Sötét sikátor

A falu széle felé sétálsz a főutcán, balra tekintesz, és egy sötét sikátort látsz... a vége... zsákutca...

[- Segíts.. Kérlek, segíí.. -]

Sötétség, kábultság, fájdalom, hideg..
Érzem, ahogy megremeg a szemhéjam, többször, egymás után. Kezem óvatosan a fejemhez emelem, melyet iszonyatos fájdalom gyötör, ám ujjaim beleütköznek valami idegen dologba. Lassan megpróbálom kinyitni a szemeimet, de ez is pár sikertelen kísérlet után sikerül csak.
Először mintha homályosság venne körül, csak azt látok mindenfele. Fel sem tudom mérni hol vagyok. Aztán másodpercek múlva kikörvonalazódik előttem egy alak. Egy ismeretlen, nem éppen kellemes leheletű férfi szája közelít az enyémhez, miközben remegő ujjakkal a ruházatom felső részének gombjait próbálja meg kigombolni.
Hirtelenjében döbbenek rá, hogyha nem állítom le minél előbb az idegent, ki tudja mi fog velem történni..
Bár egész testem a kellemetlen fájdalom hatása alatt áll, mely a fejemtől kezdve az összes testrészemig eljuttatta magát, mégis megpróbálom eltolni magamtól az alakot, aki ezt csak egy kaján vigyorral jutalmazza, majd egyre közelebb hajol hozzám.
Túl gyenge vagyok, ébredek rá.
De hát hogyan kerültem ide?
Mi történt?
Nem emlékszem semmire. Vagyis nem mindenre.

Délután indultam el otthonról, hogy találkozzak egy ismerősömmel, aki nagyon sürgősen beszélni akart velem. Roxmortsban akart velem találkozni, a főutcán, pontban 6 órakor.
Ám mielőtt odaértem volna, eszembe jutott, hogy még valami mást is el kell intéznem. Be kellett ugranom egy boltba bevásárolni estére, hiszen megígértem Tristram-nak, hogy csinálok valami nagyon finomat vacsorára. Hamár meghívta néhány ismerősét, ne maradjunk szégyenben.
A vásárlásnak köszönhetően kicsit később értem volna a találkozó helyszínére, mint kellett volna. Nem tudom mennyit várhattam, hátha visszajön az ismerősöm, de mivel senki nem mutatkozott az utcán, inkább hazaindultam. Későre járt, kezdett sötétedni, és hideg is volt, tehát hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy betérek egy forró teára a Három Seprűbe, hátha az majd felmelegít egy picit.
Ahogy leültem az egyik asztalhoz, nem sokkal később odalődörgött hozzám egy furcsa alak, se szó, se beszéd leült a velem szemben lévő székre, és kérdezgetni kezdett. Lehet, nem voltam túl kedves mikor azon nyomban és kicsit bunkón melegebb éghajlatra küldtem, de nem volt kedvem jópofizni senkivel se. Miután az illető elvánszorgott az asztalomtól, gyorsan kimentem a mosdóra, s visszatérve felhörpintettem a maradék teámat, majd újból elindultam haza fele.
Pár méter után már kezdtem furcsán érezni magam, de ezt csak a hideg tünetének tulajdonítottam. Viszont nem kellett sokat lépkednem, ahhoz hogy megálljak, s nekitámaszkodjak a falnak, hogyha nem akartam elvágódni a földön. Lehajtott fejjel kapaszkodtam a hideg falba, de ahogy felemeltem a fejemet, újra megláttam a Három Seprűből már „ismert” férfit.
Tudtam, hogy ha most nem indulok el, nem lesz túl fényes a helyzetem, bár már így sem volt az. Egy kihalt utcán, kettesben vagyok egy gyanús alakkal, ráadásul sötét van és túl kábé vagyok bármilyen fajta védekezéshez is. Így hát erőt vettem magamon, és próbáltam a másik irányba fordulni, de ahogy elléptem a faltól a lábaim felmondták a szolgálatot, és már csak annyit éreztem, ahogyan a fejem a betonba csapódik.

És most itt vagyok, a lehető legnagyobb bajban. Annyit tudok, hogy minél előbb el kell innen tűnnöm, ha nem akarok ennél is nagyobb bajba csöppenni.. Fejemben lázasan kutatok valamiféle megoldás után, miközben a férfi ujjait próbálom meg lefejteni magamról.
És akkor, mintegy halovány reménysugár tűnik fel egy ember körvonala a sikátor elején. Tudom, hogy ez az egyetlen esélyem a menekülésre, tehát minden erőmet összeszedve próbálok meg kipréselni magamból egy kiáltást.
- Segíts.. Kérlek, segíí.. - a férfi tenyere a számra tapad, látom vérben forgó, ideges tekintetét, és szinte olvasni tudok a gondolataiban. Nem akarja, hogy valaki is elrontsa a játékát.
A mozdulataim egyre csak gyengülnek, nem bírom túl sokáig, szóval csak abban reménykedhetek, hogy az a valaki meghallott, és lesz olyan lovagias, hogy segít, és nem hagy cserben..

Igazán hamar besötétedett…
Reggel még nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar eljön az a pillanat, mikor végre kiélvezhetem a pihenés felejthetetlen és gyönyörteljes pillanatait. Délelőtt találkozóm volt a szőkével, meg ugye el kellett rendeznem ezt a „bosszú hadjáratot” is, melyből nekem kell a végén nyertesnek kijönnöm mindenképpen. Hogy ezt hogy fogom megvalósítani? Nos, már vannak terveim, ahogy az ötletekből sem fogyok ki soha, de soha. Még jó, hogy a Mardekárban megtanultam, hogy csináljam úgy a dolgaimat, hogy az, nekem a legjobb legyen. Kár hogy rajtam kívül nem mindenki ilyen beállítottságú. Ha az lenne, akkor tudná nagyon jól, hogy már a leges legelején elrontotta az egészet azzal, hogy egy senkinek tekintett. De végül is, nem érdekes.. már nem!

Fekete köpenyembe burkolózva sétálok végig az utcákon, a kis sikátorokban. A csillagok már réges-régen feljöttek, ráadásul telihold van. Ilyenkor mindenki megőrül kicsit, ilyenkor az indulatok szabadabban kóborolnak az emberi test sejtjei között. Vajon nálam mikor fog előkerülni az őrület? Hiszen soha nem szoktam csak úgy megúszni ezeket az éjszakákat. Néha meg kell állapítanom, hogy olyan vagyok, mint egy vérfarkas. Engem is a hold vonz, azonban nem változom át szörnyeteggé, vagyis nem abban a formátumban, ahogyan azok a korcsok. Én ilyenkor a vérre szomjazom. Nem tudom megmagyarázni mi ez az egész. Egyszerűen nem én irányítok. A tudatom felett átveszi az irányítást valami, én pedig követem, vakon, mintha ő lenne számomra az isten, Lucifer. Talán az sem véletlen, hogy ilyenkor szoktam megkapni a legjelentősebb munkákat. A Nagyúr tisztában van a képességeimmel, vérszomjammal. És tegyük hozzá, én még mindig megbízhatóbb vagyok, mint az a szánalmas kis Malfoy gyerek, aki mások véleményétől függ. Még jó, hogy nekem nincsen kisebbségi komplexusom, melyet valami egészen idióta módon próbálok kompenzálni. Engem nem vesznek körül hódolók, akiknek az a feladatuk, hogy megerősítsenek mindenféle téren. Én tökéletes vagyok az eltorzult elmémmel és lényemmel, nincs szükségem plusz önbizalomra!

