A terem a felfüggesztett sárkánycsontvázzal

A harmadik emeleten található ez a terem, melyet gyakran a túl nagy, például összevont csoportoknak tartandó órákon használnak. A terem különlegessége, hogy méreteiből adódóan remekül lehet használni varázslatok gyakorlására.
A mennyezetről egy sárkány mágiával összetartott csontváza lóg. Egyesek szerint a csontváz olykor mozog, akad, aki a plafonon található koromfoltot is neki tulajdonítja, de ez persze csak pletyka...
Vagy nem?

[~]

OPEN UP THE DIRTY WINDOW
LET THE SUN ILLUMINATE THE WORDS
~
csakúgy

Én nagyon, nagyon tartok Mirol professzortól. Sokan szeretik a Mardekárban, mert mivel ő az új házvezetőnk, igencsak részrehajlóan viselkedik velük szemben, de nem az olyan félvérekkel, mint én is vagyok. Minden egyes órára gyomorgörccsel megyek be, ami nagyon kínos, hiszen elég sok SVK van az idén, mivel RBF-tárgy. Most viszont mondhatni önszántamból somfordálok be a sötét varázslatok kivédése tanterembe, de csak azért, mert tudom, hogy a tanár úr házon kívül van. Elcsíptem egy mondatot a klubhelyiségben ezzel kapcsolatban. Malfoy sincs most itt, pár másik hetedévessel egyetemben. Én pedig nem akarok belegondolni, mit is jelent ez, mert egész biztos, hogy Ku Klux Klános megbeszélésük van, ettől meg kiráz a hideg.
A tanár úr azt mondta, hogy azok, akiknek nem erősségük a pálcaforgatás, jobban tennék, ha sürgősen behoznák a lemaradásukat, mert nem akarja, hogy a Mardekár szégyenben maradjon az év végi vizsgákon. A többi ház tanulói mintha összevigyorogtak volna, bár lehet, hogy csak én láttam úgy. Néha olyan érzésem van, mintha mindannyian egy titkos klub tagjai lennének, csak mi zöldek nem. Persze ez is biztos csak a paranoiám.
Körülnézek a teremben, és szerencsére sehol senki. Már elég sötét van, úgyhogy először leteszem a táskám a szokásos padomra, majd a világításról gondoskodom. Aztán megyek és előráncigálom azt a megviselt, molyrágta gyakorlóbábut, amelyet a múlt órán használtunk. Más persze biztos egy varázslattal oldotta volna meg, hogy a bábu megfelelő helyre kerüljön és hogy nekem is elég helyem legyen a gyakorlásra, de én nem vagyok ekkora májer.
Mikor minden kész, felállok a bábuval szemben, egy sebes mozdulattal a fülem mögé simítom a hajam, és átismétlem, amit az Obstructoról tudni kell. Hátráltató átok, és én még ki se tudom mondani rendesen. Leírtam a tenyeremre, két másik ártással együtt, amiket ma addig fogok gyakorolni, amíg rendesen nem mennek. Mivel kéthetes anyag, a tanáromat nem fogom vele lenyűgözni, de ezzel is pótolom a lemaradásomat.
Első lépésként felemelem a pálcámat, rászegezem a bábura, és kiolvasom a kezemről az átkot.
- Obszkurró! - kiáltom el magam. Nem történik semmi. Hm, biztos nem így kell mondani. - Obskuro! - próbálom meg másképp. Semmi. - Obruskó! - Még mindig semmi. Tanulmányozom kicsit a betűk sorrendjét. - Óbsztrúkó!
Bahh. Ez így nem fog menni. Nincs itt valahol valami varázsige-kiejtési segédanyag?...

[Szalagszakadás.]

Josey

„A tankönyvük háromszázötvenhatodik oldalára lapozzanak, és olvassák el a tananyagot a mai varázslatunkról, az Imperioról. Amint végeztek, átbeszéljük és...”

Szalagszakadás.

