképesztő, hogy egyesek képesek lennének egy vemhes macskát vagy pár babacicát bántani – sziszegem ki az egyik hosszú gondolatmenetem végeredményét. Felháborító és szánalomra méltó, hogy vannak, akik lelkifurdalás nélkül képesek megkínozni az ilyet vagy az ehhez hasonló jószágokat. Nem bánnám, ha valaki rendet rakna ezek fejében.

*A szemem sarkából látom, hogy elmerült egészen az édeskedő macskák látványában, ahogy én is. Ez jó, legalább lefoglalja magát, teljesen megszabadul a korábbi dühétől és mérgétől, felszabadult, nyugodt lendülettel lépkedek mellette, élvezni kezdem a tiszta, hideg levegőnek a szabadságát. Ritka kincs, hogy a légzés puszta mechanikájával nem gyűjtök magamban újabb gyűlöleteket, elégedetlenséget, haragot, ami olyan sűrű felhőkben gomolyog a kastély folyosóin, hogy gyakorlatilag lehetetlen kikerülni. Minden varázsló és boszorkány közötti kontaktust áthatják, átitatják, mint valami sűrű olaj, amit aztán a mosások egész sora sem hoz ki az anyagból, sem az emberek lelkéből. Sikamlós, változékony közeg. Valahogy jobb szeretem a beállt, hideg, okos, reális dolgokat, mint amilyen itt kint ez a közepesen havas, csípős délelőtt Elenával.*
-Nem. Nem ismerek. De mi azért elég keveset látunk az emberek egészéből, változatosságából itt, a Roxfortban, semhogy ilyen következtetéseket levonhassunk.
*Bár nem ő az első, aki ilyen kijelentést tesz, és talán én is állapítottam már meg hasonlót egynémely gyenge pillanatomban, amikor nem figyeltem meg elég sokféle oldalról az adott problémát, és nem lehet, hogy mindenki téved. Illetve, nem gondolom, hogy feltétlenül tévedne mindenki, aki ezt a tapasztalatot levonta, de mi még nem kezelhetjük a saját következtetésünkként, és azért elég kényes megállapítás ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen elfogadjuk mások állásfoglalását ebben az ügyben.
Megmosolygom a felháborodását, csendes, magam elé fojtott mosollyal, a sálamba rejtem az arcom, aztán oldalra pillantok, ahogy egészen újszerű, meglepően erőszakos és agresszív hangon kezd új mondatban. Ashmore. Magam elé hunyorítva idézem fel a névhez tartozó hangot és arcot, vért, iskolai szereplést, egyéb háttéradatokat, amik alapvetően nem tartoznak a fontos információk közé, de megjegyzem őket. A hatodéves csúnyácska Hugrabugos létezése nem tudom miért ragadta meg Elena figyelmét, sőt, egyáltalán nem értem, hogy miért foglalkozik egyáltalán a Hugrabugosok létezésével, úgy gondolom, hogy ennek lehet valami köze ahhoz, hogy talán túl sokat barátkozik Hugrabugos lányokkal, úgy, mint Sirett, de ehhez szerencsére semmi közöm. Mindenki úgy rontja el a saját jó hírét, ahogy csak szeretné, hogy utána kesereghessen rajta.*
-Ágrólszakadt muglikat nem csak a Hugrabug ház termel ki, és még ők a legkevésbé veszélyesek. Amilyen ügyes pálcahasználók, úgy gondolom, még Mephistonak se okozna gondot elbánni velük és megvédeni tőlük a kicsinyeket, de még Lilith se szorulna komoly segítségre.
*Ah, igen, Angela, az a Hugrabugos, akivel Elena minden rangbéli összeférhetetlenségük ellenére kapcsolatot ápol, és még szóba is hozza. Egykedvűen hallgatok, a vonásaimra se engem kiülni azt az önkéntelen rosszallást és viszolygást, amit ilyenkor érzek. Manapság már mindenki keveredik a többi ház tagjaival, még az oly nemes és előkelő vérű Malfoy is, nem kárhoztathatok érte másokat, hogyha a példaképet követik. Csak nekem kellemetlen a  gondolat, jobb is, hogy üdítőbb témát említ.*
-Igen, addig természetesen mindenképpen, túlságosan előre gondoltam-*hagyom jóvá a kismacskák Lilithez való kötődését, hiszen én is legalább olyan jól tudom, mint ő, hogy a fiatal állatok tejjel táplálkoznak. Megrázom a fejem.*
-A hangjuk nem fog problémát okozni a megfelelő bűbájokkal, de ha ez aggaszt, akkor még mindig megkérhetjük a házimanókat, hogy gondoskodjanak róluk, őket bizonyára nem zavarná, és gondolom vannak olyan helyiségek itt, az iskolában, amit csak ők tudnak megközelíteni-*résztvevő pillantást vetek rá, miközben lassan elérjük a birtok határát jelző kaput is, ideje lenne visszafordulni, vagy eldönteni, hogy lemegyünk-e a faluba.*-Bármennyire is elképesztő, az eshetőséggel számolni kell. Most viszont mi legyen? Visszamenjünk a kastélyba, vagy menjünk le a faluba?-*torpanok meg.*

