Alacsony asztalok az emeleten

A bájosan, otthonosan nyikorgó lépcsőn felballagva egy kellemes hangulatúan kialakított kis részt találsz 4-5 alacsony asztallal. Idefent, ha épp nincs tanárveszély, lehet varázspipázni.

Az útszakasz mindkét oldalát hó torlaszolta, csakis a kijelölt úton takarították le eme fehér réteget. Ösvényen találkoztam néhány felsőbb évfolyamossal, némelyiket megtisztelve egy intéssel vagy kézfogással.  Hirtelen elérte a helyszínt valamelyik légáramlat. Hiába voltam házakkal tarkított utcán, így is lehetett érezni az arcomat borotváló száraz szelet, s már csak arra vártam, hogy beérjek a terület legközelebbi kocsmájába. Az otthonos fából, valamint kövekből épített objektum közeledésével egyre jobban kezdtem szedni a lábam.
~ Hihetetlenül rühellem az ilyen időt, de jó lesz már a kandalló mellet, egy pohár vajsör kíséretével felmelegedni. – jegyeztem meg magamban, majd hátranéztem, aztán csak kutattam barátom jelenlétét.
~ Acton igyekezhetne, vagy az árok szélén találják meg szétfagyva, ezzel csak az a probléma, miként még nem is ittasan. – futott végéig ezen gondolat agytekervényeimben. A kilincset meghúzva, mindemellett küzdve a huzattal próbáltam bejutni. Amint betértem az ízléses szobába magam mögött bevágódott a bejáratot fedő fadeszkák sokasága. Felhívtam magamra azon kevés emberek figyelmét, kik még ilyen korai időben látogatják a Három Seprűt. A lehűlt testemet előtérbe helyezve rögtön a máglyarakáshoz ültem. Miközben próbáltam átmelegedni, a lobogó tűznek színpompás játékát, illetőleg trófeák tárházán szemrevételeztem. Mikor már tűrhető hőmérsékletet éreztem a pulthoz indultam. Faszerkezetnél helyet foglalva vártam a kissé lomha tulajra, kinek egyetlen elfoglaltsága a poharak tisztántartása pillanatnyilag.
- Egy pohár vajsört kérek! – szólítottam meg, mikor felém fordult, érdeklődő arckifejezéssel.  Mivel nem a pultnál akartam elfogyasztani-e nedűt felmentem a következő fokra. A megbeszélt helyre leülve vártam ráérősen barátomat, majd addig rá is gyújtottam egy varázspipára. Egy magányos idős férfi tartózkodott rajtam kívül az emeleten. Mivel nem tanár volt így nem kellet attól félnem, mimódon megszólít, s a füst körülölelésében várakoztam.

Téli szünet. Már alig vártam, hogy legyen némi szabadidőm, ugyanis a közelmúltban eléggé el voltam foglalva. Sokat kellett tanulni, ráadásul nem is lustálkodhattam annyit, mint szerettem volna. Nem is olyan régen egyeztünk meg Edwarddal egy találkozóban, mivelhogy mindketten azon a véleményen voltunk, miszerint túlságosan is régen jártunk már a Három Seprűben. Igen, azon a helyen rengeteg baromságot elkövettünk, amire természetesen én halálosan büszke voltam. Mivel nem találtam a pénztárcámat a klubhelyiségben, ezért késében voltam. Egyébként, bármennyire is utálatos szokásomként tartottam számon, sajnos hajlamos voltam a késésre. Ettől függetlenül, igyekeztem ezen hibámat orvosolni azzal, hogy jó gyorsan szedtem lábaimat. A fehér hó már majdnem mindent befedett, a táj egyszerűen fantasztikus volt ezekben a hűvös hónapokban. Csupán a mínuszokkal voltam haragban. Éreztem, ahogyan a nadrágszáram átnedvesedett, szerencsére a cipőm belsejéről ezt nem lehetett elmondani. Roxmorts sosem változott. Állandóan ugyanaz a látvány fogadott, amitől kellemes érzés árasztotta el a szívemet. A település utcáin néhány fiatalabb diák hógolyózott, és jókat kacagtak. Már majdnem a fogadónál jártam, amikor néhány sötét ruhás alakra lettem figyelmes, akik gyanúsan ácsorogtak az utcán. Olyan érzés fogott el, mintha megfigyeltek volna. A mugli párti félvérekkel nem szimpatizáltak az afféle alakok. Egy másodpercre megálltam, végignéztem rajtuk, de utána jobbnak láttam bemenni az ajtón.

