Domboldal

A kastélytól távoli dombocska, mely félúton van a falu és az iskola között. Oldalából remek kilátás nyílik a Roxfortra. Állítólag rejtett üregek találhatóak benne, de ezeket feltárni reménytelen vállalkozás.

Végre, hétvége van! -fut át a gondolat az agyamon, miközben a klubhelyiségből tartok kifelé. Igazából tippem sincs, hogy hova fogok menni, csak úgy megyek valamerre, kezemben egy könyvvel.
Hosszú folyosókat hagyok magam után, ahogy sietős léptekkel megyek valamerre. Merre is? -hirtelen megtorpanok, és körülnézek: pár lépésnyire tőlem a könyvtár ajtaja van, bár oda most tényleg nem akartam menni, így megfordulok és lesietek a lépcsőn. Újabb pár perc bóklászás után egyszer csak a bejárati csarnokban találom magam. És most merre? -teszem fel a kérdést újfent magamnak, mivel aligha tehetném fel másnak, szinte senkit nem láttam a folyosókon, ahogy idáig eljutottam.
Pár pillanat múlva az iskola inspektora bukkan fel hirtelen, erősen ideges és ezáltal félelmetes fejjel, s miután összenézünk jobbnak látom, ha minél messzebb kerülök tőle, így gyorsan a nagy tölgyfaajtó felé veszem az irányt. Pár lépés után, miután elértem a nyílászárót, és kinyitottam, langyos meleg, ugyanakkor kissé szeles idő fogad, s ezen meglepődöm, és kedvem támad kicsit sétálgatni a jó levegőn.
Egyébként is sokat szoktam mászkálni minden felé, ugyanis nagyon szeretem a természetet, nekem ez jelenti a szabadságot, ha kint lehetek a szabad ég alatt, így aztán nem is csoda, hogy az egyik kedvenc tantárgyam a legendás állatok, miután az is mindig kint van tartva.
Legnagyobb meglepetésemre egy lelket sem látok kint, pedig azt gondoltam, miután ilyen jó idő van, azért nem látok senkit bent. Lassan odaérek a tó mellé: elég koszos a vize most éppen, bár tény, hogy az utóbbi napokban elég nagy esőzések voltak.
Túl sokat nem időzök ott, mivel annyira azért nem meggyőző a színe, így inkább körülnézek, hogy merre vehetném az irányt, s ekkor szemem elé tárul egy nagy, napsütötte hely, mely szinte hívogatóan díszlik ottan: a domboldal, így gyorsan arrafelé veszem az irányt, s nem sokára el is érek a kiszemelt helyre.
Tökéletes! -gondolom magamban, majd hanyatt fekszem, és elfoglalom a helyem a domb közepe táján, s arra gondolok milyen furcsa, ellentétes ez a dolog így: itt kint minden olyan szép, senki sehol, süt a nap, túl vagyok az első héten, ha belépek az iskolába meg mintha egy nagy sötét verembe estem volna ahol még egy mosolyt sem látni senki arcán, minden olyan komor. Bár tény, hogy az új szabályok értelmében boldogságra semmi ok, és tulajdonképpen én sem vagyok valami túl jó hangulatban az utóbbi időben, mióta ide megérkeztünk, s az sem véletlen, hogy most is éppen egyedül vagyok: alig ha beszéltem valakivel két mondatnál többet is, és nem nagyon vágyom társaságra... bár, most hogy így gondolkodom rajta... társaságra tényleg nem... annál többre viszont annál inkább. ÁÁh, na mindegy is... majd csak összejön valami... -fejezem be végül a gondolatmenetemet, majd behunyom a szememet...
 

[.:Peter:.]

.:Peter:.

