A meghívás

A megbeszélt találkozó...

[- Áh szia! Bocsi, hogy késtem… nem hiszed el milyen szörnyű reggelem volt…]

Kora reggel… csörög a vekker… zsibongnak odakinn az örökmozgó kis elsős ficsúrok… valamelyik fénymániás elhúzza a sötétítő függönyt, melynek hatására az összes friss sugara a felkelő Napnak Katre zúdul… hurrá… Igen, nos ez a reggel sem indul valami ígéretesen, de ki tudja mi lesz még belőle. Bár melyik a tökéletes ébredés… hm… a Stilton lány számára az, ha egyedül fekszik egy hatalmas pihe-puha ágyban, selyemtakaróval és akkor kel fel onnan amikor csak neki tetszik. Nos ezen elképzelések alapján ez a csodás álom sosem válik valóra, itt a Roxfortban legalábbis biztosan nem. Persze nagy általánosságban minden leányzó erre vágyik, egy ilyen „kollégium” után epekedik, de Kat különösen, mert sosem nevelték őt úgy, hogy könnyen alkalmazkodjon. És egyszer csak idecsöppent, mintha egy kismadarat a mély vízbe vetnénk és fuldokolva próbálna kikecmeregni a hidegzuhanyból.
Igaz a lány imádja ezt a helyet, de mégis. Sokszor elvágyik innen, haza… oda ahol minden áldott nap kedvenc reggelijével várták és naphosszat csak nyugalomban, csendben és magányban ücsöröghetett, ahogy épp kedve tartotta.
És akkor itt ez a csodás intézmény, mely ugyanakkor megannyi lemondással jár és temérdek türelmet igényel. Kat részéről főleg… De most már eldönti, hogy kikászálódik végre a fekvőhelyéről, mert eszébe ötlött a mai programja. Találkozik Jamesszel, azzal a nagyszájú, de nagyon rendes hollóhátas sráccal, aki valamilyen oknál fogva elviseli a nyűglődéseit.

Kisétál a fürdőszobába és megpróbál egy kis életet vinni nyúzott arcába, s miután kissé rendbe hozta magát tökéletesíti sminkjét, mert sosem lép ki úgy, hogy ne feleljen meg kinézete a saját elvárásainak. Kész van… különleges alkalom, mert minden egyes készülődése legalább fél órával hosszabb egy átlagos lányénál, de hát ki mondta, hogy ő az…?!

Lassú léptekkel halad a megbeszélt hely felé, s közben rakoncátlan tincseit igazgatja, amíg még lehet. Már közel jár a célhoz, reméli nem késett olyan sokat, mint szokott. Mindig attól fél, hogy egyszer majd valaki megunja a várakozást és továbbáll, de szerencsére erre még egyszer sem került sor. A jelek szerint most sem, mert a távolban már felé vél fedezni egy alakot, egy fiúét, aki minden bizonnyal James!

- Áh szia! Bocsi, hogy késtem… nem hiszed el milyen szörnyű reggelem volt… - integetett már messziről, majd a mondat végére egész közel ért a sráchoz, s egy lélegzetvételnyi szünet után már pont előtte termett.

- Mi újság? – kérdezte, majd még egyszer utoljára beletúrt sötét hajkoronájába és a fiú szemeibe nézett.

~ Na ha eddig még szeretett is velem lógni most már tuti nem. Hű hogy lehetek ilyen béna, hogy minden egyes alkalommal épphogy beesek a megbeszélt találkozókra, bárkivel is legyen az. Áh… muszáj lesz előrébb állítanom a vekkerem, mert ez már kezd nekem kínos lenni… ~

