Bejárati csarnok

[-Ugyan, a karácsony nem az ajándékokról szól! Én majd készítek valamit a testvéremnek idén, úgy döntöttem, az nem annyira személytelen. -]

Miközben azon töröm a fejem, nem lenne-e okosabb magára hagyni a gondolataival, azon kapom magam, hogy eszem ágában sincsen elmenni. Nem tudok véleményt faragni róla, hiszen két mondatot ha váltottunk, és a világért sem ismerném be – még magamnak sem – hogy annyira felszínes lennék, hogy a külső alapján ítélek. Folyton amiatt sírt a szám, hogy összekevernek az emberek Elenával, csak mert ugyanúgy nézünk ki, nem eshetek egy ilyen ostoba csapdába. Én legalábbis nem. Szóval inkább leszek udvariatlan, mintsem naiv diáklány, már annyi szóbeszédet hallottam arról, hogy hányan szerelmesek a szóban forgó tanárba … Nem szeretném, ha rólam is pletykálnának, a nevem mindig makulátlan volt, vagy legalábbis én mindig ezzel nyugtattam magam. Most pedig azzal, hogy ez részemről is egy ártatlan, unaloműző csevely, nem fogok kislányos ábrándokba merülni, csak mert nem olyan agg, mint a legtöbb tanárunk. Megköszörülöm a torkom, mintha ettől várnám, hogy eltűnjön a varázs. Csak fél füllel tudok rá figyelni, annyira elkalandoztam, pedig ha valaki, akkor én igazán arról vagyok híres, hogy mindig mindenkire figyelek. Ha egy jelzőt lehetne rámsütni, akkor az nyilván a figyelmes lenne, erre egy ilyen szép téli napon megkergülök. Ráfoghatom arra, hogy közeledik a szünet, ilyenkor minden diák kicsit kifordul magából. Na, indokom már van, mindjárt jobban érzem magam, és nem is feszengek annyira. A talár sem tűnik már annyira kényelmetlennek, ahogyan a tekintete sem, amibe ismét határozottan bele tudok nézni. Csak pillanatnyi elmeháborodás volt, reméljük ebből ő sem vett észre semmi. Miért is vett volna?

Mint egy lemezt, úgy próbálom visszapörgetni a fejemben a szavait, szerencsére a fél fülem is el tudott csípni annyi információt, hogy a fejemben ki tudjam egészíteni kerekre a mondanivalóját. Kissé meglepetten pislogok rá, nem mondott semmi furcsát, egyszerűen az eddig hallottak alapján nem gondoltam volna, hogy az a fajta, akit zavar az a feszültség, ami általában egy tanár és egy diák beszélgetését jellemzi. Félre ne értsen bárki, ez kellemes meglepetés, aminek köszönhetően én is oldódok kicsit, így ismét önkéntelenül barátságosabb arckifejezést öltök magamra. Azért igyekszek nem túl csillogó szemekkel bámulni.
-Ugyan, a karácsony nem az ajándékokról szól! Én majd készítek valamit a testvéremnek idén, úgy döntöttem, az nem annyira személytelen. -
Tudom, engem senki sem kérdezett arról, mit veszek, de gondoltam jobb, ha tudja, ezen nem kell törnie a fejét. Talán a férfiak nagyobb problémát csinálnak ebből, meg eleve nem hiszem, hogy annyira lázba jönnének az ünneptől és a vele járó macerás dolgoktól, szóval valahol azért sajnálom. És ha öreg lenne, akkor is sajnálnám, mielőtt ebbe is kivetnivalót találnál! Miért piszkál engem mindig a belső hangom?
-Sajnálatos módon nem ismerem annyira, hogy tudjam, minek örülne, de sohasem lehet elég pulóvere az embernek ebben a hidegben. –
Felelem kissé bután, de tényleg semmi használható nem jut az eszembe. Hiába vagyok lány, ebben az ajándék dologban én is mindig tanácstalan voltam, kivéve talán, ha a testvéremről volt szó. Ő pedig bárminek örült, amit tőlem kapott, vagyis nekem mindig úgy mutatta. Hogy aztán mit kezdett vele, az nem rám tartozott, én mindenesetre minden egyes ajándékát megőriztem, kivéve, ami ehető volt.
Ezek után bevallja, hogy az ikertestvérének sem tud mit venni, amire a szemöldököm az egekbe szalad. Talán tudnom kellett volna róla, hogy neki is van egy ikertestvére? Ugyanabban a cipőben járunk, és nekem még csak fogalmam sem volt róla.
-Neke… Magának is van ikertestvére? Egypetéjű ikrek?-
A szemem hirtelen jobban kezd csillogni a vártnál, mindig is érdekelt a téma, tekintve a helyzetemet, de az már csak a természet tréfája lehet, hogy egy ilyen emberből, mint Dimitrij Vulkanov is kettő van.
Szívem szerint felajánlanám, hogy menjünk valami melegebb helyre, mert a kezeim kezdenek elgémberedni, de ez egyrészt hülyeség, mert nyilván nem akar velem hosszadalmas dialógusba kezdeni a családjáról, másrészt egy lánynak ilyet mégsem illik. Inkább erősen tűröm a természet viszontagságait, zsebeimbe süllyesztem a tenyerem, és ott mozgatom az ujjaim, hogy még csak véletlenül se lássa.