Odabent már sokkalta kellemesebb hőmérséklet fogadott.
- Húh, így már mindjárt más.- suttogtam a orrom alatt, azután letöröltem cipőmről a havat, mely befedte. Nyilvánvalóan nem jött le róla az egész, de maximum egy kicsit vizes lesz majd a padló miattam. Bizonyára mások is jártak már hasonlóképpen. Körültekintettem, majd egy bólintással nyugtáztam, hogy jó helyen jártam. Ezzel a cselekedetemmel csak önmagamat nyugtattam meg. Pár ismerős arc is feltűnt, akiket egy szolid intéssel üdvözöltem. Őszintén szólva, én csak a legjobb barátommal szerettem volna csevegni, ezért senkivel nem elegyedtem bájcsevejbe. Esetleg abban az esetben, amennyiben valaki majd társul hozzánk. Határozott léptekkel haladtam a pult felé.
- Jó napot kívánok! Két pohár vajsört legyen szíves!- köszöntem, s rendeltem egymás után. Kifizettem a jól megérdemelt italokat, eztán rögtön az emelet felé vettem az irányt. Szét sem kellett néznem, hiszen jól tudtam, Edward barátom biztosan a szokásos törzshelyünknél foglalt helyet. A finom illatú füst arra engedett következtetnem, hogy cimborám nem talált egy tanárt sem a környéken. Mikor megláttam odamentem hozzá.
- Szevasz Edward! Hoztam neked... Óh! Szóval már hoztál magadnak. Nem baj, legalább nem kell elmenned egy újért.- jelentettem ki, majd lehuppantam az asztalhoz.
- Mi a helyzet veled? Hogy megy a tanulás? Bocs a késésért, de volt egy kis problémám a pénztárcámmal.- mondtam, miután érdeklődtem komám hogyléte iránt, és vártam a válaszát.

Csak várni tudtam azon pillanatot, mikor felbukkan legjobb barátom. Unaloműzés képen hatalmasat szívtam izzó dohányomból. Sokféle, s fajta füstöt eregettem kifújás után, melyek egyike sem hasonlított a másikra. Érdekes, mindemellett élvezetes látványt nyújtottak számomra.
~ De jó csak lógatni a lábam, és megfeledkezni az idegesítő tantárgyak sokaságáról, amelyekből egyre nehezebb leckéket veszünk. Igenis rám fért már ez a kis pihenés. – gondoltam magamban, aztán hátradőlve elkényelmesedtem az általam elfoglalt helyen. Ránézve sajátos kazánomat, azonfelül rádöbbentem miszerint a benne lévő füstölnivaló kialudt. Mivel nem volt ezen környéken más ivásra alkalmas folyadék, továbbá lemenni lusta voltam belekortyoltam sörömben. Füsttől kiszáradt torkomat jól feláztatta-e édeskés itóka. Eleinte az ajtó nyikorgó hangját, azt követően pedig szélnek susogásának hangjára lehetett felfigyelni. Mivelhogy nem vagyok benne biztos, hogy griffendéles barátom az, vagy valami idegen, meg mivel amúgy is kedvem volt hozzá így újból rápöffentettem. Hamarosan Acton halk szavajárását hallottam. Másodperc pontossággal egy dübörgés, s azt kísérő recsegés duettjét adta elő valakinek lábai a régies deszkák hangszerén.  Meglátva barátomat szemem sarkáról, mintha tudomást se vettem volna jelenlétéről. Első szavai hallatán nem válaszoltam semmit, és csak búsan bámultam az asztal tetejét.
-  Talán azért mert te griffendél házhoz tartozol, akármennyit késhetsz. – jelentettem ki, és lassan felnéztem barátomra. Ránézve a komoly morcos tekintettel egyre inkább nehezebb volt eltitkolni csínyemet, ezt követően elröhögtem magam.
- Helló Acton! Foglalj csak helyet, remélem megleptelek. Mellesleg köszönöm, s igazad van itt jó helye lesz. – válaszoltam kissé megkésve, szórakozott hangnemben. Leülve törzshelyünkre barátom megkérdezte hogylétemet.
- Áhhh semmi gond. Egyébként is megharapott Roxton, így képtelen voltam megreptetni. Semmi különös, némelyik tanár kikészít, ellenben vannak jó fejek. De felejtsük is el ezt, hiszen szünet van. Bár udvariatlanság lenne tőled nem megkérdezni ugyanezt, szóval veled mi újság, s miként megy a tanulás? – érdeklődtem barátomtól, mialatt leittam a poharamból néhány kortynyit.
- Edgart hogyhogy nem hoztad el? Nem sok vizet zavart volna szerintem a bundája meg amúgy is bírja az ilyen viszontagságos időt.  – érdeklődtem majd észrevettem, mi módon rá se gyújtott barátom.
- Milyen modortalan vagyok, nem kérsz? – kínáltam meg dohányommal haveromat.  

