A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

Sötét hajnal

fehér éj

*Látom, hogy talált, nyilvánvalóan diadalt kéne éreznem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért ne lennék az, ha egyszer az őszinteség fájdalmas, Caeoimhin szerint pedig magamnak keresem a fájdalmat, és foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, szóval ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor nem érzem a diadalt. Tompa, fásult elégedettséggel veszem tudomásul, hogyha akarom, akkor bele tudok marni, puha, védtelen húsába kígyóméregként oltva a keserűségem. Mardekáros szokás, lám, nem is esem olyan távol a házamtól, igaz, soha nem is tagadtam azt meg, még akkor sem, ha az elit szemében én egy véráruló vagyok. Talán az vagyok.*
- Örülök, hogy végre valamihez van jogom-*vigyorodom el sajátos lépésként afelé, hogy esetleg mégis békésebb mederbe tereljem a beszélgetésünket, de ez a vigyor inkább hátborzongató lehet, gyorsan le is kopik az arcomról, voltaképpen, amit mondtam, az szemrehányás, feddés, jelezve, hogy eleddig minden jogomtól megfosztott, szabad akarat, ilyesmi, beleegyezés, távozás joga.
Milyen ráhagyó hirtelen, merőn figyelem, ahogy már mellettem áll, nem ütöm tovább a fellágyított vasat. Nem kínzom hiábavalóan, bár ezzel értékes lehetőséget szalasztok el a megtorlásra, úgy érzem, nem vagyok eléggé bosszúálló alkat, legalábbis most nem. A tekintetének lágyságát elnézve azonban biztosra veszem, hogy jobb is, ha hallgat a gondolatairól és rám hagyja, amit mondtam, mert szinte garantáltan dühöngenék, ha ez az idealizmus, ami a szemében könyököl, szavakat kapna, mondatokban nyerne teret.
Felhorkanok.*
- Ne is-*zavartan törölgeti a szemüvegét, mint akinek nehezére esik meghátrálni, nekem pedig nehezemre esik elhinni, hogy mások tényleg merik hagyni, hogy az orvos úr a kiszolgáltatott sérüléseiken garázdálkodjon, és őket molesztálja, ha esetleg ez némi akadályba ütközik. Nem tudom elhinni, hogy mások eltűrik, hogy azzal vádolja őket, magukat okolhatják, de persze nem nagyon van reális kitekintésem az efféle dolgokra. Tényleg én vagyok az egyetlen, aki szembesít azzal félbarátom, hogy vannak nagyobb hatalmak és erők, felsőbb kényszerek, és hogy a nem, az tényleg nem, nem csak valami szűzlányos tiltakozás?*
- Egy próbát megér-*hagyom magam megnézni ebből a közelségből hátha ezzel kielégíti orvosi becsvágyát, és újabb rémületes tapasztalásokat szűrhet le az arcom vizsgálatából, amelyek mindegyiket talán külön-külön is halálosak, de együttesen már rég el kellett volna pusztulnom orvosi szempontból. Remélem, hogy nem ad majd hangot ennek az érzésének.*
- Rohadt ijesztő, ahogy nézel-*közlöm viszont a saját érzésemet, miközben állom a tekintetét, valamiért ritkán jönnek ilyen közel az emberek, nem mondom, hogy nem tartom helyénvalónak a távolság megtartását, ha egyszer a közelség ütésre ad lehetőséget, de hogy Caeoimhin néz, az a terror egy új formája. Nem egyszerűen lesajnál, megsajnál, de kvázi kihabzik a szemén az a temérdek orvosság, amit kezelhetetlen sebeimre kenne gyógyírként.*
- A világ semmiképpen sem lesz jobb hely. Akár idealisták, akár nem, de nem az erősségem a filozófia, főleg nem az emberekkel foglalkozó fajtája-*micsoda sóhaj! Ezért már megérte a felajánlkozás, nem tehetek róla, de ettől, ahogy hátralép megjön a kedvem a diadalmas vigyorgáshoz.*
-Tökéletesen tudod, hogy hogyan értem-*megtámaszkodom az asztal szélén, aminek a csípőmet vetettem, kicsit felülök a szélére, pont annyira, hogy a lábaimat kinyújthassam magam elé, bokában keresztezve kényelmi helyzetet veszek fel, átható pillantást vetek rá, ahogy eddig állta a tekintetem, és nem forgatta a fejét, úgy most is elvárom szinte, hogy ijedt pislogás helyett nyissa rám a szemeit.* - Ülj le!-*intek a mankójára.* - Sokkal kényelmesebb lenne neked, nem nagyon állsz jól, ahogy elnézem-*nem állsz jól a sebeimért vívott csatában sem, de nem is fogsz abban soha győzni. Nem baj, elnézem neked, hogy megpróbáltad.* - Ugyan már, fogalmam sincs mit kéne értenem, csak azt látom, hogy nagyon benned van a kényszer, hogy beszélj és hallgass, miért kéne akkor rólam beszélni? Sokkal érdekesebb csevejt is el tudok képzelni annál, mintsem azon vitatkozzunk, miért akarod megerőszakolni a szabadságom, és leszíjazva ecsetelgetni olyan sérüléseket, amiknek nem ismered a történetét, és, figyelmeztetlek, nem is fogod. De ha már így, véletlenül találkoztunk, miért ne mondanál valamit magadról? Hogy lettél orvos? Éppen te? Jó, persze, a fanatizmusod megvan hozzá, de látom, hogy fuldokolsz. A háború nem orvos-mulatság, az érzékeny lelkűek számára a mindennapos szenvedés látványa hogy lehetne elviselhető, márpedig egy medimágus pont, hogy ezzel szembesül, mintha a világ csakis ebből állna. Olyannyira rágörcsöltél erre, hogy más már eszedbe se jut, hát idézd fel. Mintha ezért jöttél volna-*a szavaim megbűvölik, mint egy kígyó a nyulat, eltolom magam az asztaltól, felé lépek, a vállát megfogva szépen, lassan, lépésről lépésre visszatolom a kanapéra, lenyomom rá, hogy üljön a sánta lábú kismadár.*