Tíz óra harminckét perckor megérkeztem a terembe, és az utolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy beülök a padba. Ez nem helyes. De kit érdekel, komolyan?! Senkit.
Jól végigszundítottam az órát, amit igazából nem bánok, majd Courtney ideadja a jegyzeteit és elmondja, hogy miről szólt az olvasmány. Minek olvassam el, ha ő már úgyis megtette, nem igaz?
Iszonyatosan fáj a derekam, kissé ki vagyok csavarodva, ahogyan a padon fekszem. Nem az asztal részén van a fejem, hanem magam mellett, a "széken" Kicsit elszundítottam, hát na.
Úgy hallom, hogy nem vagyok egyedül a teremben, mert a távolból motoszkálást hallok. Remélem, hogy nem Mirol bá’ tartózkodik a teremben, az nem vetne rám túl jó fényt, ha észrevenné, hogy én bizony elszundítottam. Bebiztosítanám magamnak a trollt az év végére, azt hiszem.
Nagy nehezen sikerül észhez térnem, és kinyitom a még mindig álmos kék szemeimet. Nem volt túl pihentető ez az alvás, de valszeg még mindig jobb, mintha a vén szivart hallgattam volna üveges, messzeségbe révedő tekintettel. Na jó, annyira nem vén, de akkor is utálom, készslusszpassz.
Feltápászkodom, kissé nyikorog alattam a múlt évezredi pad, csoda hogy szét nem esik a mázsás súlyom alatt. Habár ha kibírja Craket meg Monstrót, akkor csak nem most fog összeszakadni alattam…
Ilyen hatalmas problémákon agyalok, mikor megpillantom a motoszkáló zaj forrását. Egy lányt látok magam előtt, aki minden erejét megfeszítve küzd egy baba ellen. Véleményem szerint ez nem egy fair harc, de manapság kit érdekel a sportszerűség, nemde? A kviddicsben is ott csalnak, ahol akarnak – na nem mintha értenék hozzá.
- Hé, te mi a manót művelsz ezzel a szerencsétlennel? – szólok oda neki minden kedvességemet felhasználva. Ettől már csak az lehetne több, ha szempillát rebegtetnék és bájosan mosolyognék, de mivel számomra és reggel van, ezért ez most nem fog menni. Amúgy sem tudok hülyepcsás lenni, pedig tényleg, néha jól jönne egy-két üresfejű férfiembernek korántsem számító lény ellen. Mindegy.
Továbbra is a nyikorgó padban ücsörgök, és nézem az előadást. Talán gyakorolni akar valamit. Túlságosan maximalista, nem értem az ilyen embereket. Egyszer majd túlcsordul a fejükben a tudás, és nézhetnek majd szanaszét. De akkor meg ne mondják azt, hogy Frey nem szólt előre…
- Na mi van? Nem megy? – kérdezek még egyet, hagy lássa, hogy társalogni támadt kedvem. Nem harap a néni, de ilyen álmosan egyébként sem lenne túl sok ereje hozzá.

[- Obsztruktó!]

REACHING
FOR SOMETHING IN THE DISTANCE

Körülnézek a teremben, de ott messze, a padoknál olyan sötét van, hogy nem merem túl soká fixírozni, mi is lehet ott. Ráadásként kiráz a hideg. Mindig is zavart ez a sárkánycsontváz, ami fel van ide lógatva, komolyan, olykor a hányinger kerülget. Elképzelem, hogy rám zuhan, beterít, és hozzám ér egy halott állat csontja, és...
Na jó. Összeszedem magam. Nem nézek oda a sötét sarokba, és nem is veszek tudomást arról a motoszkálásról. Inkább csak folytatom a gyakorlást. Igen, mert az rám fér, nagyon is.
- Obsztruktó! - kiáltom el magam ismét, és csodák csodájára, a pálca megrezdül a kezemben, bábu pedig mintha megbillenne. Hú! Pislogok egyet, és mosolyra görbül a szám, ám ekkor meghallom a motoszkálást a hátam mögött. Azonnal megpördülök a tengelyem körül, és előre tartott pálcával meredek a sötét sarokra. Pupillám kitágul, ahogy rémülten meredek arrafelé.
Egy lány emelkedik ki a padok közül, és első pillantásra nem tudom eldönteni, hogy kísértet-e, vagy élő. Nagyon sötét van ott. Nem igazán értem, mire föl korhol, de egyelőre képtelen vagyok válaszolni, a torkomra forrt a szó és csak tátogok. Nem tudom, ellenségesen viseltessek-e vele szemben vagy sem. Végtére is, nem túl barátságos, bár ha belegondolok, én se, így, hogy rászegezem a pálcám. Úgyhogy le is eresztem rögvest.
Az arcomba szalad a vér a lefitymáló kérdését hallva, és hirtelen nem is tudom, mivel vágjak vissza.
- Ki a fene vagy, és mit keresel itt?! - ripakodok rá végül harciasan, akár egy megbántott kis mókus.
Szemem alkalmazkodik ahhoz a nagy homályhoz, amiből előbukkan. Valami van a homlokán. Hunyorgok, de nem tudom kivenni, mi lehet. (Tényleg időszerű lenne már az a szemüveg.)
Nos ami azt illeti, lehettem volna barátságosabb is, de ő is. Úgyhogy csak várom a magyarázatát annak, miért tör rám ilyen fölényeskedve, mikor semmi rosszat nem csinálok. (Jó, erről tulajdonképp nem vagyok teljesen meggyőződve.)