Hétvége. Ez az egyik legkedveltebb szavam, amikor suliba járok. Igaz, szeretem a hétköznapokat is, de akkor nem lehet azt csinálni, amit akarok. Ilyenkor pedig majdhogynem minden megengedett. Az iskolában a többségen a szomorúságot látom, főleg a Hugrabugba – na, vajon miért? -, és pont az a durva az egészbe, hogy én próbálom nem kimutatni a fájdalmaimat. Persze, nekem nincs olyan nagy gondom, mint egyes diáktársamnak, mégis valahogy vidámság formájába akarom terelni a gondolataimat, s velem együtt másokét is. Kérdem én, olyan nagy probléma ez? Én szerintem nem, de lehet, mások szerint igen. Elképzelhető, hogy egyesek elmebetegnek néznek, bár mikor nem? Szóval… na mindegy. A lényeg, hogy ma mindent kizárjak a fejemből és élvezzem a jelent. Ahogy kiléptem, csak akkor vettem észre, a nap gyönyörűen sütötte az iskolát, s annak eszméletlen nagy területét, bár ici-picit fújt szeles időjárás fogadott. Úgy éreztem, tökéletes alkalom lenne arra, hogy kivételesen ne éjszaka kellős közepén kezdjek el irkálni a naplómba, hanem most, mikor ennyire finom az idő. A lábaim egyenesen a domb felé irányítottak, ahol senkit sem láttam. Fura. Minden olyan szép itt, és komolyan egy árva lélek sem mászik ki a búskomorságból, amit az intézmény magában tart? Minden esetre, én tovább sétáltam, végül helyet foglaltam a domboldalon. A bokám kissé megfájdult, habár nem tudom, mitől, ezért kis köröket írtam velük a levegőbe, majd miután ezt befejeztem, törökülésbe üldögéltem tovább. Az ölembe tettem a naplómat, kinyitottam a lakatot a piciny kulccsal, ami a nyakláncomon lógott, a kezembe lévő tollat bekapcsoltam, s írni kezdtem.
Alig telt el pár perc, mikor felemeltem a fejemet, mert volt egy olyan érzésem: nem vagyok itt egyedül. Körbenéztem, de senkit sem láttam. Nincs üldözési mániám, mégis, muszáj volt megtudni, ki van itt rajtam kívül: valaki, aki ugyanúgy unatkozik, mint én, vagy egy olyan személy, aki az életemre próbál törni. Halkan, a pálcámat a kezembe tartva és a naplómat a mellkasomhoz szorítva ültem a félelemtől reszketve, amit megpróbáltam kontrollálni, hogy ne látszódjék. Félek!

Csendesen fekszem a puha, meleg fűben, a napsütésben, olyan szép ez mind így, hogy szívesen elfogadnék egy olyan varázslatot, amivel ezt az egészet el lehetne raktározni télire.
De nem lehet, gondolom én, vagy ha lehet is, én biztosan nem tudom.
Néhány percig nyugodtan fekszem a fűben, és a szó szoros értelmében süttetem a hasam, mígnem lassan az a gondolat kezd bennem megfogalmazódni, hogy unatkozom, még szerencse, hogy hoztam magammal egy könyvet, bár hogy mit hoztam az még kérdéses, így megpróbálom felfedezni, de ezzel csak annyit érek el, hogy amint kinyitom a szemem be is kell, hogy csukjam, ugyanis teljesen elvakít a szemembe sütő nap.
Felülök és felhúzva a térdemet, oda fektetem rá a könyvet, na lássuk mi is az, nézném meg as könyv borítóját, ám hiába, a könyv ugyanis nem birtokolja ezen részét. El sem tudom képzelni, mi akar ez lenni és, hogy, hogy került hozzám, csak arra emlékszem, hogy kivettem valamit a táskámból. Úgy tűnik ez esetben egy ősrégi, agyon olvasott könyvre leltem, biztos még a szüleimé volt -gondolom végig, majd kinyitom a második oldalon, ott is fel kéne lennie tüntetve a címnek, áh, meg is van: Legendás lény... na ne már, megint ez?! - fakadok ki magamban, de nincs időm ezen meglepődni, ugyanis egy következő gondolat ötlik a fejembe: ez a könyv néhány nappal ezelőtt még teljesen jó állapotban volt, mikor olvastam.
Kis ideig eltöprengek magamban rajta, de mivel el sem tudom képzelni miféle gonosz trükk lehet az, hogy így járt ez a könyv, így inkább belelapozok, mind hiába, ugyanis annyira elvakít a nap ahogy a lapról visszaverődik a fénye, hogy képtelen vagyok akár egy mondatot is kiolvasni belőle, így inkább feltápászkodok és árnyék után nézek, amit rövid idő alatt ki is szúrok, néhány méterrel feljebb a dombon, majd elindulok feléje.
Ahogy tétova lépésekkel megindulok felfelé a dombon váratlanul egy lányt pillantok meg, aki nem messze tőlem ugyancsak a dombon üldögél és ír valamit...  