Pár órával ezelőtt még beugrottam egy aprócska kocsmába. Végre magamhoz vehettem azt a tárgyat, melyért már olyan régóta rohangálok. Elkészült hát a gyűrű, melyet egy igazán „különleges” személynek szánok. Miközben várakoztam pár korty whisky lecsúszott, és hát ugye nyílt titok, hogy szeretek meginni néhány kortyocskát. Ez az, ami kisimítja az idegeimet. Nem, közöm sincs az alkoholizmushoz! Mindössze imádom a jó whiskyk aromáját, kesernyés, ám mégis édes ízvilágát. Pláne ha egy jófajta dohány is jár ehhez, nos akkor ez maga a gyönyör a számomra. Egyébként pedig, nem mindenki engedheti meg magának ezt a luxust. Még akkor sem, ha mindez a kellemes élmény egy lepukkant kocsmában találja meg az embert.

Lassan az egyik legsötétebb sikátorhoz érkezem. Szinte teljesen beleolvadok a környezetembe. Fekete lepel takar, ruháim pedig, ezzel a színnel harmonizálnak egyébként is. Szőke hajam csuklya borítja, kezemet a hideg ellen bőrkesztyű védi. Senki nem mondhatná meg, hogy ki is vagyok én. Pláne nem messziről. Azt viszont még a vak is láthatja, hogy mi is történik előttem. Halk nyöszörgés üti meg a fülemet, valamint árnyak tánca egy apró, sárgán világító lámpa halovány fénye alatt. Igazán különös. Tehát nem csak én vagyok az egyedüli, aki vonzódik az ilyen baljóslatú éjszakákhoz.
Teszek pár lépést közelebb, majd immár kivehetően hallom azt a pár erőtlen szótagot, melyet egy erőteljes mozdulattal fojtanak bele a földön fekvő lányba. Szőke tincsek röppennek, egy test puffanása hallatszódik, én pedig nem is teketóriázom tovább. Csak kettő mozdulatomba kerül az egész. Egy finom nyomás, melynek hatására pálcám máris a kezemben terem, majd egy finom mozdulat és a vörös átok reppen is, hogy eltalálja az idegent. Persze mint úgy az életben, itt sem megy minden simán. Az idegen reflexei egészen jók. Egy rántással arrébb húzza a lányt, majd vele együtt elugrik onnan, ahová az átkom becsapódik. Mivel a szőkeség tehetetlen, a test mozdulatlanul terül el a földön, bár ez nem jelenti azt, hogy nincs tudatánál. Még egy próbát teszem, ezúttal Crucióval próbálkozom. A szerencse azonban ismét elkerül. Válaszként kapok egy jó kis vágás átkot, mely kezemet kellően megsebezi. Vörös, ragacsos, fémes illatú folyadék csordogál melegen a karomon, engem pedig, elönt a düh. Egyszerűen ez az a pillanat, mikor nem tudom kontrollálni magam. Ilyenkor imád a legjobban a Nagyúr, ilyenkor vagyok teljességgel kiszámíthatatlan. Több átkot is kilövök, mintegy véletlenszerűen cikázva. Majd utolsóként a legnagyobb „zöldet” is, mely telibe találja a molesztálót. Arcára a gúnyos mosoly ráfagy, majd teste élettelenül terül el a mocskos földön.

Még pár pillanatig vadul légcserélek, aztán elrakom a pálcámat. A lány nem mozdul, vagyis kellő mennyiségű alkoholt, vagy kábítószert, vagy nyugtatót, vagy akármit adagoltak be neki.
Lassan mellé lépkedem, majd megfordítom. Arca ekkor válik láthatóvá, én pedig felvonom a szemöldökömet. A porcelán arc, a világos szemöldök… mind mind annyira ismerős. Hát hogy is lehetne ezt elfelejteni. Az én édes kis babám, aki bevitt a csodálatos, meseszerű életébe. Tristram de „seggfej” Crasso kishúga. Milyen régen is volt mindez!! Akkor még csak apró feladatokat láttam el, viszont az a díszb*zi már a Nagyúr egyik kiemelkedő segédje volt. Mindenesetre nem jelentett a számomra a közelsége problémát. Nekem a húga kellett, az a sok minden, ami benne rejlik. Még arra is hajlandó voltam, hogy visszafogjam magam teljes egészében. Azonban az az idióta, egyszerűen leépített a kislányról. Persze értem én, hogy kapott néhány fülest, most azonban egy picit úgy érzem, kiegyenlítem a számlát.

Térdelek a mozdulatlan test mellett, majd a csuklyát még inkább az arcomba húzom. Bőrkesztyűs ujjaim megérintik a finom kis bőrt, végigsimítanak a kecses nyakon, elidőzve a lassan doboló nyaki ütőéren. Ha magához térne valamelyest, akkor ennek a mozdulatnak hála, sejtheti, hogy az életjeleit vizsgálom. Pedig ha tudná, hogy egyáltalán nem erre készülök. Ujjaim lassan szétnyílnak, majd ráfonódnak a torkára, mely ellen a kábulat miatt sok mindent nem tehet. Másik kezem eközben lassan letépi azt a megmaradt egy szem gombot is a ruháján, melyet a másik férfinak nem sikerült tökéletesen leszednie. Végre szabaddá válik mellkasa, én pedig szinte csillogó szemekkel gyönyörködöm tökéletes testében. Vajon mit szólna a bátyuskája, ha tudná, hogy én ilyetén módon fogom leróni a hálámat kedvességéért cserébe?
Sietős mozdulatokkal marok bele a mellébe, majd egyre lejjebb és lejjebb. A nadrág következik, kezem szinte megállíthatatlanul tör utat magának előre. Lassan kifeszítem annyira a nadrágját, hogy kezem teljes egészében belecsúszik. Ujjam hamar megtalálja a csipkés kis fehérneműt, majd pont olyan semmitmondó mozdulattal húzza azt félre, mint ahogy másik kézzel elengedem a nyakát, és leszedem róla a nadrágot. Persze nem nagyon, hiszen nem akarom, hogy megfázzon, nekem csak annyira kell, hogy szabad legyen, hogy befejezhessem mindazt, amit az előttem lévő elkezdett. Ha pedig végeztem, nos, jövök én, a megmentő, és a kicsi Gwendolynt egy szállodába viszem. Kap fantasztikus ellátást, és én leszek az, akinek élete végéig hálás lehet, pont úgy ahogy a bátyja is…

Darren a nap hőse…

[- Darren.. -]

Fel sem fogom mi történik körülöttem, csupán a tompa zajokat és a néha-néha elővillanó fényeket érzékelem. Olyan volt, mintha köd települt volna az agyam minden részére, melytől semmit sem tudok a külvilágról.
A fejem lüktet, a végtagjaimba időnként iszonyú fájdalom hasít.
Hangfoszlányokat hallok, de nem sokat értek belőlük, számomra érthetetlennek tűnnek, csak néha tudok kivenni belőlük értelmes szótagokat.

