Oroszlánbarlang

Errol Dreenman pennájából

Két taps, és Bátor Boldizsár portréja eltűnik. Egy csettintés és a fal helyén egy meleget ontó, ember nagyságú kandalló jelenik meg. Aki elég bátor, az átsétál rajta mindenféle sérülés nélkül. A tétovázók pedig felkészülhetnek rá, hogy habár semmi bajuk nem lesz, de ruhájuk eltűnik az állángokban, és meztelenül kénytelenek folytatni az útjukat. Így jutunk el Griffendél Godrik szobájába. A falon kardjának gyermeteg másolatai, amivel nyugodtan vívhat akárki, mivel sérülést nem okoz. A plafonra festett főnix folyamatosan dalol, ami a legidegesebb embert is hamar megnyugtatja. Az egyik falon darts tábla lóg, ami egy emberfejjé változik, ha erősen gondolunk az illetőre. Menő Malvin portréja Mardekáros vicceket mesél, a Godrikot ábrázoló festménynek, ha mondunk egy dátumot, ő szívesen elmondja mi fontos történt akkor az iskolában. A kényelmes fotelek természetesen itt sem hiányozhatnak.
Nem csak griffendéleseknek! (Bár melyik Hugrabugosnak sikerülne ruháival együtt átkelni?)

~Ginny és Neville~


Még pár hónapja mutatta meg nekem ezt a helyet az a Hollóhátas lány, aki elég rövidlátó volt ahhoz, hogy elhiggye a szánalmas álcámról (oké, akkor még sokkal bénább metamorf voltam) hogy a legjobb barátnője vagyok. A lány nem mert besétálni a tűzbe, és persze ügyesen álcázott Hollóhátasként én is feltételeztem, hogy csapda van a dologban, de aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, így visszajöttem, és bementem.
Nem tudom, mi lehet a titka az Oroszlánbarlangnak, szerintem csak annyi, hogy a lángok miatt mindenki fél, hogy megég, de aki nem, az bejut. Nekem elsőre sikerült, úgyhogy nem is törődtem vele a továbbiakban.
Még Gyógynövénytanon csúsztattam oda Ginnynek a levelet, a következő üzenettel (próbáltam nem túl egyértelműen fogalmazni, hátha valahogy illetéktelen kezekbe kerül):

Kedves Ginny!

Tudom, már alig vártad, hogy hallhass felőlem. Találkozzunk délután 3-kor a Nyugati szárnyban Bátor Boldizsár képénél. Mivel akkor elég sokan járnak arra, így biztosan nem tűnik fel, hogy én is ott leszek.
Biztos vagyok benne, hogy örömödben tapsikolni fogsz, ahogy meglátsz, és én nagyon fogok örülni a forró fogadtatásnak. Meggyőződésem, hogy nem veszekedéssel fogjuk hűteni magunkat, így bátran sétálok az oroszlán barlangjába, és tudom, hogy nem lesz baj!
Neville-t se felejts el elhozni!

Ölel: Chloe

Ginny elrakta a levelet, utána azonnal faggatni kezdett, hogy ki vagyok én, és miért van nálam Chloe neki szánt levele, és különben is, sosem látott még. Nem gondolhatok mindenre, így mivel ez nem volt a forgatókönyvemben, jobb híján dühösen felcsattantam könnyek között, hogy mindig, mindenki ezt mondja nekem, és elrohantam mellőle. Szerencsém volt, hogy valami orrfacsaró bűz volt a Növényházban, így könnyen ment a sírás része. Akkor még nem akartam neki magyarázkodni, pláne nem órán, ahol túl sokan voltunk.
Persze tudtam, hogy a megadott időpontban senki nincs a folyosón, mert kb mindenkinek órája van, csak nekünk nincs, és csak azért, mert a professzor beteg.
Amikor a folyosóra értem, megvártam, hogy kiürüljön, majd gyorsan tapsoltam kettőt, és átmentem a tűzön gondolkodás nélkül. Belépve az ismerős közeg fogadott, megnyugtatott a főnix dala, és köszöntem a portréknak is, azután leültem az egyik kényelmes fotelbe. Rövid koncentrálás után már vissza is nyertem eredeti valómat, és körülnézve azon gondolkoztam, hogy vajon kik tudnak erről a helyről, mivel soha, senkit nem láttam még itt. Szellemet se, nemhogy élő ember fiát.

• • • Chloe & Nev

Az egész az üvegházaknál kezdődött. Vagyis akkor, mikor Bimba professzor óráján egy teljesen ismeretlen lány hozzám fordult és  a kezembe nyomott egy pergament, amit valaki sebtiben hajtott össze, nem túl nagy műgonddal, de a kézbesítő annál titokzatosabb volt. Mintha  a pergamen nem épp úgy nézett volna ki, mint holmi közönséges bevásárló lista, amit gyors készülődés közben összehajtasz és csak úgy bevágsz a táskádba, mert ott van a legbiztosabb helyen. A velem szemben álló fiatal lány pedig csak még több okot adott a kételyeimnek felbukkanni – hiszen ki ne furcsállaná, ha valaki a kezébe nyom egy levelet, amibe olyan badarságok vannak írva, mint „ ha meglátsz, biztosan tapsolni fogsz” … vagy valami hasonló, első olvasatra csupán ennyit szűrtem le belőle, na meg persze azt, hogy a nyugati szárnyban kéne lennem. Délután 15.00-re. Ez már több volt, mint gyanús, azonban a közvetítő nem óhajtott magyarázattal szolgálni, inkább elszelelt. Ez a lány nem lehetett Chloe… de akkor mi a csoda folyik itt?
Az üvegházban szokatlanul meleg volt, egész órán alig bírtam koncentrálni. Magamban már azon rágódtam, vajon honnan kell összeszednem Neville-t. Nem akartam egy percig sem megvárakoztatni Chloe-t, hiszen ő talán választ adhat erre az egész őrületre, meg aztán, hogy miért Hisztis Myrtle hús-vér változatával akart a tudtomra hozni valamit. Talán a levélhordozónak jelképes jelentése lett volna? Ilyen hárpia lettem, mióta a csillagzatunk sötétségbe fordult? Na igen, ez olyan Trelawney-hoz illő gondolatszirom volt a részemről, de… miért is ne? Úgyis hiányzik az életünkből az izgalom. Minden olyan unalmas…
Na igen, leszámítva azt az apró és elhanyagolható tényt, miszerint a bátyám, a legjobb barátnőm és az ex-barátom, aki egyébként Harry Potter és akit többek közt azért is feltétlenül hazavárok, mert tisztáznunk kell néhány létfontosságú dolgot – tehát, ők hárman eltűntek, mint a kámfor. Dumbledore Seregét Luna Lovegooddal és Neville Longbottommal tartjuk életben már a tanév kezdete óta, s ezalatt az idő alatt az iskola is megtelt sötét varázslókkal.
Szóval... így belegondolva tényleg elég unalmasak a mindennapjaink.