[- Bocsáss meg!]

WE ARE ALL
VICTIMS

Halk ropogás hallatszik, ahogy a közeledő fekete csizmák a friss hóhoz érnek. Nem általános egyébként az, hogy november végén már hó borítja a birtokot, de ez egy ilyen év. Furcsa, szokatlan, őrült.
Lehajolok, hogy mivel a sárkánybőr kesztyűmet a kastélyban hagytam, a puszta kezemmel gyúrjak hógolyót, majd lassan sétálok tovább. Messziről kinéztem már áldozatomat. Egy meleg ruhákba bugyolált lány a domb tetején, magányosan álldogálva, ki tudja, mit csinálva... Lehet, hogy csak a téli tájat csodálja? Elképzelhető még az is. Elég különös dolgokra tud rácsodálkozni a kis drágám.
Nem felejtettem el a kis afférunkat, sem a búcsúját. Megfogadtam, hogy bosszút fogok rajta állni, de még nem jött el a kellő pillanat. Úgyis még csak egy hete történt a kis baleset. Ennyi idő csak ahhoz elég, hogy a sebek begyógyuljanak a számon. Vikitria persze kérdezte, hogy mi történt vele. Közöltem, hogy ráharaptam evés közben. Azt válaszolta, reméli, hogy tényleg én, mert nem óhajt herpeszt vagy nemi betegséget elkapni senkitől. Azt válaszoltam, hogy én sem akarom elkapni Crasso nyavalyáit. Erre felpofozott és faképnél hagyott. Szóval a kapcsolatunk megint remek. Emilyvel szintén. Állandóan Neehill-lel látom, mintha vigasztalódni akarna, pedig nem is voltam vele olyan kemény.
Ennyit a nőkről.
Szóval mikor kellő távolságba érek, fogom és elhajítom az addig pompásan kerekre formázott hólabdát. Pontosan őrá céloztam, de ahogy várható volt, a feje melletti kőbe puffant végül.
- Bocsáss meg! - kiáltom oda neki. - Rosszul céloztam!
És már veszem is elő a pálcámat, hogy újabb hógolyókat készítsek. Még jó, hogy még gyerekkoromban megtanultam azt a roppant hasznos varázsigét, mellyel hócsaták százait nyertem meg eddig...

A hó sok mindent eltakar. Már egy fél órája álldogál ott a domboldalon és nézi fehér tájat. Nézi, hogy milyen békés, mennyire csendes. Mélyeket lélegzik, beszívja a józanítóan hűvös levegőt, ami amúgy is rózsaszín kis sebhelyeket mart arcára, vagy már egy jó tíz perce. Kissé fázósan húzza magán össze a kabátját. Tegnap elfogyott a felejtésének átka. Fogalma sincs, hogy fogja átvészelni az elkövetkezendő napokat nélküle. Hatalmas, vérágas szemeivel szemléli azt a fát a távolban, amit kispécizett magának.
Hópárducként lépdelhet a fiú a friss hóban, hiszen Norina meg se hallja, csak amikor már a közelébe ér. Kissé megugrik, amikor a feje mellett a hógolyó szétesik a falnál. Szíve hevesen kezd verni, ám mikor meghallja azt a bizonyos, olyannyira gyűlölt hangot, megnyugszik. Igen. Csak Ő az.
- Nem először célzol rosszul! Úgy érzem neked nincs ezekhez a dolgokhoz érzéked!
Mondja mosolyogva, ahogy megfordul, hogy ránézhessen a fiúra. Elneveti magát. Úgy áll ott, mint egy kisfiú, aki mindenre képes azért, hogy megdobálja a szomszéd lánykát pár hógolyóval.
- Ezt remélem, most nem gondolod komolyan! Inkább mondd azt, hogy elhoztad nekem amiben megegyeztünk!
Mondja és előhúzza a pálcáját. Ő csak nagyon, sőt rettentően béna golyókat képes csak gyártani bűbáj segítségével.
Ott állnak, mintha egy héttel ezelőtt semmi sem történt volna. Mintha gyermekek lennének egy édesded álomban, amiből nem kell felébredni. A keserédes emlékek azonban mindent tönkretesznek. Képtelen úgy ránézni Dracora, hogy nem jut eszébe az az éjszaka és tudja jól, hogy a fiú se fogja elfelejteni soha, amit tett. Amivel megpróbálta a nem létező szívét széttépni.
- Nos megszerezted?
Kérdezi és elindul felé. Nem gyorsan, viszont nem is csigalassúsággal. Készen áll arra, hogy bevesse magát egy fa mögé, ha olyasmi történne, amiért védekezésbe kéne vonulnia. Túlságosan nyugtalanítja az a pálca és az a furcsa hanghordozás. Valamire készül.