Először furcsálltam cimborám arckifejezését, amiről búskomorság tükröződött. Az első megnyilvánulására felrántottam egyik szemöldökömet, s csak néztem, akár a borjú az új kapura. A szám furcsán lekonyult, olyan fejet vágtam, mintha legalább egy trollt láttam volna balett tütüben.
~ Mooost csak szívat...~ gondoltam magamban, azután már kezdett leesni a tantusz, főleg amikor elnevette magát. Jól ismertem már ezt a fajta kacajt, egy párszor találkoztam vele a rövid életem során. Hiába viccelődött a házammal, én nem tehettem róla, hogy a Griffendél volt az otthonom, minden esetre jól éreztem magam az oroszlánok között. Edwardot leginkább egy ódon festményen tudtam volna elképzelni, amint halálos nyugodtságával pöfékelgetett, akárcsak egy filozófus, vagy inkább egy kiegyensúlyozott, nagy szakállú professzor. Ez kérem szépen vérbeli hollóhátos adottság volt, persze Mr. Cavendish-nek egyéb tulajdonságai is rávilágítottak iskolai beosztottságára. Például, nála kreatívabb emberrel nem igazán találkoztam az életem során, és rockszár módjára tudta nyúzni a basszusgitárja húrjait.
- Egy kicsit... Pár másodperc erejére komolyan meg kellett erőltetnem miattad azt a pár sejtet, ami még az agyamban lebzsel. Nem csalódtam benned, egy jó vajsör azért mégiscsak egy jó vajsör.- jelentettem ki vigyorogva, ezt követően felemeltem a poharat, majd megkoccintottam vele azt, amelyikből Edward szürcsölgetett. A számhoz emeltem az üvegtárgyat, majd pusztítani kezdtem a tartalmát. Ilyenkor az arcizmaim kissé összerándultak, végezetül egy elégedett sóhajtással fejeztem be a folyamatot. Ennek mindig is megvolt a maga hagyománya szerény személyemnél. Mármint, ezalatt az ivást értettem. Szerintem az is egy művészeti ágnak minősült, én pedig igen magas szinten tudtam űzni, habár néhányan nem igazán értékelték, sőt éppen ellenkezőleg. Hogy lehetett ezt megvetni? Na jó, az idősebbek biztosan jobban tudták, de mi fiatalok voltunk, nekünk szórakoznunk kellett, mert az élet nem fogja majd mindig engedni. Habár, már ezekben az időkben sem sokszor tudtunk adni a kikapcsolódásra. Az efféle perceket meg kellett becsülni. Érdeklődéssel hallgattam végig komám beszámolóit, szívtam egyet a számon, enyhén megráztam a fejem, amikor kijelentette, hogy Roxton ismét belekóstolt. Igazán kellemetlen élmény lehetett, szerencsére még nem tapasztaltam meg a vadászgörény fogainkat gyengédségét, viszont nem is állt szándékomban. Sem a közeljövőben, sem soha az életben. A haverom füstöléssel kínált.
- Most nem kérek, köszönöm!- közöltem vele.
- Te vágod a dolgokat, elvégre a Hollóhát házhoz tartozol.- vágtam vissza egy incselkedős poénnal Ednek, hülyülős pofával.- Bezzeg én! A múltkori Bűbájtanon azt se tudtam, hogy hol vagyok. Rád néztem, és láttam rajtad, hogy te érted. Akkor pedig azt kérdeztem magamtól, mi a... folyik itt, most, körülöttem? Szal' érted mire akarok kilyukadni. Mellesleg, felém sincs semmi. Jó lenne, ha jól telne ez a szünet. Edgar... Az a dög kikészít, még nálam is lustább.- mondtam. Kissé elmerengtem, miközben a jó megmunkálású faasztalra bambultam. Körültekintettem.
- Odakint láttam pár furcsa alakot. Nagyon nem jött be az ábrázatuk, és mostanában már a Roxfortban sem lehet mindenkiben megbízni. Én mondom neked haver, feszültség van a levegőben, szerintem durva dolgok lesznek itt nem soká... Akkor pedig nekünk is oda kell majd tenni magunkat.- fordítottam komolyra a szót, eztán megforgattam a poharamat a kezeim között.
- Még mindig nem kaptál semmilyen hírt édesanyádék felől?- érdeklődtem Edwardtól.