Óra után elköszöntem a lányoktól, mondván, nekem most van némi elintéznivalóm a lyukasóránkban, és majd találkozunk mágiatörténeten. Ezek egyébként nem lettek volna túl fényes kilátások, ha már csak azt nézzük, milyen általános unalommal ülök végig máig minden Binns által tartott órát, azonban akkor és ott nem tudtam ezzel foglalkozni.
A kastély parkját már napok óta áthatolhatatlan hóréteg borította. Olyan cukorsipkákkal, amiket általában Florean Fortescue fagylaltozójában lát az ember a sütemények tetején. Ezzel együtt a domboldal olyan csúszós volt, hogy tíz percig küzdöttem, mire a főlépcsőig jutottam egymagamban a hármas számú üvegháztól.
Amint a bejárati csarnokba értem leporoltam a havat a ruhámról, majd jobb ötletem nem lévén, elindultam fölfelé a főlépcsőn. A második kanyarban futottam Neville-be.
- Nev! Szia!  – úgy ugrottam hozzá, mintha élet-halál kérdésről lenne szó, kipirult arcom legalább olyan vörös volt, mint a hótól kissé nedves hajam. Nem igazán lett volna más választása, de mivel nem akartam akarata nélkül elrángatni a kezébe nyomtam a levelet, s csak azután ragadtam meg a csuklóját.- Gyere, sietünk!
Szinte rohantam a folyosón, magam után cibálva Neville-t, és csak reménykedtem, hogy nem dobja vagy ejti el a levelet, míg a kijelölt helyre nem érünk.
Immáron hat éve járok a Roxfortba, de még mindig van millió meg egy titka előttem, így mikor már másodszor vonszoltam el szegény tehetetlen Neville-t ugyanaz előtt a falikép előtt, megálltam.
- Esetleg van valami ötleted? – néztem rá tanácstalanul, nagyot sóhajtva, miközben csípőre tettem a kezem, majd a faliképre esett a pillantásom és… eszembe jutott, melyik képről volt szó és mi állt az irományban. Körülnéztem a keresztfolyosón, amin gyanúsan nem állt senki – pedig a levél szerint dugig kellett volna lennie! – majd tapsoltam kettőt. A portré ekkor köddé vált, s a bátortalan csettintést követően felbukkant egy kandalló.

Értetlenül pillantottam Nevre.
- És most… bele kéne… öhm… sétálnunk?
Az ötlet több volt, mint abszurd, de hát – próba szerencse! Így egy finom mosollyal az arcomon fél kezemet a tűzbe nyújtottam, mintegy kipróbálva, milyen is ha megérint. Nem mondhatnám, hogy féltem, hiszen utaztam már hop-porral, ismertem a mágikus tüzeket, épp mint Neville. Így magabiztosan léptem át  a kandallón.
A látványtól pedig, ami utána elém tárult, tátva maradt a szám is!
A Roxfortnak ezt a termét még sosem láttam. A mi szakterületünk teljes mértékben a Szükség Szobájára korlátozódott, de most, ahogy végignéztem a tapétán, a díszítésen csak egy gondolat jutott eszembe. Ez Griffendél Godrik „birodalma”.
Az egyik fotelben pedig már ott ült valaki, aki csak ránk várt, s akit kérdőre vonhattam azért  akis műsorért.
- Nem tudtál volna egy kicsit acélosabb lelkű postást választani? – kérdeztem mosolyogva Chloe-ra nézve, miközben egy gyors pillantással ellenőriztem, Neville követett-e.

G i n n y  &  C h l o e

   Vajon mi lehet a különbség egy üvegcserépbe ültetett és egy agyagcserépbe ültetett mérges muskátli között? Mindkettő mindig harapós kedvében van, bármit is csinál az ember, és ugyanannyi tápanyagra van szükségük, az agyagcserépben élő viszont tovább él. Ez vajon miért van? Miért nem élhet ugyanannyit az, amelyik üvegben él? Meg kell kérdeznem Bimba professzort! Erre csak ő tud válaszolni az egész iskolában. A másik alapjáraton én lennék… úgyhogy ez bukta.
   Na sebaj. Felkészültem a csúszásokkal telített kaptatóra, s a rengeteg, sajgó, hetek múltán is meglátszó lila foltra testemen. Így is elég sebhelyem van, melyeket azoknak a brutális állatoknak köszönhetek. Lassan olyan leszek, mint egy bokszzsák. Sebezhetetlen. Vagy mindig megújuló. Az éremnek két oldala van, s az, hogy ki melyiket nézi, fakultatív. Ebben az évben… vagyis nem, az előzőben megtanultam meglátni a dolgok másik oldalát is. Azt hiszem, nagyi büszke lenne rám.
   Felhúzom az itt-ott lyukas kesztyűt, hogy azért mégse legyen annyira elviselhetetlen a kinti idő, meg az a rengeteg hó. a nem mintha annyira ellene lennék a hónak, hiszen szeretem én, meg minden, de talán jobb is lehetne, ha nem én lennék a folytonos célpont. De komolyan! Mihelyst kiteszem a lábam, éhes kutyaként ugranak, és ha nem vagyok elég gyors, márpedig ez gyakran megesik, olyan vagyok a szünet végére, mint egy hóember. És akkor még csodálkozva jönnek oda: „Jé, Neville, megfáztál?” Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ennek a vérmániás rendszernek van előnye is, igaz elenyésző, de részemről mégis előny. Már nem érdeklek senkit. Hiszen aranyvérű vagyok. A sárvérűek… nos, ebben a tanévben ők a hóemberek a roxforti birtokon.
- Szia, Ginny! – intek neki mosolyogva, s lépnék is a következő lépcsőre, de megragadja kezem és magával ránt. Egy kis szerencsével sikerül talpon is maradnom. A levelet, amit a kezembe nyomott, csak menet közben nyílik alkalmam megnézni, ám a sorokból nem sikerül sok mindent felfognom. Így többnyire furcsálló tekintettel próbálom tartani az iramot, leginkább kevesebb sikerrel.
   