[- Nem lenne?]

COME TO BELIEVE THAT I BETTER NOT LEAVE
BEFORE I GET MY CHANCE TO RIDE

A magasba emelkedik újabb három hógolyó pálcám intésére.
- Nem lenne? - kérdezek vissza röhögve. - Téged épp elég jól be tudtalak célozni drágám - gúnyolódom rajta, ha már azt az éjszakát nem tudom meg nem történtté tenni. Azt legalább elérhetem valahogy, hogy ne legyen büszke rá. Nem én estem az ő csapdájába, hanem fordítva: ő az enyémbe. Naivan, ártatlanul és őszintén, és ezt nem tudja letagadni. Előttem nem. Tudja jól, én is tudom, hogy csak egy pótlék volt nekem aznap éjjel. Tyara pótléka.
Én is mosolyra fakasztom őt, ez jó, nagyon bájos a kacaja, de ettől bizony nem sajnálom meg, nem esik meg rajta az én zord kőszívem. Többé már nem.
- Mit is kellene megszereznem? - érdeklődöm. Figyelem, ahogy lassan előkotorja a saját pálcácskáját. Rossz nézni, ahogy tartja. Mint egy elsőéves sárvérű. Más lehet, hogy édesded hócsatát lát készülőben, amit két gyermekkori jó barát fog megvívni egymás közt a régi szép idők emlékére, de aki ezt képzeli, nos... Az nagyot téved. Mindenesetre remélem Norina is ezt képzeli. Olyan szépen el tudja tátani a szájacskáját, amikor meglepődik.
Elindul felém, én pedig reflexből ráküldöm a hógolyókat. Három egyszerre. Talán el tud bújni, talán nem. Mindenesetre így figyelmeztetem, hogy maradjon, ahol van, mert most nem igazán kívánok közelebb kerülni hozzá ennél az öt méternél.
A következő adag már nem három, hanem egy fél tucat hógolyó. Úgy lebegnek mellettem, mintha hűséges kísérők lennének, parancsra várva. Még szerencse, hogy ezek csak hógolyók, nem?

Hát igen…Draco képes volt célozni azon az estén. Képes volt arra, hogy Norina olyan mértékben kiforduljon önmagából, ahogy még soha. Igen…Draco Malfoy képes volt célozni. Elhitetni egy pillanatra a másikkal, hogy a hazug szó lehet szép és jó. A következményekkel azonban egyikük sem számolt, talán nem is tudtak róla. Csak egy kis plusz fájdalom az életükben. Nézi a fiút és hirtelen belemarkol a szívébe egy kínzó érzés. Nem fog elmenni Tyarához. A lány pedig hiába várja majd mindennél jobban. Nyugtalanító és fránya egy érzés a bűntudat.
Ezek csak hógolyók. Ezzel az elcsépelt mondattal nyugtatgatja magát, ahogy bevetődik a szikla mögé fedezékbe. Gyerekes, de még mindig jobb, mint elázni tőlük. Onnan beszél hát tovább.
- Sosem voltam a drágád és sosem leszek az. Bár tudom, hogy te ezt szeretnéd, de sajnálatos módon ez nem fog megtörténni. Lásd be végre Malfoy. Ami történt nem azért történt, mert halálosan szerelmes lennék beléd, hanem mert szükségem volt valamire. Valamire, amit Te szépen meg fogsz szerezni nekem, mert ha nem Merlin látja lelkem itt és most szétkürtölöm, hogy mi is vagy valójában!
Kidugja a fejét a menedéke mögül, csak azért, hogy gonosz pillantást vethessen a fiúra, ám pechére pont akkor száguld felé egy hógolyó. Egy ártalmatlan hógolyó. Biztos, hogy az? Csípős hideggel csattan szép hajába. Megborzong, miközben feláll. A hógolyók meg csak jönnek.
- Miért csinálod ezt? Nem vagy gyerek! Nem vagy egy buta gyerek! Hagyd már abba a fenébe is!
Mordul rá, mikor már az X-dik golyó találja el. Elege van a játszadozásból! Tudják jól mind a ketten, hogy nekik nincs ilyesmire idejük! Hogy sosem lesz egymással ilyesmire idejük! Jó lenne ha Malfoy is végre megértené, hogy nem egy aprócska fegyver van a lány kezében ellene, hanem egy olyan dolog, amivel akár a halálba is küldheti. Karját arca elé tartja védekezésül.