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Elmosolyodok. De ezúttal teljesen őszintén. Kalina naivsága, s kislányossága valóban aranyos, és ezt igencsak kedvelem is benne, már ha pár percnyi ismertség után beszélhetünk arról, hogy ki mit kedvel a másikban. Még, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól! Igen. Szeretném ezt hinni, sőt, mindenki szeretné ezt hinni, azonban az, hogy ki mit szeretne, nem érdekel semmit. A karácsony lényege, s szelleme mára már nagyon átalakult, s a mostani generációnak már igenis az ajándékok a fontosak, a szeretet ünnepe, meg a hasonlók pedig csak szlogenként hangzanak el. Igaz, vannak még páran, akik tudják őrizni a hagyományokat, és az értékeket, de a mai világban ez igen ritka.
   Ennek ellenére nem szólalok meg. A kevés alkalmak egyike, mikor nem mondom ki azonnal véleményem, hanem moderálom magam, s próbálok felnőttként viselkedni, ha már itt ez a szabály. Nem akarom elrontani az elképzeléseit a karácsonyról, előbb utóbb úgyis rájön a dolgokra, és ha most elmondanám, amit gondolok, ahogy látom a dolgokat, valószínűleg én lennék a rossz ember, aki csak azért jött e világra, hogy kislányok elképzeléseit rontsa meg. Jó, ő már azért annyira nem kislány, hisz csak hat évvel fiatalabb nálam. A mai világban tizenöt évig nem számít semmi sem nagy korkülönbségnek.  A tanár, s diák közt azonban semmi sem megengedett. Elvileg. Az, hogy ez mennyire foglalkoztat, pedig az én dolgom.
- Nem hiszem, hogy túl sok örömet szereznék olyan ajándékokkal, amiket saját kezűleg csinálok. – azt azért nem mondhattam, hogy annyira nem vagyok kreatív, hogy mindenkinek valami jót találjak ki. Ráadásul én meg a kézművesség sosem voltunk olyan jóban. Bármilyen meglepő is.
- Hidegben? – az ajtó felé bökök ujjammal, s szemöldököm felhúzom, miközben ajkaim vigyorra húzódnak, csak, hogy ne vegyen túl komolyan. – Ez neked hideg? – kérdezem, s közben teljesen elkerüli figyelmem, hogy letegezem. – Oh, nem jártál még ott, ahonnan én jöttem. Ha tudnád, milyen hideg van a Durmstrangban, ahol télen napi két órát süt a nap. És ez is csak jó időjárás esetén. – nem panaszkodni akarok, szó sincs róla, hiszen nincs okom panaszra. Élveztem a Durmstrangban töltött éveket, és bármikor visszamennék. Az ott töltött idő alatt hozzászoktam az időjáráshoz, és a hideghez is. A végén már észre sem vettem, hogyan változik az időjárás, meg sem kottyant egy kis hó, vagy jég. Acélosra edzették testem, ezt az egyet biztosra elmondhatom a varázslóképzőről.
- Egyébként a pulóver nem is olyan rossz ötlet. – közlöm, miközben kezeim zsebeimbe süllyesztem, puszta megszokásból.
   Majdnem letegez, amin csak mosolyogni tudok. Igazándiból nem zavarna, ha megtenné, legalább a későbbiekben nem kéne megkérnem rá. A tanár úr, vagy a professzor megszólítást amúgy is rühellem, és unalmasnak találom.
- Igen, bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem veszek neki semmit. Ő nem szereti a karácsonyt, így neki ez nem… ünnep. – magyarázom, kissé kínosan kerülve a sztori lényegét, de ez Jonathan dolga, nem mondhatom el mindenkinek. - És igen, egypetéjű ikrek vagyunk, de nem ismerjük egymást olyan jól, mint maguk. – legalábbis gondolom - Mi nem együtt nőttünk fel, de ez a sztori nagyon hosszú, és nagyon kacifántos.  Nem hiszem, hogy szívesen hallgatná az unalmas történeteimet, és egyébként is, gondolom magának is dolga van valahol, én pedig csak feltartom. – a fenéket gondolom így. Még, hogy valakit untassak! Ez röhejes! Azonban mégsem mondhatom azt, hogy márpedig én most mindent elmesélek neked, holott lehet, hogy siet valahova, vagy valami. Az rendben van, hogy beszélgetünk, és egészen elengedtem magam, de az udvariasságot azért tartani kell, hiszen nem vagyunk (még) baráti viszonyban. Ami azért őszintén szólva nem rajtam múlik.

[- Azt hiszem nem is bírnám azt a hideget, ezt elviselnem is nehezen megy… Ha tehetném, valami napsütötte részén élnék a Földnek. Gondolom butaságnak hangzik … -]