Shannon

Meglepő és felzavaró, ahogy néz rám, és a válaszára nem tudok olyat mondani, ami nem egy vitában és átokszórásban végződne, hát inkább nem mondok semmit. Anyám is mindig ezt mondta, vagy szépet, vagy semmit. Többet kéne hallgatnom a jó édes anyámra. Megvan a maga bája a mosolyának, de verébre vigyorgó kandúrra emlékeztet. Ha elhúzok előtte egy madzagot vajon rátámad?
Kicsit elvigyorodok, ahogy ellenem használja fel a saját szófordulatomat és indoklásomat. „Egy próbát? Nos, ennyit ígérhetek.” Valóban, ennyit és nem többet. Mert erősen kétlem, hogy képes leszek feladni az ő gyógyításával, de egyelőre távolságtartóbbnak kell lennem, és elfogadnom a feltételeit. Ahogy ő is mondta, csak így is jöhet létre köztünk párbeszéd. Úgy érzem magamat, mintha valami ősi háború békeszerződését írnám éppen. Csak ez sokkal nehezebb. Finoman nevetek
”Nos, ezt se mondta még senki.” Pedig szerintem ő néz ijesztőbben. Elveszem a tekintetemet róla, ha ennyire zavarja. Még hogy ijesztő, ahogy nézek! Szépséges, bájos, csábító, de nem ijesztő! Még közelről sem. ”Szerintem igenis jobb hely lesz, és lehet. Csak az emberi élet ideje megakadályozza a kellő kontextusba helyezését a dolgoknak rövidsége véget. Persze, ezt mind ráfoghatod az idealizmusomra.” Kérdőn pillantok rá a sóhajára, valahogy rossz érzésem támad a közeljövőt tekintve, ami még az idealizmusomat is megcáfolja. Kezdi magához ragadni a felsőbbséget, amint az álmossága adott nekem, és már egyenesen fenyegető, ahogy beáll a hatalmi pózába, én pedig zavaromban hátrálok meg. Majdnem leülök ott helyben a földre.
”Hogy mi? Oh” Világosodok meg a szándékára, amikor kifejti amazt jobban. ”Nem kell, igazából már…” Én próbálnék szólni, de ő csak beszél, és beszél, és beszél. Ilyen az, amikor magyarázok valamit? És hozzám ér. Miért? Én szoktam másokhoz érni, ez így nem normális, se az, hogy engem faggatnak, és nem fordítva. Ráadásul még hátra is nyom! Nem jó mulatság egy mankóval hátrafele lépkedni, új olimpiai szám lehetne a nehézségét tekintve. Kicsit botladozok, és aggodalmasan kapkodom a fejemet az útirány, és az engem hajtó elmebeteg között.
”Orvos? Hát sárkányidomár akartam lenni, és…lassíts kérlek! Szóval mást terveztem, amíg nem jött a balesetem, áh…és az orvosok…ugye tudod, hogy ez így marha kellemetlen?!” Fakadok ki végül felháborodva. Nem kérek különleges bánásmódot, csak mert testi fogyatékos vagyok, de ez azért mégis csak túlzás. Aztán szinte rázuhanok a kanapéra.
„Magamtól is le tudtam volna ülni! Hm, szóval! Elég csúnya balesetem volt, gerinctöréssel, és az orvosoknak köszönhetem, hogy újra tudok járni. Megihletett, amit tettek, hogy, ha lehetek ilyen fellengzős, újra reményt adtak. Úgy döntöttem követem a példájukat, hiszen ezt a munkát új korlátozásaimmal is el tudom látni kielégítően. És igen, nem könnyű, de valakinek ezt is meg kell tennie, vagy semmi sem változik meg. És nem görcsöltem rá, csak a feladatomra koncentrálok." Kicsit sértetten beszélek, nem a szokásos nyugalommal és kimért lágysággal, de a többirányú atrocitások kezdenek kihozni a sodromból.

   

Sötét hajnal

fehér éj

*Helyeslem a belátását, amivel elhallgat, illetve ismétel ő is, és egy olyan ígértet tesz, amiben ő sem igazán bízik, hogy be tudja tartani, de nincs mitől félned Caeoimhin. Majd én betartatom veled, erre talán még képes vagyok, futja az erőmből és a lelkierőmből. Egy nyomorékot csak le tudok verni a magas lóról, hogy aztán biztonságos beszélgetési irányba vezessem aztán. Túldimenzionál. Megint. Badarság. Őt a lelke miatt tudom befolyásolni. Mert neki van, valami szeretettől és törődéstől csöpögő hatalmas, vöröses lepény terpeszkedik az öntudatát, meleg szívdobbanásokkal áthatva tölti élettel, érzékenységgel, vagy mivel. Ám legyen.*
- Senki? Biztos a fájdalomtól annyira ködös mindenkinek az elméje, akivel találkozol, hogy nem látják, vagy egyszerűen máshogy nézel rájuk, vagy exchibicionisták-*és nem zavarja őket, hogy kinézed belőlük a lelket is, kissé megnyugtató, ahogy a figyelem reflektorát lefordítod rólam, nincs jó tapasztalatom a merőn bámuló szemekkel. Sőt. Rossz tapasztalatom van velük.*
- Ez nem ráfogás, ez nyilván az idealizmusod szülte gondolatiság, semmi nem változik, ne aggódj-*vagy inkább nem reménykedj, de azért mégis.
Érdekes a meghátrálása, nevetségesen azt az érzést kelti bennem, mintha én lennék a valaki, aki irányítja őt, pedig mindketten tudjuk, mennyire kevés is vagyok én ehhez, de annyi baj legyen. Megteszem, amit akarok, nem érdekel a tiltakozása, nyilván nem áll jól, és nem fogom csak úgy elengedni, hogy úgy masírozzon ki innen, mint aki teljesített egy szent és magasztos küldetést, előtte még szembesítem ezzel-azzal, random ingerekkel, hogy lehetőleg olyan zavarban legyen, hogy többet ne kívánkozzon vissza. Ez a terv. Ez egy jó terv, határozottan.
Óvatosan mozdulok vele, ahogy botladozik hátrafelé, nincs semmi mögötte, csak a kanapé, arra fog leülni, mégis úgy néz visszafele, mintha legalábbis a szakadékba tolnám, voltaképpen nem mondhatom, hogy nem fordult meg a fejemben semmi ilyesmi, de áh, nem lenne túl elegáns kiperdíteni az ajtón. Új lelkesedésre kapna ahhoz, hogy szorgosan nekiálljon kaparni a sarkokat, kiásni a tudatom fekete földjéből a megkövesedett csontjait a fájdalomnak, amikkel aztán kedvére kirakózhatna. Nem etetjük az orvost extra ingerekkel. Nem és nem.*
- Marha kellemetlen? Na de Caeoimhin, nem gondolod, hogy egy kicsit álszent dolog erről panaszkodni, miközben beteg embereket altatsz fájdalomcsillapítóval, és terrorizálod agyon őket a jó szándékoddal, már-már halálra gyógyítva őket?-*a hangom lágy, szinte fuvoláznak a szavaim, alig-alig tűnik fel az a mélységes cinizmus, amivel önmagamat mérgezem, persze, azért lelassítok, hogy biztosan le tudjam őt kormányozni az ülőalkalmatosságra, nem hagyom elesni sem, ha esetleg ezzel tervezné bebizonyítani az igazát.*
- A mágia csodái-*és ezzel a felkiáltással hanyagul magam alá intem a székemet is az asztaltól, hogy ne szobrozzak előtte, de mellé se üljek a kanapéra, hátradőlök. Az ott egy vérfolt a combja mellett? Remélem, nem veszi észre a sötét szövetbe ivódott rozsdaszín sötétséget.* -Érthető indok követni a jó példát, ami lehetőséget adott-*óvatosan a szavakkal Shannon, mielőtt önkéntelenül is arra kezdesz gondolni, hogy te milyen példákat követsz.* -És hogy viseled ezt a feladatot, ha már egyszer azt állítod, hogy nem görcsölsz?-*holott nyilvánvalóan igen, kényelmesen elnyújtózom a székben, amióta hátra tudok dőlni minden időt kihasználok erre. Feltűnik a hangjának sértettsége, de nem tudom hova tenni, így nem is reagálok rá, egyszerűen csak ráhagyom. Méghogy sárkányidomár. Apám jut róla eszembe, fájdalmasan összehunyorítom a szemem.* - És a család? Nem a testvéreid, szüleid. Jegyes, feleség?-*elvégre az írek klasszikusan családmániások, és ha már legutóbb Davanról beszélgettünk, miért ne? Mint régi iskolatársak egymás között. Néhanap hazudhatom azt is, hogy így normális.*