[- Odamegyek, találkozom Vele. De ha ez egy csapda, akkor jobb, ha tudod, Ő sem fogja megúszni. Szóval most szólj, ha akarsz valamit mondani a nővéred érdekében.]

~ Norina

Lehet, hogy gyerekes az egész. Lehet, hogy ezek csak rohadt, fehér hógolyók, semmire se jók. Lehet, hogy a dühömet se lesznek képesek csillapítani, és akkor tényleg mit sem ér, de egyelőre lehűti a fejem, jó érzés, igen, perverzül jó érzés tölt el minden egyes alkalommal, mikor a szánalmas kis hógolyóim eltalálják őt. Nem érdekel, amit mond. Felőlem szövegelhet napestig. Akkor is tudjuk mindketten, hogy ő ki és én ki vagyok hozzá képest, hogy mit tettem vele és hogy mivé vált azáltal, amit kért cserébe. Olcsó kis üzlet, nekem legalábbis. Neki nagy árat kellett érte fizetnie, de legalább jó emberhez fordult! A tanárokon kívül én vagyok az egyetlen, aki szabadon járhat-kelhet a kastélyon belül és kívül. Illetve, nem teljesen szabadon, egy jó ürügyre szükségem van, de olyankor elég feltartanom a karom.
Tehát, kedves Norina, mégis milyen halálbiztos aduász van a te kezedben?
Paff. Paff. A sziklába. Puff. Kidugja a fejét. Puff. Puff. Paff. Mint az a groteszk lövöldözős pálcajáték, amit Samhainon láttam. Ha eltalálod a Halálfalókat a labdával, nyersz egy plüssállatot. Ha eltalálod a gonosz kis libát, nyersz egy kis elégtételt.
Végül kitör belőle az elkeseredett kiabálás. Nevetséges, ahogy ott áll, miközben a hógolyók csak úgy záporoznak rá, én mégsem nevetek. Fapofával, kíméletlenül szórom rá a hófehér áldást, míg végül elég közel nem kerülök hozzá. Az utolsó hógolyó a nyakánál találja el, valahogy bevágódott a karja alatt. Közvetlenül előtte állok meg és leeresztem a pálcám.
Az utolsó dolog, amit felé dobok, az egy apró, gömb alakú szelence. Elég míves darab, ékszertartó volt hajdanán, most jól el lehet rejteni benne dolgokat, a fekete bársony mindent eltakar. Most, hogy ledobtam a hóra, mégis kipotyog belőle pár rózsaszín pirula. Norina bizonyára fel fogja őket ismerni. A hőn áhított, egzotikus összeállítású szer, az Ezer Álom néz ki így.
Félig elfordulok, és zsebre dugom a kezem, hogy melengessem kicsit. Másik karomban ott lógatom a pálcám még mindig. Nem tudom, rögtön lehajol-e, hogy felkapkodja a desszertjét, vagy dühösen kifakad megint. Én mindenesetre higgadtan szólalok meg, bár lehet, hogy nem érdekli, amit mondok:
- Odamegyek, találkozom Vele. De ha ez egy csapda, akkor jobb, ha tudod, Ő sem fogja megúszni. Szóval most szólj, ha akarsz valamit mondani a nővéred érdekében.
Gondoltam, megadom neki az esélyt arra, hogy elmondja, ne, Draco, ne menj oda, mert várni fognak rád, egyenesen a fejvadászok karjai közé sétálsz. Rápillantok kérdőn, bár nem hiszem, hogy mondani fog bármit is. Azért a válaszát megvárom. Ha nem szól semmit, végül még odavetem:
- Ezt pedig tekintsd karácsonyi ajándéknak. Oszd be. Nem leszek a bevásárlófiúd.
És már fordulok is el, hogy visszasétáljak a kastélyba. Kissé hideg van idekint...