[Köszönöm szépen a játékot!]

Hatalmas bocsánatot a késésért!

Egyesek azt mondják, hogy az ember minden szépet elront, hogy nem képes szeretni, csak bántani és saját életét romba dönteni. Pedig az állatok iránti ragaszkodás szerintem teljesen másról árulkodik. Furcsa, ahogy az emberek a háziállataikhoz kötődnek. Sokan úgy tartják, hogy általában mindenki csak akkor értékeli azt, amije van, ha előzőleg fizetett érte. Az állatgondozás pont azt bizonyítja, hogy ez nem igaz. Persze az ápolást is nevezhetjük egyfajta fizetségnek, de szerintem nem ez lenne a pontos kifejezés. Inkább mondjuk úgy, hogy teszünk valamit valami érdekéért. És igen, talán most válaszoltam meg a kérdést, ami a házi állatok iránti kötődést firtatja. Miért is gondozzuk őket? Mert szeretünk, ha szeretet kapunk valakitől. Bárki, bármit is mondjon, mindenkinek szüksége van a törődésre. És a figyelemért cserében pont ezt kapjuk a házi kedvenceinktől.
Természetesen néhányunk nem csak azért szereti a háziállatát, mert az szeretettel viszonozza a sok munkát, hanem azért is, mert emlékeztet minket valamire vagy valakire. Egy fontos személyre vagy eseményre az életünkből. Talán Lilith az egyetlen dolog, ami azt az érzését kelti bennem, hogy nagyapám még mindig velem van és sosem hagyott el. Meglehet, hogy ezért törődöm annyit vele. Mert őrá emlékeztet, ezért fontos számomra, hogy jól és még sokáig velem legyen.
Tekintetem Sera arcára szökken. Érdekes, amit mond, talán van benne igazság, de én nem értek teljesen egyet vele.
- Szerintem pont ellenkezőleg. Az életünk fontosabb részét, azt az időszakot, amikor kialakul a jellemünk, az iskolában töltjük, összezárva egy csomó ismeretlen emberrel. Mindenki különbözik valamivel a többiektől, mindenkit más zavar, más bánt. Ez egy elég jó lehetőség, hogy közelebbről megismerjük az ember ezernyi arcát. Persze, mi még fiatalak vagyunk, egy egész élet vár ránk. Még sok minden megváltozhat, de a jellemünk alapjai itt alakulnak ki.  
Nem tudom, hogy Sera számára milyen volt eddig az iskola, de nekem sok jó és rossz tapasztalatot sikerült szereznem a hét év alatt.  Tanultam mások hibáiból, de a legjobban a sajátjaimból. Sikerült megismernem az emberek rossz és jó tulajdonságait. A sok idegen egy részével eredményesen megismerkedtem, a többiek pedig csak arcok maradnak, amik az idővel lassan, fokozatosan a feledés homályában vesznek el.
Hogy miért jutott eszembe Ashmore neve? Rico bebizonyította, hogy léteznek olyan pofátlan, „bátor” muglik, akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy megátkozzanak egy aranyvérűt. Viszont ezzel csak azt érte el, hogy még jobban megutáljam… Rühellem, mert egy szerencsétlen és idő kérdése, hogy mikor fizet meg a arcátlanságáért. Ha így folytatja és az aranyvérűek ellen használja a varázspálcáját, nem fog sokáig élni… Nem én fogom elintézni, dehogy is! Merlin ments, hogy bepiszkítsam a kezem a sárvérével…
