Legendás lények és gondozásuk tanterem

Összekulcsolt karral hallgatom végig Goldhawk bemutatkozását, közben azért félszemmel a többieket figyelem. Kíváncsi vagyok mennyire lesz összeszokva ez a társaság. Agyamban máris ezernyi ötlet zsong, hogy mit lehetne kezdeni a tananyaggal… Hmm… Azt hiszem kidobom a francba. Ezek a fiatalok megérdemlik, hogy valami egészen különlegeset kapjanak. Valamit, amit hasznosítani tudnak. Jobban, mint pl. a 10. fejezetet a tankönyvben. (Hogyan mossuk meg a baglyunk csőrét párzási időszakban?) Most komolyan? Ez meg mi a…?
-   Köszönöm Mr. Goldhawk! És igen hallottam a kedves nagyapjáról. Apám nagy őrültje volt a kviddicsnek!
Most egy másik griffendéles szólal meg. Alapjában véve jóval többen vannak, mint hollóhátasok. Hát legalább nem lesznek ezren az órámon. Persze, ha többen vannak, az csak jobb, de így legalább „családiasabb” lesz a hangulat. Hirtelen feleszmélek, mivel egy név férkőzik be a gondolataim közé.
-   Vince Bolton az Ön nagybátyja? – szélesen elvigyorodom – Hát ez hatalmas! Még soha nem láttam akkora – és most kérem ne sértődjön meg kisasszony – állatot, mint Vince! Pozitív értelemben persze. Nagyon nagy hasznát vettük az átoktörő képességének Guatemalában, ahol egy maja piramisban ragadtunk, és ő egész éjszaka azon dolgozott, hogy kijussunk onnan. Valahogy meg kellett törnie a piramist borító átkot, mert különben reggelre múmiák lettünk volna. Próbáltak már valaha úgy átkot törni, hogy közben elkezdődik a balzsamozás? Nehéz. De persze – nézek körbe – ez egy másik történet. Köszönöm szépen a bemutatkozást, Ms. Bourgh!
A következő két ember bemutatkozása közben pálcám pöccintésére a kis csomag emelkedni kezd, majd megindul az osztályban. Lassan köröz a diákok körül, s közben pulzálva fénylik. Örömmel figyelem, amint mindenkin látszódni kezdenek a kíváncsiság félreismerhetetlen jelei. Érdekel már titeket, hogy mi van benne mi? Bishop megszólalásánál azonban felkapom a fejem. Mikor a kitűnő RBF-jét említi elmosolyodva suttogom neki, hogy „Gratulálok”. Legalább tudom kikre számíthatok, ha esetleg egy-egy speciálisabb állatot mutatnék be. Mikor a legvégén megjegyzi, hogy félvér, szinte azonnal tudom, hogy mire céloz. Igen, pontosan tudom. Gyűlölök mindenkit, aki megkülönbözteti magát csak azért mert aranyvérű. A legrohadtabb, legembertelenebb dolog. Az biztos, ha olyan diákom lesz, aki ezzel hencegni fog, akkor őt küldöm legelőször egy drott közelébe. (Buldog nagyságú rohadt kis dög. Iszonyatosan büdös, és pengeéles karmai vannak. Kedvelt játéka, hogy leköpi a hozzá közeledőt, mely ugyancsak olyan büdös, s ráadásul a szag csak két nap után tűnik el. Semmi sem hozza le.)
-   Kedves Bishop kisasszony! – nézek rá – Én keresztül-kasul bejártam ezt a világot, s dolgoztam aranyvérűekkel, félvérűekkel, kviblikkel, koboldokkal, házimanókkal, sőt még muglikkal is. Ha egy dolgot megtanultam, akkor az az, hogy sosem a vér számít.
Gyengéden a lány szíve felé bökök.
-   Hanem, ami irányítja. – elmosolyodom – Köszönöm, hogy itt van az órán!
A következő lány kelbimbós mondata kifejezetten mulattat.
-   Oh, ne is mondja! Én az articsókával vagyok hasonló helyzetben.
