Elmeosztály - Hatodik emelet

Az ablakokon rács van, az ágyakon szíjak, és néhol tébolyult sikítás hangzik fel. Ez a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotálynak az idegosztálya. Ide kerül mindenki, akinek az elméje beteg.

Bekerülni könnyű, kikerülni már nehezebb.

[- Hamarosan jön majd egy kolléga, meg fogja vizsgálni önt. Ez nem tart tovább húsz-harminc percnél, rutineljárásról van szó. Az igazolást csak ez után tudjuk majd kiállítani.- Ki fog megvizsgálni?- Nem tudom pontosan. Valószínűleg valaki, aki ráér. Tudja, eléggé túl van terhelve az Ispotály, nemigen tudunk ilyen apró-cseprő bürokratikus hülyeségekkel foglalkozni. - Nem kell így beszélnie velem, nem én találtam ki, elhiheti -]

RUNNING OUT OF WAYS TO RUN
I CAN'T SEE, I CAN'T BE
~
MED. DESTINY MISSION STEVENS

Hát, még van egy kis elintéznivalóm, mielőtt holnapután felszállok a Roxfort Expresszre. Maga Minerva McGalagony kért tőlem egy igazolást, arról, hogy a pszichomedimágiában jártas szakértők is javasolják az iskolába való visszavételemet. Mert nem elegendő neki a muglik által kiállított papír. Nem elegendő neki a mugli gyógyszerek listája (mely mára már összesen csak két tételből áll). Azokban nem bízik. Igaz, hogy ők hoztak rendbe, nem a gusztustalan hozzávalókból készült gusztustalan bájitalok. Persze tudom, a tabletták sem készülnek selyemcukorból, de azt legalább nem tudja az ember...
Persze elképzelhető, hogy nem magának McGalagony professzornak voltak kivetnivalói a betegségemet illetően. Az öreglány egész rendes és korrekt. Valószínű, hogy ennek is ahhoz van köze, amit az újságok írtak; ahhoz, hogy minden mugli születésű boszorkányt és varázslót beidéznek kihallgatásra, sőt olykor a félvéreket is - csodálkozom, hogy én még nem kerültem sorra. Bár lehet, hogy valaki ezt elintézte már nekem. Vagy az is lehet, hogy nem kell bemennem, míg nem vagyok nagykorú. Vagy az is lehet, hogy majd a Roxfortban elintézik inkább az ilyen dolgokat. Ja, lehet, hogy ehhez kellenek a papírok is.
Egyébként ez az egész már AZ AGYAMRA MEGY.
Hisz több mint egy ÓRÁJA ülök itt a folyosón, arra várva, hogy kiállítsanak EGY NYOMORULT PAPÍRT.
Kezdték azzal, hogy ezt nem a gyerekosztályon kell elintéznem, mert ők nem állíthatnak ki ilyen igazolást, hogy épelméjű vagyok, menjek fel a hatodikra. Innen megint le akartak küldeni, hogy mivel kiskorú vagyok, a gyerekosztály intézi az ügyet, de nem hagytam magam. Azt mondták, jó, akkor várjak. Leültem itt, és azóta nem mozdultam.
Ádáznál is ádázabb tekintettel meredek a kartonozóban ülő fiatal boszorkányra, aki jó sok idő elteltével feláll és odajön hozzám.
- Hamarosan jön majd egy kolléga, meg fogja vizsgálni önt. Ez nem tart tovább húsz-harminc percnél, rutineljárásról van szó. Az igazolást csak ez után tudjuk majd kiállítani.
- Ki fog megvizsgálni?
- Nem tudom pontosan. Valószínűleg valaki, aki ráér. Tudja, eléggé túl van terhelve az Ispotály, nemigen tudunk ilyen apró-cseprő bürokratikus hülyeségekkel foglalkozni.
- Nem kell így beszélnie velem, nem én találtam ki, elhiheti - szalad ki a számon, pedig nem kéne, végül is nekem is meg neki is az az érdeke, hogy minél előbb eltűnjek innen.
- Várjon türelemmel. Hamarosan szólítják - hagy ott egy gúnyos kis fintor kíséretében.
Anyád.

[- Öhm... Ms. Butler?]

Hogy nekem mennyire, mennyire elegem van ebből az idióta háborúból... Miközben mindenki arról papol, hogy mennyire borzalmas, hogy harcban állnak az emberek egymással, csak azt lehet látni, hogy egyre több és több nő, férfi száll be a küzdelembe. Nem azt mondom, hogy nem szörnyű, ami jelenleg az országban folyik, de nevetséges, ami itt megy. Egymást gyilkolásszák az emberek – mi értelme van ennek?
Ma is, még csak délelőtt van, de már 12 új beteget vettünk fel, akiknek azonnali ellátásra volt szükségük. És míg őket kezeljük, mert természetesen mindenki a sürgősségire van ilyenkor irányítva, a másik tíz beteg ott szenved különböző más tünetekkel és betegségekkel. Egyszerűen torkig vagyok az egésszel. Szaladgálás reggeltől estig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet itt.
Miközben gyorsan köpenyt váltok (az előző csupa vér és kosz lett), lehunyt szemmel pihenek. Csak öt perc pihenőt, könyörgöm...
Szerencsére most csak egy papírt kell majd kiállítanom egy lánynak, aki abba a varázssuliba, a Roxfortba jár. Remélem nem fog sokáig tartani a dolog, bár fogalmam sincs, milyen papírra is van szüksége, vagy mit is kell csinálnom vele, engem csak oda rendeltek hozzá. Becsapom a szekrényem ajtaját, felveszem az asztalon pihenő kávémat, majd elindulok a hatodikra. Mondtam már, hogy utálom a lépcsőket?
Megigazítom a köpenyem gallérját, mikor befordulok az elmeosztályi folyosóra. Fáradtan mosolygok rá az egyik itt dolgozó kollégára, majd kiszúrom a „betegemet”. Apró kislány, nem is értem, mit kereshet a hatodikon. Még nem volt lehetőségem átfutni az aktáját, melyet már egy órája a kezemben hurcolászok. Belekortyolok a kávémba, kidobom a poharat, majd odalépek hozzá.

- Öhm... Ms. Butler? - szólítom meg kedvesen, egy pillanatra még el is mosolyodom – Destiny Mission Stevens vagyok, és ha minden igaz, Önnek egy papírra lenne szüksége... Az iskolához. Igaz? - ráncolom a szemöldökömet, mivel időközben belenéztem az aktájába – Pontosan milyen papírra is lenne szüksége? - kérdezem, bár azt hiszem, nem folyosóra való beszélgetés lesz a következő...