Inkább nem folytatom a hugrabugosokról szóló fejezetet, mert nem hiszem, hogy Seranak világos lenne, hogy miért beszélek róluk. Ő nem tudja, hogy Ashmore megátkozott, és ezzel elérte, hogy megjegyezzem a nevét és talán azt sem, hogy Angie a rokonom. A háztársam helyzetében én is furcsállnám, ha egy aranyvérű holmi félvérek és sárvérűekről beszélne nekem.
- A házimanós ötlet jobban tetszik, mert azt hiszem, kevesebbet aggódnék a kiscicákért, ha olyan helyen lennének, amit csak ők tudnak megközelíteni. Nem hinném, hogy valamelyik diák bemászna egy házimanó lyukba, bár… - elvágom a mondat végét. Az iskolában van pár fura figura, akiből kinézném az effélét. - … reméljük, hogy nem talál rájuk egy kalandor szellemű diák.
Teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy Seraval a birtok végére értük. Ha nem lenne az utunkban álló kapu, talán még a faluba is lesétáltam volna, anélkül, hogy észrevettem volna.
Körbenézek a havas talajon.  Mindenütt lábnyomok. Úgy látszik a Roxfort fél diákserege a faluba ment le, csak azt nem értem, hogy minek. A halálfalóktól nem menekülhetnek, hisz a Roxmorts is hemzseg tőlük, szórakozni meg nem igazán fognak tudni, hisz mégis csak háború zajlik. Persze a falu sok más lehetőséget is rejt, de azt hiszem, most inkább kihagyom. Ennél szórakoztatóbb, érdekesebb ötletem támadt.
-   Ne haragudj, de inkább visszamennék a kastélyba. Nem vágyok a tömegre, a diákok hamiskás mosolyaira, azokra, akik be akarják bizonyítani, hogy minden rendben van és rendben is lesz. No meg kezdek fázni. – mosolyodok el, majd folytatom – De te nyugodtan menj le, ha már arra indultál. Én most szívesebben Lilith-tel tölteném a nap hátralévő idejét. Rég láttam és eléggé hiányzik, hogy játsszak vele. – egy pillanatra a macskák látványában gyönyörködöm, majd ismét megszólalok. – Persze, ha ugyanezen a véleményen vagy, velem is tarthatsz.  
Tényleg nem szeretném megakadályozni Sera-t abban, hogy lemenjen a faluba. Örülök, hogy megkérdezte, kedves volt tőle, de pillanatnyilag a népcsődületre vagyok a legkevésbé kíváncsi.
Tekintetem a macskámra szegeződik, ami még mindig, szüntelenül szédíti a selymes bundájú kandúrt.
-   Fogalmam sincs, hogy hogy fogom meghálálni, de köszönöm szépen, hogy visszahoztad nekem Lilith-et. Tudod… ő az egyetlen, akiben még sosem csalódtam. Emellett olyasvalakitől kaptam, akit nagyon szerettem.
Igen, Lilith sokat jelent számomra. Sosem gondoltam arra, hogy milyen lesz nélküle az élet, mert nem akarom tudni. Minek kínozzam magam feleslegesen? Ha egyszer eljön az a pillanat, amikor az útjaink el fognak válni, akkor majd bánkódom és aggódom, de amíg velem van, addig nincs értelme.
Nem tudom, hogy Sera hogy fog dönteni. Ha a falut választja, akkor elköszönök tőle és Lilith társaságában visszasétálok a kastélyba, de ha inkább visszamenne a Roxfortba, csak akkor fogok tőle elbúcsúzni, ha már az iskola kapuja előtt állunk. Egyet azonban biztosra tudok. Bármi is történjen, a mai napot a macskámmal fogom tölteni.