És mosolyog! Nem velem nevet, rajtam mosolyog! Ugyan nem tudom, mi vicceset mondtam, de hirtelen kislányos pír ül ki az arcomra, és immáron teljesen lehetetlenné válik, hogy leplezzem a zavaromat. Bizonyára nagy butaságokat hordok itt össze, és azon szórakozik ilyen jól. Legközelebb kétszer meggondolom, mit mondok ki, és mi az, amit megtartok magamnak, különben a végén az egész tanári kar megtudja, mennyire nevetséges vagyok!
Ugyan nem tűnik egyáltalán pletykásnak vagy rosszindulatúnak, de a felnőttek mindig anekdotáznak, és ha egyszer szóba kerül majd a nevem valamelyik tanári gyűlésen, mindenki nevetésben fog kitörni… Nem! Mostantól csakis okos dolgokat fogok mondani, semmi olyat, amin ilyen jót lehetne mosolyogni. Figyelem az arca minden rezdülését minden kiejtett szó után, ezzel biztosítékot keresve magamnak arról, hogy nem hozom magam kínos helyzetbe… ismét. De nem igen nyílik lehetőségem visszapörgetni az agyamban az eseményeket, hogy megleljem, hol hibáztam, a beszélgetés egészen folyékonyan halad a maga kis medrében, ami valamivel több jó érzéssel tölt el, mint az iménti esemény. Talán én látok túl sok mindent a dolgokba, de folyton csak a saját önbizalmam kárára olvasok a jelekből. Nem szabadna nekem emberek közelébe mennem, az a legbiztosabb!
Nyilván azt is csak én képzelem a dologba, hogy furcsán néz rám, egyértelműen ugyanúgy viselkedik, ahogyan két perccel ezelőtt, nem kellene túlkombinálnom! Remélhetőleg már nem vagyok paprika vörös, annyira nem szeretek griffendéles lenni, elég, ha a sálam ebben  a színben pompázik. De legalább válaszol a butácska ötletemre.
Az ötletem! Nyilván ezt találta mulatságosnak… Ismét elszégyellem kicsit magam, aztán végül próbálom elkapni a társalgás fonalát.
- Azt hiszem nem is bírnám azt a hideget, ezt elviselnem is nehezen megy… Ha tehetném, valami napsütötte részén élnék a Földnek. Gondolom butaságnak hangzik … -
Lesütöm a tekintetem, mint valami kölyökkutya, aki rosszat tett. Nem tehetek róla, nem tudom, mit illik és mit nem illik mondani egy tanárnak, sohasem beszélgettem még egyikkel sem tanórán kívül. Az viszont feltűnt, hogy valahová messzire elhajította a magázódást, amit én nem merek megkockáztatni, de azért roppant jól esik! Nem hiszem, hogy megérdemelném ezt a „kiváltságot”, ha szabad így fogalmaznom, de kevésbé érzem magam rosszul tőle.
-Tényleg? Én egyszer egy borzalmasat kaptam a nevelőanyámtól… Egy hatalmas hóember volt az elején!-
Végig fut a hideg a hátamon, ami inkább Eleonornak szól, mint az említett ruhadarabnak, de azért a másik sem volt semmi. A hóembernek nem répa volt az orra helyén, hanem valami felismerhetetlen növény, bizonyára bosszantani akart vele. Ettől függetlenül nem volt még szívem eltüzelni…
-Nem, igazából semmi dolgom nincsen… És nagyon érdekelne a történet, tudja nem az a fajta vagyok, aki utálja, hogy van egy ikertestvére, éppen ellenkezőleg. Viszont tökéletesen megértem, ha nem szeretné pont nekem elmesélni az egész sztorit, elvégre én csak egy… diák vagyok, vagy mi a szösz. –
Igyekszem még csak véletlenül sem letegezni ismét, így is túlmehettem minden határon. Még hogy érdeklődök a magánélete felől ! Jó, hogy nem azt kérdezem meg, hogy van-e barátnője, meg hány centi. Mármint a barátnője!
Azt hiszem ismét egészen vörös árnyalatban pompázhat a fejem, de legalább nem ütnek el nagyon az ujjaimtól, amik nem egészen bírják ezt az időjárást. Sokat segítene, ha valami jelét adná annak, hogy egyáltalán nem zavarom, vagy untatom, de tudom, hogy túl sokat kérek. Már azért is hálás vagyok, hogy ennyi időt kibírt mellettem, lassan kezd egy új rekordot felállítani.

~Gerry~

Fellélegezhettem, mivel az első akadályt könnyedén megugrottam, ezek szerint jó ideje nem láthatta Vikit. Én bezzeg látom nap mint nap, és egyre értetlenebbül állok az előtt, hogyan volt képes ő is átállni Griffendélesként a Sötét Nagyúr oldalára.
Kipréseltem magamból egy kimért vigyort, mintha nehezemre esne. Nem tudom, így szokta-e, csak improvizáltam.
Egy darabig hallgatott, így én is hallgattam, türelmetlenül, ami meg is felelhetett az adott körülménynek, mert nem akart beszélni. Viki pedig nem egy viháncoló kislány, aki szertelenül dobálja a tagjait még egyhelyben állás közben is, úgyhogy nem volt olyan nagyon nehéz dolgom. Szerintem kicsit olyan, mint aki karót nyelt, amikor fontoskodik, szóval próbáltam én is úgy viselkedni, és nagyot sóhajtottam a szavakra, amik elhagyták a száját.
-Tisztában vagyok az eljárással. Nem is érdekelne, ha Piton Professzor nem küldött volna ide. Azt mondta, nem ér rá most fogadni senkit, tudjam meg, miért jöttél.-
Hazudtam, mint a vízfolyás, mint aki könyvből olvassa, és nem is indultam sehová a folyosón, csak álltam ott. Nem tudtam, hogy elmondták neki az üzenetet, vagy levelet kapott, vagy mi módon hozott információkat.
Mivel azonban Gerry még nem túl régóta ment el az iskolából, így gondoltam, nem bíznának a tudomására fontos üzenetet, valószínűleg egy levél van nála.
A mozdulata megerősítette a gyanúmat, ahogy felemelte a kezét a mellkasára. Oda is kúszott a pillantásom, azután felé nyújtottam a kezemet könnydnek szánt mozdulattal, de valójában már alig vártam, hogy nálam legyen az a levél.
-Nyugodtan add ide, majd átadom neki én.-
Próbáltam olyannyira nemtörődömnek tűnni, hogy elhiggye, nem érdekel, mi van benne, tényleg csak megbíztak ezzel. És hogy ez mennyire vált be? Arról akkor még fogalmam sem volt, szóval szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog mondani erre.