[Én? Hát én vagyok, ki más? Pff]

Josey

Ásítok még egy nagyot, miközben próbálok koncentrálni a társalgásra. Bevillannak képek az ágyamról, a párnámról, ugráló, szivárvány színű báránykákról. Még álmost vagyok, ez valószínűleg ezt jelentheti. Úgy veszem észre, hogy ignorál a leányzó, pedig én tényleg kedves voltam, nem akarom megmutatni, hogy milyen az, amikor nem vagyok az. Kissé megrémülök (vagyis inkább úgy teszek, mintha), mikor felém tartja a kezében díszelgő varázsvesszőt - mintha rám akarná szegezni. Minden bizonnyal üldözési mániája van szegény párának, vagy az is lehet, hogy inkább engem akar próbabának a vudubaba helyett, már ha ilyen ügyes, hogy még a pálca is elsül a kezében.
Nocsak, elért odáig a hangom. Hiperszuper. Talán hamarabb is odaért már, csak kis időre volt szüksége, hogy megeméssze azt, hogy megszólítottam. Nem ilyen reakcióra számítok tőle, de hát nincs mit tenni, nem lehet mindenki olyan nagyszerű, mint én.
Míg épp rámripakodik, hogy mi a fészkes fenét keresek én itt, gondosan lehajoilok a földre a táskámért, és belerakom az asztalon található könyveimet, melyeket gondosan piramis alakban helyeztem el az igzalmas óra első felében. A két pennámat pedig összekötöztem és repülőt csináltam belőlük - kérdés, hogy repülne-e. Talán ki kellene próbálnom most, de lehet meghagyom a következő izgalmas órára. Az utóbbi mellett döntök, és beleejtem a táskába a még-soha-ki-nem-nyitott könyvek mellé.
A ki a fene vagy te kérdésen gondolkozom, hogy mit is mondjak. Mondhatnám, hogy én vagyok Merlin, a nagy varázsló!!! - s eközben valami magasztos zene szólhatna a háttérben - de azt is mondhatnám, hogy Frey vagyok, úgysem ismer szerintem. Nem vagyok én olyan nagy partiarc, hogy annyira ismert legyek. Ő biztos valami hollós vagy griffes - ők ilyen stréberek, akik még órák után is tanulnak meg egyfeszt csak gyakorolnak. Mint az a Granger.
- Én? Hát én vagyok, ki más? Pff - ez aztán rendkívül informatívra sikeredett, de nem is akartam túlmagyarázni a dolgot. - És kérlek... (jahj, éssel nem kezdek mondatot, üss a szádra Frey!) ... kérlek nekem itt volt órám, és még maradtam... egy kicsit.
Nem tudom, hogy mikor ért véget az óra, lehet, hogy azóta vége lett egy másiknak is, igazán felébreszthettek volna a többiek!
A gondosan összepakolt táskámat magam mellé veszem, és ráülök a padra. Keresztbefonom a mellkasom előtt a karjaimat, és várom a további attrakciót. Ha már műsor van, itt maradok, és nézem. Ha ügyes lesz, megtapsolom, ha meg nem, akkor megdobálom manókakival.
Bár, lehet, hogy jobban tenném, ha zúznék innen, most komolyan, mit vesztegetem a drága időmet egy ilyen műsorra? Mindegy, legalább szórakozom egy kicsit. Olyan, mintha húzódna a bőr a homlokomon. Talán csak kiszáradt. Odanyúlok a bal kezemmel, hogy nincs-e rajta valami, de nem igazán érzek semmit. Mindegy, csak a száraz levegő lehet az oka.

[- Bocs, de megtennéd, hogy kimész? Mint látod, az órádnak már rég vége, én pedig szeretnék gyakorolni.]