Hangosan csipog a megbűvölt vekker éjjeliszekrényemen, majd kezemmel fáradtan csapok rá tetején lévő kis gombra, mellyel elhallgattatom, legalábbis a holnap reggeli ébresztőig, mely valószínűleg ugyanilyen sz*rul kezdődik, mint ma. Egyszerűen nem tudok felkelni, úgy érzem egész nap itt akarok maradni a puha takaró és párna rejtekeibe. Ám ma, muszáj felkelnem és muszáj lemennem, hisz már régóta készülök erre a találkozóra. Régóta gyűjtögetem bátorságom, hogy megtegyem.
Nehézkesen lerántom magamról a szürke takarót és elindulok a mosdó felé, hogy jó alaposan megborotválkozzak és elintézzem a szokványos reggeli „rituálémat”
Ma tökéletesnek kell lennem. Nem hibázhatok.
Miután végzek, egy fehér pólót és egy szakadt farmert öltök magamra, majd kiválasztok egy nyakkendőt, mely tökéletesen passzol öltözékemhez és a tükörhöz sétálva, letesztelem hogy megfelelően nézek-e ki.
Igen.
Az eredmény látványos és tetszetős.
Remélem Katnek is épp ennyire fog tetszeni, mint nekem.
Gyorsan karórámra tekintek, majd úgy döntök, elindulok, hisz nem akarok elkésni, kicsit gáz lenne, ha én érnék be később, bár szerintem Kat többet fog késni, mint én, legalábbis úgy ismertem meg a csajt. A lány, akinek mindig sikerül elkésnie.

Mikor közeledek a megbeszélt hely felé, még gyorsan megigazítom hajam, hogy biztosan jól álljon, majd befordulok egy sarkon, és elégedetten látom, Katharina még nincs itt. Igaz én is késtem öt percet, de ahogy elnézem jóslataim, beteljesednek, hisz már ő is későben van, de ez nem igazán zavar, én így szeretem.
Eltelik öt perc, majd tíz és Kat még sehol sincs. Már kezdek arra gondolni, hogy el se jön, az pedig kissé bántó lett volna számomra.
Újabb öt perc és egy csomó nyugtalan fel-alá járkálás után figyelmes leszek egy személyre, ki velem szemben közeledik, a folyosó túl oldaláról, közben pedig haját igazgatja, mint aki bálba készül.
A csaj egyre közelebb és most már bizonyosan tudom, ő az.
- Á, semmi baj, amúgy meg nekem sem volt sokkal jobb, elhiheted. – mondom neki, kissé derűlátóan, majd adok neki három puszit.
A szokásos adagot.
- Semmi különös? És veled? Mit szeretnél csinálni? Sétáljunk? Beszélgessünk? Vagy mindkettő egyszerre? – zúdítom kérdéseim hadát a lányra, közben mutatok valamicskét fülig érő mosolyomból is.
Tekintetemmel végigmérem Katet, ki szokásához híven ismét isteni külsőt kölcsönzött magának. Nagyon jól ért hozzá hogy kihozza a legjobbat magából.
- Nagyon jól nézel ki. - bókolok neki, majd a kedveskedő szót párosítom egy csábító mosollyal.

*A késés relatív dolog, de azért amit Kat csinál az abszolúte objektív. Azért az nem lehet igaz, hogy valaki minduntalan a megbeszélt időpont után érkezzen. A legtöbben persze tolerálják, de a folytonossá vált rossz szokás előbb utóbb elnyeri méltó büntetését. Ettől fél nagyon Kat. Még nem történt vele ilyen, de mi van ha egyszer csak valaki meg fogja unni ezt a „játékot”, de nagyon és akkor szépen elköszön tőle, de örökre. Bár az efféle emberek nem igazi barátok, lelki társak, de mégis. Valahol, legbelül jogos a felháborodásuk és ezzel a lány is teljes mértékben tisztában van. Ő már a baráti köre helyében ezer éve lekoptatta volna saját magát, mert néha még az is zavarja, hogy ő az aki. Temérdek idegesítőbbnél idegesítőbb szokása van, legtöbbször fenn hordja az orrát és így tovább… Persze ez a neveltetés, de csak egy bizonyos része. Az ember a saját személyiségének kovácsa, abba a szülőknek nincs annyi beleszólása. És ő, nem feltétlenül gondolja úgy, hogy olyanná vált amilyenné igazából akart. Azért az „aranyvérű eszménykép” benne is megvan, de ezt nem igazán szégyelli, bánja. Persze nem olyan, mint egy Mardekáros és nem utasít el „piszkos vérűeket” csupán emiatt, de tudatában van annak, hogy ő valamivel más, mint a legtöbb itteni diák. *