 

Shannon

„A legtöbb ember kedveli a pozitív, kizárólagos figyelmet. Főleg amikor félnek, és betegek. Te egy különleges eset vagy.” Lágyan mosolygok, hangomban csak leheletnyi élcelődés vehető ki. Nem baj az, ha különleges, de miért a pont nehéz fajtából? Nem természetes, ha a puszta tekintetem zavarba hozza. Egy kis szégyenlősség még érthető, de tanár! Mi lehet az én szemeimben, ami nincs a diákjaiéban?
„Azért az idealizmusnak is megvannak a maga előnyei.” Ezt már szinte csak sóhajtom, nincs benne súly, vagy érvi mérték. Talán csak gondolom és nem is mondom. Nem tud nagyon elbizonytalanítani, főleg nem hosszútávon. Ennél sokkal rosszabb és komolyabb próbákat is kiálltam már, mit nekem egy kis teketóriázás egy cinikussal?
A teketóriázás egy dolog, ez a kényszerített tolás, és lenyomás azonban már egészen más.
„Nem kellett volna fizikai erőszakhoz folyamodnod, hogy leültess! Én segítek másokon, és az egy sajnálatos eset volt, amiért szégyellem magamat, de attól ez sem válik tisztességessé. És a jó szándékom kétlem, hogy terroreszköz.” A te hozzáállásod és érvelési stílusod viszont annál inkább. Legalább még nem dühös. Még.
„Inkább a gondozás, szakértelem és emberi jóakarat csodái.” Fűzöm hozzá. Örülök, hogy leül, a kerekesszékben is azt utáltam, hogy mindig mindenkire fel kellett néznem, és fölém tornyosultak, mintha újra kisgyermek lennék. És sajnos sokan pont így is kezeltek. Most viszont úgy érzem magamat, mint a pszichiáternél. Már csak a jegyzetkönyv kéne Shannon kezébe, nekem meg kifeküdnöm a kanapén. Még a kérdései is azt a helyzetet idézik.
„Valóban” Oh bár követnéd az én példámat. De ezt inkább csak gondolom, mert bizonyosan felbőszíteném. Inkább hagyom, hogy a gondolat szépen lassan telepedjen az elméjébe majd az idők során. Egyszer oda is elérünk, hogy hisz nekem, nemde?
„Kifejezetten jól a helyzethez képest. Úgy érzem a háború lassan a végéhez közeledik, azután biztosan minden sokkal nyugodtabb lesz, és ha nem is, az ember megszokja a terhelést. Egy-egy sikeres eset örömét még a túlórák sem képesek elvenni.” Egészen önelégült kezdek lenni, amikor felhozza a témát. Valóban, mi van a családdal? Ha a munkára fogom azt mondja tényleg túlságosan is megvisel, de más ok… nem, úgy érzem nem állunk az intimitásnak ezen a fokán. Amúgy sem számít, és túl hosszú történet. Ez most amúgy sem rólam szól.
„Nincs párom jelenleg. Veled mi van? Mindig is népszerű voltál lányok körében.” Bár ez rám is igaz, ez a népszerűség soha nem érintett meg annyira, és néha csak bajt hozott. Mégis a maga nemében bájos és kedves volt, mindig örömmel fogadtam a magukat nekem, csak nekem, kitáró szíveket. Csak miért mindig a rosszak voltak? „És származásod tekintve valóban szokatlan, hogy nem vagy még házas, esetleg apa. Én a részemről úgy érzem bátyám kivette a maga részét a családalapításban egy időre.”

Sötét hajnal

fehér éj

- Én is kedvelem a pozitív figyelmet. A pozitívat-*mondom kedvesen, egyszersmind figyelmeztető hangsúllyal, kezdi megint belelovallni magát egy olyan állapotba, hogy csakazért is megcáfol mindent, amit mondok én. Az, hogy nem viselkedem hagyományos beteghez méltó módon teljesen felforgatja az értékrendjét, és előjön belőle az, hogy voltaképpen mennyire gyerekes még, mennyire fiatal, mennyire összezavart, mennyire elgyengült. Képtelen alkalmazkodni az általam jelentett kihíváshoz, és nem ismeri fel, hogy így nyilván gyógyítani is képtelen lenne, egyszerűen mániákussá válik, és ragaszkodik ahhoz a sémához, amit már megszokott, aminek lennie kéne hagyományos esetben.
Felismerem ezt, mert én is bele-belekerülök ebbe a helyzetbe, amióta Brayden és Armstrong mágikusan összekapcsolódtak egyszerűen képtelen vagyok alkalmazkodni, kihasználni Brayden gyengülését, hanem inkább Armstrongot is besorolom abba a kategóriába, amibe a bátyámat. Hogy semmi se változotton körülöttem, minden maradjon biztonságos és ismert.
Elkalandoztam.*
- Továbbra is képmutató dolog, mert voltaképpen én is segítettem neked, és most már ülsz, a jó szándék terroreszközzé vált, ahogy az én jó szándékom is, hogy leültesselek, és a fizikai erőszak valami olyasmi, amit nem kéne emlegetnek, hátha megjelenik-*villantom rá a szemem, nem tudom hirtelen miért támadt fel bennem az agresszió, de fellengzős tiltakozása, amivel megpróbálja kihúzni magát a dolgok alól egyszerűen provokál. Nagyot fújva fordítom oldalra a fejem, szórakozottan rábólintok arra, hogy a csodát az emberi tényezőnek tulajdonítja. Az ember csak a mágia eszköze, bárki, bármit is mondjon, de ilyen filozófiákban nem most és nem vele fogok elmélyedni.*
- Úgy érzed?-*hitetlenkedve villantom rá a szemem, aztán hátradőlök a székben, nem emlegetem újra az idealizmust, jóból is megárt a sok, és miért is ne? Szép a hit, életben tartja az embert, és nem mi, tanárok is azt hazudjuk nap mint nap azoknak a diákoknak, akik nem használták ki a lehetőséget magamutogató szökdösésre, hogy egyszer vége lesz? Hogy érdemes miért tanulni, élni, várni, mert lesz még olyan jövő, amiben ők élni akarnak? Dehogynem. Legyen igaza. Legyen igaza mindenkinek.* - Szakmai elégedettség pipa, eszerint nem attól vagy ilyen... zaklatott-*bólintok rá végül, alaposan megszemlélem magamnak, kutatón végigfürkészem az arcát, a tekintetét, a szemeit. Valami baj van ezzel a sráccal, csak nem tudom meghatározni, hogy pontosan mi nyomaszthatja belülről. Frusztráció? Talán.*
- Micsoda visszakérdezés, nem fordítod meg a helyzetet-*csóválom meg a fejem félmosollyal.* - A régi vonzerő megkopott, senki nem marad egy olyan alak mellett, aki sikoltozik álmában, és olyan a bőre, mint az enyém, paranoiás és összességében elviselhetetlenül képtelen bármi másra figyelni-*koncentrációproblémák, nem hibáztatom érte magamat, jó védőbástya volt mindig, nem tudtam beletemetkezni egy-egy fájdalomba se, egyszerűen prizmaként megtört a figyelmem minden ingeren. Nagy segítség.* - Nem vagyunk hagyományos család, sőt. A tiszta vér nem ajánlólevél a Minticz-ek esetében, de ezt biztos tudod, a bátyám a minisztériumban dolgozik, az alkalmazottai biztos gyorsan használódnak-*mennyire lélektelen és személytelen kijelentés, nem lenne szabad ilyen dolgokról hangremegés nélkül beszélni.* - A testvéreid gyerekei? Miért, sajátra nem vágysz? Ez csak valami kínos, családi kötelezettség?-*hmmm, gondolkodj Shannon hagyományos családokban, elvárásokban, közönséges életekbe. Üdítő. Határozottan.*
 

