Madame Puddifoot kávézója

[- Én bízom benned.]

Wallbrick

- Én bízom benned. – próbálom enyhíteni a fiú haragját, de mindhiába. Sok dolgot megváltoztat, hogy  azt mondta felhagyna az eddigi létformájával értem. Persze ezt nem így mondta, de szeretném hinni, hogy ez az értelme. Tudom, hogy nem mond igazat, elvégre annyira már ismerem őt is, de főként a hírét, hogy ne bízzak a változásában. Be kell látnom, hogy talán első lehetek, de egyetlen soha, bármit is mondjon most. Mélyet sóhajtok, ahogy erre gondolok. Mintha nem lenne elég bajunk, és elég hibája Wallbricknek, akkor még ez is… bele fogok őrülni a féltékenységbe mellette, ez már biztos.
Éppen nyúlnék a keze felé, szeretnék valamennyi erőt meríteni a közelségéből a folytatáshoz, amikor észreveszem, hogy a féltékenység zöld szemű szörnyetege bizony elérte őt is, arca eltorzul, ujjai elfehérednek. Mert persze nincs elég problémám, még csinálok is magamnak azzal, hogy locsogok össze-vissza.
Egyfelől persze megnyugtat a látvány. A nagy Ryan Wallbrick veszettül féltékeny, mint valami sárkány, ami a tojásait félti. Mintha én az övé lennék, a tulajdona. Mélyen, belül örülök neki, hogy így érez mert ebből legalább tudom, hogy fontos vagyok neki. Furcsa, de még ezzel a birtoklási vágyával sincs semmi bajom. Úgy neveltek, hogy az ilyesmi helyénvaló, és ha véletlenül mégis egy pár lennénk hivatalosan és hosszútávon, teljesen logikus lenne, hogy előbb vagy utóbb egyfajta árnyékká sikkadnék mellette. Nem mintha az a szerep kedvemre lenne, de beletörődnék, ahogy azt anyám is tette, meg az ő anyja, egyszóval mindenki akit csak ismerek.
De azért ez a Wallbrick-ficsúr kissé korán kezdi az uralkodást. Aggódva pillantok rá, aztán nyújtom felé a kezem, hogy valamennyire megnyugodjon.
- Csss! Már mindenki minket néz! – súgom félhangosan, aztán közelebb húzódok hozzá. – Ne csinálj jelenetet kérlek. – a hangom tőlem szokatlanul szelíd, érezheti, hogy tényleg nem szeretnék botrányt ebből a dologból. – Nem mindegy, hogy ki volt az? Vége van a dolognak és kész…  - elgondolkodva meredek a fiúra, és ha nem húzódik el, akkor megfogom a kezét. Hüvelykujjammal apró köröket írok le a kézfején, két kezembe fogom tenyerét, és az ujjaival babrálok. Nem kellene ennyire féltékenynek lennie, hiszen tudhatná, hogy semmi olyan nem történhetett köztünk, amivel kapcsolatban kifogása lehet. Az elmúlt héten azt hiszem épp elégszer és eléggé bizonyítottam neki, hogy mit érzek iránta (annak ellenére, hogy egyszer sem mondtam semmit sem az érzéseimről).