A körülöttem zajló eseményekből csak annyit érzek, amint a koponyám - a támadóm folyamatos mozgásának köszönhetően - minduntalan a hideg betonnak csapódik. Nem is csodálkozok tehát, hogy másodperceken belül sikerül elvesztenem az eszméletemet, és az öntudatlanság véget nem érően mély és sötét alagútjába zuhanok..

Nem tudom mennyi ideig lebeghettem a sötétségben.. Arra riadok fel, hogy újra magamon érzem az idegen ujjak simítását, amint lehűlt testemet próbálják felfedezni.
Megijedek..
Első gondolatom a kétségbeesés villámát indítja el bennem, melynek köszönhetően - annyi erővel, amennyi még az adott pillanatban megmaradt bennem - tiltakozni kezdek az események ellen.
Mivel a lábaimat alig-alig tudom mozdítani, a kezeimre kell hagyatkoznom. Körmeimet szinte belevésem az idegen karjába, és mintha észlelném a megtorpanás kis szelét - bár lehet, hogy csak bódult állapotom engedélyez nekem egy kis tévedést. Mégis egyre növekvő lélekjelenléttel, másik kezemmel a férfi mellkasát igyekszem célba venni, ám kapálózó mozdulataim eredménye csak a sikeresen megmarkolt kabát gallérja lesz..

Ereimben forrósodni kezd a vér, szervezetem egyre jobban átjárja a melegség. Dobogó szívvel szívom be jó mélyen eme különleges illatot, mely a kabátból csap felém, és melyet ezer közül is felismernék.
Nem, ez nem igaz.. de mégis..
Nyomban felkiáltanék, ha hang jönne a torkomra, de anélkül csak a gondolataim határán belül marad az ámulat, mely teljesen hatalmába kerít.
Körmeim hirtelenjében visszatérnek a 'női kéz szépségét megtestesítő' eredeti szerepükbe, most már nem a férfi elleni fegyverként használom őket. Kezem szép lassan lehanyatlik a gallérról, és ideges mozdulatokkal követni kezdi a kabát vonalát, egészen a derékig.
Próbálom magam előtt látni. Hacsak homályosan is, de próbálom felidézni a tejfölszőke tincseket, a jeges szempárt.. Őt magát..
- Darren.. - suttogom rekedten akadozó hanggal, éppen csak akkor hanglejtéssel, hogy Ő is megértse, amit mondok.

Most is, mint mindig, mikor Darren a közelembe kerül, elönt a forró vágy. A vágy, melyet soha senki másnál nem éreztem még.. A vágy, mely azt sugallja, mellette más lehetek, teljesen más.
Eszembe jut mennyi mindent adtam volna fel érte.. Minden titkomat tudta.. A barátaimmal is szembe szálltam.. Csupán egyetlen ember tudott megállítani ezen az úton, és mai napig nem tudom köszönettel tartozok-e ez miatt, vagy inkább haragot kellene táplálnom a szívemben neki..

[- Ezt talán már nem itt kellene folytatni! –]

Kezeim ismerős – ám itt még ismeretlen – tájak felé kalandoznak a formás testen, mikor megérzem azt, hogy a bizonyos elhagyott öntudata egy kicsit kitisztul. Ujjai kabátom szegélyét szántják, majd úgy húznak közelebb, mintha én jelenteném számára az életet, a sötétből való kijutást. Egy pillanatig nem engedek, egy pillanatig megtorpanok és nem adom át magam a vágyakozásnak. Hallom szapora légzését, érzem pórusainak bódító illatát és hallom az elhalt hangfoszlányokat, mellyel nevemet nyögdécseli. Közelebb hajolok hozzá, csuklyámat kissé félre tolom, úgy közeledem arca felé. Szemei csíkká szűkülve néznek arcomba. Csak egy pillanatig gondolkodom, tényleg csak egy pillanatig…

Mit tehetnék ebben a fantasztikus helyzetben?! Ébredése kissé korai volt, nem így akartam, nem így terveztem. Sokkal, de sokkal jobb lett volna, ha a finálét átalussza. Hiszen én sem vagyok hülye! Ha így emelek rá kezet és testet, azt már úgyis tudni fogja később is. Nem ezt akartam, vagyis nem így akartam! Miért nem bírt még egy órácskát kellemes álomban töltve végig vegetálni? Hiszen ha itt és most bármi is történik annak súlyos következményei lesznek. Na nem azért, mert megteszem, hanem azért, mert a kedves testvérének úgyis elárulja. Amit az évek alatt megtanultam az az, hogy a családi kapocs mindennél erősebb. Ez Gwen-re is igaz, tehát egyértelmű, hogy annak a fasznak el fogja mesélni, hogy mi történt. Persze elegendő lenne annyit mondania, hogy megmentettem az életét! Ő azonban úgyis másképpen fog beszélni eme remekbe szabott történetről. A nők már csak ilyenek! Kedvtelve alakítják át a történéseket pont olyan formába, melyre szükségük van és hajlamosak csak néhány apró információt csepegtetni azért, hogy lássák a „harci táncot.”

Nézem arcát, kissé könnyáztatta szemeit és ekkor érzem meg kezét magamon. Vágy önti el őt is, pont úgy, ahogy az én testemet az érzéki vibrálás borzongatja. Mikor megérzem, hogy utánam vágyakozik nem teketóriázom tovább, megcsókolom. Szám ajkait keresi, fogam beleharap a teltebb alsó ajakba és fájdalommal vegyített érzelmekkel húzom magamhoz egyre közelebb. Ez így még mindig nem jó, ez így még mindig nem tökéletes. Közelebb férkőzöm hozzá, mellkasát simogatom, majd miközben egyik kezemmel felpezsdítem a vérét, másik kezemmel visszahúzom és gombolom be a nadrágját.
Eltolom magamtól…

- Ezt talán már nem itt kellene folytatni! – mondom halkan, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg ellenkezik, piheként kapom fel a földről és veszem ölbe. Eldöntöttem! Hazaviszem pár órára, még úgyis korán van és kiszórakozom ott magam kedvemre! Hála az égnek kapható rá, tudom, vágyik utánam, akar engem. És mivel szeretnék mindennemű problémát elkerülni, a kellemes percek után kap egy kis memória kezelést. Csak néhány apró dolgot fogok kiszedni és eltűntetni az agyából. Nem sokat, csak néhány apróságot! A tény maga tény marad, ám el fog tűnni a kezdeményezésem, csak a vágy marad meg, mellyel magamhoz húztam és mellyel magához húzott. Elmesélheti majd annak a gyökérnek, hogy megöltem egy embert, elmesélheti, hogy mi történt közöttünk, elmesélheti, hogy mennyire félelmetes vagyok, és hogy netalántán azért nem akart ellenállni a testem iránti vágynak, mert annyira megijesztettem, de azt nem fogja elmesélni, hogy miután megöltem egy embert én akartam befejezni az elkezdett játékot. Ez ugyanis nem történt meg!
És végre, most az egyszer revansot vehetek a sok apró bosszúságért, végre a pofájába röhöghetek annak a nyomoréknak! Hiszen a húga kedvel engem, már-már szeret, felpróbáltam, és igen, ezt hallgatni fogja jó darabig! Kíváncsi vagyok mennyire lesz ideges, pláne azok után, hogyha a fejéhez vágom, hogy oka nincs a kiakadásra, hiszen történt, ami történt a kedves testvérének az életét mégis csak én mentettem meg! Vajon hogy fog így pálcát rántani, miközben valahol hálásnak kellene lennie? Vajon érzi-e majd a súlyát ennek az aprócska jótettnek, melyet az irányukba tettem? Vagy azt tartaná szem előtt, hogy megdugtam ezt a szépséget, aki talán pont ugyanannyira szerette volna, mint én? Igazán érdekes kérdések…

- Gyere Gwen, hazaviszlek! – suttogom neki, és miközben óriási léptekkel haladok előre, magamhoz szorítom gyenge testét. Hagy érezze csak a hálát hihetetlen erővel! Hiszen annál nagyobb lesz az élvezet mindkettőnk számára…

megjegyzés: esetleg folytatás a Darren lakban?