Shannon

Csak kedvesen mosolygok rá. Hogyne, a pozitívat, ki hogy értelmezi ezt. Számomra mások aggódása, gondoskodása, és segítségük állhatatos felajánlása igenis pozitív figyelem, de mit tudhatok én, szimpla orvos egy megtört elme elviségéről és gondolatairól? Sajnos a tőlem oly idegen cinizmust félretéve is be kell vallanom, hogy igen keveset. Mi is a kedves és jó neked Shannon? Nem csak szóban, hanem igazán gondolatban, testben, lélekben, mélyről előretörő vágyban? Mit szeretnél, és én hogy adhatnám meg ezt neked, ha egyáltalán tudom?
„Hogy képzeled el a pozitív figyelmet?” Igen, innét elindulhatunk, ebből építkezhetünk. Ha kérdezek, akkor talán felel, de ha nem is, már nem csak rajtam szárad az emocionális kielégületlenségének bűne, hanem rajta is. Figyelmesen hallgatom, érzem benne a dühöt, így elsiklok a lehetségesen akár szórakoztatónak, vagy viccesnek is mondható kifejezései felett. Csak a fenyegetés jön át belőle, úgyhogy bólintok, mint a jól nevelt szociális állatfajta. Nem kockáztatunk, nagyon is kihúztam nála a gyufát, és félek ő fog kihúzni engem a tiltott rengetegbe, ha így folytatom.
„Jogosak a felvetéseid a módszereket illetően.” Végül is tényleg van benne valami. Nem tudom mi ütött belém akkor, hogy ilyen csalfa és sunyi trükköt viteleztem ki. Biztos a mardekáros behatás. Na de Cian! Ne hárítsd másra a felelősséget, és főleg ne sztereotipizálj!
„Igen, és nem érzem magamat zaklatottnak.” Főleg nem hozzád képest kedves Shannon. Ha nem próbálnék éppen békítő szándékú lenni, akkor most kimondanám, hogy kettőnk közül egyértelműen te vagy a zaklatottabb, és szétziláltabb, ezt a vak is látja. Talán nem túl udvarias ilyesmit mondani, vagy éppen, mert ilyen egyértelmű hanyagoljuk a témát. És az én problémáim témáját is hanyagolhatnánk. Nem érdekes, és roppantmód kínos. Megadva magamat sóhajtok, ezt a csatát elbuktam.
„Oh, pedig én igazán próbálkoztam.” Viszonzok egy teljes, anyóscsábító mosolyt. Hamar lelohad, mert látom a válaszában a realitást és a logikát. Tudom, hogy érez, hogy milyen az, amikor az ember felett átsiklik mások figyelme, mert itt-ott egy kis segítségre, gyógyításra szorul, amit pont ők tudnának megadni, de nem. Mélyen belélegzek.
„Igazságtalan egy jelenség, de ismerős, bár persze máshogyan. Szerintem gyógyító hatású lenne számodra egy egészséges, boldog kapcsolat. Mindenki számára az lenne. Ez a szép szerelemben, az igazi hosszú távúban. Képesek vagyunk megjavítani egymást.” Vagy még jobban megbántani, térek vissza a valóságba a rövid, érzelgős kitérő végén. Csak kicsit kalandoztam el, a szemeim mégis Shannonról a padló mintáira, majd a saját térdeimre terelődtek. Hirtelen pillantok fel újra, erre a furcsa szóhasználtra.
„Nem fordulok meg sűrűn a minisztériumban, nem ismerem a családod hírét.” Ez a legdiplomatikusabb válaszom. Amit eddig tudok az alapján valóban, én sem kívánkoznék beházasodni közéjük, még ha Shannon egy szabályt szépen erősítő kis kivétel is, a maga áldozat mivoltával. Elég sok munkába kerülne, de lehetne belőle jó férj, bár valahogy nem tudom asszony karjában látni, hanem erősebb, támogató kezek alatt, dominánsan, de gyengéden vezető személyiséggel. Biztos csak az én hibámból képzelem el így.
„Hm? Jaj, nem nem nem! Ez csak egy kis vicc volt. Nincsenek ilyen elvárásaink, nem szabályozzuk és korlátozzuk egymás életét. Szeretem a gyerekeket, egyszer talán én is szeretnék, de több okból kifolyólag nem oldható meg sajnos jelenleg.” És soha nem is fogom tudni megoldani, hacsak nem változtatnak nagyon gyorsan a törvényeken.