- Hogy esett volna bajom, azért ne nézz holmi kis muglinak aki azt se tudja mire való a pálcája. – mosolyodok el kedvesen, és székemmel az asztal másik oldalához csúszok, hogy ne vele szemközt, hanem mellette üljek a továbbiakban.  – Egyébként meg nem akart ő bántani, és szerintem nem is tudott rólunk semmit. Nem kürtöltük szét az egész Roxfortban, hogy együtt vagyunk; honnan tudta volna, hogy van valakim? – próbálom észérvekkel csillapítani Ryant, de egyre nagyobb kétségeim vannak afelől, hogy ez a kis incidens megtorlatlan marad. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, amitől megnyugodna, vagy amivel el tudnám simítani ezt az ügyet, és elterelhetném róla a gondolatait.
- Szerintem Morrison látta az egészet, ő tud mindent. Én meg elmondtam valakinek. – elpirulok, nem is kicsit. Hiba volt, hogy nem a fiúnak meséltem el egyből ami történt, de azt hittem, hogy ez nem jelent semmit neki, épp úgy mint ahogy nekem sem. Mély sóhaj után szólalok meg újra – Damerei tud a dologról, neki elmondtam ami történt, és azt mondta, hogy majd ő elsimítja az ügyet. Nem lehetne, hogy elfelejtjük, hm? – nyúlok az arca felé, hogy megsimogassam, de a mozdulat félúton megakad. Ryan eddigi arckifejezéséből ítélve szó sem lehet arról, hogy feledésbe merüljön az eset. Mardos a bűntudat, amiért elrontottam a mai találkozásunkat ezzel a kis vallomással. Pedig pont most jöhetnénk egyenesbe, megkaptuk az engedélyt is apámtól, végre nem kellene bujkálni, azt csinálnánk amit csak akarunk.
Csak egy dolog van, ami eszembe jut, amivel talán megmenthetném a helyzetet, és a ma délutánt.
- Én szeretnék veled lenni. Ha esténként odabújhatnék hozzád akkor is, ha sokan vannak körülöttünk. Szeretnélek akkor átölelni vagy megcsókolni, amikor csak akarlak úgy, hogy közben ne kelljen azon gondolkodnom, hogy ki lát vagy ki nem. Te nem ezt akarod? – nézek rá őszintén és reménykedve. Túl korai lenne még egy ennél is sokkal egyértelműbb vallomáshoz. – Felejtsünk el mindent, és csak kettőnkkel foglalkozzunk, jó? – hajolok kissé közelebb.
Szeretlek.
Miért ne mondhatnám most ki? Miért olyan nehéz az érzéseinkről beszélni, vagy elmondani őket másoknak? Csalódottan hajtom le a fejem, és az asztalt borító általam továbbra is ízléstelennek tartott terítőt nézem. Gyáva vagyok, amiért nem merem kimondani azt a szót, ami pedig annyira rövid, annyira egyszerű.