~

R I C H A R D

„Csessze meg mindenki!”
Azt hiszem, ez lesz a mai estém jelmondata. Hosszú és fárasztó napok, hónapok teltek el azóta, hogy megengedtem magamnak, hogy lazítsak. Az utóbbi időben túlhajszoltam magam és kezd elegem lenni abból, hogy csak egy valamire összpontosítok: az év végi vizsgákra. Az ember azt hinné, kifordultam magamból, megváltoztam, akár azt is, hogy előkerítettem a régi, nyugodt és szorgalmas énemet (aki nem tesz magasról mindenre), ugyanis egy ideje mást sem csinálok, csak tanulok, tanulok, és tanulok. Fáradtabb estéjeimen magamon röhögök, amiért most is a nyamvadt könyvekre koncentrálok, amikor körülöttem háborúzik a „jó” és a „rossz”. Nos, lehet, hogy önző embernek tűnök, amiért nem érdekel a többiek sorsa, de ugyan! Talán egy íratlan szabály, hogy mindenkinek valamelyik oldalra kell állnia, küzdenie és még az élete árán is megvédenie a párját? A bátyáim ezt csinálják, az apám is… nem érzem kötelességemnek, hogy beálljak közéjük. Apám amúgy sem egyezne bele, hisz egész életében azt szajkózta, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb, foglalkozzak csak a dolgommal – a tanulással – a többit meg hagyjam a felnőttekre. Természetesen nem szokásom szót fogadni, főleg nem neki, de ezúttal nincs kedvem ellenkezni. Miért rohanjak fejjel a falnak, amikor úgyis elegen teszik? Persze ők arra hivatkoznak, hogy nem akarják hagyni, hogy elnyomják, és úgy kezeljék őket, mint az állatokat, de nekem nincsenek ilyen problémáim, szóval feleslegesnek tartom a lázadást.
Tudom, hogy pillanatnyilag a világ nem csak a sárvérűekre és az ellenállókra veszélyes, de még ránk, aranyvérűekre is, azonban egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de hiszek a sorsban – ha valami meg van írva, úgyis meg fog történni, nem tehetünk ellene. Talán ezért is választottam a Roxforttól messzi helyszínt. Na persze még azért is, hogy ne hiányozzon az izgalom a mai estéből sem. Ami a kis kalandomat illeti, nem, nem egyedül vágok bele. Az utóbbi napok talán azt a látszatot kelhették, hogy a mardekáros Pierce lány azért tölti egyedül a szabad idejét, mert magára haragította az összes szeretettét – még olyat is hallottam, hogy Angie azért szökött el az iskolából, hogy ne lássa az undok, kinemállhatatlan személyt, akivé váltam - és barátját, így hát most teljesen egyedül maradt. Jobb napjaiban nagyon jókat tudok ezen nevetni, azonban néha meg tudnám átkozni az első embert, aki velem szembe jön, csakhogy megfélemlítsem a többieket. De sosem teszem meg… nem azért, mert olyan profin tudok uralkodni magamon, hanem azért, mert nem szeretném, hogy gyengének lássanak. Tilos megmutatni másoknak, hogy olykor egy-egy ilyen pletyka milyen sebezhetővé tesz, és mennyi sérülést tud okozni.
Tehát ma este Richard Groiean lesz a társam. A faviskós „incidens” óta sok időt töltöttünk egymással, és… te szent Merlin! Ki gondolta volna, hogy hetedévesként egy igazi barátra lelek egy olyan fiú személyében, akivel sosem foglalkoztam? Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy a mai napon itt fogom várni Richardot, valószínűleg kiröhögtem volna az illető, és most? Jelenleg a domb egyik oldalán állok és őrá várok.
Egy kicsit hideg van, de ha azt csináljuk, amit elterveztünk, egy idő után oly mindegy lesz, hogy milyen hőmérséklet van idekint… Félreértés ne essék, nem játszunk túlélőset, nem melegedünk össze, csak… beszélgetünk, lazítunk és iszogatunk. A választást őrá hagytam, egészen biztos, hogy jobban ért az italokhoz, mint én. Csak azt remélem, hogy nem felejtette el…