Acton és Edward

Hó. Szeretem a havat, mert hideg, mert fehér, és mert hó. Ezért tehát elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen időben ne menjek ki. Felkaptam a kabátom, a jó vastag sálam, kesztyűt, és már mentem is. Egyenesen le a faluba, a havas utcán. Vidáman szökdécseltem a hóban, időnként egy-egy hógolyóval ajándékozva meg a játszadozó harmadéveseket. Sőt egy hó angyalkára még én is elcsábultam, így nevetve dobtam egy hátast. Szorosabban a fejembe húztam a sapkámat, leporoltam a kabátom, és mentem tovább. Az arcom kipirult a hidegben mialatt odaértem a Három Seprűhöz. Levertem a cipőmről a havat, mielőtt beléptem. Odabent kellemes meleg fogadott, és habár odavagyok a télért meg a hidegért, most kifejezetten jól esett. Lehúztam a kesztyűimet és a pulthoz léptem.
- Egy vajsört kérnék – adtam le a rendelést, a megfelelő összeget a pultra téve. Mikor megkaptam az italt elindultam, hogy helyet keressek. Nem volt társaságom, ez a nap azon ritka napok egyike volt, mikor egyedül jöttem. April annyira nincs oda a télért, Eric meg maradt tanulni… jellemző. De abban nem akadályozhattak meg engem, hogy én igenis a lehető legjobban szórakozzak. Körbenéztem lent, az asztaloknál, ám csak egy-két szabad helyet láttam felettébb nem szimpatikus személyek mellett. Néhány diák is volt, de eléggé elfoglaltnak tűntek. Megvontam a vállam és elindultam fölfelé, az emeletre. Itt már rögtön több helyet találtam; két választás állt előttem: leülök valahova egyedül (hah, persze, még mit nem…), vagy odaülök ahhoz a két sráchoz, akik Roxfortosnak tűnnek, de felsőbb évfolyamosnak. Vagy elküldenek, vagy nem.
Így hát elindultam feléjük, és egy széles mosoly kíséretében érkeztem. Ja igen, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az emberek ilyen időkben állandóan komolyan, komoran merednek maguk elé, és én ezt ki nem állhatom.
- Sziasztok! – köszöntöttem őket. – Nem bánnátok, ha ideülnék? Lent nincs nagyon hely, és utálok egyedül ülni, ti meg pont olyannak tűntök, akik el tudnak viselni, legalább fél óráig – közöltem velük a biztató tényt, miszerint ki fogják bírni, a társaságomat, és ezzel a lendülettel le is huppantam az egyik szabad helyre az asztaluknál.
- Ja, bocsi, még be sem mutatkoztam – kapok a fejemhez, miután belekortyoltam a vajsörbe. Rémlik, hogy láttam már őket a folyosón, nagyteremben, és az egyiknek valami A-betűs neve van, de halvány lila gőz legyek, ha tudom mi.
- Cassiopeia White vagyok, de ha lehet, akkor inkább Cassie – nyújtok kezet, aztán tényleg idejét érzem, hogy befogjam egy kicsit, mert amióta idetolakodtam még be sem állt a szám.