~ Hűű mióta állhat ott? Kissé idegesnek tűnik innen messziről? Lehet, hogy valóban az. Ahogy így számolom a megszokott 20 perc késés összejött. Ez az Kat, szép volt! Sajnos rekordot nem döntöttél, de majd legközelebb! Igen! Tudom, hogy képes vagy rá! ~

*Ezután az önsanyargató skizofrén jelenet után Kat kicsit gyorsabbra vette a tempót és így már hipp-hopp James előtt találta magát. Összeszedte gondolatait, amelyekből most temérek keringett fejében, s mindegyik azzal volt kapcsolatos, hogy hogyan is vágja ki magát ebből a kínos szituációból, melybe saját magát keverte a már-már általánossá vált késve érkezése miatt. *

- Köszi, de nem kell ennyire tolerálnod. Én magamra jobban haragszom, mert mindenhol képes vagyok utolsónak befutni. Nyugodtan lehurroghatsz, de csak ez ügyben adok neked szabad kezet. Tedd csak, mondd el mennyi ideje vársz rám meg ilyenek. Ilyenkor jobb kiadni magunkból a fölös idegességet! – magyarázza Kat „önfeláldozóan” – Neked sem volt vaalmi kellemes reggeled? Miért, mi történt? – kérdezi aztán érdeklődően.

- Hm… nekem igazság szerint mindegy, hogy mit csinálunk, de ha már szabad a választási jog szerintem huppanjunk le arra a padra ott! – majd egy nem túl távoli ülőalkalmatosság irányába bök ujjával – És jöhetnek a pletykák! – mondta gonosz vigyorral a száján – Remélem van valami érdekes sztorid, de ha nem akkor az se baj. Így is átbeszéljük a délutánt! – mondta Kat egy minden szájszegletében megjelenő aprócska mosollyal.

- Köszi, aranyos vagy! – köszöni meg illedelmes kislány módjára a felé irányuló bókot, majd ha James is beleegyezik a pad felé veszik az irányt.

[- Hidd el, semmi baj, máris kiengeszteltél. A megjelenésed egyszerűen elvarázsoló.]

Kis mosollyal figyelem Katet. Milyen aranyos, ahogy próbálja kimagyarázni magát, pedig tudhatná, hogy nálam ez hiábavaló, ilyen dolgokért nem szoktam megharagudni, főleg nem ilyen csinos lányokra.
Ahogy eme gondolataimat vesézgetem, szemem ismét körbejár a lányon és mustráló tekintettel időzök el egyes testtájakon. Mikor Katharina a mondat végére ér, gyorsan felkapom fejem, majd megnyugtatom a kis mentegetőzőt.

- Hidd el, semmi baj, máris kiengeszteltél. A megjelenésed egyszerűen elvarázsoló. – bókolok mosolyogva, majd mikor a csaj szemébe nézek, hirtelen érzem, hogy forróság önti el arcomat. Fejem kissé leszegem, s közben válaszolok az iménti, fényes reggelemet megérdeklődő kérdésre. – Csak ballábbal keltem fel, ennyi, ám ahogy elnézem – gyorsan végigpillantok a lányon, újra – egyre jobbra fordul ez a nap.  

- Hát jó, huppanjunk. – felelem vidáman és leülök a csajjal az oldalamon a kényelmesnek nem nevezhető alacsony kis padra.
Pletykák?
Igaz, hogy sokszor, sokféle emberrel elegyedek beszélgetésbe, de a pletykák valahogy elkerültek manapság.

- Hát azok manapság nem igazán találnak meg, vagy nem tudom. Lehet, hogy nem is kerestem őket eléggé, hisz tudod, hogy nem vagyok az a minden lében kanál pletykálkodós fajta. – próbálok humorizálni, közben a falnak dőlve, kezem a leányzó háta mögé nyújtva átölelem a hugrabugos vállát, ahogy a filmbéli pároknál látni, remélvén hogy sikerül valami kis romantikus szálat csempészni a közös együttlétünkbe.