   Mikor ő is megtorpan egy festmény előtt, én is hasonlóképpen teszek. Jé, ez a Bátor Boldizsár képe! Egész jópofa figura! És azt hiszem, valami átjárót rejt, de sejtelmem sincs, hogy lehetne átjutni.
- Nem tudom. – közlöm Ginnyvel. Mert így is van. – Voltam már a túloldalon, de akkor Seamus és Dean is velem voltak, és ők tudták, mit kell csinálni. – meg egyébként is éjszaka volt, és teljesen kómás voltam, de ezt már nem akartam mondani…
   Én csak annyit tudok, hogy gyorsan és határozottan kell átsétálni, különben… hmm… hát igen. Azt hiszem, ezt nem kell firtatni. Mindig is tudtam, hogy vannak dolgok, melyeket nagyon nem akartam megtapasztalni. Soha. Seamus még ma is az én „pucér-futamomat” emlegeti. Borzalmas volt.
   Némán figyelem, Ginny mit csinál, arcomra enyhe kíváncsiság ül, hiszen azért jó lenne tudni, mit is kell itt csinálni, hátha még egyszer erre vezet utam.
- Ügyes voltál. – mosolygok rá, miután megjelenik a tűz, s testemben izgatott várakozás melege árad szét, szépen, lassan befedve belső szerveim. Kicsit talán félek is, de nem tétovázok, mert azt mondták a srácok, hogy nem szabad, így miután Ginny sikeresen sétál át a tűzön, behunyom szemem, s utána sietek, minden gondolatomat magam mögött hagyva.
   Szemem csupán akkor nyitom ki, mikor meghallom Ginny hangját. Egy biccentéssel üdvözlöm Chloe-t, aki miatt ugyebár itt vagyunk, vagy valami hasonló… aztán tekintetem elkalandozik a képek és a szobában lévő tárgyak között.

~Ginny és Neville~

Már nem kellett sokat várnom, végre megérkeztek, akiket vártam. Mosolyogva néztem, ahogy besétál előbb Ginny, majd Neville a tűzön keresztül a szobába, és utána még el is nevettem magam azt látva, hogy Ginnynek tátva maradt a szája is. Akkor jól sejtettem, hogy még nem járt itt.
-Azzal dolgozom, ami van... ilyen ítéletidőben ritka kincs a nagy választék.-
Feleltem, kicsit talán titokzatosan, utána felpattantam a fotelból én is. Integettem Neville-nek is, és én is körbejártattam a tekintetemet a falakon.
-Ezek szerint még nem jártál itt.-
Mondtam a lánynak, rá is nézve, hogy várjam a nyugtázást, mivel az is lehetséges volt, hogy csak újra és újra rácsodálkozott a szobára, mint ahogy jómagam is szoktam.
-Nem volt semmi fennakadás? Nem láttak meg titeket?-
Kérdeztem kíváncsian, és közben a levél, amit adtam nekik is eszembe jutott. Megfejtették ügyesen, pont, ahogy vártam, leginkább Ginnytől, hiszen a kastélyban keresve sem találnék egy lelket, aki ne ismerné Neville képességinek hiányosságait. Mázlink azonban, hogy a képességeit javarészt csak mi, DS tagok ismerjük, ezáltal sokan meglepődtek már, akik alábecsülték őt az utóbbi időben, és mivel a korábbi tendencia még élénken élhetett a fejükben -meg gondolom nem akartak szégyenkezni- így gondolom nem is nagyon hírsztelték el, hogyha kifogott rajtuk.
Nem akartam rögtön a közepébe vágni annak, amiért hívtam őket, hanem, ha már együtt voltunk hárman, ráadásul elég védett környezetben, gondoltam kíváncsiskodhatok, és beszámolhatok.
-Mikor lesz a következő edzés, vagy bevetés, tudtok már valamit?-
Kérdeztem rájuk nézve, hiszen javarészt ők kettn vitték a DS-t. Magam részéről nem tudtam eldönteni, melyikük inkább.
-Hallottatok valamit róluk?-
Ez volt a következő, amit tudni akartam, és tudtam, hogy nem kell magyaráznom, kikre is gondolok, hiszen mindketten tökéletesen tisztában vannak vele. Minden adandó alkalommal felmerült ez a kérdés, és minden adandó alkalommal reménykedtünk, hogy nem ugyanaz lesz a válasz, mint általában, mégpedig, hogy nem. Mindenki hallja a ködösítéseket, riogatnak minket időnként azzal, hogy elfogták a triót, de ha igaz lenne, akkor annak már lettek volna komolyabb következményei, ebben biztos voltam.