Sötét hajnal

fehér éj

*Úgy mosolyog, mintha valami őrült marhaságot mondtam volna. Gondolja, hogy ő ettől nem tűnik teljesen őrültnek? Cian, kapj az agyadhoz, magadban mosolyogsz mindenféle külső ok nélkül! Egyáltalán nem megnyugtató a mosolyod, sőt. Azt sugallja, hogy még nálam is több hanggal küzdesz a fejedben, és odabent hangzott el valami szórakoztató, amiből engem sajnos, vagy szerencsére kihagytál.*
- Megint tématerelés, de ez már ügyesebb-*felelem a kérdésére egy kissé megrázkódva. Nem akarok válaszolni rá, jobb inkább a szemére vetni azt, hogy feltette azért, hogy elmeneküljön a neki szegezett kérdések elől. De sajnos belőle még azt is kinézem, hogy valóban érdekli a válasz. A válasz, ami nem létezik.*
- Semmiféle figyelmet nem tudok pozitívan értékelni. Leszámítva, ha néhány buzgóbb tanuló odafigyel órán, de akkor sem rám figyel, hanem a tanárra, a tanítóra, mint eszményre-*igen, jobb lenne magamat kihagyni a saját életemből, érzem, hogy itt van valahol a lényeg, és ennek a lehetetlen megfoghatatlanságában.
Teljesen váratlanul ér, hogy elismeri a jogosságát a kijelentésemnek, a hirtelen jött dühöm el is párolog ezen a meglepetésen, kritikusan megszemlélem, vajon miféle trükk ez? Nem vagyok teljesen avatatlan a befolyásolás lélektanában annak ellenére, hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen képtelen vagyok kiállni magamért.
De végre rátér a fő kérdésre, ami egyedül érdekelni tud ebben a helyzetben.*
- Nem érzed?-*kérdezem vissza egy kissé tanácstalanul. Nem tudom mi járhat a fejében, amikor ezt így kimondja, de biztos nem a józan önvizsgálat lépésmetodikája. Megszemlélem a mosolyát, a pillantásom alatt érzem az ívét, formáját, mintha az ujjaimmal tapintanám, aztán a lohadását is. Pedig biztató mosoly volt, nem tűnt pszichopata, kegyetlen, szadista arcjátéknak, el tudtam fogadni az arcán.*
- Felnőtt ember vagyok Caeoimhin, nagyon boldogan elélek egyedül, magányosan, egészségesen. Sőt. Sokkal jobban, mintha valaki más terheltségével kéne birkóznom, amivel ugye kéne, mert a kapcsolat megköveteli a kölcsönösséget-*tiszta, józan okfejtés, a szerelembe hadd ne menjek bele, egyszerűen vannak olyan emberi témák, amikkel nekem semmi dolgom, amikben nem foglalhatok állást, és ha ezekről beszélnék, az olyan lenne, mintha halálfalóként foglalnék állást az egyetemes egyenlőség nevében.
Viszont valami szöget üt a fejemben, ahogy Caeo kihangsúlyozza a jelenség fontosságát, ahogy elveti az önálló boldogulás gondolatiságát. Milyen árulkodó is az elkalandozó tekintete, riadt a felpillantása, mint aki elhagyta a testét. Érdekes. Csalódás? Vágy? Plátói szerelem?*
- Nem kell ahhoz megfordulni, hogy legyen előképed, találkoztál Braydennel az iskolában-*kínos kis mosoly, ennyi, amit felelhetek, ha már egyszer nem bír megszabadulni a kiházasításom témájától.
Előrehajolok, a térdemre támasztom a könyököm, magam elé lógatom a karjaim, összefűzött ujjakkal, megnyújtom a hátam egy kissé, le kéne szoknom a székben alvásról, érzem, ahogy feszítenek a meggémberedett izmok, vagy akármik.*
- Több ok? A saját érdekedben remélem, hogy nem vagy impotens-*lesek fel rá ebből a tartásból, gyanítom, hogy a szóhasználat hirtelen nekiszegezve eléggé zavarba hozza majd ahhoz, hogy a következő kérdés is találjon. Csak kellene neki valami hatásos megfogalmazás, ami nem fog bekövetkezni, mert nem vagyok abban az állapotban, hogy frappáns legyek és társasági.*
- Valamiért az jutott eszembe, hogy a nyugtalanságod oka párkapcsolati jellegű. A háború nem kedvez az ilyen dolgoknak-*na mert én honnan tudhatnám?* - De feltételezem az, hogy azt állítod, hogy az ideális szerelmi helyzetben a partnerek képesek megjavítani egymást összefügg a fizikai „rontottságod” érzetével, és ily módon neked nagyobb szükséged lenne egy alkalmas támaszra, ami a hangnemedből ítélve nincs meg, nem áll a rendelkezésedre-*tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy elkaphassam, ha megpróbálna világgá rohanni.* - Ami szinte érthetetlen, hiszen a te pozíciód stabil, a nők félnek az ilyen időkben, vonzónak találhatnak egy olyan figyelmes, bájos férfit, mint amilyen te is vagy, ráadásul orvosként több esélyed van túlélni a háborút, ha nem lázadozol, hiszen gyógyítóra szüksége van mindkét félnek-*szóval marad az impotencia, mint a családalapítást kizáró tényező. Kínos, főleg, ha a balesetből fajul.
Azt hiszem túl messzire mentem.*