- Hát ez alap, bár a mai fiatalságnál ez nem igazán egyértelmű.
Körültekintek a kihalt folyosón, majd újra a csajra tekintek, ezúttal sikerül elsőnek a szemébe néznem, majd fejemben valami értelmes téma után kutatva megszólalok.

- És veled mi újság mostanság drága Kat? – kérdem kissé ironikusan, kissé fáradtan.
Lehet, hogy „ülőpartnerem” kissé viccesnek találja eme kérdést, hisz mindennap látjuk egymást, mindennap beszélgetünk minimum 10 percet.
Mozgolódok a padon, kényelembe helyezem magam és rámosolygok Katre, aki még nem is sejtheti, milyen kérdéseket tartogatok neki.

[- Örülök. Tényleg. Bár ahogy észreveszem ezzel a folytonos mentegetőzéssel nagyobb problémát szerzek magamnak, mint kellene. Manapság semmi sem jön össze és ilyen labilis elmeállapotú vagyok. Na jó ez azért túlzás, de mégis. Egyre jobban kezdtem furcsállni a szerencsétlen viselkedésem minden helyzetben. Úgy tűnik ez a kor átka!]

~ Ahogy egyre csak próbálom kihúzni magam a kissé szorult helyzetből, ő annál nyugodtabban viselkedik. Talán inkább pont ezzel csinálok magamból totál idiótát. Csak magyarázkodom, közben lehet hogy egy sima „bocs” is megtette volna. A lényeg most már úgysem változik, valamilyen módon megoldom, hogy beégjek. Lassan azt hiszem én tényleg valami fekete báránynak születtem. Magányra teremtettem, egyedüllétre és arra hogy mindent elrontsak. Iszonyú szerencsétlen vagyok. Főképp mostanában. Nem hiszem el, hogy ezt még egyik ismerősöm sem tette különösen szóvá. A helyükben én már körberöhögtem volna magam, de ilyenkor örülök hogy efféle barátokra tettem szert. Nagy mázlim van velük, talán még nem is értem igazán mekkora… ~

- Örülök. Tényleg. Bár ahogy észreveszem ezzel a folytonos mentegetőzéssel nagyobb problémát szerzek magamnak, mint kellene. Manapság semmi sem jön össze és ilyen labilis elmeállapotú vagyok. Na jó ez azért túlzás, de mégis. Egyre jobban kezdtem furcsállni a szerencsétlen viselkedésem minden helyzetben. Úgy tűnik ez a kor átka! – mondta kis kacajjal Kat, majd úgy vélte helyes volna megköszönni a kis bókot – Köszi, csak magamra kaptam valamit, mert mikor az órára néztem rájöttem, hogy nem kéne még vagy 50 percig váratni téged!

- Rendben! – felelte vidáman Kat mivel Jamesnek sem volt ellenére a padon ücsörgés. Nem akarta megsérteni a fiút, ezért nem mondott többet a sétáról, de szíve szerint ecsetelte volna mennyire fáj a lába ebben az átkozott cipőben, ami tegnap is feltörte a sarkát és ha nem lenne rajta sebtapasz már ott helyben meghalt volna. Így úgy ahogy tud uralkodni a fájdalmán, bár legszívesebben visszaszaladna egy cipőcserére, de most már mindegy. Inkább élvezi a pillanatot és fakírként megszünteti az alsó végtagjából sugárzó kellemetlen érzéseket.

- Elkerültek? De kár. Pedig most aztán szerettem volna magam ki kárörvendeni. De úgy tűnik ez most el fog maradni. Sajnos az én fülembe se jutott el egy szaftos hír sem, pedig ha efféléről van szó első kézből tudok mindenről. Kíváncsiságomnak semmi sem szabhat határt – kedves mosoly – De ezek szerint jelenleg punnyad a suli… - biggyesztette le a száját.

Ekkor a srác a vállára tette kezét, mellyel kissé szorongást okozott Katnek. A lány nem tudta mi is történik pontosan, de egyre jobban kezdett rájönni. Ítélni nem akart elhamarkodottan így meg sem szólalt, csak egy ártatlan kis mosolyt intézett a fiú irányába.