• • •

  Jó, akkor most rohadtul őszinte leszek. Elfelejtettem. De! Hiszen mindig van egy de, olyan nincs, hogy ne legyen valami, főleg ha az ember Richard Grosieanként tengeti a napjait. Olyankor mindig akad de, és viszont, és az úgy volt, hogy…
   Ez a mai például úgy volt, hogy tanulni akartam, de aztán, úgy a második oldal után tekintetem megakadt az ágy alól kilógó súlyzóimon, és ha már ott voltak, akkor gondoltam használom is őket kicsit, hiszen ezért a testért meg kell dolgozni, de meg ám. Had legyen öröme a hölgyeknek, a sok sivár, gebe jószág mellett öröm engem nézni, nem igaz? Viszont ez még nem minden, ugyanis valahogy a szobába keveredett Gray, ki tudja mi indokból. Szokásos razzia, na persze, nyalja ki a hátsómat a félvér nyelvével. Persze belekötött a súlyzókba. Mugli mód, meg hasonlók, ch… az iskolán kívül rám sem merne nézni, nem hogy még pattogni, vagy rám szólni. Ha itt egyszer tényleges háborúra kerül sor, ő lesz az első, akit kiszemelek a pálcámmal. Felfuvalkodott köcsög.
   Szóval reggel még gondoltam rá, hogy Elenával van találkozóm este, de mire eljött az ideje, teljesen elfelejtettem, volt elég gondom, pláne, hogy Gray alig akart leszállni rólam és még a súlyokat is elvitte. Hogy cseszné meg. Akkor ébredtem rá, hogy kések, amikor már késtem, méghozzá azt is úgy, hogy megtaláltam a szekrényemben az elrejtett piát.
   Tisztában vagyok vele, hogy megkapom majd a magamét. De azért szaladok, csoda, hogy lábam nem akad meg semmiben, és nem zakózok egy hatalmasat. Pedig poén lenne legurulni a domboldalon. Akkor meg tudna rugdosni, vagy bármi, ami méltó büntetésemül szolgálhat. Tudom jól, hogy alkalmas esetben jó sok ötlete támadna. Szerencsére. Mármint bal-szerencsére. Ilyen az én esetem.
   Mikor közelebb érek hozzá, lelassulok, és sétára várok. Hallhatja, hogy közeledek, hangos szuszogásom és levegővételem elárul, mint egy rinocérosz, komolyan. Ennél ormótlanabb érkezést nehezen tudnék elképzelni, ám annyira nem foglalkoztat a dolog. Nem pont Pierce előtt fogok adni az ilyesmire.
   Mellé lépek, és azzal a tipikus birtoklós tekintetem használom, amivel minden valamire való nőre nézni szoktam. Még akkor is, ha tudom, hogy Elena nem úgy nő számomra. Természetesen vonzó, melyik férfit ne vonzaná egy ilyen test, és még az is menne, hogy lefeküdjek vele, oh igen! De valahogy nem megy. Tudom, hogy nem menne, nagyon furcsa érzés vele lenni, sosem volt még nőnemű barátom. Eleve ezt a szót nehezen tudom rá használni, pont én, aki mindig is tagadtam az ilyen kapcsolat létezését. Még most se nagyon hiszem igazából, de itt van. Megtörténik. Ez, ami köztünk van, valós, és nem tudok mit tenni, sem ellene, sem érdekében. Kicsit zavarodott vagyok, és nem értem. Csak azzal vagyok tisztában, hogy jól érzem magam vele, és örülök, ha együtt tölthetjük az időnket.
- Meg tudom magyarázni. – suttogom neki sóhajtva, mintegy köszönésként, és bepróbálkozok egy bocsánatkérő fogvillantóssal, biztos, ami biztos, még ha gyanítom is, hogy abszolút feleslegesen próbálgatok ilyeneket nála.