SO CLOSE
YOU CAN ALMOST TASTE IT

Én alapvetően kedves ember vagyok. Lehet, hogy mostanában nem, mert mostanában igen-igen sok atrocitás ért az itt tanulóktól és a tanároktól egyaránt, ami az igazságtalanság netovábbja. Az emberrel szemétkednek a szobájában, a klubhelyiségben, a tanteremben, az udvaron. Szemétkednek vele éjjel és szemétkednek nappal. A múltkor a zuhanyzóban a vizet valamelyik rohadék zöldre színezte és nekem egy órámba telt, mire levakartam a trutymót magamról. Hiába estem neki a kedves, kreatív kis luvnyának, aki a szomszéd ágyon alszik, és téptem meg, a bátyja valamelyik nője, vagy az is lehet, hogy csak egy random nemeskomplexusos banya rögtön ott termett. Ezek mindig ott vannak. Mellettem meg nem áll senki. Vagy ott van például az az arrogáns bunkó, aki pofán csapott a könyvével, mert közöltem vele, hogy ő egy arrogáns bunkó. Legszívesebben lelöktem volna a párkányról, ha már úgyis le akart ugrani, de aztán nem tettem. A tornyokból amúgy sem lehet csak úgy lelökni valakit. Én tudom, hogy a normális életben milyen szabályok érvényesek, de az az iskola lassan olyan, mint egy őrültek háza, mindenki úgy viselkedik, mintha teljesen elmebeteg lenne. És higgyetek nekem. Láttam már olyat belülről.
Ez a lány is teszi itt az agyát, ahelyett, hogy egyetlen szóval válaszolna egy primitív kérdésre. Ehelyett leül, feláll, pakol, aztán nézelődik, és azt hiszem, magában beszél.
Tisztára kattant.
Nem igazán tudom, hogy mit akar, azt tudom, hogy én itt akarok maradni és gyakorolni, ő meg úgyis pakol, úgyhogy csak megvárom, hogy elmenjen, aztán folytatom. Csakhogy nem akar elmenni.
Úgyhogy kénytelen leszek megkérni rá. Mivel nem én vagyok a prefektus, hanem Alyson, nem utasíthatom erre, pedig most szívesen megtenném. Igen, feszült vagyok, és kissé türelmetlen, hiszen megzavartak.
- Bocs, de megtennéd, hogy kimész? Mint látod, az órádnak már rég vége, én pedig szeretnék gyakorolni.
Igyekszem úgy beszélni vele, mint bármelyik másik elmefogyatékossal, akivel eddig dolgom volt akár az intézetben, akár a gyogyóban: tagoltan, türelmesen és logikusan.
A sötétben kicsit kezdem jobban kivenni az alakját. Nem sokkal lehet magasabb nálam, és most már biztos, hogy valami van a homlokán. Nem, nem vér és nem is seb, hanem...
Elnevetem magam, illetve talán inkább csak kuncogok. Akárki is firkálta össze a csaj homlokát, egyetértek vele.
- Öh, van egy nagy L betű a homlokodon. Lehet, ki kéne menned lemosni! - teszem hozzá gyorsan, hátha ezzel el tudom érni, hogy kimenjen innen végre és tovább gyakorolhassak. Lámpalázas vagyok mások előtt, főleg ha azok ilyen... furcsák...

[Nézd, szerintem semmit nem ártottam neked; semmi okod arra, hogy kitessékelj innen.]

Josey

A kiscsaj szemlátomást nem igazán örül a társaságomnak, amit nem értek, hogy miért, mert szerintem tök jófej vagyok vele. Én mindig, mindenkivel tök jófej vagyok, azért is ismernek annyian. De most komolyan, ez a kiscsaj nem ismer meg engem? Hát ez micsoda dolog már!
Kissé sértődötten tudomásul veszem a dolgot. Hajlandó vagyok megbocsátani neki, természetesen, de akkoris!
Talán vissza kellene feküdnöm a padba. Ezzel az erővel akár a következő órát is megvárhatom itt. Ja, nem. Azok a sötét ruhások elkaphatnak és tömlöcbe vethetnek! Gyorsan el is hessegetem a gondolatot, pedig igazán csábító lett volna.
- Nézd, szerintem semmit nem ártottam neked; semmi okod arra, hogy kitessékelj innen. – mondom teljesen normális hangon, majd beiktatok egy hirtelen jött ásítást és, csak azt követően folytatom. – Ráadásul, nem ilyen hangon. Nem vagyok idióta, értem, hogy mit akarsz. De tudod ez az iskola sem a tiéd, sem az enyém. Így nem mondhatod meg, hogy hová menjek és hová nem. Szerintem prefektus sem vagy… - mondom tovább és próbálok ráfókuszálni a pulcsijára, amin egyáltalán nem látok prefektusi jelvényt. Meg egyébként sem igen ismerős az arca, a prefikkel volt már dolgom, tehát úgy-ahogy megismerem már az arcukat.
- …amúgy kicsit elszunnyadtam az órán, hogy őszinte legyek hozzád. Nem igazán bírom azt a Mirolt. Nem tudom, te hogy vagy ezzel. – teszem még hozzá, majd szórakozottan babrálni kezdek a hajam végével, és a távolba réved a tekintetem nagy hirtelen. Nem tudom, hogy mit nézek, csak úgy nézek a messzeségbe, de látni nem látok semmit.
A merengésből a lány szavai rántanak vissza. Szerinte egy nagy L betű van a homlokomon. Ezek szerint akkor mégsem volt véletlen, hogy olyan furának éreztem. Van egy kis tükör a táskámban vészhelyzet esetére (spenótos kaja után a fogak miatt satöbbi), melyet nyomban fel is kutatok a kis kék vászontáskában. Amint megvan hülyepcsa módjára elkezdem vizslatni magamat, és tényleg ott van! Jó ég, mióta lehet már az ott?
Elképedve bámulom a tükörképemet, és a kezemmel is odanyúlok, hogy tényleg érzek-e valami ott, vagy csak még nagyon álmos vagyok. De tényleg, igen, ott van.
- Szedd le nekem, légyszi! – mondom neki a mézesmázos kérlelő szavakat, hátha sikerül elérnem nála, hogy mentse meg az életem. Mások hátha nem látták még, így egyedül ő lenne az, aki látta. És mondjuk rendes volt, mert szólt is, nem hagyta, hogy tovább égessem magam a folyosón.
Visszadobom a tükröt a táskába, és leszállok a padról. Odamegyek hozzá.
- Freya vagyok egyébként, hatodév, Hugrabug.
Kistányérnyi szemekkel nézek a lányra, hátha sikerül meglágyítani a szívét. Persze, a kölcsön kenyér visszajár alapon ő is kérhet tőlem bármit, de ezt persze majd csak akkor mondom neki, ha leszedte a homlokomról azt a förtelmet. Van erre egy jó kis bűbáj: a suvickus. Csak magamon nem merem kipróbálni. Még szerencse, hogy bűbájtanból jó vagyok, és tudom a megfelelő varázsigét. De lehet, hogy ő is tud valamit rá. Reménykedem.