[- Kérlek Darren.. Kérlek.. Nee.. Én, nem.. Kérlek..]

Akármikor jelent meg a közelemben, Darren mindig elérte, hogy felforrósodjon a vérem, és elveszítsem az önkontrollom. Nem tudom, hogy ez a vonzerő szimplán csak sajátos lényéből áradt, vagy teljesen más oka volt, de, ha Darren a közelembe került a hormonjaim nagy veszélybe sodródtak.
Mint ahogy most is..

Egész testem, mintha egy másodperc alatt felizzott volna Darren szenvedélyes csókjától, márpedig ez azért is furcsa, mert az időjárás sem melegnek mondható.
Mondhatni, hogy eltűnt a maradék józan eszem, hogy feltüzelt állapotomban ragaszkodva kapaszkodok Darren-be, és igen, be kell vallanom, hogy vágyom rá. Hiányzott a közelsége, és valamilyen szinten (mégha ezt nyíltan nem merem felvállalni), vártam erre a pillanatra. De..
Nem pont így, és ilyen körülmények között. Így pillanatok alatt elveszíti varázsát az egész szituáció.
Érzem, mintha Darren is megtorpanna egy kicsit, és én ekkor valamennyire megkönnyebbülök, mert tudom, ha tovább folytatnánk a dolgot, a kielégültség mellett a bűntudat is mardosná a testem s lelkem.

Ám megkönnyebbültségem pillanatok alatt szertefoszlik s elpárolog, mikor White a karjaiba véve áll fel, és suttogva közli velem a tényeket.
Hazavisz.
De nem hozzám, a 66. MacGowan Street-re, bizonyára nem. Egyértelmű, hogy a "haza" szó nála, jelen pillanatban, a saját lakosztályát jelenti, azon belül is, a hálószobáját.

Bár agyamat még mindig a kábaság sűrűn gomolygó ködfelhője fedi, a veszélyfaktor vészjóslóan villogni, és szirénázni kezd bennem.
Nem, nem lesz ez így jó. Aj, Gwendolyn most vegyél erőt magadon, és tiltakozz! Vagyis, próbálj meg tiltakozni. Ne hagy magad! Nem lehetsz egy rongybaba, akivel Darren az éjjel játszani fog, nem!
Ha el is jön az intimitás pillanata, az nem most, és nem itt lesz.. Ha rajtam múlik..

Összeszedve minden maradék energiámat s erőmet, szűröm ki a fogaim közül a halk, alig észrevehető szavakat, melyek inkább kérlelések, mint parancsoló vonatkozásúak.
- Kérlek Darren.. Kérlek.. Nee.. Én, nem.. Kérlek..

Gyenge próbálkozás, talán semmit se ér, de erősebben tiltakozni pedig nem tudok jelen állapotomban.
Darren pedig lassan már el is tűnik velem a sikátor kijáratán..

megjegyzés ;; folytassuk hát ott!

[- Ekkora szarságot! –]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!

Utálom azt a tudatot, hogy nem tehetsz a kötelességeid ellen semmit. Mert hiába minden, fogoly vagy. Saját magad foglya. Saját életed foglya. S bárhogy is legyen, minden nap ugyanarra kell ébredned. Esélytelen egy másik élet, vagy egy jobb világ.
Igazából pofon egyszerűnek kellene lennie mindennek. Csak én magam bonyolítom túl.
Egy bagoly. Egy nem várt posta. És megint ugranom kell, mert nem tehetem meg az ellenkezőjét. Igazából kíváncsi is vagyok, mi hozta idáig a mentoromat, hogy újfent felkeressen.
Meglep, hogy így üzen.
Ebben nincs semmi drámai, semmi meglepően csavaros fordulat. Olyan snassz.
Mi a franc történt?
Kabátot és sálat veszek, miközben a tekintetem a tükörbe réved. Ennyire hideg lenne még kint? Nem, a sál már túlzás. Egy gyors mozdulat, s a ruhadarab az ágyamon landol. Eszembe jut a legutolsó találkozásom Roxanával. A gyomrom felkavarodik a zöld fény emlékére.
Bassza meg, elkésem!
Sietve indulok el, nem törődve a folyosón lézengőkkel. Ha tanárral kerülök nem várt találkozásba, az orra alá dugom a levelet. Főleg, hogy Gray hitelesítette is a kimenetelemet a macskakaparásával, igazán senki nem kérdőjelezheti meg a kintlévőségemet.
A falu ugyanis még mindig a tiltott dolgok egyike, amely néha napján, mint egy édes gyümölcs az ölünkbe hullik, s csak akkor döbbennünk csak rá, hogy túlérett, és a másik fele már kukacos, mikor oda jutunk.
Kihaltság van, még a boltok is zárva. Korán jöttem? Vagy későn?
Az órámra pillantok, és megállok. Mély levegőt veszek, mielőtt fordulnék egyet balra. Majd jobbra, majd balra és megint csak balra.
Nekidőlök a sikátor falának, amely hűvös, s ebbe bele is borzongok egy percre.
Tudom, hogy ellen kellene állnom, meg kellene tagadnom minden parancsot. Hisz a szívem mélyén rohadtul ezt szeretném. De a félelem mindennek a gondolatsornak a hatására úgy hasít belém, mint az a szar Crutiatus- átok.
Nem csak saját magam viselem ezt a terhet.
A húgom most biztos a könyvtárban üti el az idejét. Ez egy percig nyugalommal tölt el. Neki nem kell tudnia semmit se. Így a legjobb.
Tekintetem a karomra téved. Könnyeden húzom fel a könyökömig a ruhadarabot, hogy lássam a halálfejes kígyót.
- Ekkora szarságot! –
Szűröm ki csalódottan a fogaim közül, míg elnézem egy percig, majd leeresztem hallva az ismerős pukkanást.
- Mi a fenét akarsz tőlem már megint? –
Semmi kedveskedés, semmi finomkodás, semmi udvariasság. Ha erről a spinéről van szó, aki tönkretette az életem, minek is foglalkozzam az efféle figyelmességgel?
- Nincs jobb dolgod, mint engem szekálni, des Pres? –
Szemembe sötét szikra lobban. Sose fogom megbocsájtani neki, amit velem tett. Amire kényszerített. Amivé változtatott. Soha.
És jobb, ha ezzel ő is tisztában lesz. Minél hamarabb.