Shannon

Szerencsére nem vagyok gondolatolvasó, vagy roppant furcsának és aggasztónak tartanám, hogy Shannon számára az udvarias, kedves mosoly pszichózis számba megy, és ennyire megijeszti. Vajon milyen gyerekkora lehetett, ha még a boltos néni sem mosolygát rá soha puszta udvariasságból? Egyrészt nem akarom tudni, másrészt viszont igen, hiszen csak segítene annak a négydimenziós rubik kockának a megoldásában, amit Shannon lelki világa és kezelése nyújt számomra.
„Nem annak szántam” Vallom be, hiszen tényleg nem, csupán az őszinte kíváncsiság vezetett. „Gondoltam jobb, ha tudok róla, mert így a te igényeidhez tudok igazodni.” Én meg akarom adni neked, amire szükséged van Shannon, és ami jó neked. Bárcsak meglátnád ezt. De ez már lerágott csont.
„Miért gondolod így? Biztosan élvezed te is, ha kedveskednek neked, vagy szépen szólnak hozzád. Vagy tévedek? És a diákjaid rajongása is biztosan megérint nem csak szimbolikus szinten. Szerintem te is vágysz a figyelemre Shannon, csak nem tudod hogyan feldolgozni, se azt, hogyan akarod. Bár persze lehet, hogy nincs igazam.” Talán egy kicsit merész a kijelentésem, de remélem megmozgatok valamit az elméjében. Hiszen csak nem gondolja ezt komolyan! Minden embernek szüksége van a szeretetre és a törődésre. Jó, van akik ezt máshogy fejezik ki, nem cukormázas idillel, de mégis ott az igény és a szükség rá.
„Nem. Miért, kéne?” Meglep, ez a szimpla kérdés és válasz mennyire leveszi a lábáról az érvelésének a menetét. Lehet így kéne hozzáállnom mostantól? Kár, hogy azt sem tudom mit csináltam. Lehet pusztán a helyzetünk megcserélődése az, ami így megakasztja. Gyakran faggatott, ritkán faggató, mindenhez kell gyakorlat, és most remek első meccseket játszunk, csak kár, hogy vérre menően. Elszomorít, ahogy a magányáról beszél, de igaza van. Felnőtt ember, vannak akiket más tesz boldoggá…még ha képtelen is vagyok teljesen elhinni ezt a lelkem mélyén, magának kell ráébrednie erre, hogy hiányzik neki valami, nem kényszeríthetem bele. Az is meglehet, hogy csak képtelen vagyok nem a saját fejemmel és érzelmeimmel gondolkodni, nem érezni ezeket a vágyakat, olyan erősen, majd szétrepesztve, hogy képtelen vagyok felfogni, hogyan élhetnek mások ezek nélkül. De ha egyszer annyira akarom! Nem sekélyes testi légyottokat, nem gyermeki játszadozást! Saját otthont, társat, türelmet, kedvességet, közös titkokat és álmokat, szeretetet, családot… Hogy lehetnék ezzel a vággyal egyedül? Ennyire, ennyire egyedül.
Megint elkalandozok, bár most már jobban igyekszek figyelni rá. Bólintok, érzem, hogy egyre kínosabbá válik ez a beszélgetés mindkettőnk szempontjából. „Igen, valóban. Bár nem ismertem nagyon.” Csak a hírét, és a kizárását. Az a fiú egy pszichopata, hogy lehet, hogy elengedték? Igazából semmit nem kéne csodálnom Shannonon azok után, hogy az ő árnyékában nőtt fel. Örülhetek, hogy még él. Alig, de él. Biztosan ő intézte el így. De ha Shannon nem akar feljelentést tenni…és a pozícióját, elviségeit és a mostani szituációt figyelembe véve úgyis esélytelen. Nem vagyok a bosszú híve, de ez a büntetés késik csak, nem múlik. Egészen aranyos, ahogy nyújtózkodik, szegényre mégiscsak álmában törtem rá. Jó magam is elég fáradt vagyok, de a fűző olyan mereven tart, hogy nem is jut eszembe a hajlongás és nyújtózkodás. És akkor mondja ki a nap legsokkolóbb szavait.
„HOGY MI?!” Fakadok ki, és majdnem fel is pattanok ültömből. „Na de Shannon! Mégis honnét veszed ezt? Teljesen egészséges vagyok, és maradjunk ennyiben!” El is pirultam, ami az én koromban és vérmérsékletemmel elég ritka, de mégsem itt, ahol Hoborc, vagy bármely más kellemetlen tényező hallgathat ki kéne megbeszélni hogyan szeparál a nemi életem! És ez csak egyre rosszabb lesz.
„Nagyon tapasztaltnak tűnsz párkapcsolatok terén, olyanhoz képest, aki azt állítja, hogy a háta közepére sem kívánja őket.” Válik kicsit rosszindulatúvá a hangom. Így is elég fájdalmas és kellemetlen, nincs szükségem rá, hogy az arcomba kend. Én segíteni akarok, te nem tudsz nekem ebben. Tudom, hogy csak fel akarsz húzni, és ugratni. De tudod mit? Nem fog menni.
„Nyugtalanságom oka a háború, és a folytonos munka, hogy ne csak életben tartsam, de meg is segítsem az embereket Shannon. Ahogy mondtad, én is felnőtt ember vagyok, el tudok viselni egy kis magányos időszakot. És nem vagyok „rontott”. Nem tudom milyen önértékelési zavarokkal küzdesz, vagy nem, de a testi problémák nem befolyásolják az ember értékét, és tökéletesen jól boldogulok. És bár hízelgő vagy, egy kapcsolat ennél bonyolultabb, most nincs időm rá, és ez a téma vége.” A végére már határozottan paprikás kedvem lesz. Unom ezeket a kérdéseket. Újra és újra. Jaj, miért nincs feleséged? De hát neked biztos lenne! Csesszék meg, mit akarnak, mit mondjak? Az igazat? És ha megundorodnak tőlem? A varázsvilág, még a muglitársadalomnál is maradibb, nem kockáztatok. És ha igen, az se változtatna semmit, ha egyszer hiába vagyok ilyen „elragadó, kedves fiatalember” egy nyomorult maszturbációs segéden túl senki nem akar kezdeni velem semmit. Macerás, nehézkes, sajnálni való… nem vagyok soha más azok szemében, akik számítanak. Felállok. elintéztem, amiért jöttem.
„Sajnálom, de még sok dolgom van ma.”