Ne hari, még szárnypróbálgatási stádiumban vagyok.

[- Nem értem, mi bajod, én csak megkértelek valamire.]

RELEASE YOUR
INHIBITIONS

No de érzékeny itt valaki. Nem tehetek róla, de rosszallásomban karba teszem a kezem.
- Nem értem, mi bajod, én csak megkértelek valamire. - Igen, gyakorlatilag arra, hogy húzzon innen, ami lehet nem túl udvarias úgy alapjáraton, de én udvariasan kértem. Tény, nem vagyok prefektus, de hát csak nem akarhatja itt tölteni az egész éjszakát, arra várva, hogy rátaláljon valaki, aki mondjuk rendelkezIk az általa emlegetett prefektusi ranggal, mert abból nagyjából egy órán belül, takarodó után igenis baj lesz. Nekem ugyan mindegy, legfeljebb abbahagyom mára a gyakorlást, vagy esetleg keresek egy másik termet (bár a lustaságomat ismerve talán inkább hanyagolom a témát).
Meglep, mikor szidni kezdi Angelus Mirolt a saját tantermében. Erre nem válaszolok, mert a kastélyban mindennek füle van, és ha akár lóg itt egy kósza portré vagy akad az egyik sarokban egy megfigyelő-bűbáj, akkor aztán lehúzhatom a rolót. Viszont ettől kicsit szimpatikusabb lesz a csaj, mint úgy első ránézésre. Jó, jó, sokan mondják, hogy a mardekárosok nem túl szívélyes emberek, és most ezt szépen be is bizonyítottam neki, de tőlem mindenki azt kapja, amit ad. Nos, néhány kivételes esetben nem, hanem jóval többet, de ezt minden egyes alkalommal megbántam eddig.
Mikor elkezdi magát fixírozni a kis púdertükrében, elkezdem forgatni a szemem. Ilyesmi csak olyan lányoknál van, akik állandóan a sminkjüket és a frizurájukat igazgatják minden adandó alkalommal, és az olyan lányokat én rühellem. Tény, én magam Nem vagyok egy szépség, de legalább nem is nagyon próbálok annak tűnni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, nem igaz?
Meglep a kérése, egész a frufrum alá csusszan fel a nem túl szépen karban tartott szemöldököm (épp csak kicsit szoktam megszedni, mert hát, ugye, mit erőlködjünk, van jobb dolgom is), és miközben elindul felém, leeresztem a kezem.
Jóval magasabb nálam, de azért a bűbájt el tudom végezni. Végighallgatom a bemutatkozását. Gondoltam, hogy nem velem jár egy évfolyamba, mert akkor már találkoztunk volna, nyilván. Azt, hogy hugrabugos, látom a talárján. Azt, hogy én mardekáros, azt meg ő az enyémen. Még a nyakkendőm is rajtam van.
- Én meg Josey - mutatkozom be neki nagyon udvariasan. - Ötödév.
Neki kéne nyújtania a kezét de ehelyett én teszem, ha elfogadja elfogadja, ha nem nem. A bűbájt ettől függetlenül végrehajtom rajta.
- Tergeo! - mondom ki az igét, a pálcám a homlokára szegezve, és végigkövetve az L-betűt. Ez az egyik kedvenc bűbájom. Nagyon hasznos.
Igazából felderít a gondolat, el is vigyorodom, lehet hogy kicsit gonoszan. Miután végzek, meg is magyarázom, hogy miért.
- Csoda, hogy hagyod, hogy egy mardekáros pálcát szegezzen a fejedre. Honnan tudtad, hogy nem valami ocsmány rontást szórok rád? - érdeklődök vidáman, majd leeresztem a pálcámat és kicsit megtörlöm a taláromba a végét, ami hozzáért a bőréhez. Nem azért, mert undorodnék, csak úgy.