• • • Chloe & Nev

Hunyorogva pillantok Chloe-ra, mivel a szavait nem igazán tudom mire vélni. Komolyan olyan nehéz lett volna elkerülni szegény lány lelki katasztrófáját és személyesen eljönni átadni azt a levelet? Akkor talán megspóroltunk volna többet is, nem csak Időt és energiát a részéről. Például nem bámulnak meg az üvegházban... igen, ez máris jobban hangzik. Így viszont teljesen feleslegesen felhívtam magamra a figyelmet, ami mostanában nem éppen előnyös...
Főleg nem azok számára, akiket egyébként is figyelnek. Már pedig minden griffendéles gyanús, aki csak tüsszent még az is a halálfalókat átkozza - hát tanácsos ilyen helyzetben sírva fakadni egy órán? Hatásos ugyan, de célra nem igazán vezet. Vagy mégis? Hiszen itt vagyok...
Hogy hol is van az az "itt", nem tudom pontosan. Igazából még sosem jártam ezen a különös helyen, ennek ellenére ösztönösen tudom, itt nincs mitől tartani. Meg aztán Chloe úgysem dobna fel minket. Ha akárcsak a legkisebb esély is meglenne rá, nem vesszük be magunk közé annak idején. Túlságosan kiéleződtünk az ilyen esetekre Mirol miatt. Mostanság pedig már azt is szégyellem, hogy valaha is közünk volt ahhoz a  kétszínű hárpiához! Lehetett volna családja, a szüleim szerették, szinte mint saját gyermeküket... de eldobta. Magára vessen. Inkább térden csúszik Malfoy mögött Tudjukki lábánál! Undorító.
- Nem, még nem... - pillantok Chloe arcára  a kérdésést követően, tekintetem azonban szinte azonnal visszaugrik a szoba berendezéseit mustrálva. Hallottam egy teremről, amit  a házunk beliek Griffendél szobájának neveztek, de leginkább csak pletykának tartottam, nem tulajdonítottam neki túl sok valóságalapot. És így kell szembesülnöm a saját tévedésemmel? Miközben pillantásom újfent megállapodik egy darc táblán már azon kezdek morfondítrozni, vajon miért is kellett idefáradnunk ilyen gyorsan? Erről ugyanis Chloe a levélben sem tett említést, az én oldalamat pedig - nem hiszem, hogy ezért bárki is elítélhetne - egyre jobban fúrja  a kíváncsiság.
Azonban az említett ismét megelőz, a szavaira pedig egy futó másodpercre Neville-re villan a tekintetem, majd helyette is válaszolok, ha ő nem nyitja szólásra  a száját.
- Minden simán ment. Szerencsére a legtöbben órán vannak, ezért a folyosón is alig látott meg minket valaki. Ők pedig biztosan bolondnak néztek. Mostanában mindenkit annak néznek. - jegyzem meg a végén gúnyos éllel a hangomban, ahogy a cinkos pillantásokra gondolok, melyeket vidor mardekárosok váltanak napjában, ha minket megpillantanak. Legtöbbjük még csak azzal sincsen tisztában, mibe keveredett... amíg a torkodnak nem szegeznek egy pálcát, és annak a pálcának van egy olyan lényeges tulajdonsága, hogy az ellenséged tartja a kezében, nem tudod. Én is csak akkor jöttem rá, mikor lélekszakadva rohantunk végig folyosók ezrein a minisztériumban. Meg akartuk menteni Siriust... és végül mi magunk szolgáltunk csaliként!
- Hát... Alidore-nak volt egy ötlete, ami beválhat. Legalábbis elegendő ahhoz, hogy hallassuk a hangunkat, viszont... - Neville-re pillantok, ő vajon mit óhajt ehhez hozzáfűzni. Én nem tudom, mit mondhatnék még, új edzésről pedig már napok óta nem beszéltünk. Szervezni szervezzük, de azért óvatosan, nem szabad elbíznunk magunkat, hiszen egészen fiatalok is vannak köztünk, mint például a  fent említett leányzó. Ha őt egy lelepleződés alkalmával cruciatusszal megkínoznák... nem is tudom, mit tennénk! A többiek már tapasztaltabbak, néhányan a rajtaütésnél is áldozatul estek. Mi történne, ha ez is balul sülne el? Nem engedhetünk árulókat a közelünkbe...
Chloe következő kérdésére már rutinosan csak a szemem egy rándulásával reagálok. Ez az apró gesztus pedig elvész abban a nagyobb mozdulatban, míg helyet foglalok egy puffon. Ennek ellenére nem kizárt, hogy Neville észrevette, hiszen ő az utóbbi időben kellőképp kigyakorolta magát a testbeszédemet illetően. Legalábbis a szökevények témájában.
Végül csak egy elmondó sóhajjal felelek erre. Ez nem árul el semmit arról az apró viharról, ami mindig felkavarodik bennem nyugodalmas álmából, valahányszor a bátyám, legjobb barátnőm és... nos, a trió így összességében szóba kerül.
- Jobb is, hogy nem. Ha hallanánk az azt jelentené, hogy elkapták őket. - mondom halkítva a hangomon, miközben egy arcizmom sem rezdül. Tudjukki nyilván eldicsekedne, ha Harry  a markába kerülne.
Abba pedig még belegondolni is szörnyű. A mellettem elhelyezkedő fiúra tekintek. Az ő nézőpontját én ismerem, Chloe viszont nem mondhatja el magáról ugyanezt. Kár, mert Neville egy fantasztikus srác, remek barát - akit az évek során mindenki mellőzött, mert. A sztereotípiák pedig makacsok, könnyen összetéveszthetőek  a tényekkel.