Köszönöm szépen a játékot!

[Armiella Smith]

Armiella Smith

~ Ne hívj! Ne keress! Nem kellesz! Menj el! Egyedül maradtál! Ébredj fel…~

A magány béklyói súlyos sziklákként ülnek Philippe vállain, aki zihálva tér magához félrészeg, másnapos látomásából. Valahogy most elveszítette önmagát a valóság és az alkohol mámoros napok hozományaként rátört látomások tengerében. A hideg rázza, s a karikás szemekből könny csordul ki, melyet hamar el is morzsol, majd zavarodottan körültekint, hogy látta-e azt valaki. Nem szereti ha mások a gyengeségét látják. Mindig erősnek akar mutatkozni, olyannak akivel nem lehet csak úgy szórakozni. Ezt a látszatot minden körülmények között fenn kell tartani, bármi áron. El kell nyomnia a gyenge pillanatait, a fájdalmát.

Úgy érzi, hogy most veszített. Ha pedig nem lenne elég a baja, akkor mindenezek tetejében, még a helyét sem találja az új szelek idejében. Nem tudja merre is lépjen, csak azt tudja, hogy szörnyű harag és bánat lakik odabenn.

Eltévedt. Érzi, hogy ebből a rengetegből, amelyben most bolyong, egyedül már nincs menekvés. Kell valaki aki megmutatja neki azt az ösvényt, amelyen járva hazaérhet. Nem a régi „otthon, édes otthonba”, hanem egy új helyre, egy olyan helyre ahol a saját maga építette boldogság lakik, ahol elfelejtheti a keserűséget és a múltat, a régmúlt idők örömét. Mindegy miféle otthon és kinek az oldalán, csak újra biztos pont legyen az életében, hogy ne az alkoholmámoros éjszakák és a hedonista önsors rontás bástyái mögött találja meg a biztonságot.

A meglehetősen csapzott, kialvatlan arcú, kócos hajú fiú lassan összehúzza magát és törökülésben helyezkedik el. Az arca egészen kifejezéstelen. Nehéz eldönteni, hogy csak a semmibe bámul vagy komolyan gondolkodik valamin. Csak ül a szökőkút mellett egyedül és bambán bámul. Ekkor önkéntelenül is szavak hagyják el a száját.

- Mi keresni valód ebben a világban? Mit akarsz tőlem?! –

Az utolsó szavak belekiáltja a semmibe, mintha csak a nagyvilágon kérné számon a jelenlegi állapotát. Tekintetében gyilkos fény költözik, amely lassacskán elhalványul és tompa fénnyé szelídül. Valahogy úgy is érzi, hogy az élet egy elég borsos számlát nyújtott át neki, amit nem is érti, hogy lehet ilyen hosszú ideig törleszteni.

Most minden olyan kaotikus, olyan kusza. Vajon meddig még…

[Armiella]

Armiella & Phill

Úgy volt, hogy Kareemmal találkozom a szökőkútnál órák után. Rohanok is, mert a levelében valami fontosat próbált virágnyelven a tudtomra adni. Napok óta nem is láttam, azt hittem elvitték vagy valami. Kissé kétségbe voltam esve és Lucy hiába vigasztalt, menthetetlen volt a dolog. Éreztem a mágiával átitatott zsigereimben, hogy nagy a baj. Valami elromlott menthetetlenül. És nem arról beszélek, hogy bal lábbal keltem volna fel vagy mi folyik már jó ideje a Roxfort ódon falai között. Valami mindenkire - legfőképpen rám és a kedvesemre - leselkedő veszély érzése képezett láthatatlan csomót a gyomromban. Siettem hát a szökőkúthoz, de kihalt volt a folyosó is. Szinte hallottam a visszhangzó lépteim haját, melyek szinte robajjal felérő hanggal törik meg a csendet. Furcsa, hogy ennyire nincs itt most élet. Mintha a téli szünetben lennénk és karácsonyra kiürült volna a diákoktól zsibongó épület. Pedig dehogy, csak tart még a hideg, a havazás.