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Ismét elmosolyodok, az ember már azt hihetné, direkt csinálom, vagy, hogy bármiféle célom is van ezzel, holott ezúttal ilyesmiről szó sincs. Arcizmaim önkétlen rángását csupán e lány szavai idézik elő. Ártatlansága, naivsága, és az, hogy oly könnyen zavarba jön, egészen lenyűgöz. Mármint szerintem ez tök imádnivaló. Tény egyébként, hogy mindig is a visszafogottabb nőket kedveltem, akik nem hivalkodnak szépségükkel, s nem sétálnak pökhendien a folyosókon. Akik nem néznek rám lenézően, pusztán mert férfi vagyok.
- Dehogyis hangzik butaságnak. Mégis miért hiszed azt, hogy bármi, amit mondasz, butaságnak hangzik? Ennyi erővel nem kéne órát tartanom, hisz a többség butaságnak tartja a kviddicset. Bízz magadban. Abból biztos nem lesz gond. – apró mosolyt bűvölök előbbi vigyromból, és biztatón nézek arcára. Szemébe. Egy kicsit.
   Merlinre, mi bajom van?! Úgy kezdek beszélni, mint Jonahtan! Mentőt, vagy valamit. Puhulok. Szabályosan. Nem rám vall, hogy diáklányokkal cseverészek a folyosón, az meg pláne nem, hogy még bátorítom őket, sőt, lelki tanácsokat is osztogatok. Kalina viszont ártatlanságával az ikertestvéremre emlékeztet, s ezzel roppant kedvező mennyiségű rokonszenvet vált ki. Előnyére.
- Na, ez jó! A hóember tetszik, bár, lehet, hogy nem lenne elég hatásos. Van viszont valami, amitől nagyon könnyen zavarba hozhatom Viktort… - a mondat végét függőben hagyom, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Nem fogok megosztani esetleges rajongókkal ilyen értékes információkat. Krum kinyírna. Na jó, azért nem végezne imádott unokatestvérével. Talán csak pár belsőszervem bánná, mi az nekem?
- Remek. – csillannak szemeim, s bajuszom alatt bájos mosolyra húzódik ajkam. Na vajon ki érte el ismét, amit akart? Hát én! – Akkor esetleg lenne kedve bekapni velem valamit? – húzom ki magam kicsit, s önkéntelen is elmosolyodok a mondat kétértelműségén. Ez talán nem a legjobb megfogalmazás volt, be kell vallani, de élvezem a helyzetet, főleg ha még bele is pirul a lány. – Természetesen csak egy kis rántottára, meg kávéra gondoltam. Reggel óta nem ettem semmit, és kezdem is érezni, azt hiszem. – az udvariasság csak úgy sugárzik belőlem, ahogyan a félig meddig tettetett jómodor is jelen van. Aki ismer, az tisztában van vele, hogy többnyire akkor vagyok ilyen mézes-mázos, ha akarok valamit. Nos, már igazából megkaptam, így nem sok szükségességét látom a dolognak, de mit szólnának hozzá, ha tudnák is, hogy élvezem? Vagy, hogy nem szándékosan jön, s csak magam is utólag eszmélek rá?
   Mindegy. Erre nem gondolhatok, ahogyan arra sem, hogy élvezem Kalina társaságát, még ha kicsit szótlan, és félénk is. Még ha többnyire nekem kell jártatnom a szám.
   Kezeim izgatottan mocorogtatom meg a zsebek belsejében, s várakozó tekintetem megállapodik a lányon, nem foglalkozva a kuncogó hugrabugosokkal, akik épp most lépnek ki a nagyteremből, vagy azzal a két fiúval, akik nyálcsorgatva nézik Lina hátsóját a sarokból. Csak rá nézek. Hiszen most az ő döntésén áll vagy bukik minden. Most ő a fontos.

[- Ha az olyan könnyű lenne … Amit maga mond, azt mindenki csillogó szemekkel hallgatja, ellenben amit én … Hét év alatt kellett volna valamiféle tekintélyt kicsikarnom magamnak, ami eddig nem ment, szerintem most sem fog.]