Amikor már háromezredjére szöksz ki éjszaka, akkor már nem félsz a sötéttől, nem félsz a lebukástól, gondolják. Pedig akkor hülye vagy!
Ha nincs benned adrenalin, akkor vajon mi értelme kiszökni? Azért természetesen értelme nincs, hogy felvágj a haveroknak, vagy hogy a bátorságod bizonyítsd. Általában egy találkáért, egy megbeszélést és egy életbevágó fontos ügyért szoktak a diákok kilógni a hálókörletből. Sajnos, én is ezen elfuserált egyének közé tartozom, mert lételemem a szabadság.
Régebben, amikor elhagytam a hálókörletet, a legnagyobb félelmem Piton volt, azzal a horgas orrával, meg az ultraszexi hajával. Mellette a csaholó kis prefektusok ugrándozó bolháknak számítottak és a legtöbbjüket azért módjával lelehetett kenyerezni.
De most, azért jóval másabb a helyzet és meg kell mondjam, picit azért tartok ettől az esti kiruccanástól. Most sokkal veszélyesebb, hiszen őrültek szaladgálnak a folyosón. (Épp ezért merült fel bennem a kérdés, hogy a Roxfort még valóban egy iskola, vagy már inkább Idegápoló Börtön és Szanatórium.)
Meg van az esélye, hogy az egyiknek bedurran az agya és lazán elenged a pálcájából egy zöld fénycsóvát, hogy az az ocsmány képe legyen az utolsó, amit lássak. Nem így terveztem a halálomat, de azért ez is benne van a pakliban.
Ahogy a kicsapás, megkínzás, büntetőmunka is, de ez utóbbi mostanság vattacukornak számít a többi végeredmény között.
De eltökéltem magam. Fekete talárt öltöttem, szőke hajzuhatagomat felkontyoltam (ha meghalok, legalább már szép legyek) kezemben a pálca és most várok. Itt álok a sötétség kellős közepén egy kiugró fal rejtekében. Utam felét már megtettem, de a léptek, amiket hallottam belém fagyasztották a vért, így jobbnak látom várni, mielőtt tovább indulnék. Újra és újra feltérképezem magamban az útvonalat, amit végig tervezek járni, miközben a szívem a torokomban dobog. De hát ez csak szokásos mellékhatás.
Lassan elindulok, végigsurranok egyik rejtekhelytől a másikig, mint valami árny, csak épp bénább kiszerelésben, de biztos vagyok benne, hogy több bátorsággal és akarattal felszerelt változatban.
Ezek mind csak arra irányulnak, hogy elérjem a célállomást, ahol várnak rám.
Ma reggel kaptam a meghívást erre az éjjeli találkára. Valójában nem volt benne más, mint egy versike, aminek se eleje, se vége, úgyhogy még értelme se, de én leszűrtem, amit kellett. Mást nem is tehettem, minthogy próbáltam megfejteni a levélben leírtakat, mert ez volt az egyetlen módja, hogy ha valaki, esetleg egy rejtőzködő személy üzenni akar nekem megkapjam. Hisz, mint mindenki tudja, Tudjukki csatlósai az égvilágon minden levelet, csomagot átellenőriznek épp ezért olyannyira ártalmatlannak kell tűnnie az üzenetnek, amennyire csak lehet.
Persze ez az ártalmatlanság már néha értelmetlenségbe csap át, ami szintén lehet feltűnő, de a kockázatot vállalni kell.
Mondjuk magam sem tudom eldönteni, hogy a levél végi aláírás melyik kategóriába tartozik.

A  D é l c e g  A g r e s s z í v  M ó k u s

Végül is én inkább az értelmetlenbe sorolnám, hisz ezt a nevet én találtam ki. Ez afféle kód, amivel számomra egyértelművé válik a levél feladójának kiléte. Emlékszem, hogy ez a bizonyos személy (akinek nevét jobb ha még nem árulom el) közölte velem, hogy nem igazán fogunk találkozni a Roxfortban, mert ő szökevény lesz és emiatt én rögtön rávágtam, hogy akkor majd a titkos üzeneteit ezen az álnéven küldje nekem. Persze ezt csak afféle poénból említettem és szívmelengető volt viszont látni ezt a nevet, amely tudatta, hogy aggodalmaim ellenére még köztünk jár. Az már picit viszont frusztráló tényező volt, hogy találkozni akar. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar, hogy mit tehetek érte.
Az órámra pillantok, amelynek nagy-és kismutatója is elhagyta már a 12-es számjegyet, ahogyan már én is a hátam mögött hagytam minden akadályt. Bátor Boldizsár portréjával szemezek (habár nem túl Adonisz a fickó), ami két könnyed taps után el is tűnik. Gyanakodva körbepillantok, aztán közelebb surranok a falhoz és csettintek. Azon nyomban feltűnik a kandalló, amit én csak a Beszariak kandallójának nevezek. Az oka egyértelmű.
Még egyszer körbepillantok és belépek a tűzbe. Két másodperc múlva már Griffendél Godrik szobájában állok és elégedetten konstatálom, hogy a ruháim még megvannak. (Mekkora szerencse. Nem állt szándékomban felnőtteknek szóló filmet forgatni. Khmm...)
Körbepillantok a sötétségben, szinte vakon, de pálcát még nem gyújtok, mert érzem, hogy nem egyedül vagyok a szobába. Hát összerakom a levélküldő nevének kezdőbetűit és határozottan kimondom:
- Adam!?

[Arianna]