[Tudom, öhm, bocs, nem akartam bunkózni.]

Josey

Tudom, hogy csak megkért, de azért az előadásmód nem igazán volt egy kéréshez illő. Inkább úgy érzékeltem, hogy „takarodj innen!”, és ugye úgy mondják, hogy amilyen a… mosdó, olyan a törölköző. Ide valami varázsvilágba illő szólást akartam mondani, de annyira mugli vagyok, hogy néha megrémülök magamtól, hogy mit keresek egyáltalán még mindig itt.
- Tudom, öhm, bocs, nem akartam bunkózni. – gondoltam, hogy inkább mentem a menthetőt, és igyekszem udvariasra venni a figurát. Pfúj, távol álljon tőlem az ilyesmi, de olykor muszáj magamra erőltetni ilyesmit. Pontosabban nem vagyok én kőbunkó, de van egy sajátos stílusom, amit emberek nem feltétlenül tolerálnak, hát ez van, ha az utcán, fiúk között nő fel az ember.
Tehát muszáj megemberelnem magamat, hiszen a homlokomon díszelgő undormány a tét. Jóhiszeműen rábíztam a sorsomat. Egy vadidegen lányra, akiről ezekkel a gondolatokkal egy időben tudom meg hogy Josey-nak hívják, és ötödikbe jár. A kezét nyújtja, hogy ha már bemutatkozunk, akkor fogjuk is kezet – számomra ez nem olyan fontos dolog, de ha már így akarja, hát egye fene, kezet fogok vele, hogy boldog legyen, és közben egy kapkodó hellót sütök el, ha már kézfogás, legyen normális a köszöntés is. Ó, még jó modorra nevel itt a végén valaki, nofene!
Becsukom a szemem, és minden aggodalmamat elrejtve várom, hogy eltűntesse rólam azt a rémséget. Persze, ha jól el akar bánni velem, akkor valami olyan spéci rontást alkalmaz, amit én, földi halandó nem ismerek, de csak nem fog kiszúrni velem… Nem látom, hogy prefi lenne, legfeljebb ha kontár munkát végez, jól bepanaszolom valakinél, hogy elbánt velem. Aztán meg persze mehetek a vén szipirtyóhoz meg a kimondhatatlan nevű javaskisasszonyhoz a gyengélkedőre, hogy ellássák a sebeimet. De ez csak egy fiktív jövő, korántsem biztos, hogy ez fog történni.
Egy pillanatra kikukkantok a lezárt szemhéjaim mögül, és csak a pálcából kilövellő fénycsóvát látom, amely egyenesen a homlokom irányába szökken ki a pálcából. Biztos, hogy akarom én ezt? Elhamarkodott kérés volt. De talán még mindig jobb, mintha az egész folyosó rólam pletykálna, arról nem is beszélve, hogy Hóborc minden bizonnyal kiteregetné a szennyest.
Miután kiszipolyozta az agyvelőmet, kinyitom mindkét szememet. Kissé bátrabban, mint az imént.
- Kész vagy? Kösz. Télleg. – köszönöm meg neki a segítséget, és részemről ennyivel le is van tudva a hálálkodás.
Látom a vigyort a fején, és értetlen ábrázatot az arcomra öltve kérdezek rá a derültsége okára.
- Most mivan? – kérdezem értetlenül, és hirtelen a homlokomhoz kapok, mert azt hiszem, hogy valóban kontár munkát végezett, de mikor elkezdi magyarázni a bizonyítványát, megértem a derültség tárgyát. Nos, nekem nem annyira vicces.
- Te végigmentél volna ilyen fejjel a folyosón? Mert én nem fogom kiröhögtetni magam mindenki előtt. – mondom teljesen közömbösen, valahogy nem tudok osztozni az örömében.

[- Nincs mit.]