Acton és  Cassiopeia

Szinte még most is megmosolygom, ha rá gondolok Acton arckifejezésére, mit azon pillanatban vágott, amikor elhitettem vele sértődöttségemet. Még szerencse, hogy ezen tréfám belőle nem váltott ki haragot, de már hozzászoktunk egymás morbid színjátékainak, valamint tréfáinak. A felajánlott pipatölteléket visszautasította barátom, habár amúgy se áll nagy dohányos hírében, ám én valahogy társaságban nehezen bírom ki, miszerint ne füstöljek egyet. Hirtelen pár korty közé még egy visszavágást is be sikerült csempésznie az előttem ülő ismerősnek, mely szerint mi hollóhátosok igazi csodabogárnak számítunk, pár másik egyénnel kik nem olyan kitartóan figyelik az órákat.
- Igazán? Hmmm nocsak. Meg ne tévesszen figyelésem, igaz miképp a tudásnak nagy ára van, azonban mégis figyelmem egy ékkőre terelődött, szerintem tudod, te melyik drágakövet szemeltem ki. – válaszoltam kaján mosollyal arcomon, hiszen e mondandóm merőben eltért házamban uralkodó erkölcsétől. – Nálad is? Az pedig már teljesítmény. Na, bezzeg az én görényemben pedig túlteng a kíváncsiság, így pedig egy pillanatra nem akar megállni. – jelentettem ki, viszont nagy panaszokkal házi kedvencem leginkább idegesítő tulajdonságát. Hirtelen aggasztó dolgokat közölt velem legjobb cimborám, mely mindenkiről lerohasztaná a mosolyt. Nem éppen felvillanyozó a varázsvilágban se az élet manapság.
- Ez sajnos igaz. Remélem, nem kerül erőszakra, továbbá vérontásra sor, de ha mégis bármily csekélyek az esélyek én kitartok ismerőseim, barátaim, továbbá családom mellet. - tettem tanúbizonyságot lojalitásomról, aztán lehúztam az utolsó kortyot is korsómból.
- Nos, hát szüleimről még most se kaptam hírt… na és te? – érdeklődtem viszont, habár reménykedtem benne, miszerint barátom válasza az enyémtől eltérő lesz. Hirtelen egy vékony, ám üdén ébresztő leány hangra lettem figyelmes, amely illedelmesen érdeklődött az üres helyről.
- Persze nyugodtan foglalj helyet. – válaszoltam vissza. Eléggé érdekes és közvetlen személyiségnek tűnt, bár első pár mondata után nem bírálok el senkit.  
- Én pedig Edward Cavendish. – mutatkoztam be szintén, amint kezet ráztunk. Kissé, mint mindig szorongtam, illetve jobban oda figyeltem viselkedésemre a másik nem képviseletének jelenlétében. Miután a leány a maga részéről mindent elmondott kínos csend honolt, amelyet valahogy meg akartam szüntetni.
- Nos Cassie te melyik osztályba jársz? Azért remélem nem baj, ha kérdésekkel bombázlak, csak hogyha már itt vagy szeretnélek megismerni és akkor jobban el is mulathatjuk az időt. Ja, igen meg még hogy melyik házba jársz. Ugyanis én hetedéves hollóhátas tanuló, barátom Acton pedig griffendéles ugyanezen évfolyamon.  – próbáltam ismeretségemet elmélyíteni, eme kis asztalnál összegyűlt társaság új tagjával. Csak a nevét, valamint azt tudom, miszerint nem egy évcsoportba járunk, hisz egy órán se találkoztam vele.