Nem szeretem játszani a szűzanyát, sem a gondoskodó, megbocsátó tanítót, hisz általában ilyenkor sok mindent le kell nyelnem, amit bizony másképp valami illedelmes Crutiatus átokkal hálálnék meg. Azonban néha muszáj kivételt tenni, ebben az esetben azért, mert van egy tartozásom, amit le kell rójjak. Ám ennél a pontnál már ez csak egy fedő sztori. Valójában nagyon is élvezem azt, ahogy a kezeim formálódik Mathias méghozzá úgy, hogy pálcát sem kell ragadnom, puszta pszichológia alapon olyan piciny csapdákba ejtem bele, amit valójában ő állít fel ellenem. S talán ez az, ami a legélvezetesebb az egészben.
Miközben azt meséli magának, hogy én kényszerítettem arra, amit nemrég elkövetett, mert én vagyok a csúnya, gonosz boszorkány, azért valljuk be, az én szerepem csak egy kis ráhatás volt. A másik esetben, ha nem támad kedvem játszadozni és az apja nem kér meg rá, akkor a pici Bishop lány darabjait már a föld takarná be és csúszómászók lakmároznának belőle. De hát valljuk be, én vagyok a csúnya néni...
Azonban ha egy picit engedek a gunyoros figurából, azt kell mondjam, hogy megértem, mit érez most Mathias. Ámde idővel neki is, ahogyan nekem is, rá kell majd ébrednie, hogy bizony nem lehet ezt senkire fogni, maximum a kegyetlen sorsra, de ezek mind csak bárgyú kifogások gyáváknak. El kell fogadni azt, hogy az emberek bűzlő mocskok, akiket el kell tüntetni a Föld színéről, mert úgy szaporodnak, mint a legrosszabb kártevők, férgek. De hát magyarázhatom én ezt a Montrego fiúnak. Túlságosan heves még, mint valami szilaj paripa, de azokat is be lehet törni, jól tudom.
Hopponálok, s a sötét éjszaka mögöttem a semmibe vész, s csupán a baglyok rémült huhogása tudatja, hogy ott jártam. Amint megérkezem, kecsesen landolva, már ott áll az én kis magába fordult tanítványom. Meg sem lepődöm, mikor illedelmes köszönés helyett szavaival megpróbálja rám omlasztani a sikátor falait. Felkacagok.
- Ejnye - bejnye, pici Montrego! Egy halálfaló így nem beszél, főként nem egy nála idősebb, tapasztaltabb és erősebb boszorkánnyal. Tisztában vagyunk mind a ketten az erőviszonyokkal, úgyhogy kérlek szépen - emelem ki ezt az utolsó szót - próbálj meg viselkedni, s elzárni az indulataidat, mielőtt azok levében forsz fel itt előttem - nem mosolygok, nem változik gúnyossá az arckifejezésem, inkább csak rideg, mint egy porcelánbaba hideg arca, s komor, akár egy sötét árnyé.
- Sajnálattal közlöm, hogy egy - két napig el kell majd viselned a jelenlétem - halvány mosoly villan fel az arcomon. - De ha már itt vagyunk, nyugodtan adj ki magadból mindent. Küzdj, ha ennyire nagy a szád! - előhúzom a pálcám, enyhén meghajolok, ahogy azt illik, s mikor újra kiegyenesedem, már sokkalta közelebb állok hozzá. Mélyen a szemébe nézek, s látom benne a düht, a fortyogó utálatot, s akkor suttogva megszólalok.
- Egy varázsló legnagyobb erénye lehet a düh. Ám ha nem sikerül megzaboláznia, akkor végül a vesztévé válik.
Hátrébb lépek, s várok. A pálcám még mindig a kezemben, s mégsem vetem a fiúra éber pillantásom, hanem lehunyom szemeimet, s hallgatom a susogó szelet, a falucska csöndjét.
- Nos? Küzdünk, vagy szót ejtsek arról, hogy miért vagyunk itt?
Játszadozhatunk, hisz a macska - egér játékot mindig is imádtam, de talán nem ez a mai este fő pontja, azt gondolom.

[- Ne nevettes. Te és a becsületesség két külön dolog. –]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!

El is felejtem, hogy a karom szabadon van, rajta a jeggyel. Bár valószínű oly sötét, mint mögöttem a sikátor, mégis tudom, hogy látszik. Más esetben biztosan odakaptam volna, ám Roxana esetében minden más. Hisz jól tudja, hogy szereztem ezt, neki köszönhetem. Sőt, ha tehette volna, maga bélyegzett volna meg, színtiszta élvezetből.
Néha az az érzésem, imádja ha uralkodhat rajtam. Mintha a tulajdona lennék, akivel kénye és kedve szerint játszhat. A szavai mind ezt éreztetik, ahogy kioktat. Nem gúnyosan, nem kényeskedve. Még csak nem is annyira bosszantóan.
Akkor mégis miért idegesít?
A válasz, ami kijön a számon semmi értelmet nem nyer. Csak morgok, mint egy kivert kutya, mert megint megaláz, és lealacsonyít. A rohadt élet! Hogy lehetséges ez? Mégis miért büntet a sors? Ráadásul pont vele?
Sajnálattal közlöm, hogy egy - két napig el kell majd viselned a jelenlétem
Remek. Nem is vártam mást. A mosoly az arcán, még ha nem is nagy, de bicskanyitogató. Türtőztetem magam, noha nem értem, minek is. Miért hallgatom őt? Minek foglalkozom vele?
Mert nem tehetek semmi mást.
A szívem súgja a választ, amelyet az eszem nem bír felfogni, nem hogy meg is eméssze az információ tartalmát.
Ráadásul provokál. Látszik, hogy még ez is boldoggá teszi. Meghajol, mintha egy bálon lennénk, és egy ostoba táncra kérném fel. Na persze, bele is döglenék ha vele kellene…
Bár megint elismerem, hogy mint nő, nem elutasítandó egyén.
- Ne nevettes. Te és a becsületesség két külön dolog.  –
Hangom nyers, és mély. Kissé még rekedt. Ám talán némi kíváncsiság vegyül benne, amit nem akarom, hogy kiérezzen. Pláne, mivel ezt könnyen kihasználja.
- Szóval inkább mondd, mi a frászért hívattál ide. Megint ki kell nyírni valakit? Ezt már nem tudja a te pálcád? –
Cinikus és kemény, szemtelen és veszélyes húzás a részemről.
Valahogy úgy érzem, még ez sem baj, hisz szüksége van rám. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de érzem, hogy kölcsönös a függés, habár egyikünknek sem túl kellemes még egyelőre.
Vajon ő fogja a rejtélyt megoldani? Kétlem. Mégis most tőle várom a választ. Még ő irányít. Csak a módját kell megtalálni, hogy ez másképp legyen, ám tudom, számomra az sem lenne menekvés. A Nagyúr elől lehetetlen. De legalább ez a nő nem bosszantana ennyire.
Utálom ha egy nő azt hiszi, ő dirigálhat. Izabel talán az egyetlen kivétel, de neki is csak az a kevés szerencséje van hogy ezzel a viselkedésével nem válik közhelyessé.
Nézem a másikat. Várok. Választ, vagy bármi magyarázatot. Közben pedig a kezem mozdul, de nem a pálcámért.
Egyszerűen fogom és visszahúzom a pulóverem úját, elfedve a tetoválást.
Eleget bámulhatom és bámulhatta ő is.
Zöldeskék tekintetem pedig rá vetül. Kihívóan.