Sötét hajnal

fehér éj

- Ne akarj az igényeimhez alkalmazkodni, mikor felejted már ezt az ostobaságot? Nem vagy te sem örömlány, sem pincér-*megfanyarítja a gondolataimat ez az ajánlkozása, vajon hallja magát? Hogy maradtál életben drága barátom, hiszen annyi perverz van a világon, akik örömmel vennék, ha az igényeikhez igazodva lassú haláltusával szórakoztatnád őket néhány napon keresztül.
Mély lélegzetet veszek és sóhajtom. Nehéz veled. Nem azért, mert olyan bonyolult és teljesen érthetetlen ember vagy, na jó, teljesen érthetetlen vagy, de nem azért, mert megőrültél és belecsavarodtál a saját gondolatvilágodba, hanem egyszerűen csak más logikával gondolkodsz, de ami nehézzé teszi ennek a megértését az az, hogy nálad nagyobb képmutatót még nem láttam.
A jó szándékodon kívül minden hazudik belőled Caeoimhin. A szavaid, a mimikád egy olyan bejáratott úton halad, ami gyakorlatilag egy maszk, nem sok köze van a valósághoz, még kevesebb hozzám, de még önmagadhoz sem sok. Eljátszod a szereped, hogy eltakard világos szemeidben azt, hogy mennyire meg vagy rettenve, mennyire nem találod a kapaszkodót a világban, és jobbára ez működik is, de mint minden, ez az álca is tönkremegy rajtam.
Megbántad már, mi, hogy összeestem az utcán, és éppen hozzád vittek be. Mit ne mondjak, engem se töltött el felhőtlen örömmel a viszontlátás, de nem sokat tehettem ellene.*
- Kéne bizony-*bólintok határozottan. Caeoimhin, a zavarod egy kiterített patkány egy kísérleti asztalon. Parányi végtagjai lekötve, felmetszett hasából kidomborodik a még lüktető kis szív, a belek rózsaszín csomója, ökölbe szorultan, hiszen a zavar ezt okozza. Nyilvánvalóan látszik benne, benned minden, minden, kivéve az okok. A gerince az egésznek rejtve van, ahogy a hátára fektetett patkány esetében is.*
-Higgalom-*a kifakadása engem igazol, mohón lesem, figyelmesen, nem is vártam, hogy rögtön engedjen, de magam is megfeszülök, mozdulásra készen, nem ám felugrik nekem, és akkorát esik, hogy belereng az épület, bár attól, hogy sánta még nem biztos, hogy teljesen béna is, de magamról tudom, hogy az indulat nem segít a koordinációban.*
- Eleve nem vagy teljesen egészséges, és én csak következtetek. Azt meg se próbáld letagadni, hogy valami nincs rendben, pirulsz is. Hűvös, józan és kimért lehetnél, ha valami nem bujkálna benned, és azért vagyunk itt, hogy ezt elmondd-*elvigyorodom.* -És mielőtt azt mondanád, hogy nem ezért, kénytelen vagyok bevetni, hogy csak akkor láthatod el orvosi kötelezettségeidet, ha a beteg megbízik benned, és mivel én nem tudok rólad semmit, ezért nem is bízhatom meg, így vagy válaszolsz, vagy szakmailag nem tudok veled mit kezdeni. Nem maradunk ennyiben.
*Összehúzom a szemem kissé, úgy figyelem őt. Meddig lehet elmenni egy ember érzelmi kivetkőztetésében? Vagy inkább meddig lehet úgy elmenni, hogy utána még rám tudjon nézni anélkül, hogy különösebben zaklatott lenne. Bár miért is akarnám?*
- Ez valami csipkelődés akart lenni, doktor úr?-*emelem meg a szemöldököm a rosszindulata hallatán, bájos, mint egy kismacska, amelyik véresre karmolja az ember kezét, miközben a hasát simogatja.
Megrázom a fejem elégedetlenül a kifejtése hallatán.*
- Ezzel nem cáfolod meg azt, amit én mondtam, a háború nyugtalanságát már lefutottuk, mint kört, és azt is, hogy milyen előnyei vannak a számodra. Ez pedig színtiszta hazugság-*komolyan figyelem, hogyne rontanák az ember értékét a testi zavarok, ezt ő tudhatná a legjobban.
Hazudsz nekem Caoeimhin, hazudik a szád, vajon ez minden orvosnak a rossz szokása? Nem csoda, hogy nem kerestem különösebben a társaságukat, ez egy agyrém. Teljesen hülyére vesz, önkényesen zárja a témát, nem beszélget velem. Egy merő ideggóc, és csodálkozik, ha úgy találom, hogy ő nem tud segíteni rajtam, ha egyszer magán se tudott?
Az, hogy mégis összeszedte a bátorságát a távozáshoz, legalábbis annak a megpróbálásához szinte meglep. Eszerint nem azért hazudik, mert egy gerinctelen féreg, hiszen van benne büszkeség és kiállás, még ha ez leginkább a menekülés felé hajtja is, hanem azért, mert a titka valami olyasmi, amit mindenképpen meg akar őrizni a róla kialakult látszat-kép mellett.*
- Esetleg mert a valóság rosszabb képet festene rólad, mint a hazudott képmás-*osztom meg a gondolat végét a hátával, az új felfedezés, feltételezés itt vibrál a tudatom peremén, egyszerűen csak nem tudom szavakba önteni. Leköt, hogy rajta gondolkozzam, úgyhogy nem engedem el csak úgy, elhúzom a pálcám, lazán bezárom előtte az ajtót egy néma igével, hogy ne jöjjön rá rögtön mivel kell kinyitni, aztán utána is lépkedem, nem sietősen, de nincsenek is túl nagy távolságok ebben a szobában. Egészen a hátáig megyek, hacsak meg nem fordul, ócska trükk, ahogy megtámasztom mellette az ajtó fáját.*
- Ha ennyire hamari vagy, miért vársz tőlem bármilyen együttműködést?-*susogom a fülébe halkan. Úgy viselkedem, mint egy sértett kislány, csak azért, mert felbosszantott, de ha egyszer annyira jó ezzel foglalkozni, inkább, mint bármi mással.* - Tippelhetek tovább, de nem hiszem, hogy a pedo, nekro és egyéb fíliák elnyernék a kedved, úgyhogy valljál, mi a legnagyobb bajod kedves, ír barátom, mert különben nem jutunk előre, és gonosz zsarolásokba kell merülnöm, ami nem tenne jót nekünk. Elvégre azt mondtad, alkalmazkodni akarsz az igényeimhez. Ez az igényem.-*és a kör bezárult.*