Hálás vagyok, hogy a diákjaim nagy része nem a „név és hol születtem, mi akarok lenni” kombót közli nyersen, hanem némi eredetiséggel is előrukkolnak. Megköszönöm Ms. Deschanel hozzászólását, s már azon lennék, hogy elkezdjem az órát, mikor nyekeregve kinyílik az ajtó, s egy megszeppent lány bújik be rajta. Minden szem rászegeződik, s szinte érzem, ahogy a lányon végigfut az idegesség. Megpróbálom tehát a legkedvesebb mosolyom elővenni, s úgy figyelem, amit mond.
-   Ugyan, ugyan!  - mutatok neki egy helyet legelöl – A lényeg hogy eljött kisasszony! Hóborc ellen mindenki tehetetlen. Általában mindig leüldözi a tyúkszemes varázslót a helyéről a másodikra,  - kacsintok rá, de csak úgy hogy ő vegye észre – már akkor is ezt csinálta mikor idejártam. Ejj de régen volt…
Elmosolyodva elmerülök egy pillanatra a gondolataimban, majd összecsapom a kezeimet.
-   No! Kezdjünk neki! Azaz, először kérem kegyedet, hogy mutatkozzék be. – fordulok a későhöz.
A megszólalás után újra előremegyek az asztalhoz. A kis csomag hűen követ, majd megáll felettem.
-   Gondolom, már nagyon szeretnétek tudni, hogy mi is lehet ez a „micsoda”! – bökök a felettem pulzáló tárgyra – Azt hiszem eleget húztam már az időt. Lássuk!
Intésemre a madzag kioldódik, s a papírcsomagolás lágyan lehullik fénylő tartalmáról. Nem fűzök hozzá még kommentárt, csak hagyom, hogy lebegjen. Egy körülbelül két ujjnyi vastag és 3 ujjnyi nagyságú kristály ragyogta be a termet. Alakját képtelenség lett volna meghatározni, mert minden egyes pulzálásnál változott egyet. Az egész felszíne kissé hullámzott, s a pulzálás ütemére lüktetett.
-   Amit most láttok, azt csak kevesen látták eddig a világon. – magyarázom – Számos névvel illetik. Bolíviában az „Istenek szeme” nevet kapta, míg a kínaiak „Fehér csend”-nek hívják. Angliába egyszerűen csak Viharkőnek becézik. Érdekes ez amúgy, mivel semmi köze nincs a viharokhoz, de hát… volt már rosszabb névadás is a történelemben.
Miközben magyarázok, a kristály elindul a teremben, hogy egy nagy kört tegyen, majd visszatérjen hozzám.
-   Nagy ritkán, ezen azt kell érteni, hogy körülbelül százévente előfordul, hogy egy egyszarvú és egy főnix nászából… igen. Ne kérdezzétek, hogy sikerül ezt összehozni nekik. Ezt a világon eddig csak egyetlen egy ember figyelte meg. Egy mongol varázsló, bizonyos Dobun-mergen Koricsar. Több mint hatvan évig ült egy főnix fészke közelében s várta a megfelelő alkalmat. Leírása szerint a főnix választotta ki az egyszarvút, s vezette oda a fészkéhez, majd – a fordítás itt kissé elbizonytalanodik – eggyé váltak. Dobun-mergen arról számolt be, hogy mindent elöntött a fény, s a melegség. Azt mondta, hogy kedve lett volna meghalni, mert tudta, hogy biztonságban lett volna. A nászból csak egy tojás marad meg, mikor véget ér az egész. Az egyszarvú és a főnix is eltűnik. Hogy miért, vagy hová? Azt csak a mágia tudja. Mint azt tudjuk, mindkét lény valami fantasztikusan erős mágiával rendelkezik. Olyan területe ez a legendás állatok tanulmányozásának, ahol csak tapogatózunk. Szinte alig tudunk valamit róluk. Pedig higgyétek el, rengeteget foglalkoztam mind a főnixekkel, mind az egyszarvúkkal. Bár az utóbbival inkább a feleségem boldogult.