Arianna

Éjjel van. Nem újdonság, hogy a hetedéves griffendéles a folyosókat járja ilyenkor. Ez megszokott tőle, hiszen évről évre megteszi ezt. Csupán ebben a tanévben annyi a különbség, hogy már az élete a tét, nem csak az, hogy ne vonjanak le pontokat a házától az éjjeli csavargás miatt. Hát igen... egy kicsit nagy a differencia. Ahogy sokan mondanák: más ma a Roxfort. Más mentalítás, más szabályok, az emberi lét teljes megszüntetése, folyamatos ellenőrzés, halálfalók a tanári karban, megfélemlítések, vallatások. Más szóval a Roxfort mára már inkább hasonlít egy börtönre, mint egy iskolára. Éppen ezért Adam és jó pár társa úgy döntöttek, hogy ebből elég. A kezdetleges éjjeli graffitis és transzparenses akciók, amikkel a tanárként itt tevékenykedő Tudjukki csatlósait idegesítették már elhaltak. Kevésnek bizonyultak és idővel kezdtek rájönni, hogy kiket kell elkapniuk vagy éppen kiket kell megfenyegetniük vagy elrabolniuk, hogy a lázadozás és a felbújtás megszűnjön. Ám voltak páran akiket nem lehetett megtörni. Ellenálltak és ellenállnak akár a tengerparti sziklák a nekicsapódó hullámoknak.
A szökevények bevették magukat a Szükség Szobájába és innen igyekeznek hírt, híreket kapni a külvilágról, Harryékről vagy éppen csak arról, hogy az iskolában mi folyik. Hiszen lázadóként elsőszámú közellenségekké váltak a tanári kar és néhány diák szemében. Így csak éjjel mozoghatnak. Akkor is csak olyan eldugott helyekre mehetnek ahová mások nem szívesen járnak, vagy esetleg nem is tudnak annak létezéséről. Így hát ő is elindul. Beleveti magát a gyilkos és reménytelen éjjeli sötétségbe. Bár a szemei és érzékei szinte már teljesen hozzászoktak az éjjeli sötétséghez, azért még különösen óvatosnak és fürgének kell lennie, ha túl akarja élni ezt a "kiruccanást". Az út célja a nyugati szárny, azon belül is az oroszlánbarlang, aminek létezéséről a griffendéleseken kívül sok ember még csak nem is tud.
Adam egy rövidke, ám Arianna számára remélhetőleg teljesen érthető versikét írt, amiben tudatja vele a találka helyét és idejét. A fiúnak információkra van szüksége és Arianna számára is van újságolnivalója. Így szeretne minél hamarabb odaérni. Igyekszik a lehető leggyorsabban ám mégis nesztelenül haladni a folyosó komor sötétjében. Fekete talárban, a kezében pálcával a fal mellett halad, mikor is egy apró neszt hall. Kővé dermedve simul a falhoz és lélegzetvisszafojtva markolja pálcáját. Érzi ahogy ereiben csak úgy száguld a vér, melege van, az adrenalin dolgozik a testében, minden porcikája izzik és minden idegszálával koncentrál. Azonban nem járt erre sem ember, sem állat,csupán az egyik lovagi páncélnak támadt kedve megmozdulni, így ha lassabban is, de folytatja útját a fiú. Mígnem odaér a portréhoz ami mögött az átjáró található. Kettőt tapsol majd csettint és habozás nélkül átvág a kandallóban égő tűzön. Nem először jár itt, így már az a kezdeti kis aggodalom sincs meg benne, hogy esetleg elveszti ruháit. A helyiségen belül beáll egy két fal által közrezárt pont egy embernyi kis résbe. Hajdan egy lovagi páncél állt ott, ám mára már csak a talpazata maradt meg, így pont alkalmas arra, hogy elrejtőzzön az ember a sötétben.
Konkrét időpontot nem írt a versbe, csak éjfélre célzott, így a lány hamarosan befuthat. Pár perc néma várakozás után hangokat hall, majd belép Arianna a helyiségbe és kis nézelődés után kimondja a fiú nevét. Mire Adam gyorsan és hangtalanul előrelép és jobb kezét a lány szájára tapasztja.
- Ssssss....  örülök, hogy eljöttél - mondja szinte suttogva, de örömmel teli hanggal. Majd az üdvözlés után megöleli a lányt. Hetekkel ezelőtt látta, de ugyanolyan gyönyörű, mint volt, a megpróbáltatások ellenére is.
- Hírt hoztam... tegnap éjjel pár halálfaló Tintagelben járt. Két sárvérű varázslót elfogtak, de nálatok nem jártak. Viszont éddesanyádnak valahogy üzenni kéne, hogy legyen óvatos. Édespádat 2-3 napig bent tartották a minisztériumban, de nem esett bántódása. Úgy tudjuk, hogy egy esetleges lázadás tervezéséről kérdezősködtek nála, lehet, hogy itt az iskolában téged is megkörnyékeznek majd. Légy óvatos! - mondja gyorsan, de talán még nem hadarva. Hozzá kellett szoknia a lényegretörő és céltudatos beszédhez. Másképp nem megy.
- Te, hogy vagy? Van valami fejlemény? Új szabályok? Nincs sok időnk.. mesélj kérlek!

A  D é l c e g  A g r e s s z í v  M ó k u s            

Hogy ne legyen olyannyira makulátlan a hírnevem el kell mondanom egy titkot. Féltem a sötéttől. Azt hiszem a gyerekek 70% sem érez másképp, de bátor oroszlán lévén úgy gondolom, jobb ha ez titokban marad. Persze ez nem túl nagy rejtegetnivaló, legfőképp, hogy azóta kinőttem ezt a fóbiámat, de akkor is meghagyta a pecsétjét gyermekded éveimen.
Valójában az egész félelmem egy gyerekkori emléken alapszik. Még Pöttöm Panna voltam, amikor apával elutaztam Németországba, mert neki ott akadt kutatnivalója. Egyszerűen imádta a munkáját, no meg engem is, így ezt kellemes párosítást nem utasíthatta vissza, elvitt engem is, magával.
A történet csodásan alakult, mígnem a Fekete Erdő közelébe nem kellett mennünk. Apu azt mondta, hogy legyek óvatos és körültekintő, mert a sűrű sok-sok veszélyt rejt. Egy régi házban szálltunk meg, csupán egy éjszakára. A házat ritkán látogatták és még vevő sem jelentkezett érte, pedig eladó volt. Később rájöttem, hogy miért.
Apa lefektetett aludni, míg ő még a papírmunkáival húzta az éjszakáját. A lámpa fénye zavart is az elalvásban.
Valamikor éjszaka közepén felébredtem és mintha apu hangját hallottam volna kintről. Mivel nem volt a házban nagy bátran kivágtattam az éjszakába és a nyitott ajtó fényével a hátam mögött egy kissé eltávolodtam a háztól és apát kerestem, újra és újra elismételgetve a nevét.
Aztán a bozótban valami feltűnt. Egy lény. Egy pillanatig mukkani, nyelni se tudtam, de végül is elkönyveltem egy magányos kis manónak azt a szerencsétlen párát, aki egyre csak magához hívott. Azt gondoltam, hogy biztos magányos és fél egyedül, de fura mosolya mást juttatott az eszembe. Egy versikét.