[[ Deveraux ]]

[ Deveraux ]

− Mi az, hogy ne csináljak jelenetet? – sziszegek fel összeszorított fogakkal. Ezt meg mégis hogy képzeli? – Ha én kerülnék félreérthető helyzetbe, a nyakam állítom külön életet élne a testemtől – pillantok végig magamon. – Ne mondd, hogy te nem húznád fel magad – kuncogok fel önelégülten. Pontosan tisztában vagyok azzal, ha hozzámérne egy lány, Deveraux személyes sértésnek venné.
Éppen ezért nyelvet öltök rá. Képtelen vagyok bármiféle testi kontaktust kezdeményezni, a kézfejemen kidagadnak az erek. Gyerünk már Wallbrick, nem történt semmi, mély levegő, és megnyugszol…
Nem! Nem tudok megnyugodni!!!
Egyszerűen nem tudom elviselni a tudatot, hogy valaki szemet vetett, valaki hozzáért ahhoz, ami az ENYÉM. Tudom, talán korán kezdem az uralkodást, éppen ezért ezeket a szavakat csak magamban mormolom, de nem tehetek róla. Olyan kincs akadt meg a szűrőmön, amit nem akarok elveszíteni.
Még mindig nem érti. BÁRMIT képes lennék feladni azért, hogy Őt boldognak láthassam, mindegy mi az ára.
Zavartan hagyom, hogy az ujjaim babrálja, néha finoman rászorítok az ujjaira, de csak a játék kedvéért. Valamivel muszáj lesz lekötni magam, mielőtt felpattanok, és hülyeséget csinálok. Szép lassan kell ezt megbosszulni. Deirdre nem is fogja sejteni, hogy bármiben is benne volt a kezem. Még jó, hogy mindig vannak, akik jönnek nekem egy szívességgel.
Ideje behajtani a tartozásokat…
− Tudom, hogy nem eshet bajod, mert nem engedem – csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám mit is mondok – Nem érdekel, hogy tudta vagy sem. – felelem foghegyről – Ha nem lenne probléma azzal, ami, és aki vagyok, eleve nem is kellett volna bújkálnunk… − sütöm le a fejem.
Sosem leszek elég jó neki. Soha.
Nem akarok megint visszasüppedni abba a … Mivan? Ezek ketten tudtak róla, és nekem valahogy eszükbe sem jutott szólni? Minek az embernek ellenségek, ha ilyen barátai vannak? Morrisonnal én találkoztam először, amikor Betranche megtalálta az emeleti ablakfülkéknél, és csak aztán mesélte el másoknak is.
− Ha nem történt semmi, miért kellett eddig titokban tartani? – kérdezem mélyen a szemébe nézve. Meg sem próbálom leplezni a csalódottságom. Azt hittem, ennél egy kicsit fontosabb vagyok neki. Oké, elmondja a rokonának, de azért illett volna engem is tájékoztatni. Mi van, ha mástól tudom meg, és mondjuk máshogy?
− Nem fogod megúszni. – bököm orron vigyorogva − Beszélni fogok vele, ha ő nem mondja meg, akkor majd kiszedem Morrisonból. – biccentem félre a fejem.
Ahogy kedvesen próbálja elterelni a témát, nem tehetek róla, de akaratlanul is elmosolyodok. Nem tudok haragudni rá, amikor így kérlel. Minden lány, akit eddig ismertem, egyszer sem tudta elérni, hogy egyszer is így érezzek.
De Ő más. Sokkal másabb, mint a többi lány, akivel eddig dolgom volt.
− Rendben – bólintok, bár láthatja rajtam, hogy igencsak nehezemre esik. Ha nem mondja el magától, undorodom a gondolattól, de ki fogom valahogy nyomozni, ki volt az a bátor, aki szemet mert vetni Rá. – Foglalkozzunk mással. Én például tudod mit szeretnék most? – hajolok közelebb hozzá. Megnyalom az alsó ajkam, hogy ha eddig nem értette volna, most tökéletesen megvilágosodjon, milyen szándékaim is vannak vele.
Ha nem hajol el, finoman az álla alá nyúlok, és felhúzom magamhoz. Az egyik karom a hajába, a másikat a derekára simítom, és ha még mindig nem ellenkezik: lágy csókot lehelek az ajkaira. Nem érdekel, hogy mindenki minket lát. Azt mondja, nem akar többet bujkálni, itt a tökéletes alkalom, hogy a nagyérdemű előtt is felvállalja: kivel jár. Az első lépés ahhoz, hogy aztán kézenfogva sétáljunk a faluban, és a zsúfolásig teli klubhelységben is mellettem legyen.
De Merlinre esküszöm, egyetlen rossz megjegyzés rá, vagy ránk, és nem állok jót magamért…

[- Idefigyelj Ryan Wallbrick! Három dolog. Egy: ha még egyszer felhozod ezt a félvér dolgot, elhagylak. Megbeszéltük, hogy egymás előtt nem hozzuk szóba ha nem muszáj. Unom, hogy egyfolytában ezzel védekezel. Ha még apámat se érdekelte, akkor senkit nem fog az egész nyamvadt Merlinadta világon. Másodszor.]