Ilyenkor mindenkinek jobban esik a klubhelyiségben meleg teát szürcsölgetve lenni. Csak én sietek szótlanul úti célom felé. Amikor egy törökülésben a szökőkútnál ülő fiút látok nagyot ugrik a szívem. Megszaporázom lépteimet, de mire lefékezek közvetlenül előtte meg kell állapítanom, hogy nem az, akit én keresek. Az oldalam szúr, kénytelen vagyok combjaimra tenni a kezemet és úgy pihegni néhány percig fújtatva véve a levegőt. Meglepődve nézek fel a fiúra, amikor megszólal. Az utolsó szavait szinte arcomba kiáltja. Megütközve nézek rá, majd elfut a pulykaméreg.
- Neked meg mi a fene bajod van mégis velem?! - Dörrenek rá. Nem pusztán arcom, hajam is vérvörössé válik a haragtól, amit érzek most. Igen, dühös vagyok mert rám kiáltott. Dühös vagyok, mert Kareem még sincsen itt. Hiába jöttem. Mit jöttem? Rohantam hozzá. Én hülye.  Nem tudom hányadéves az előttem lévő fiú, de nem az én évfolyamomra jár az már biztos.

Arcokat nem szokásom elfelejteni. Kirohanni sem, legalábbis nem feltétlen ilyen módon. A Lamartin-esetet meg a talán, esetleg kategóriába sorolnám. "A talánt pedig nem jegyezzük ifjú hölgy." Mondaná a nagyapám. Felegyenesedek, most már nyugodtabban lélegzem a hideg levegőt. Annyira siettem, hogy sálat meg sapkát se vettem, csak kabátot. Azt se gomboltam be, szóval tuti meg fogok fázni. Miközben begombolkozom a fiút figyelem, ha még látom a szemébe azt a gyilkos indulatot a pálcámért nyúlok a kabátomba. Csak a biztonság kedvéért markolok rá, megnyugtat. Nem tudom mit akar, de hogy én nem ismerem az hót ziher. Biztosan összetévesztett valakivel, aki szintén szőke hajú és kék szemű - ma ez a módi nálam ugyanis. A furcsa fény kihuny lassan a tekintetében, de továbbra is a semmibe mered. Fura. Ritkán látok ilyen szélsőséges esetet. Mármint önmagamon kívül. Kedvem lenne istenesen megrázni a vállát, hogy térjen már észhez és mondja el mi van.

Mert valami vagy valaki bántotta őt, akárcsak engem. De nem vagyok olyan hangulatomban, hogy toleráljak másokat. Igen, ritka pillanataim egyike. Én se lehetek mindig az a rózsaszín szivárványlány állandóan, aki mindenkivel kedves, megértő és még az ellenségeinek se kíván rosszat. Nem, ma nem vagyok a jószívűség mintapéldánya. Kareem sehol megint és most van elegem úgy az egész mai napból. És Lamartinnal még csak nem is találkoztam még a korrepetálás miatt. Már előre tartok tőle, hogy mi lesz este vele. A történtek után kb. a szemébe se tudok nézni, pedig én aztán nem tehettem az egészről. ~Hülye szerelmi bájital! Csak egyszer tanuljam meg normálisan elkészíteni, visszafizetem Blackwoodnak a kölcsönt, az tuti!~ A haragom persze kezdett csillapodni, hiszen nem vagyok az a haragtartó fajta. Legfeljebb indulatos az utóbbi időben. ~Minticz professzort is fel kéne keresni ezzel.~ De annyi minden történt mostanság körülöttem, hogy egyszerűen még nem volt időm rá. ~És különben is, mit mondhatnék neki? Akkor mesélni kellene Lamartinról meg az egészről és tök kínos lenne. A fene egye meg!~

[Armiella Smith]

Armiella Smith

Amikor a lány, aki nem is értem, hogy nem vettem észre, dühösen rám rivall egy pillanatra meglepődök, de igyekszem nem láttatni a meglepődöttségemet. Arcomra hűvös közöny ül ki, majd lassan kendőzetlenül végig mérem őt, s elégedettséggel konstatálom, hogy tetszik amit látok. Kaján mosoly ül ki az ábrázatomra, szenvtelenül szemlélem őt, épp hogy csak nem kezdek el füttyögni, mint egy rossz dokkmunkás. Végül aztán a heves kis hölgy szemén állapodik meg a tekintetem.