Hatni az emberekre, komoly tudás és hatalom, ami nem áll minden ember birtokában. Nem lehet tanítani, nem lehet rávezetni, erre rá kell érezni. Az embernek le kell küzdenie a saját gátlásait, határait, átlépni őket és radikális döntéseket hozni, szilárd, elhivatott eszméket feltűzni, mert ezek nélkül összeomlik. S majd mikor megbizonyosodott a saját határairól cselekedeteivel és nem csak puszta gondolataival képes átlépni őket, s behatolni egy másik ember szférájába, hatni rá, anélkül, hogy az bárhogy is védekezhetne. Puszta pszichológiai hatással lenni, játszadozni gondolatokkal, érzésekkel, emlékekkel, hisz ezek azok, amik irányítják az embert. De ehhez nem lehetsz gyáva és pipogya, késznek kell lenned rá, hogy irányíts. Csűrni, csavarni kell a szálakat, az érzéseket, gondolatokat, összemosni a valóságot a fantáziával, az életet a halállal. S innen már csak egy lépés az, hogy végül úgy kényszeríts valakit térdre, hogy felmutathatod kezeid, hogy azok tiszták, hogy a saját vermébe ejtsd bele, hogy a saját magával győzd le.
Ámde ezt csak azon emberekkel lehet végrehajtani, akik tapasztalatlanok vagy félkegyelműek, olyanok, akik merengnek csak a világról, saját gátlásaiknak pedig pipogyaságuk szab határ, olyan emberrekkel lehet ezt csak végrehajtani, akik nem ismerik önmagukat. Nem ismerik létük valódi értelmét és személyük tiszta lényegét.
Talán ezért volt könnyű Mathiast megzabolázni. Azzal, hogy egy szavammal (azzal az ominózus Bishop szóval) képes voltam összetörni a kis világát, összekavarni mindent. Valójában kihúztam a földet a lába alól és sikerült elérnem azt, hogy ne csak a fejében vívja a csatákat, hanem végre mozduljon is. S azzal, hogy piciny világa megrongálódott elértem azt is, hogy folyamatosan változik a világképe, s hamarosan meglátja majd azokat a dolgokat, amiket azelőtt megvetett. Megismer sok újat, dolgot és erőt, s megtanul majd energiát fakasztani olyan dolgokból, amikre nem is gondolt.
Belerántottam, magammal húztam egy ördögi körbe, ami oly szélsebesen forog, hogy lehetetlen kiszállni belőle és minden lépés komoly döntés, komoly áldozat, így meggondolandó. Elértem, hogy minden lépésén elmélázzon, hogy befogja a száját, hogy hanyagolja az ostoba megszólalásait, hogy megtanuljon gondolkodni úgy, hogy mélyebbre lásson, vagy legalább is próbáljon.
Elértem, hogy radikális döntést hozzon, hogy megfeszítse a határait, de ahhoz, hogy átlépje azokat még sokat kell tanulnia, sokat kell tapasztalnia és látnia.
- Halálfalónak lenni egyenlő azzal, hogy szélsőséges döntéseket hozol, s hogy féktelenül játszol. Az, hogy öltél, nem nekem volt jó, inkább neked. Egy picit megváltoztatta a világképedet, egy picit összetört, egy picit rávett arra, hogy döntést hozz, hogy ne csak ülj otthon és nézz ki a fejedből, forrongj és átkozz embereket, hanem cselekedj. S most az a célom, hogy tovább fokozzam a hangulatot - hatásszünet. Egyre jobban kezdem ezt élvezni. - Tovább feszegetjük a személyes határaidat és ennek legmegfelelőbb módja az önmegismerés, mágus nyelven, animágia. Ezáltal minden amit elképzeltél magadról vagy bizonyságot kap vagy elveszti értelmét. Az állat ösztönösségéből fakadóan előtör belőled az a személyiség, aki igazán vagy.
Közben lassan körbejárom a fiút, s végigmérem az egész testét.
- Idézz egy patrónust, kérlek! - szólalok meg, mikor körbeérek. Kezdődik a tanóra és sajnálatos módon elég kemény tanár vagyok.

[- Könyörgöm, tűnj már el az életemből! –]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!

Szélsőséges döntések. Azok bizony vannak. Hisz az egész tetves életem csakis erről szólt! Mégis, mit hisz ez a némber, hogy így kioktat? A harag hirtelen fortyan fel bennem, mintha csak egy jó boszorkány hirtelen begyújtott volna a sötét mágiával telt főzete alá, s az nagy buborékokkal jelezné tökéletességét. Bennem a harag hasonlóképp munkálkodik. Nem vágok közbe a szavakra, csak vészjóslóan nézek rá.
Még pislogni is elfelejtek. Szemem viszont a halált említve egy percre megremeg.
Ismét eszembe jut a villanás, a szavak tompa moraja, az ő mindent bezengő sziszegő hangja.
Tedd meg… Tedd meg… TEDD MEG!
Lehunyom a szemem. Sötét van, nem láthat, de a kezem nemcsak ökölbe szorul, remeg is. Hogy a pálca mikor került elő, azt nem tudom. Azt viszont annál is jobban érzem, hogy Des Pres megint közel került hozzám. Érzem a jelenlétét, a mozdulatainak suhanását, a tompa neszeket.
Ez a nő az agyamra megy!
- Könyörgöm, tűnj már el az életemből! –
Nem akartam ezt, nem akartam kifakadni. Ösztönösség. Azt akarja… hát ez az volt, de ez úgy vélem se nekem se neki nincs ínyére. Félig kinyílnak szemeim, s követik őt, ahogy köröz körülöttem. Fejem félig lehajtva jól érzékeli merre is jár. Az érzékeim kiélesednek.
A szavaim nyersessége után az ő hangja igazán virágzó és üdítő lenne, ám most olyan, mint egy tiszta vízbe a fekete tinta.
Sötét.
- És mi van, ha nem akarok animágiát. Mi van, ha nem teszem meg, amit kérsz? Mi van…. ha nem vagyok rá képes? –
Felszegem a fejem, és rá nézek. Leginkább az utóbbival van bajom. Akarni akarom, hisz ez szintlépést jelentene. Bizonyíték saját magamnak is a bennem szunnyadó erőről. A kérdés csak az, akarom-e tudni?
Bárhogy nézzük is, később ez is egy fegyver lesz valaki ellen. Talán lehet pont Izabel ellen. Ki fogja használni ez a céda, ugyan úgy, mint előttem másokat.
Mélyen bennem reked a levegő. A kíváncsiság engem is vonz, s nem tudom mitévő is legyek.
Végtére is nincs semmi abban, ha megidézek egy patrónust… nincs semmi abban, ha látja…
Csakhogy ezzel saját énem egy darabját adom a kezébe…
Az emlékek megrohamoznak, azok, amik kellenek. A húgom, a mosoly az arcán, anyám hangja, a fények, s már nincs megállás.
Kezem mozdul, hogy leírja a kellő mozdulatsorokat, míg a hangom rekedten, de mélyen kimondja a varázsigét.
- Expecto Patronum! –
Egy percig elvakít a kékesfehér fény, amely az arcunkba vág, de csak addig a percig, amíg kivehetővé nem válik a patrónusom.
A vágtató ló megmásíthatatlan alakja.