FEEL THE RAIN ON YOUR SKIN
NOONE ELSE CAN FEEL IT FOR YOU

Jé, elnézést kér! Talán mégsem olyan suttyó, mint gondoltam! Na jó, én sem az illemtudásommal lopom be magam az emberek szívébe, sőt, ami azt illeti, pont a nagy számmal és a nem csak kissé bárdolatlan modorommal. Meg azért, mert őszinte vagyok, pedig a legkevésbé igaz rám, hogy ami a szívemen, az a számon. Ami a szívemen, az fáj, ami a számon, az meg vicces. Na persze kinek mi.
Nem vagyok benne biztos, de mintha a viszolygás vagy egy kicsit az ijedtség jeleit látnám rajta, ahogy mégis felé közelítek a pálcámmal, de derekasan állja a sarat... Höhh! Vagy inkább a sarat eltüntető bűbájt. Sár volt ez egyáltalán? Inkább nem akarom tudni. Miért is nem fogta és dörzsölte addig a homlokát a talárjával, amíg le nem jött? Miért kért szívességet? Ajh. Az emberek gondolkodását olyan nehéz megérteni néha. Mondjuk lehet, hogy én látom csak mindig az egyszerű utat egyszerűnek, és igazából lehet, hogy másnak meg az teljesen hülyeség, amit én gondolok.
- Nincs mit.
Így pálcával a kézben egész fura gondolatai támadnak az embernek...
Hah, látom kicsit bepöccent. Igen, mint már mondtam, ami nekem vicces, az másoknak nem az. Ideje lenne elgondolkodnom azon, miért nincsenek barátaim?
Nem csodálom, hogy megdörzsöli a homlokát, én is megtenném, meg karnék győződni aról, hogy nem átkoztam-e oda bajuszt vagy csőrt vagy csak még több trutymót. De megnyugodhat: nem! Bár a pórusait nem tisztítottam ki, és a mitteszerek is biztos ott maradtak ha voltak, a homloka tiszta. Úgyhogy ezzel a lendülettel el is teszem a pálcámat, feladva a további gyakorlás reményét.
- Ne parázz már, senki nincs a folyosón. A vacsorának is rég vége és mindjárt takarodó. Senki se látott volna!
Ott hagyom Freyát, és a padhoz sétálok, melyre a holmimat pakoltam. Beletúrok a táskámba, és a pálcám tokját kezdem keresni, közben kipakolok egy muffint, egy tintatartót, egy rongyos jegyzetköteget és egy fél fonalgombolyagot, ami jóslástanra kellett. Végül megtalálom a tokot és beletolom a pálcát. Sokan ezt felesleges körülményeskedésnek tartják, de én egyszerűen rettegek attól, hogy eltörik a pálcám, vagy elkopik, vagy megkarcolódik, vagy megreped, vagy hogy véletlenül elsül. Ne kérdezzétek, hogy miért.
- Hogyhogy itt hagytak a többiek? - kérdezem kicsit furcsállva a dolgot. Na persze nem mintha elképzelhetetlennek tartanám, hogy ez velem is megtörténjen, mert egyáltalán nem vagyok népszerű. Az egyetlen dolog, amiért ilyesmi velem nem fordulhatna elő, az az, hogy még ágyban, puha takaró és vastag tollpárnával a fejem alatt sem tudok jól aludni, nemhogy egy padon egy osztályterem kellős közepén.

[Hát még egyszer kösz, és akkor szi…]

Josey

Miután teljesen összeszedem magam a sokkot követően, amit a varázslat okozott, megy kedves mosolyt követően el is indulok a padom felé, hogy összeszedjem a cuccomat, mert igencsak ideje lenne már annak, hogy elhúzzak innen a búsba.
A táskámból újra előkapom a tükrömet, hogy megbizonyosodjak a tökéletes munkáról. Visszaejtem a batyu kicsiny zsebébe, majd útra készen elköszönök megmentőmtől.
- Hát még egyszer kösz, és akkor szi… - köszönnék el, de jön még egy kérdés Josey részéről, így erre még reagálok egy utolsót - …micsoda? Ja hát jó kérdés, az embernek néha furcsa barátai vannak. Bár, lehet, hogy ez nem olyan megszokott dolog, néha előfordul. Volt már olyan, hogy rágót ragasztottak a hajamba heccből. Jól meg is vertem mindet.
Miután remélhetőleg kielégítő választ kapott a kérdésre, útnak is indulok az ajtó felé. Még egyszer visszapillantok rá egy köszönés erejéig.
- Na szia!
Igaza volt, hogy a folyosón bizony nem sűrűn tolonganak az emberek, így hát kihúzom magam, és magabiztosan haladok a célom felé: a hugra káhá irányába.
De.
Valami nem igazán akarja, hogy távozzak innen.
Mielőtt kilépnék a folyosóra, a nyitott ajtó váratlanul az orrom előtt csapódik be. Eddig tárva nyitva állt, ellenállt minden szélnek, pont most kell neki bezáródni, nagyszerű. Az ósdi zár ugyanolyan, mint az iskola összes többi ajtaján, tehát elvileg tudom, hogyan működik, azonban gyakorlatilag nem igazán akar kinyílni, bármennyire is erőszakoskodom vele. A csapódás egyébként annyira erőteljes volt, hogy még a fellógatott dínó csontdarabkái is egyenként megmoccantak.
- Hé, te zártad be valami bűbájjal? – kiáltok oda Joseynak, mert ugye, míg háttal voltam neki, nem láthattam, hogy mit bűvészkedik ott a pálcájával.
Igazi boszorkányhoz méltóan előkapom a zsebemből a pálcámat, és a zárra szegezem:
- Alohomora! – kiáltom, ezt az igét biztosra tudom, bár még gyakorlatban soha nem használtam. De biztos, hogy így kell. A pálca végéből előszökken egy fehér fénycsóva, a zár irányába indul, majd, mint viaszról a víz, egyszerűen lepattan róla, és szertefoszlik. Az ajtó továbbra is zárva van.
Kétségbeesetten Josey irányába fordulok, segélykérő pillantásokat vetek felé, bár nem tudom, hogy észreveszi-e. Ugyanis ahogy az elején hallottam, ő bizony gyakorolni jött ide. Remélem, hogy megszán, és segít kijutnom innen.
Mintha a dínó állkapocscsontja megmozdult volna. De lehet, hogy csak haluzok.