Shannon

„Nem csak pénzért gondoskodhatunk másokról Shannon. Neked meg ezt kéne kiverned a fejedből. A javadat akarom, ennyi.” Hogy voltál képes túlélni, csak magadra támaszkodva, az ezüsttálcán kínált lehetőségeket ellökve magadtól? Nyomorúságosan és nehezen, és mennyire látszik rajtad, mennyire érződik minden szavadon. Bárcsak te is megérezhetted volna a család kedves melegét, a mindent átölelő, szinte fullasztóan édes szeretet, amelyben én nevelkedhettem. Akkor ellöknéd magadtól azt, aki bánt, és nem a lábához kúsznál, hogy igen még, kérlek…
Nem ilyen egyszerű ez, jut eszembe, mindenkit megkerülnek a saját démonai, de a képzelet, és az ideál erőt ad, és ihletet. Nélkülük már én is ott tartanék talán, ahol te, és ezen ideálokat bölcsőmben kaptam még, majd gyengédséggel nevelték, neveltem. Te gyermeki kezedre mérges kígyó tekeredet, és azóta is önti beléd a mérgét, nem megölve, csak belülről rohasztva és megbénítva.
„Miért kéne? Nem érzek képzeletbeli dolgokat, se hamis állításokat. Nincs semmi bajom.” Nem értem mire akad kilyukadni. Nem értem, amíg túl nem megy a határon, és a lenyelt, elrejtett gondolatok közepébe nem lő obszcén és undorító módon, holt állat rothadó húsát arcomba vágva.
„Higgalom? Teljesen nyugodt vagyok.” Nem, nem vagyok az. Érzem, ahogy megrepedt a maszkom. „És ha nem is lennék, szerintem tudod milyen hatása van ennek a kifejezésnek, soha nem az, amit el kívánsz érni vele.” Meghallgatom őt, mert meg kell hallgatni a másikat, bármennyire is ki akarok vágtatni innét, szívem még lángokban, lelkem darabokban. Olyan ügyesen csináltam Shannon, és olyan sokáig. Senki nem gondolt semmi rosszra, senki látott át rajtam. Tökéletes, remek és erős voltam, bármi is jött. Hogy csinálod? Hogy tépsz szét ilyen könnyedén? Jó helyen voltál jó időben, vagy csak ismered az üvegházamat, amelyben ülök?
„Nem értek egyet veled.” Ezt jobb, ha előre leszögezem, és lehetőleg kulturált módon. Éppen kezdeném, hogy nem, nincs bajom, amikor közbeszól. Ettől, mint ostorcsapástól ló meghátrálok, és elhallgatok forró hevületemet lenyelve. „Igen furcsa igényeid vannak Shannon. Orvostól a szakmai képzetségét, és etikusságát szokták számon kérni, nem a magánéletét. Biztosíthatlak, hogy az előbbivel nincs semmi kivetnivaló, úgyhogy nem lenne jogod ilyesmit követelned tőlem…viszont.” Elhalkulok, és elhúzom a számat, nem nézve a szemébe egy pillanatra. Shannon, tudtad, hogy ütnivaló fejed lesz, ha vigyorogsz? Hirtelen a kamaszkorom jutott eszembe, és a mugli gyerekekkel való csetepatéim. Jó indulatú játék volt akkoriban, de most egészen más érzések futnak át rajtam. Nyugalom Cian, mit művelsz? Teljesen kifordulsz magadból. „Viszont olyasmit tettem, ami megengedhetetlen, úgyhogy értem az ágálásodat, mégis…” Ismét lecsap. Elharapom a mondatot, ami tiltakozásba, és szelíd, vagy éppen nem túl szelíd győzködésbe váltott volna. Shannon, bármit kérhetnél tőlem, szívesen megadnám, ha ezzel segíthetnék, hiszen tudod, boldogan ugranék… miért ezt kéred? Nem tudom elmondani, senkinek sem tudtam, még magamnak sem bírom teljesen bevallani, kérlek ne kérj olyat, amire nem vagyok képes. Nekem is megvannak a határaim.
„Csak amennyire a te kérdéseid és megjegyzéseid akarnak azok lenni.” Visszaesek a méregbe és a rosszindulatba, a próbálkozásaim ellenére. Jobb vagy ennél Cian, jobban bánsz másokkal, Shannon csak játszik veled. El akar taszítani, ahogy mindenki mást. Nem hagyhatom, neki van a legnagyobb szüksége a segítségemre. És mégis, egyre inkább arra gondolok, hogy bassza meg.
„Nem hazugság! A türelmes tágas mező, de annak is eljön a vége Shannon! Nem tűröm meg, hogy ezt mond, se magadról, se rólam, senki másról!” Nem, én ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy megígértem magamnak, tudom, hogy próbálkoztam, és rengeteg erőt beleöltem, de nem. Vannak olyanok, akiken nem lehet segíteni, legalábbis én nem tudok. Az elejétől fogva egy merő rémálom az egész. Miből gondolom, hogy nem lenne csak egyre rosszabb és rosszabb? Nem jó. Ha végül meg is bánnám a kirohanást… nem, most nem tudom ezt végigcsinálni. Jobb, ha szétválunk, mielőbb elfajul a helyzet.
„Ez meg mégis hogy jön ide?” Nem is válaszolok rá. Túl megalázó és vádló. Elbírom viselni, ha olyasmiért bántanak, amit én tettem, amiért megérdemlem, de ezt nem. Haza akarok menni, el ebből a kígyófészekből, és el az engem széttépő szavaktól. Túl fáradt vagyok, hogy ezt csináljam.
Utamat állja, hát persze, a kilincs nem hajlandó elfordulni, biztos megbűvölte. A pálcámért nyúlok, amikor egy középosztálybeli sorozat fő gonoszaként hajol hozzám hátulról. Oh Shannon, ez csak akkor működik, ha a másik vagy fél tőled, vagy le akar feküdni veled.
„Tudod mit? Igazad van, nem várok. Ezennel végeztünk egymással, te megtarthatod a nyűgjeidet és bajaidat, ha ekkora élvezetet lelsz bennük, és utálatot mások iránt. Talán nem az utcán esnél össze megkínozva, olyan gyakran, hogy már megszokod, ha nem így viselkednél. Nem alkalmazkodok semmihez. Nem ezt akartad. És most engedj, kérlek…” Ő hangjához igazodok, halkan morgom el utolsó imámat felé. Ez maga a pokol, egy apró, szívembe hasító, megalázó privát pokol.

Sötét hajnal

fehér éj

*Senki nem mondhatja, hogy nem figyelek rá, hosszan hallgatok, még ha a hallgatásomnak van némi szkeptikus felhangja is, nem válaszolok az egyértelműen provokáló kérdéseire, legalábbis nem a kérdések feltevése után, úgyis annyira lendületben van, hogy biztos ráér még néhány fél percet minden válasz, hátha addigra kimegy a fejemből, és nem fog annyira marni, mint egy kígyó harapása.
Mert ilyen válaszok gyülekeznek a nyelvem hegyén, miközben hallgatom őt, és megundorodom tőle. Önellentmondásainak gyűrűjében fuldokolva vergődik, bizarr haláltusa az övé, még az enyémnél is szokatlanabb, hiszen ő saját magát marcangolja, míg engem az idegeimre hurkolt átok késztet arra, hogy néha levetkőzzem emberi mivoltomat, és olyankor azt nem tudatosan teszem, miközben fennen hangoztatom, hogy a javamat akarom.
Nálad betegebb embert nem láttam, pedig a Minticz családba születtem, és másokkal is találkoztam már, akiknek egyszerűen nem lenne szabad emberek közzé menniük. Igaz, az igazán betegek soha nem ismerik fel, hogy azok, meg is tagadják.*
- Egyáltalán nem lep meg -*felelem lustán, ahogy leszögezi, hogy nem ért egyet velem, már a szavak is nehezen kívánkoznak a számra, annyira felesleges elmondani őket. Felpezsdített egy kicsit, gyarló emberi lelket az, hogy lehettem kegyetlen, lehettem okosabb, erősebb őnála, de amivé tette a fölényem és a játszadozásom, az már egyáltalán nem kívánatos, valójában nem ezt akartam, de hát ez egyetlen bíróságon sem állná meg a helyét.*
- Mindenkinek furcsa igényei vannak, pl. orvosnak a magánéletében -*dobom vissza a labdát, sajnos ez túl magasan volt, hiszen eddig a magánéletéről beszélgettünk, hogy mi lehet benne az, ami nem megy, és most ő próbálja meg a furcsaságot átpasszolni rám, lehetetlen volt nem visszadobni.*
- Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nincs kivetnivaló, sőt, egyre több kivetnivalót látok az „etikusságodban”, a „szakmai képzettségedhez” pedig bizonyára hozzátartozott volna  az orvos-beteg kommunikáció, de...
*Be se fejezem a mondatot, nyilvánvalóan elmulasztotta őket, mi több.
Hazugság, mosolyogom a felcsattanásán, a visszakarmolásain, eltávolodom tőle, visszalépkedek az asztalhoz. Nem egy szakképzett átoktörő tudomásom szerint, még egy kávét legalább megihatnék, mire megtöri az átkot az ajtón, mert elég okosnak gondolom ahhoz, hogy megcsinálja, csak nem egyik pillanatról a másikra. Felveszem a kis csomagocskáját, visszamegyek hozzá, és a pálcájára akasztom, feloldom a bűbájt az ajtón.*
- Menjél. Ezt vidd magaddal, mint orvos egyáltalán nem bízok benned, inkább méregkeverőnek tűnsz, Mr. „javadat akarom”, de valaki, egy másik beteg, aki hajlandó a kezedből enni, annak még jó lehet, amúgy meg a tűzben végezné, és szinte kár lenne a munkádért.