"Ha jössz: a manóktól ma este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök hát!" - szólt, s az éj már
borzalomba förmedt át,
míg a halál vihogva vitte
anyjához az elhunyt párát.

Egy pillanatra elképedtem, mintha a félelem csapott volna meg. Aztán feltűnt apu, bekergetett a házba, úgy, mint azt a lényt, csak őt durvábban. Még a mai napig sem hiszem el, hogy megtörtént. Hogy találkoztam egy erklinggel. Ami valójában vacsorának, vagy inkább reggelinek szánt engem.
Aztán valahogy kinőttem ezt a fóbiát, valahogy a bátorságom is duplájára nőtt, mondván nincs több erkling, nincs több veszély. Mint tudjuk, azért ez nem teljesen igaz, de sosem voltam a szobában porosodó típus. Még akkor sem, ha félnem kellett. Idővel mindenki megtanulja legyőzni. Én is megtanultam.
Így már attól sem riadok vissza igazán, ahogy az ismeretlen ismerős számra tapasztja a kezét. Veszek egy mély levegőt, lenyelem az izgalmat és egy pillanatra lecsukom a szemem, hallgatva a bársonyos, megnyugtató hangot, amit oly régen hallottam. Biztonságban vagyok.
- Adam... - ismétlem el újra a nevét, miközben átölel. Viszont ölelem, közben beleszagolok a pulcsijába. Szeretem a illatokat, megnyugtatnak. Főként Adamé. - Aggódtam érted - szuszogom, majd eltávolodom tőle, mert látom, hogy valamit mondani akar. Merlinem! Mennyire örülök, hogy látom.
A hírnek már kevésbé örültem. Szó mi szó, egyáltalán nem. Elképedve álltam egy pillanatig, majd lerogytam az egyik közelemben álló ülőalkalmatosságra. Az arcom elé helyeztem a kezem, majd végighúztam rajta, mintha le akarnék törölni valamit róla. Ezt egy nagy sóhaj kísérte.
- Az igazat megvallva meg sem kellene lepődnöm. Benne volt a pakliban és most mi pont ezt húztuk - egy pillanatig magam elé meredek, aztán egy újabb sóhajtás és felállok, hogy újra szembekerülhessek Adammel. - Valójában sem engem, sem édesanyámat nem kell félteni. Biztos vagyok benne, hogy anya is tud már róla - szünet. - Csak apáért aggódom. Tudtam, hogy egyszer beletörik a pálcája ebbe az egészbe, de ez még a jobbik eset - nyelek egy nagyot. Nincs időnk pont most sopánkodni, vagy hagyni, hogy elöntsenek az érzések. Mély lélegzetvételekkel próbálom leküldeni a fel-feltörő érzéseimet. Később is lesz időm még aggódni. Pedig most is szétvet az ideg.
- Én még élek, habár próbálok kevésbé feltűnő lenni, már csak a szüleim miatt is. De persze ez nem jelenti azt, hogy alkalomadtán nem köpök bele a levesükbe - ördögi mosoly. - Új szabályok? Még csak az kéne. Így is úgy élünk, mint egy mini Azkabanban, úgy kell szinte menetelnünk, mint a fegyenceknek. És aki megmukkan, az bajt hoz a fejére - összehúzom a szemöldököm. - A legjobban a kisebbek félnek természetesen. Éjszakánként arra lehet felébredni, hogy zokogás hallatszik a háló, vagy a klubhelyiség valamelyik szegletéből - az arcomra kiül az undor. - Mindazonáltal Emma Gray halála felforgatta a tanulók lelkivilágát és azt mondják, hogy eltűnt egy másik lány is, aki történetesen DS tag. Két hete nem látták és úgy hírlik, hogy már nincs is köztünk, vagy ha igen, akkor nem sokáig - tisztára, mint egy horrorfilmben.

A vers Villon: Haláltánc ballada részletének átdolgozása.

[Arianna]