- Nincs veled semmi bajom, ne aggódj. Hangosan gondolkoztam. Néha történik velem ilyen. Szóval ha már tisztáztuk, hogy nekem nincs bajom veled és neked sincs bajod velem, akkor térjünk rá arra, hogy miért nem találkoztunk mi eddig. Az iskola legnagyobb bűne, hogy téged kihagyott az én életemből. – Nem törődöm azzal, hogy tolakodó vagyok-e, olyannyira, hogy még rá is kacsintok a lányra. – Koránt sem olyan biztos, hogy bajunk lenne egymással, sőt lehet, hogy hamar egy húron pendülnénk. –

A kaján mosoly nem tűnik el az arcomról. Persze nem akarok én bunkó lenni, de ha jó beszélgető partner lehet a lány számomra vagy akár még több is annál, akkor az ilyen megnyilvánulásaimat el kell viselnie. Persze nem állítottam valótlant, hiszen tényleg felkeltette az érdeklődésemet a lány. Egy nagyon dekoratív és kellően karakán lányka így az első benyomások alapján. Pont olyan, amilyenre most vágyok.

~ Nem gondoltam volna, hogy éppen itt találkozom majd, a legnagyobb elmerengésem közepette egy ilyen csodálatos teremtéssel. Mostanában olyan felületesek a kapcsolataim, a lányok sem nagyon akarnak többet tőlem puszta testiségnél és én sem tőlük. Olyasvalakire vágyom, akit nem ijeszt meg a személyiségem, aki nem csak a férfit, a potenciális egyéjszakás partnert látja bennem, hanem valakit akiben több is van. Barátokra van szükségem, de nem lennék szomorú akkor sem, ha ő sem látna bennem többet…na mindegy hagyjuk is. ~

Nem ismerem őt, még nem láttam eddig az iskolában. Valószínűleg nem az én évfolyamomra jár. Ismét végigmérem a lányt és közben még egy kicsit közelebb is lépek hozzá, hogy ha eddig nem érezte magát zavarban, akkor majd a tetteim megoldják ezt a problémát. Lassan beletúrok a hajamba, ezzel is azt az üzenetet küldve a lány felé, hogy én a labdát feldobtam, az ő döntése, hogy azt merre üti majd le.
 

[Philipp]

Philipp
/Valamikor, amikor tilos/

Nem régen kezdődött el a tanév, de máris unom, kell valami rosszaság. Mármint rosszcsontkodás. A tanulnivalómmal már egy ideje megvagyok, valahogy most nincs annyi új anyag, de lehet, hogy csak azért gondolom így, mert tavaly belejöttem már a dolgokba. Vagy azért, mert még csak október eleje van?
Igazából nem is érdekel, csak az, hogy valamit kezdeni kéne magammal. Csak sétálgatok a falak között, nem sokára napnyugta van, én meg kint kószálok. A vacsi mondjuk még várhat, szóval az idő az enyém. Kint nincs túl meleg, bár hideg sem, így az öltözékem kimerül annyiban, hogy kék, mindenhol. Még a nyakkendőm, és a címerem is kék. Tökéletes. Nem is tudom, miért nem gondolok ebbe bele gyakrabban...
A szökőkút mellett sétálok, és már leülnék a kőre, ami körülveszi, mikor mégsem teszem, helyette gonosz, és csintalan vigyor jön a számra, aztán már veszem is elő a pálcám, hogy nagyon szép rózsaszínesre, kékre, és vidám színekre varázsoljam a szobrokat, és úgy magát az egész kutat. Ha jobban belegondolok, talán még hangulatosabb is lenne úgy a hely, és többen időznének el itt. Tiszta haszon. A szót viszont ne fecséreljük, inkább tettre fel!
Elkap az izgalom, és a pulzusom hirtelen megugrik, én pedig már lendítem is a pálcám, remélem, senki nem vesz észre, vagy senki olyan, aki árulkodna.