Wallbrick

Olyan csúnyán beszél velem. De miért beszélhet velem így? Mi jogosítja fel rá? Hát mit tettem én, hogy sziszeg rám mint egy túlvezérelt baziliszkusz, és ökölbe szorítja a kezét, mintha engem készülne megütni vele. Nyelek egy nagyot, és lehajtom a fejem. Ha agyon akar verni azért a kis semmiségért, hát tegye. Legyen tőle boldog, aztán engem el is felejthet.
Van azonban egy pont, amin túl már nem bírom befogni a számat, és hasonlóképpen izzó szemekkel meredek Ryanre, mint ő az imént rám. De csak folytatja a beszédet. Veszek egy mély levegőt, majd ahogy tovább fűzi a mondandóját, valahányszor olyat szól ami nekem nem tetszik, még egy kis levegőt veszek. A végére már egészen olyan fejem van mint egy hörcsögnek, ami túl sok magot tömött az arcába.
- Idefigyelj Ryan Wallbrick! Három dolog. Egy: ha még egyszer felhozod ezt a félvér dolgot, elhagylak. Megbeszéltük, hogy egymás előtt nem hozzuk szóba ha nem muszáj. Unom, hogy egyfolytában ezzel védekezel. Ha még apámat se érdekelte, akkor senkit nem fog az egész nyamvadt Merlinadta világon. Másodszor. – folytatom, és mély levegőt veszek. – Ne szólj közbe, most én beszélek. – figyelmeztetem komoly hangon. Tudom, hogy nem tetszik neki amit mondok, de ez már nagyon kikívánkozott belőlem. Minden további közbefecsegést meggátolandó mutatóujjam a szája elé teszem lassan, finoman, hogy ha akar kitérhessen előle – Szóval másodszor: azért nem mondtam el, mert nem fontos. Nem titkolóztam, Te nem szoktad kérdezni, hogy mikor mit csinálok és kivel. Én meg magamtól nem mondtam el. Ennyi. És harmadszor: ha egy haja szála is meggörbül a fiúnak, téged teszlek felelőssé, és akkor azt fogod kívánni, hogy bárcsak a thesztrálok reggelije lennél inkább nemesebbik testrészeiddel együtt. Nem akarok többet beszélni a dologról.
Nem csal mosolyt az arcomra még az sem, ahogy az előbb az orromra koppintott. Határozottan dühös vagyok rá, mert úgy csinál, mintha megcsaltam volna. Nem bizonyítottam még eleget? Nem tettem meg eddig is szinte mindent érte?
Nem bízik bennem.
Ahogy felém nyúl, először egy ideges mozdulattal félresöpröm a kezét. Nem vagyok most abban a hangulatban, hogy jópofizzak. Imádom ezt a pasit, tényleg, de néha olyan lassú a felfogása… Megérthette volna már az elején, hogy nem történt semmi, még az is lehet, hogy én értettem ott és akkor félre valamit. Még mindig nem érti azt sem, hogy engem nem érdekel a származása. Mintha képtelen lenne hinni nekem.
És most még ez is, a bizalom nyilvánvaló hiánya.
Ugyanakkor kénytelen vagyok rájönni, hogy az iménti mozdulattal nem őt hanem magamat büntettem. Imádom, ahogy azokkal a nagy kezeivel végig szokott simítani az arcomon. Általában megkergült kismacskaként döntöm arcom az érintésébe, és ostobán csillogó szemekkel meredek rá. Halványan elmosolyodok, ahogy közelít felém.
Ilyen lesz minden napunk?
Bujkálás nélkül, félelem nélkül? Jó, néha biztos kicsit összezörrenünk majd, mint most is, de azért el tudnám ezt az állapotot viselni hosszútávon. Próbálom kissé elnyújtani a csókot, elvégre már mindent szabad, akárhol. Még a szemem is behunyom, és egyik kezemmel átölelem a nyakát. Nem szabadul ilyen könnyen tőlem. Alig szakadok el tőle, épp csak annyira, hogy rendesen tudjak lélegezni, és megkérdezhessek tőle valamit, ami hét eleje óta kifúrja az oldalam.
- Mondd csak Wallbrick, mit kell majd csinálnia Raleighak, ha nem jön össze neki Lettyvel? – vigyorodok el szélesen, és arcom a fiúéhoz dörzsölöm kissé. Nem borostás egyáltalán, nem kell sikongatnom, hogy lenyúzza a bőröm, mint múltkor. Merlinre, azt hittem pálcát rántok rá, mikor megláttam magam a tükörben! Kis híján sebesre dörzsölte ez a megveszekedett szadista a bőröm. 
Még jobban elhúzódok, hogy beszélgetni is tudjunk egy kicsit, mivel valahogy sejtem, hogy ha ilyen közel maradnánk egymáshoz, akkor verbális kommunikációról szó sem lehet.
- Gondolom, valami megalázóra számíthat nagyközönség előtt, eltaláltam? – kacsintok rá játékosan, és belekortyolok a teába. Ez legalább finom, ki se néztem volna a helyből a cirádás csészével és a csipkealátéttel.