- Mi újság? Nos tegnap óta nem sok. Ez a gond, túl sokat csevegünk nap, mint nap és kifogyunk a beszédtémákból! – mondta szájhúzogatva – Esetleg annyi, hogy tegnap nagyon feltörte a lábam a cipőm. Ezért is javasoltam a padot, nem valami kényelmes… És veled? Valami érdekes? Na? Na? Na? – kérdezte érdeklődve, s kicsit már túlzásba víve a kíváncsiskodást.

Bájos. Szinte már aranyos, ahogyan ecseteli saját elmeállapotát és a mai késését. Gondolataim már réges rég más tájakon jártak, mikor is Kat kacaja ébresztett fel álmodozásomból és mivel mondatai felét nem halottam, annyira magamba révedtem, így inkább csak egy kis mosollyal nyugtázom a lány monológját, inkább nem mondok semmit, a végén még elszúrnám a dolgokat.

- Bezony, manapság nem sok pletykát hallani, csak ugyanazokat a félelemkeltő zagyvaságokat, hisz tudod… de azt hiszem, mégis van valami. Nem nagy dolog, de szerintem érdekelni fog…. – lassan kezd kibújni a szög a zsákból- … na szóval csak annyi, hogy az Ashmore ikrek bulit rendeznek, a Nyugati szárnyban, a lim-lomos helyiségben. – A lány szemébe nézek, majd gyorsan lesütöm szemeim és köhécselek, így leplezve arcomat borít pírt.

Mikor átkaroltam vállát, észrevettem, hogy Kat kissé megrendül érintésemtől, ám gyorsan lerendezem egy csibészes mosollyal. Nem szeretném, ha ez a kis idő is szorongással telne Katharina részéről, az semmiképp sem lenne jó.
Van benne valami. Lehet, hogy túl sokat beszélünk, de én élvezem, akárhányszor vele vagyok, jól érzem magam. Most is. Feltörte a lábát a cipő. Kell ezeknek a lányoknak ilyen magas sarkú, szűk cipőben járni, érdekes módon a férfiak nem szoktak panaszkodni amiatt, hogy a cipő feltöri a sarkukat. Hát, igen, azért mert nekik van eszük és nem ilyen „gonosz” cipőket húznak fel.
- Hát, igen. Valóban sokat beszélünk, de én mindig jól érzem magam. Nem tudom te hogy vagy vele. – félszeg mosoly – Mit ne mondjak, tudlak sajnálni. Ha nekem is egy cipő lenne a legnagyobb gondom. – szusszantok fel - Velem? Nem sok. Csak annyi, hogy tegnap írt a nagyi, azt hiszem ezt még nem meséltem, de ha kíváncsi vagy rá, akkor szívesen elmesélem. – mondom neki, majd arcára pillantok, és kitartóan szemébe nézek.
Gondolatban még mindig azon a kérdésen dolgozok. Hogy vajon hogyan tegyem fel, hogy ne legyek tapintatlan vele szemben. Szeretném, ha igennel válaszolna, ehhez viszont jó bevezetés kell.

*bocsi, hogy ilyen sokára...*

[- Egy kicsit… olyan… elvarázsoltnak tűnsz… Történt valami? Esetleeeg találkoztál valami csajjal és rájöttél, hogy ő álmaid hercegnője? Hm… ne is válaszolj, láttam hogy néztél gyógynövénytanon Bimba professzorra!]

*A fiú ma kissé elvarázsoltnak tűnik. Kat is szokott ilyen lenni, de inkább a realizmus híve és nem szeret abban hinni, melynek megtörténésére szemernyi esélyt sem lát. Ezért is fogadja apró meglepődéssel James mozzanatait a beszélgetés kezdetén, mert talán… hm… most csak arra koncentrál, hogy megtudja mire gondol, min agyalhat. Hisz ezt a bocsánatkérő szeánszot aztán nem ússza meg egy kedves bájmosollyal. Ez a lány tudja mit akar, és amit meg akar tudni azért mindent megtesz. Reméljük hamarosan kiderül… *

- Egy kicsit… olyan… elvarázsoltnak tűnsz… Történt valami? Esetleeeg találkoztál valami csajjal és rájöttél, hogy ő álmaid hercegnője? Hm… ne is válaszolj, láttam hogy néztél gyógynövénytanon Bimba professzorra! – hadarta el mielőtt még a fiú közbeszólhatott volna, majd mondandója befejeztével hozzá képest hangos kacagásban tört ki.