Folyamatosan mosolyog, én pedig képtelen vagyok eldönteni, ennek örülnöm kellene avagy éppen az ellenkezője. Ha rajtam nevet, az eléggé kínos, viszont ha velem, akkor sikerült megmosolyogtatnom egy tanárt, akiről az a hír járja, hogy többnyire goromba szokott lenni. Persze én sohasem dőltem be a híreszteléseknek, általában teljesen alaptalanok, gondolom rólam is kering pár, de annyira sem érdekel, hogy megcáfoljam őket. Elena sokkal érzékenyebb a pletykákra, hazugságokra, azt hiszem én valamivel hidegebb fejjel tudom kezelni az ilyen szituációkat. Hát persze, mert ő hevesebb vérmérsékletű, mint én, szélsőségesebb, izgalmasabb jellem. Igen, sokan már ezt is a fejemhez vágták, de próbáltam mosolyogva lenyelni a bóknak sem nevezhető igazságokat: mert ez sajnos így van. De Dimitrij úgy érzem, nem Elenát látja bennem, vagy szeretné látni, mint annyian, és ez valahol kicsit felüdít. Nem mintha lenne esélyem olyan sokat beszélgetni vele, de meg kell becsülni az ilyen apró ajándékokat is, nem? Anya mindig ezt mondta …
Határozottan rám néz, nem a távolba, nem csak úgy előre, egyenesen a szemembe. Hát, ha ezzel segíteni akar, rossz úton halad, még inkább zavarba jövök tőle, mint amennyire illendő lenne!
- Ha az olyan könnyű lenne … Amit maga mond, azt mindenki csillogó szemekkel hallgatja, ellenben amit én … Hét év alatt kellett volna valamiféle tekintélyt kicsikarnom magamnak, ami eddig nem ment, szerintem most sem fog.
Felelem bátortalanul, de legalább feleltem, nem igaz? A társalgást fent akarom tartani, jót tesz nekem, hogy nem vagyok teljesen egyedül, olyankor még ennél nagyobb butaságok is az eszembe szoktak jutni, szóval határozottan jó hatással van rám. Nem feltétlenül kell ezt tudnia, még buta, rajongó kislánynak nézne, pedig ha egy vadidegen lenne, akivel most találkoztam először, akkor is ugyanígy viselkednék, ebben teljesen biztos vagyok.
-Igen? És mi az? Mármint ha szabad tudnom!
Nem, Lina, persze, hogy nem szabad tudnod, különben már elsőre elmondta volna! Nem szabadna ennyire tolakodónak lennem, a végén fogja magát, és faképnél hagy, az már megint nem tenne jót a folyamatosan apadó önbecsülésemnek. Kissé el is szégyellem magam, amiért ennyire kíváncsiskodó lettem, amihez nincs közöm, abba nem szabad beleütni a dolgom, és kész. Erre szerintem akár Lena is áment mondana …
A nagy szégyenkezés után körülbelül 20 másodperccel villámcsapásként ér a kérdés. Eddig a földet bámultam, teljesen kifejezéstelen arccal, most felkapom a fejem, és az egekbe szaladt szemöldökkel pislogok rá, azt hiszem pipacs vörös lehet a fejem. Rossz az, aki rosszra gondol, Kalina Pierce, ha valamikor, hát most kellene elszégyellned magad, nyilván ő is ezért vigyorog annyira. Na, mondhatom szép, egy beszélgetésen belül ennyiszer nem hoztam még magam kellemetlen szituációba, na de azért be kell vallani, ez a bekapni valamit …
-Mih? Hogy … öh… aha… bekapni… Igen, a rántotta tökéletes lesz.
Utolsó mentsváramként a hajamhoz kapok, kell valamiféle pótcselekvés, amivel el tudom terelni a gondolataim, nem? Ugyan elég hosszú, hogy elbújhassak mögötte, de az lenne a hab a tortán, mi több, már a cseresznye! Bekapni valamit… Mekkora mázli, hogy nincs itt Elena, most bizonyára röhögne rajtam. Vagy olyan választ adna neki, amitől még Dimitrij jönne zavarba. De nem, én sajnos nem vagyok ilyen ügyes, csak a saját magam égetésében, de azért már valamilyen díjat is kaphatnék.
- Induljunk, rendben?
Kétségbeesetten nézek rá, remélem ki tudja olvasni a tekintetemből, hogy nagyon menni akarok. Egyre inkább feszélyez a nézőközönség, nem elég nekem az, hogy így tud mosolyogni, még bámulnak is? Na nem, tényleg jól jönne az a kávé, meg mondjuk valami rum bele, hátha attól felbátorodnék? Na még csak az kéne, felbátorodni….

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Nem válaszolok, csupán rejtelmesen elhúzom a szám, és magabiztosan mosolygok továbbra is. Természetesen nem fogok neki titkokat kifecsegni Viktorról, de jó érzés volt kicsit kérkedni a tudásommal. És ezt szerintem ő is nagyon jól tudja.