[[Cellar]]

[Cellar]

Kenzie mindig is imádta ezt a termet. A sárkányok közel álltak a szívéhez, már csak Leo miatt is, és ha a szülei nem elleneznék annyira a dolgot, egy nap talán ezeket a gyönyörű teremtményeket kutatatta volna. Persze az egy teljesen másik élet lenne, távol az aranyvérűek képmutató világától, ami gyerekkora óta taszította. Ő csak élni akart, még akkor is, ha időnként a környezetétől átragadt rá a világnézetük és a sárvérűek iránt érzett gyűlöletük.
Ez a hely azonban megnyugtatta, kitisztította az elméjét, és egyszerűen képessé vált élvezni az itt töltött éveket. Időnként felbukkant egy másik diák, ha pedig szerencséje volt, és az illető a Mardekár tanulójának bizonyult, még új embereket is megismerhetett. Akadt mondjuk olyan eset is korábban, mikor Griffendélessel beszélgetett igen hosszasan a gyűlölet legkisebb jele nélkül, de ezt akkor sem ismerné el, ha kínvallatásnak vetnék alá.
Bár ki tudja. Egyszer talán vége lesz ennek a háborúnak, vele együtt pedig a házak és különböző származásúak közti folytonos harcnak is, gondolta.
Miközben ezen elmélkedett, Kenzie leült a terem egyik sarkába, és elővett egy darab papírlapot, amire egy rövid üzenetet firkantott. Nem szólt senkinek, nem is írta alá, a tartalmát tekintve pedig szinte semmiről nem szólt. Csak egy dátum szerepelt rajta, valamint a Mardekár szó. A pálcájával a papírlapot elkezdte lebegtetni, apró mosollyal figyelve, ahogy egyre közeledik a plafonról lelógó sárkány szájához. Az utolsó centimétereknél egyre óvatosabban mozgatta a pálcáját, ügyelve arra, hogy pontosan az alsó fogsorán álljon meg.
Néhány perccel később a pálcát maga mellé tette a földre, és elővette azt a könyvet, amit még a téli szünet során szerzett be. Most azonban nem olvasni akart, mindössze alátétként használta a levélíráshoz. Időnként csinált ilyet; az első évtől kezdve olykor írt egy levelet a jövőbeli énjének, mintegy emlékeztetve arra, milyen volt régen, és akkoriban mit várt a Roxfort utáni életétől.
Az is megeshet, hogy valamikor pontosan eltalálta, mi történik majd, vagy talán csak szerez ezekkel magának néhány vidám percet a távoli jövőben. Ezt nem lehetett előre megjósolni, még teazaccból sem, de remélte, hogy egy nap akár még a gyerekeinek is megmutathatja őket az iskolába érkezés előtt. Már ha lesznek gyerekei, ha lesz családja, ha egyáltalán még életben lesz, ha...
Ha.
A lehetőségek száma végtelen, főleg, ha a folyamatos őrlődés a családi nézetek, a környezet nyomása, és a saját bizonytalansága közt így megy tovább, merthogy ilyen körülmények között a végén még bezárják a Szent Mungoba és többet ki se jön onnan. Mondjuk, az őrületnek is megvannak a maga szépségei és előnyei: aligha kell engedelmeskedni az elvárásoknak és társadalmi normáknak.
Amikor befejezte ennek az utolsó gondolatnak a leírását, néhány másodpercig a pennát forgatva olvasta vissza az addig leírtakat. Hirtelen eldobta a pennát, a papírt pedig összegyűrte egy apró gombóccá. - Pokolba az egésszel! - kiáltotta a könnyeivel küszködve, aztán elhajította a galacsint. Sose hitte volna, hogy egyszer sikerül majd megtörniük.