Deirdre E. Deveraux
Az érzés. Az érzés, mely egykoron tüzet, szenvedélyt, örömöt okozott lelkemnek. Az érzés, mely mára bút, komorságot és zavartságot okoz az elmémnek. Az érzés, amely ha nem múlik el a közeljövőben, akkor darabokra marcangolja testemet, s lelkemet. Az érzés, melyre csak egyetlen egy lény tudja okozni és ez nem más, mint az ember. Az érzés, mely most is bennem él, de mellette egy új érzés is megjelenik, amit egy szőke hölgy okozza, és itt van a közvetlen közelemben. Igen. Alig pár perce ismerem, de még is teljesen összezavart egy érzés, mely a múltam, jelenem és valószínűleg a jövőmben is meg fog jelenni. Mi tévő legyek, hogy ez az érzés elfojtódjon bennem, valahol legbelül, hiszen nincs szükségem még egy gyenge fellángolásra se. Érzések, legyetek átkozottak!
- Nem érdekelnek a pletykák, megnyugodhatsz. Sőt, az sem érdekel, hogy mi a múltad. –továbbra se fordulok felé, hogy ne kelljen fenntartanom vele a szemkontaktust. Erre most egyszerűen nincs erőm. –
Most, ha összeszedném az összes pletykát magamról, akkor elég cifra történetek is előbukkannának a tárházból. De nem zavar. Neked se kellene ilyenekkel foglalkoznod. A pletykás emberek ebből élnek. Lehet, hogy unatkoznak vagy egyszerűen élvezik. –majdnem elröhögöm magam, mikor feleszmélek, hogy szegény kiscsajt mikkel is traktálom, de aztán oda fordulok felé és bohó mosollyal ennyit mondok.
–Ha meg igazak lennének, ezek a pletykák én a helyedbe büszkén felvállalnám. Most már abszolút mondhatom, hogy teljesen megőrültem. Hogy miért? Összezavarodtak az érzéseim és ez ellen keresek gyógyírt. Vannak, akik gyógyszereket szednek, mások csak pihennek egyet, megint mások elmennek, mondjuk a hegyekbe teljesen egyedül és a magányukban keresik meg a gyógyírt. Én hol és miben találtam meg a gyógyíromat. Nem vagyok benne biztos, de talán egy nőben. A nőben, akit perpillanat csak bámulni tudok és elraktározni, hogy bármikor elővehessem, hisz ez ennyire jó gyógyír, hogy nincs szavatossági ideje. Igen, ez a göndör hajú leányzó a gyógyír.
És igen. Egy gyógyír, ha gyorsan hat, akkor elkerülhetetlen, hogy ne legyen mellékhatása.
–Köszi, szépen, de nem kell a szerelemben egy teljesen amatőr lánynak a véleménye. Ugyan, te mit is tudsz, amit mondjuk én nem erről az egészről? – Bingó! Bár, ennek a gyógyírnak van mellékhatása, de mégis előnyt tudok magamnak ebből kovácsolni. És igen, Noel visszatér.
–Kiscsaj, kedvellek téged. Ezért fogadj meg egy tanácsot tőlem! Egy pasit, egy vadidegen pasit sohase oktass ki azzal, hogy miben hibázott mondjuk egy párkapcsolatban. Hogy nem kellett volna választania és egyebek, mert a végén még te ütöd meg ezzel a bokádat. –nem haragszom rá egyáltalán, de azért csak Noelről van szó, aki nem igen tűri, hogy egy nő, aki talán meg sem érdemli őt csak úgy, következmények nélkül kioktassa.
Ingerült lettem ez tény. Egyszerűen kettős személyiség vagyok. A macsó, akit senki és semmi körülmények között nem lehet irányítani. A macsó, aki tíz női szívet tör össze, ha az övét egyszer egy összetöri. A macsó, aki ért a nők nyelvén, de ha valamit félrekódol, akkor nem szereti, ha azt számon kérik rajta. A másik a jófiú, aki tanul magáért, szüleinek való bizonyításért és, hogy társainak megmutassa, hogy macsó és nem is akár milyen. A jófiú, akinek vannak érzései, amik elég mélyek és eddig csak két embernek tudta ezeket a mély érzelmeket a felszínre hozni és ezek a személyek az anyja és Lita. A jófiú, aki külsőre és belsőre is a tökéletességet sugározza, hogy minél nagyobb kanállal élje az életét. Ingerült lettem, mert nem szeretem, ha a macsó-én ilyen hamar megtörne egy alig ismert személy előtt.
- Bizonyára sokat tudhatsz a női nemről. Legalább is most erről próbálsz meggyőzni kevéske kis sikerrel. Ha pedig ez így igaz, akkor mért nem próbálod ki velük a párkapcsolatot, ha már ennyire jól értesz hozzájuk?! –még mielőtt befejezné, a mondani valómat felpattanok a kanapéról és szép lassan oda megyek a kandallóhoz és a tüzet bámulom a szokásos nyugtató hatásáért, de valamiért most nem hat. Annyira belém döfte a kést a „gyógyírom”. De sebaj. Annál élvezetesebb falat lesz a számomra.
Belemeredek a pattogó parazsak bámulásába. Semmi nem tudna most megzavarni. Végül ennyit mondok: -
Ronda? Ha ronda lennél nem álltam volna veled szóba. –visszafordulok, de még azzal a mozdulattal az ablak felé fordítom a fejemet és az üvegen keresztül látom, hogy most már elállt az eső.
–Elállt. –ennyit kinyögök, majd azon gondolkodok el, hogy kimenjek még egy kicsit vagy felmenjek a hálóba? Legvégül csak ennyit mondok.
–Most mennem kell. Számomra hasznos volt a beszélgetésünk, szóval keress fel, ha szeretnéd folytatni. Rendben, kiscsaj? –még mielőtt válaszolt volna, az ajtóhoz megyek és mielőtt kimennék visszafordulok felé és egy elég gázos macsó mosolyt villantok neki és még abban a pillanatban kilépek az ajtón, hogy ő kitudja nyögni a válaszát, hogy akar-e velem találkozni máskor, máshol.
Az érzés. Az érzés, ami jelenleg benne él egyszóval úgy tudnám jellemezni, hogy: bonyolult. Bonyolult, hisz most a túlfűtött szenvedély és a „lilaködös” szerelem közt van. Bonyolult, hisz a szomorkás és a hihetetlenül vidám között van. Bonyolult, hisz nem tudom eldönteni, hogy szőke vagy barna? Tűz vagy jég? Frissességgel teli új vagy a megszokott régi? Végül is a remény hal meg utoljára vagyis egyszerre talán két legyet üthetek egy csapásra.
Csak arra tudok gondolni, hogy még találkozom-e a kiscsajjal?