- Rendben. – mosolygok rá kedvesen, erővel visszatartva hangos nevetésem. Nem szeretném kinevetni, szegény így is elég vörös, inkább biccentek, jelezve, hogy menjen előre, s közben követem a nagyterem diákzsivajtól csengő kolosszusába. Odabent, a hosszú asztalok közé érve mellé lépek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve bal kezemmel megragadom jobb kezét, s így sétálunk, a későn reggeliző diákok kíváncsi, mustráló tekintetével kísérve.
- Tekintélyt szerettél volna? – fejem kicsit oldalra hajtom, s így suttogok neki, szemeim közben végig a termet pásztázzák. Minden egyes összesúgás csak táplálja lelkem boldog kis tüzét, minden egyes irigy pillantással nő a lány hírneve, tekintélye. Ha eddig úgy érezte, senki sem szerette, most majd mindenki fogja. Nem szánalomból segítek neki, ha egyáltalán ezt lehet segítségnek nevezni, hanem mert egyszerűen jól esik. Kicsit tényleg megsajnáltam, hisz olyan ártatlannak és gyámoltalannak tűnik, és csak szeretném, hogy mások is megismerjék. Mert megérdemli. Láttam, hogy az ikertestvérével mennyire különböznek, ismerem is az érzést. – Most megkapod. Csak nyugi. – súgom oda, csak a biztonság kedvéért, nehogy azt higgye, hogy már vinném is a gombabokorba, meg ilyenek. Az általánosításokkal szemben jelenleg nem a szexre gondolok, sőt, egyáltalán nem az jár a fejemben. Vagyis eddig nem járt… Nem akarok semmi rosszat tőle.
   A terem végébe érve, a Griffendél asztalának legvégénél elengedem kezét, és z asztal túloldalára sétálva leülök, pontosan vele szemben. Kezeim az asztalra fektetem, és türelmesen dobolok ujjaimmal az asztallapon. Közben tekintetem elkalandozik, most már nem a reakciókat lesem, csak úgy egyszerűen jól esik szétnézni, noha a Mardekár asztalától jövő halk sziszegés, mely nyilván a tényen, hogy a Griffendél asztalánál foglaltam helyet, való méltatlankodást kíván kifejezni, nem kerüli el figyelmem, de ez csak elégedettségem szolgálja. Örülök, hogy nem maradtunk észrevétlenek, a célom ez volt, még ha improvizáltam is.
   Furcsa, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet teszek. Hogy örömemet lelem majd abban, ha egy lány jobban érzi magát, egy roppant egyszerű gesztustól. Használtam már ki nőket, játszottam már nőkkel, bántottam már nőket. Cseppet sem vagyok jó, vagy megfelelő férfi a női nem számára, legalábbis ha az ő szemszögükből nézzük, de néha megpróbálhatok kicsit jó lenni, nem?
- Mesélj az ikertestvéredről. – nézek rá kíváncsian, ezúttal csak egy kis apró mosoly bujkál szám szegletében, nem viszem túlzásba. – Úgy értem a kettőtök kapcsolatáról. – kérem, s közben egy elégedett ajakhúzással nyugtázom az asztalon megjelenő reggelit. Először a kávéért nyúlok, s pár korty után le is teszem. – Persze, ha nem szeretsz róla beszélni, értem… - próbálok roppant megértő arcot vágni, hogy mekkora sikerrel, majd eldől. Természetesen kíváncsi vagyok rá, és az érzéseire, ha már a sajátjaim titkolom, ám ha úgy teszek, mintha mindegy lenne, nem tűnik úgy neki, hogy roppant érdeklődő vagyok, és még azt is hiheti, hogy választási lehetősége is van. Nem értem a női elmét, ám tudom, hogy lehet apró eredményeket elérni a nőknél.

[-De nem ilyen áron…]

Továbbra sem teljesen sikerült eloszlatnom a hirtelen támadt zavarom felhőit, még mindig érzem, hogy zsibbad az agyam, az arcom színe pedig nem segít leplezni a kínos érzést. Nemigen vagyok hozzászokva a nekem címzett megjegyzéseknek, főleg nem az ilyen jellegűeknek. Az eddig romantikus címkével ellátott kapcsolataim zömében  - már ha ilyen kis szám esetében lehet bárminek is zöme – a fiúk úgy bántak velem, mint egy hímes tojással. Nem leptek meg semmivel, még ha tiszteletben is tartottam, hogy tiszteletben tartottak. Minden ilyen nemű tapasztalatlanságom ellenére persze fülig pirultam, ám a meglepettségnek koránt sem volt teljesen negatív töltete. Na, ez szintén meglep. Persze erre igen egyszerű lehet a magyarázat, hiszen melyik nő ne  örülne csak egy kicsit is, ha egy ilyen férfi tenne félreérthető megjegyzést neki? Én sem vagyok fából, nem hazudok, legalább magamnak nem. Igen, legyezte egy kicsit a hiúságom, hogy úgymond nő számba vesz, és nem úgy kezel, mint a korabeli férfiak többsége. Mondjuk egy kevésbé szimpatikus fiatalembert már lehet, hogy képen töröltem volna egy ilyen indítványozásért, de most ugye… róla van szó.
Beleegyezik a sürgetett indulásba, egy percig még azt is hiszem, most már nem érhet meglepetés, mire… mefogja a kezem. Persze ebben nem lenne az ég világon semmi, az emberek kezet fognak egymással, hogy üdvözöljék a másikat, és így tovább, de ez teljesen más. A párok szoktak kézen fogva sétálni, egyrészt már csak az érzés milyensége miatt is, másrészt, hogy megmutassák a világnak, ők bizony összetartoznak. Kikerekedett szemekkel nézek rá, próbálva kiolvasni a szeméből a választ, de nem az a fajta, aki rákényszerít a találgatásokra, kerek-perec kimondja, mi a célja ezzel az egésszel.
A hirtelen áradó jóérzés helyét átveszi a fájdalmas felismerés: úgy érzi, segítenie kell rajtam. Már megint ugyanaz a történet, csak azt látja bennem, amit a többiek is, és ezért ki is hibáztatná? Ha egy percre el is hittem, hogy ő másként néz rám, mint a többi ember, ezt gyorsan verhetem is ki a fejemből.
-De nem ilyen áron…
Dünnyögöm, szinte csak magamnak, a keze, amit az előbb még olyan puhának éreztem, szinte perzseli a tenyeremet. Még ha jó szándék is vezérli, és hálásnak is kellene lennem, amiért pártfogásába vette szerencsétlen személyemet, legbelül tudom, nem látja azt, amit láttatni szerettem volna velem.
Helyet foglalunk az asztalnál, az ujjaim levegőhöz jutnak, talán egy kicsit én magam is könnyebben lélegzem. Még mindig ott motoszkál a fejemben, hogy majdnem bedőltem saját magamnak, és többet láttam a helyzetbe, mint amennyi valójában van benne. Na, majd pont egy Kalina Piercet nézett ki magának egy ilyen pasi…
Elmosolyodom, magamnak címzett cinizmussal, önváddal teli tekintettel meredek a tenyeremre, és szánom magam, amiért ennyire beleéltem magam a szituációba.
Szán engem. Megsajnált.
Megrázom magam, hiszen nem érdemli meg a közönyt, a személye ugyanolyan izgalmas marad számomra, még ha önön ürességemre az előbbi mozdulatával rá is döbbentett.
-Elena és én… 
Mélyet szippantok az elhasznált levegőből, miközben az agyam eszeveszetten jár, és őrlődöm. Megint Elena… Miért várom azt, hogy különálló személyként kezeljenek, ha még a saját értékeimmel sem vagyok tisztában? Teljesen jogos, hogy összehasonlítanak minket, ő meg aztán pláne tudja, milyen érzés is ez. Valahogy a kézfogás óta minden érzés felerősödött bennem, és mindenben a rosszat látom.
-Tudod mi nagyon különbözünk, és nem csak azért, mert ő mardekáros, én meg griffendéles… Ő annyira… tökéletes.
Fáradt mosoly jelenik meg az arcomon: hányszor éltem már át ezt az egészet, hányszor válaszoltam már ugyanarra a kérdésre, és hányszor láttam már az emberek szemében a szánalmat, amit irántam éreznek. Amiért megragadtam a testvérem árnyékába. És mindannyian megpróbálnak segíteni rajtam.
Szaggatottan kapkodok a levegőért, a mellkasom fel-le jár, talán eltúlzom az egészet, de ezt nem csak a mostani helyzet hozta ki belőlem, ennek messzebbre menő lélektana van.
-Megbocsát egy percre? Nincs idebent levegő…
Felpattanok az asztaltól, és célba veszem a kijáratot.