Minden egyes meggondolatlan mondat, kitörés, amit felém irányít semmisnek tekintek és nem válaszolok, inkább várom azt, hogy tegye, amit kell: kövesse az utasításaimat. Nincs abban a pozícióban, hogy megkérdőjelezzen engem, vagy az oktatási módszereimet. Én irányítok, ahogy mindig. Ez bennem egy kényszeres ösztön, akár csak benne a féktelen vadság, amit képtelen elfojtani. Igen, emlékeztet a régi énemre, a zabolázatlan álmodozóra, azonban egyszer majd neki is fel kell ébrednie és le kell gyűrnie a saját gyengeségét, a saját álmait, mert addig nem lehet belőle jó halálfaló és megrendíthetetlen mágus, amíg a föld fölött lebeg két méterrel és azt gondolja, hogy bármit megtehet.
Ám ebből a kérdéskörből, elmélkedésből kihúzza magát egy gyilkosság. Hisz mindenki tisztában van a tettei következményével és bármilyen könnyelműen is mészárlok le valakit tisztában vagyok az indokkal és a következményekkel is. De miért venném figyelembe a következményeket, ha az indok eléggé erős, hogy bátorságot adjon nekem?
Az ok többféle lehet, de nem lehet csupán csak bosszú. Bolond csupán, aki haragból öl, vagy szimpla késztetséből, szükségletből. Az ilyenek előbb-utóbb kimúlnak, de aki nagyobb célért küzd mindig túl éli. Ezért vagyok még itt, ezért érzi Mathias, hogy csak az életét akarom nyomorítani, de abba csak bele sem gondol, hogy esetleg valami hasznosat is taníthatok neki. Talán fél belegondolni.
Ez is csak egy újabb gát, amit az emberek felállítanak maguk elé. Hogy tudnál bármivel is szembenézni, ha már csak gondolni is félsz? A felállás akkor sem más, ha épp rá mersz gondolni, de ha túlszárnyal a fantáziád és a tettek mezejére nem lépsz egyből halott vagy. Mathias is elköveti ezeket a hibákat, amelyek habár parányinak tűnnek egy vészterhes időszakban, ahol minden második ember a föld alá kíván jelentős méreteket öltenek. S ha most nem tartoznék az apjának Mathias már nem élne. De meglehet, hogy nem lennék ilyen radikális, hisz jóképű hím egyedekből kevés van.
- Meg sem kellene lepődnöm - mondom halkan, de tisztán érthetően, mikor Mathias patrónusa elernyed. Egy szilaj lóként öltött alakot a varázslat, ami pont olyan volt, mint Mathias személyisége, ami kitörni vágyik, de gyenge még ahhoz, hogy megállja a helyét, vagy túlélje a háborút, netán engem.
- Az animágia hasonlóan működik, mint egy patrónusbűbáj, habár jóval nehezebb. Itt nem szép emlékekre kell gondolnod, hanem önmagadra, arra a személyre, aki igazán vagy. Azonban ehhez tisztában kell lenned teljes mértékben önmagaddal, s ha minden jól megy felveheted egy ló alakját, ha viszont nem ismered önmagad balul is elsülhet a varázslat - adom le az első leckét.
- Nos, készen állsz állati testet ölteni, vagy duzzogni szeretnél és megtorpanni, elbukni azelőtt, mielőtt a fejlődés útjára léphetnél?
Ekkor közelebb lépek az ifjú varázslóhoz az arcára helyezem a jobb kezem és belenézek a szemébe, hogy összekapcsolódjon a tekintetünk.
- Bízz bennem! Nem vezetlek félre!

[- Tudom jól, mi az animágia! –]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!

Cinikus megjegyzésére, mindössze elhúzom a számat. Gúnyosan. Még hogy ő nem lepődik meg? Hahh ugyan! Le merem fogadni, hogy az ő ócska kis patrónusa, már ha van egy sziszegő kígyóé. Ostoba ribanc!
Belekezd a magyarázatba. Unottan figyelem. Nem érdekelnek a szavai, legalábbis kívülről tökéletesen ez látszik. Az, hogy valójában hegyeket mozgat meg bennem, senki nem tudja.
Valójában ez is egy lehetőség. Lehet nem a tisztább mágia, de valljuk be nem is a legrosszabb. És nagy tudás, nagy türelem kell hozzá, ezt jól tudom. Néha a könyvtárba utána olvastam ennek is annak is. Az animágia pedig különösen érdekelt. Tudom, hogy McGalagony is animágus, sőt mi több, bejegyzett. Egyszer valamelyik órán mesélte még évekkel ezelőtt, s előttünk vette fel az állati alakot ezzel is motiválva a hallgatóságot.
A lelkem legmélyén nagyon is vágytam erre már. Ám az a tény, hogy Des Pres fog tanítani, már nem annyira csábító.
- Tudom jól, mi az animágia! –
Hangom vészterhes. Nem hangos, de kellően fenyegető, jelezve az indulatot; miszerint rühellem, ha hülyének néznek. Jó gondolatok… persze a patrónus se egyszerű, de hogy ez…
Mégis miből veszi biztosra, hogy ugyanaz lesz az alakom? Vállat vonok a szavaira, mintha nem érdekelne…
Fel akarom bosszantani, istenesen. Főleg azok után, hogy mögém lép, túl közel, túl érzékien. Az illata megcsap, a kellemes kegyetlenség, mert egyszerűen ez a megfoghatatlan illat pont ezzel a két szóval jellemezhető. Ez még inkább felbosszant a saját ösztönösen megjelenő vágyam mellett is.
- Nos, hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy pont Te tudnál erre megtanítani. –
Karjaim összefűzöm magam előtt, mintha ezzel én itt befejezném a társalgást. Nem fordulok meg, csak állok szikla szilárdan. Várok egy percet a reakcióra, ám ha nincs, akkor folytatom.
- Valahogy nem látom be, hogy neked ehhez lenne bármilyen tapasztalatod. Most őszintén… csak papolsz itt nekem vagy netán te magad is át tudsz változni? –
Igen, most itt az idő, hogy te bizonyíts Roxana! Most megmutathatod. S mi tagadás, ha látom, ha elhiszem, talán én magam is megteszem. Legalábbis megpróbálom az fix.
Meredten nézem, kihívóan, kényszerítve, hogy tegye meg. Még mindig az orromba az édesen kesernyés illat, ami borzongatóan élvezetes. De először nem törünk meg az első hullámoknak. Majd ha egy cunami erejével söpör el, akkor… de talán csakis akkor hódolok be.