Arianna


A fiút megnyugtatja a lány ölelése. Régen voltak már egymás közelében. Csak ezek az éjjeli villámtalálkozók teszik lehetővé, hogy a szökevények érintkezhessenek a "külvilággal" és a kinti pokol lakóival. De persze ez mégsem ugyanaz, mint mondjuk beülni egy cukrászdába az Abszol úton és 2 fagyi között elcseverészni az élet ügyes bajos dolgairól, amik a mostani állapotokhoz képest iszonyatosan lényegtelenek. Mára már egy másik ember érintése is amolyan luxus, hiszen minden mögött összeesküvést és tervek szövögetését látják. Az természetesen más kérdés, hogy jelen pillanatban tényleg erről van szó. Hiszen ezt nem tűrhetik és nem tűrhették tovább. Valamit valamiért. Ha most pár hónapig nem látják a szeretteiket és azokat akik kedvesek számukra, de sikerrel járnak és megdöntik a halálfaló uralmat, akkor ez a pár hónap később csupán vészterhes heteknek fog tűnni. Vészterhes hetek egy sokkal jobb élet, és sokkal szebb jövő oltárán. Még ha el is buknak, ők legalább megpróbálták, legalább adtak egy kis reményt, a hatalom szavára monoton menetelő szürke tömegnek, akik akaratukon kívül estek bele ebbe a rabságba.
- Jól esik, hogy gondolsz rám és aggódsz értem - küld egy őszinte mosolyt Arianna felé majd folytatja - de neked is tényleg vigyáznod kell. Komolyan! - fejezi be kissé vészjóslóan a beszédet, de nem tud mást tenni. Minden lépést figyelnek, ha az ember vajat kér a másiktól a reggeli piritósára akkor máris kikiáltják egy lehetséges lázadás felbujtójának és kitervelőjének. Vajon a paranoia a halálfaló veleszületett adottsága?
Így ennek megelőzésére inkább egy kicsit tárgyilagosabbnak kell maradni ha az ember nagyobb társaságban van. Az oroszlánbarlangban persze már más a helyzet, de azért ott is óvatosan kell bánni a szavakkal és a tettekkel egyaránt. A Roxfortban tényleg még a falnak is füle van.
- Ezek a "rejtélyes" eltűnések... Te is tudod, hogy nem véletlenek. Előre kitervelt elrablás vagy akár gyilkosság is lehet. Ha teheted ne járkálj egyedül, de nem is falkában. Akkor majd betudják valami zendülésnek és ugyanaz lesz a vége. Igyekszem figyelni rád, de nappal nemigen van mozgásterem.. tedd meg, hogy vigyázol magadra. Tedd meg értem, hogy nem kerülsz bajba - fejezi be monológját, majd ismét magához húzza a lányt és most hosszabb ideig öleli meg. Nem tudhatja meddig él, hogy melyik az utolsó pillanat, ezért minden lehetőséget meg kell ragadni és ki kell élvezni. - A kisebbeken nem lehet segíteni sajnos. Ők csak akkor lennének jól ha ennek az egésznek végre véget vetnénk. Vígasztaljátok őket és öntsetek beléjük lelket. Igyekszem még kicsit több információt megtudni édesapádról. Ha a lány időközben nem távolodott el Adamtől akkor még egy kis ideig összeölelkezve maradnak.Nagyokat szippant be a lány hajának illatából, hiszen ki tudja mikor lesz legközelebb. Menta és citrom illat. Isteni.
Őrültség amit csinálnak, de nincs mit tenni. Egy idő után az ember számára a kezdeti veszélyek már nem is tűnnek akkorának. A kis kockázat már nem is kockázat. Egy őrült világban, egy kissé őrültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember túlélje. Legalább egy darabig. Mi elég őrültek és fiatalok vagyunk ehhez. Egyesek szerint bolond gyerekek, de ők nem látják át, nem érzik át ezt. Csupán őrültek és fiatalok...

A  D é l c e g  A g r e s s z í v  M ó k u s           

Valójában  most már kezd elönteni a félelem, hogy apámmal mi történt. De minden egyes fel-feltörekvő érzelmet úgy, ahogy csak lehet elnyomok, mert nem érdemlik meg, hogy foglalkozzam velük. Most nem. Ezernyi gonddal kell még megküzdenem, egyben visszajutnom a hálókörletbe, normális keretek között megbeszélni mindent Adammel. Mert nincs sok időnk, sietnünk kell. Így nem eshetek rémületbe, nem járhat át az ijedtség, már csak azért sem, mert a piros - arany címer büszkén virít a mellkasomon. Azt pedig méltósággal kell hordani.
Olyasfajta méltósággal, amelyet halálfalók nem ismernek. Hisz hogy is ismerhetnék? Mindegyik csupán egy báb a színházban és biztos vagyok benne, hogy Voldemort troll vigyorral az arcán húzogatja mindannyiuk kötelét, miközben azokat szinte az őrületbe kergeti. Ők meg minket.
Meg volt az esélye, hogy nem jövök vissza a Roxfortba. Anya még a vonat elindulása előtt is szorgalmazta, hogy ilyen körülmények között nincs értelme visszatérni és talán jobb lenne, ha elmennék a nagyszülőkhöz, ahová a háború keze nem ér el. Még mit nem!? Inkább menekülök hát azért, mert nem értek egyet a rendszerrel, de biztos, hogy nem azért, hogy biztonságban legyek. Az nem nekem való. Engem arra teremtettek, hogy harcoljak, hogy kiálljak a jó ügyért és ha meg is halok, legalább megpróbáltam. Máris jobb, mintha csak egy helyben malmoztam volna.
- Ne aggódj, kutya bajom se lesz! - legyintek egyet és elmosolyodom. Már ha az, amit csinálok mosolynak mondható és nem vicsornak.
Feltűnik előttem apám jelensége egy egyszerű emlékképben. Épp Görögországban vagyunk ebben, az illatos tenger partján, ülünk a homokban, a víz a lábunkat mossa, de én már nyakig vizes vagyok. Ez már jó régen történt és habár nem volt túl mozgalmas, mégis számomra sokat jelentett. Egy szép nap volt, amikor apa nem a munkájával foglalkozott, hanem eljött velem kagylóra vadászni és egész nap csak henyéltünk, mindenféle halálfaló, vagy az enyészet gondolata nélkül.
Mostanra persze ez csak egy múló vízió, amelynek nagy az esélye, hogy soha nem is ismétlődik meg. Mert sajnos meg van rá a lehetőség. Talán mert már nem leszünk boldogok, vagy lehet, hogy meghalok, vagy talán már ... ő nem lesz. De az is meg lehet, hogy a partot elmossa a víz...
Nyelek egyet és szinte érzem Adam mondatában a vészt. És habár érzem, nem biztos, hogy betartom a szavam. Lehet, hogy az ügy érdekében esetleg nem vigyázok majd magamra. Kiszámíthatatlan vagyok.
Erre, mintha csak érezné, hogy nem mondtam teljesen komolyan, hogy óvatos leszek, újra elismétli a mondandóját, csak hosszabban, komolyabban. Nem ígérhetek semmit, de azért igyekszem.
- Rendben, igyekszem vigyázni magamra - megölel, én pedig nem ellenkezem. Átölelem, sóhajtok egyet és egy pillanatra lehunyom a szemem. Mélyen beszívom a levegőt, ezzel együtt az illatát és olyannyira elmerülök benne, hogy alig hallom meg, amit Adam mond. Tudom, illik figyelni, ha valaki hozzád beszél, de képtelen vagyok rá. Túl sok minden kavarog bennem és az idő is fogytán. Ezért jó érezni a közelségét.
- És te, veled minden rendben? - még mindig nem engedem el.