Miss Pierce

•   •   •

"Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem."

   Elmosolyodok, s a kupát az asztalra teszem, ám nem engedem el. Ujjaim közt görgetem, a kemény bőr végigsimít a mintázaton, mesterek munkáját élteti tapintásom, minden kis göröngyön, mélyedésen végigfutva. Tekintetem azonban a lányon játszik. Illetve rajta is. Nem tartom rajta túl sokáig pillantásom, nem akarom bámulni, háta mögött pár hugrabugos és hollóhátas srác összeveszett valamin, a lányok nyugtatják őket. A maradék, akiket nem foglalkoztat az eset, vagy nyugodtan esznek, s halk beszélgetésbe bocsátkozva burkolják el magukat, vagy bőszen mutogatnak felénk, had tudja meg az egész Nagyterem a hírt: Kalina Pierce kézenfogva érkezett Vulkanov professzorral. Ch… mindig is gyűlöltem ezt a professzorosdit. Semmi jogom ezt a megnevezést használni, ezt persze mondhatom… itt úgy ragadnak a titulusok, mint nyertes meccs után az olcsó nők.
   Szemeim kissé összeszűkülnek, és inkább elfordítom tekintetem. Úgy néz ki, sikerrel jártam. Legalábbis… elértem, amit akartam, hogy felfigyeljenek ránk. Rá. Ez lett volna a lényeg. Olyan gyámoltalannak tűnt, és ez mindenképpen csak segített rajta, a hírnevén, a tekintélyén. Nem minden lányt láthatnak velem. Akkor hát miért nem mosolyog?
   Mikor válaszol, ismételten csak mosolyogni tudok. Ujjaim otthagyják a pohár hűvös magányát, s ellenőrzőleg visszafele végigsimítanak borostámon, közben elgondolkodó képet vágok. Nem válaszolok. Csend ül be közénk, kissé kínos is, de nem tudom, mit mondjak. Amit legszívesebben mondanék, az tolakodó lehet, túl nyílt, tekintve rövid kapcsolatunk, s annak mélységeit. Jól van,hogy megfogtam a kezét, de ez nem jelent mindent.
   Természetesen értem, mire gondol. Vagyis inkább megpróbálom, mert én még sosem voltam ilyen helyzetben, Jonathannal. Vitalijjal meg pláne, ő mindig mindenben alulmaradt, így sosem kellett rosszul éreznem magam tökéletlenségeim miatt. Mi is mások, egymás szöges ellentétei vagyunk Jonathannal, de ő nem arra ébresztett rá, hogy mennyire nem vagyok tökéletes, míg ő az, hiszen ez nem így van. Minél több időt töltöttem vele, ráébredtem, hogy milyen is vagyok. Nem a tökéletességet, hanem önmagam kaptam meg tőle, és azokat a dolgokat, melyek hiányoznak belőlem. Tulajdonságokra leltem, melyeket birtokolni akarok.
   Amíg tartott ez a csend, lesütött szemmel tanulmányoztam a reggelit. Nem nyúltam hozzá, inkább csak elfilozofálgattam a rántotta szépségein, a pirítós morzsáinak alakján, s a főtt tojás héjának szabályszerűségén. Jóformán minden lényegtelen, senkit nem érdeklő dolog jutott csak eszembe, s mire megtaláltam a megfelelő szavakat, már késő volt.
   Nem szóltam utána, pedig lehet, hogy az lett volna a legjobb. Nem kérdeztem rá, mi a baja. Nem álltam fel, meg sem mozdultam, ahogyan elszaladt. Még utána sem néztem. Az érzés, mely körüllengte viszont, ott maradt. Éreztem, hogy valamit én rontottam el, rájönni mégsem tudtam. Én nem az ikertestvérem vagyok, nem értek az emberi lélek értékeihez, s problémáihoz. Nem látok bele másokba, csupán az elméjükbe, de az más.
   Arcomon az érzelmek rejtve maradnak. Talán még el is mosolyodok kissé, miközben megfogok egy pirítóst. Felnézek, és látom, hogy egy fekete hajú lány pont engem néz. A szemeibe mélyesztem tekintetem, és gúnyos vigyor húzza szét az apró, olyannyira tagadott gyűrődéseket arcomon. Beleharapok sovány reggelimbe, ezzel pedig fejem is elfordítom.
- Ha tudnád, milyen tökéletes is vagy. – ejtem ki a szavakat, még Kalinának címezve. Nem érdekel, hogy senki sem hallja. Saját hülyeségemen mosolyogva az asztalra könyöklök, és elpusztítom a pirítóst.