Egy pillanatra elhallgatok, mert hirtelen belehasít az elmémbe egy ködös láp képe, egy félelmetes és kegyetlen humanoid alakja, melynek fekete szemei sötéten csillognak, s pengeéles fogai lecsapnak. Újra, és újra. Tép és marcangol. Hallom, ahogyan valaki üvölt és sikít. Hallom, ahogyan a feleségem haldoklik. Hirtelen visszazökkenek a valóságba. Gyorsan körülnézek, hogy valaki látta e, avagy érezte e a megakadást. De mivel minden szem áhítatosan a Viharkőre szegeződik. Lágyan megfogom az előttem lebegő követ. Érzem, ahogyan lassan megnyugszom.
-   Ebben a megmaradt tojásban található ez a kristály. Eddig csupán ötöt találtak. Közülük kettőt itt Angliában. Hozzám egy öreg ismerősöm által került, aki az első volt a britek közül, hogy megtalálta. Heteken át figyeltem, és tanulmányoztam, hogy rájöjjek, miért különleges ez a kő. Miben rejlik az ereje?
Közben körbeadom, hogy mindenki megfoghassa.
-   Öreg barátom nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt mindenkinek magának kell tapasztalnia. És igaza volt. Éreztek valamit most, hogy fogjátok? – teszem fel a kérdést a diákoknak. – A Viharkő hihetetlenül egyszerű, de nagyszerű elven működik. Gyógyít. De nem a testi, hanem a lelki sebeket. Kitűnő antidepresszáns, és stressz oldó. Emellett valami bámulatos nyugtató hatással bír. Ha sokáig tartanátok a kezetekben, extázisba kerülnétek.
Egy pálca pöccintésemre a kristály visszaröppen hozzám.
-   Vannak olyan lelki sérülések, melyet nem gyógyít be az idő sem. Amikor csak állunk a szobánkban, az ablaknál, s farkasszemet nézünk az odakint tomboló sötétséggel. Nem tudunk mit kezdeni ellene. A Viharkő begyógyítja a sebeket. Lassan, – nézek elgondolkodva a pulzáló kristályra – de biztosan.
Tekintetem a diákokra vetem. Próbálom kiolvasni a tekintetükből a véleményüket. Csend van. Ezt betudom annak, hogy lenyűgözi őket, amit látnak. Más opciót legalábbis nem akarok figyelembe venni.
-   A kristálynak emellett van még egy képessége. Egyetlenegyszer, de csak egyszer. El lehet felezni. S mindkét darab visszaalakul az eredeti formájára. Az a Viharkő, amit most láttok, az már a felezett. A másik fele a Gringotts beli széfemben van, de ez... – mutatom fel a magasba – Ezt a kristályt valaki az év végén megkapja. Valaki, akit én választok ki egész éves teljesítménye miatt. Valaki, aki nem csak okos, de a jelleme is emberi. Ez lesz a fődíj.
Elmosolyodom, s a Viharkövet visszacsomagoltatom a papírba, majd zsebre teszem. Szétnézek az osztályban.
-   Ennyi volt az első óra! A következő már a szabadban lesz, és egy nagyszerű állatot ismerhettek meg. Értesítést kaptok az időpontról. Ha bármilyen kérdés, kérés, óhaj, sóhaj lenne, akkor nyugodtan keressetek fel, illetve írhattok levelet is. Arra nem esküszöm meg, hogy Eks nem rágja meg, deeee – elvigyorodom – mindenre válaszolok. Még egyszer köszönöm szépen az órai részvételt, és a viszontlátásra.
A felhangzó zsivaj közepette kisétálok a teremből. A folyosón haladva emésztgetem magamban a történteket. Szerintem egy nagyszerű társaság verődött össze, és élmény lesz velük dolgozni. Kinézek az ablakon. Mintha beborult volna az ég a környező hegyek fölött. Rosszallóan szusszantok egyet. Nem akarom, hogy essen. Attól csak rossz kedvem lesz. Utálom a ködöt. Gyűlölöm.
...
Gondolataimba merülve haladok el néhány diák mellett. Azt hiszem, megkérdem Dimitrijt nincs e kedve meginni pár korsóval a Szárnyas Vadkanban. Lángnyelv Whiskey is jöhet.