Mathiasnak épp csak az a hibája, hogy hitetlen. Vagy mégsem? Egyszer hitetlen, máskor pedig annál befolyásolhatóbb, s talán épp azért tűnik néha - a kirohanásaival együtt - oly gyerekesnek. Az én szavamnak nem hisz, de már számtalan tettemmel és meggyőzően rémisztő jó híremmel mutattam alapot arra, hogy példája vagyok én az egyenességnek, a magabiztosságnak, így ő is megbízhat bennem.
S hogy ő képtelen belátni, hogy a végletekig egyszerű engem megérteni, ezért gondolja csupán, hogy képes vagyok embereket hátbadöfni, kijátszani, pedig nem. Akit meg akarok ölni, az előre fogja tudni, csak figyelnie kell azokra a jelekre, amelyekkel tudtára adom. Hisz számomra csak így izgalmas a játék.
A baj Montregoval pontosabban épp annyi, hogy magabiztossága felszínes és képtelen átlátni a szitán. Ahogy sok más ember. A saját gondolataival képes elferdíteni az igazságot és képzelni bele a dolgokba olyasmiket, amik ott sincsenek. Jellemző emberi hiba. Így lehet igazán könnyen az őrületbe kergetni valakit. Nem kell hozzá fekete mágia, még csak mágia sem. Egyszerű manipulatív készség kell hozzá, s ha jó színész vagy gyerekjáték összezavarni az embereket.
- Tudhatnád már, hogy én sosem beszélek a levegőbe - közlöm ridegen. Nincs hozzá joga, nincs hozzá ereje, hogy engem kérdőre vonjon. De mivel még mindig adós vagyok varázslat nélkül kell rá hatást gyakorolnom, habár egy Imperiussal remekül elszórakoznék. Azonban a kezeim meg vannak kötve, s emiatt dühöt érzek belül. Dühöt, ami abból fakad, hogy megfosztanak a saját akaratomtól, s ez nálam egy gyerekkori betegség. Az akaratom erős, már - már túlságosan is, de a forrófejűség semmit sem old meg, már tudom. Jobb ha ezt Mathias is megtanulja végre.
- Nem bántalak. Ha akartam volna már rég megtettem volna, de te mégis is itt vagy. És küzdesz. Küzdesz, de pontosan mi ellen is? Nincs szándékomban rosszat tenni, megsebezni téged, s így az egyetlen, aki ellen hadakozol az saját magad - tekintetem belefúrom az övébe. - S hogy elnyerjem a bizalmad, mutatok valamit, annak jeléül, hogy én megbízom benned - halvány mosoly. Azt már lenyelem magamban, hogyha elkotyogná valakinek, akkor kivágnám a nyelvét. Nem hiszem, hogy megtenné. Hogy miért? Megérzés, s a megérzéseim sosem csalókák.
Felemelem a pálcám, motyogok valamit, majd Mathiasra, s magamra mutatok, aztán lehunyom a szemem. A pálcám végét magam felé tartom, s közben kizárva minden zajt képeket pörgetek le magam előtt. Képeket magamról, olyan élethelyzetekben, amelyek meghatározóak számomra. Heves érzelmek, szőnyeg alá söpört tervek, hátsó szándékok, fekete mágia, düh, tűz, csend.
Alig telik el két másodperc, s érzem, ahogy a remegés végigfut a gerincoszlopomon, a bőrömet, mintha valami csiklandozná. Az arcomon láthatatlan, kicsiny kezek masszázsát érzem. Minden porcikám megrezzen, s amint kinyitom a szemem már alacsonyabb vagyok Mathiasnál, s egy bajusszal, meg egy hajlékony farokkal másabb az alakom.
"Remélem elég meggyőző voltam!" - a motyogás, ami az átváltozás előtt hagyta el a számat, talán sikerrel járt, s akkor Mathias meghallja a gondolatomat, mely átsuhan a rideg levegőn.

[- Rendben, te nyertél...-]

A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!

Most az egyszer magabiztosnak kell lennem, tudom jól. Hát így is teszek. A kezeimet zsebre vágom, tartásom ugyan egyenes, de nem olyan merev mint eleinte. Bár irritál a másik közelsége, de ez ellen nem tehetek semmit. Ha elhúzódom, akkor ékes jelét adom nyugtalanságomnak. Ez esetben ő győz, ezt pedig nem hagyhatom. Nyugodtan, mint a víz nézem őt kékeszöld szemeimen át, de belül háborgok, mint a tenger egy sötét fellegekkel terhes időben.
Kedvem lenne kiröhögni a szavait, de inkább nem teszem. Ez is egy olyan dolog, amivel önmagam kicsinyíteném le, s ez az egómat sérti. Helyette enyhén összeszűkül a szemem, de alapvetően nem változik az arckifejezésem.
Majd meglátjuk igazat mondasz-e, te boszorka!
A szavai azonban nem érintenek meg. Még az sem, amikor a mélybarna szemei az enyémbe fúródnak sokat mondóan. Úgy döntöttem kivárok. S ilyen közel a célhoz, nem, nem hagyom hogy eltérítsem efféle csalfa-egyszerű trükkel.
Mutasd Roxana, mutasd magad. Ha tőlem elvárod a kiszolgáltatottságot, hát én is tőled. Valahol egyelőek vagyunk, vagy ha még nem is most, hát nemsokára azok leszünk. Csak győzzem kivárni… csak győzzem…!
Közben a nő hátrébb lép, vagy legalábbis a minimális távolság többre vált köztünk, de nem tudnám megmondani ez pontosan mely pillanatba is következik be. A pálca előkerül, s a nő halk szavait hallom, aztán a mozdulat következik, hogy működésbe lépjen a varázs. Először én majd önmaga kerül a pálca sugarába, hogy végül megérezzem, meglássam, megtudjam, milyen is ez az egész.
Halkan hallom a lány hangját, de csak mint egy elvétett suttogást egy meg nem történt éjszaka utáni lassú búcsúnál. Valós ez hát?
Nem mondanám biztosra, de jobban lekötnek a másik életének pár motívuma, ami egy percre elővillan előttem, s aztán homály fedi ismét. Tudni akarnék, többet és még többet, de már nincs miből, hisz a nő eltűnt. Igazában, mire azt hihetném, hogy eltűnt egy macska nyávog előttem, s ha hagynám még a lábaimnak is dörgölőzne.
Nagyszerű.
Keserédes szájíz ez, hisz részben megkaptam, amit akartam, de a kudarc sem lett volna számomra rossz. Bár szívesen  kárörvendenék, de most esélyem sincs rá. Végül is ezzel be kell látnom megtartotta a szavát de Pres, s így kénytelen vagyok megfelelni neki legalább ugyanennyire.
Bólintok neki, jelezvén, visszaváltozhat, ha óhajt, és szekálhatja tovább elkeseredett lelkemet, ha úgy tartja kénye kedve, bár nem szívesen vetem magam alá ennek, s ezt ő pontosan jól tudja.
- Rendben, te nyertél...-
Hangom keserű, mély bariton.
Nagy levegőt veszek, amíg figyelem, ahogy újra női alakot ölt, s elfordítom a tekintetem róla. Nincs kedvem a gúnyos de annál elégedettebb mosolyát bámulni, főleg azért is nem, mert nekem esélytelen hogy ez egyhamar menjen. Bárhogy nézzük is, az animágia az egyik legnehezebb ága a varázsvilágnak, s már hogy a patrónusom ennyire tiszta és érvényesülő nekem elégedettség.
Most szintet kell lépni. Muszáj.
De vajon valaha menni fog ez, pont nekem?