Köszönöm a játékot!

A helyszín immár szabadon befoglalható!

felőlünk.

[Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a békeidőben!]

Büszkeséget érez. Könnyek akarnak kicsordulni szarkalábas szemeiből, annyira dagad a melle. Győztek. Nem is akarja elhinni. Élete minden létező erejével és mágiájával harcolt, és harcolt volna a halálig is akár, de olyan hihetetlennek tűnt, hogy a gonoszt legyőzhetik. Voldemort hatalmas volt, rettegett tőle, és attól, hogy mit hozhat a világra, és a jövő generációjára. És nézzünk csak magunk mögé, ez a generáció, ezek a gyerekek váltak igazi hősökké a harcban, ők mentették meg az egész varázsvilágot a sötét Gonosztól, sőt talán még a muglik világát is. Potter, Granger, Logbottom, Lewis, Wolf... - peregnek előtte az arcok és nevek, akik az iskolát és ezzel minden mágust védve harcoltak.
Előtte áll a diáksereg, katonák, harcosok, hősök. Úgy érzi, mintha saját gyermekeire nézne. Szíve megtelik mérhetetlen büszkeséggel és végeláthatatlan fájdalommal. A gonoszság sok olyan életet vett el, amelynek még kivirágoznia sem volt ideje.
Mindenki őt nézi, s várja, hogy megszólaljon. Mindig is tudta, mit kell mondani, mindig is jól bánt a szavakkal, az emberekkel, a gyerekekkel, de most úgy érzi elfogytak a szavak. Egyértelművé vált: a háború véget ért, mégsem látni boldog arcokat. Második otthonuk romokban, szeretteik holtan.
Megköszörüli torkát, s a maradék sustorgás is abbamarad. Kócos, itt-ott vércseppes kibontott hajához akar nyúlni, de nem teszi, csak kihúzott háttal áll, s azon gondolkozik, hogyan kezdje.
Holt csend uralkodik, várják a csodát, várják azt, hogy kimondja: vége a borzalomnak.
Széles, keserű, de mégis boldog mosoly terül szét az arcán.
-  Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a békeidőben! - lelkét keserűség tölti el. Végignéz a diákságon, majd lehervad arcáról az apró mosoly is. - Sokan nem adják meg azt a tiszteletet a gyermekeknek, amit megérdemelnek. De Önöket már becsmérlés gyermekeknek nevezni. Büszkeséggel tölt el, ahogy végignézek magukon, s látom azt a szilárdságot, amit jellemük sugároz. Sikerült. Nem kell aggódniuk tovább, a háború véget ért.
Az ő szívéről is leesik valami, amikor ezt kimondja.
- Voldemort elbukott. Nem kell többé félniük szomszédjaiktól, rokonaiktól, idegenektől, a borzalom véget ért. Lélegezzenek fel, sóhajtsanak mélyet az új levegőből. Ebből az új levegőből, amely mindennél tisztább. Az igazságtól tiszta, a győzelemtől telített. S bár a győzelem édes, ne feledkezzenek meg azokról sem, akik életüket adták a szabadabb jövőért, akik életüket adták Önökért. Gyászolják meg őket, vigyenek virágokat sírjukra, s emlékezzenek rájuk mosollyal az arcukon. Emlékezzenek vissza a korábbi időkre, eltelt hosszú évekre, a szép emlékre, és a boldogságra, így ők is boldogan nyugszanak majd.
Belesajdul szíve, ha a sok kollégára, ártatlan gyerekre, igazszívű mágusra gondol.
- "Szomorúfűz, miért csüng le az ágad?
Örökös tán a te gyászod?
Azért sírsz, mert ő elhagyott,
Mert veled nem maradhatott?
Ágadon hogy hintázhatna,
Vágyol-e megint arra a boldog napra?
Hitted, hogy örökké kacag
Ágad árnyékos sátra alatt.
Szomorúfűz, kár búsulnod,
Mert valami enyhíti a gondot.
Nem zúzta szét őt a halál vasökle,
mert megmarad a szívedben örökre."[/b][/color]
És itt a lényeg. Búcsúzzunk el testi valójuktól, s őrizzük meg emlékeinket, illatukat, nevetésüket, pillantásukat.
Lehunyja szemeit pár másodpercre. Megfáradt szemhéjai mögött végtelen bús világ honol. Feketeség, mély sötétség és bánat birodalma.
Felnéz.
- Drága otthonunk, a Roxfort dicsőségesen áll, megrogyva, bár törve nem. Iskolánk bezárja kapuit, hogy szeptemberben egy új kezdet reményével, csodákkal és mágiával töltött kastély várja tanulónkat, hogy ismét otthonunkká váljon, olyanná, amelyben már nem fér meg  gyanakvás és rettegés.