*Nem sokkal az önfeledt móka után James arca komolyabbra vált. A jelek szerint valami fontosat akar megosztani a lánnyal, s őt máris furdalja a kíváncsiság. Nem sokat látja ennyire feszültnek a srácot, biztos valami életbevágó ügyről lehet szó. Érdeklődő szempárjával társa tekintetét fürkészi, s most az egyszer nyugodtan vár… *

- Buli… hmm… ez ugye nem az az afféle „szétverjük a berendezést mert megtehetjük” este volna… ugye? – reménykedően néz a fiúra és várja a feleletet, mert mielőtt bármi másról is szó esne, ezt tisztáznia kell vele.

~ Áh már értem, hogy mi folyik itt. Eddig azt hittem… nos már megijedtem, hogy nyomban szerelmet vall vagy valami ilyesmi… mert akkor húú… lefagytam volna. De egy buli… nos ha normális helyen normális emberek lesznek akkor miért ne… de olyan aranyosan szenved, hogy megkérjen, hogy nem rontom el. Biztos a szobájában készült már arra mit és hogyan fog mondani, szóval csak tessék… ~

*A lány számára immáron nyilvánvalóbbá váltak a srác szándékai, s ezáltal újból képes volt szívből jövő boldog mosolyt intézni a fiú felé. Próbált belé erőt, magabiztosságot önteni, hogy könnyebbé tegye dolgát, remélte valamelyest veszi a jeleket és nem fél úgy a visszautasítástól vagy efféléktől. *

- Én is, ha nem élvezném a társaságodat miért lógnék veled nap mint nap?! – széles mosoly, mely nem túl gyakori látvány a lánytól de a mai nap olyan más mint a többi – Ez van. Ez a lányok sorsa. Kényelmetlen cipők, kényelmetlen ruhák… de hát ilyen esetekben úgyis csak laposat tudok hordani és kiélvezhetem az előnyeit… - mondta megkönnyebbülten és hátradőlt a padon, majd pár másodperc múlva vissza – Persze, meséld csak!

~ Remélem ha kellő idő eltelik akkor megjön a bátorsága. Milyen fura. Sosem úgy ismertem, mint aki megijed egy ilyen feladattól. Áh miket beszélek, lányként biztosan nem tudhatom mit élnek át ilyenkor a srácok. Még szerencse. Nekem marad a feltört láb, neki meg a dobpergés… és utána a mondandó, melyet csak harapófogóval lehet kihúzni belőle a jelek szerint. Én várok. Szívesen. Akkor tegye a fel a kérdést, ha készen áll rá, én nem vagyok semmi rossznak az elrontója. ~

Bizony nem olyan könnyű meghívni egy lányt buliba, bálra, vagy akár randira. Ők mind azt hiszik, hogy nekünk olyan könnyű dolgunk van, meg hogy ez a legkönnyebb dolog a világon, ám tévednek. Jó, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a csajoknak kéne elhívniuk a fiúkat, az már kissé gáz lenne, ám ha már ránk esett eme feladat, akkor a másik nem tagjai ne tegyenek úgy, mintha gyerekjáték lenne. Valószínűleg ha megpróbálnák, akkor biztosan belátnák, hogy mekkora bátorság kell hozzá és néha napján kissé többre becsülnék a meghívást is.
Elvarázsoltnak? Van benne valami. Lehet, hogy mostanában nem úgy figyelek oda a dolgokra, ahogy kéne, valószínű, és ha már a barátaim is észreveszik, akkor lehet, hogy nem ártana kicsit változtatnom rajta, csak azt furcsállom, hogy nekem még nem tűnt föl. Itt az alkalom. Remélhetőleg ez a meghívás kissé összerázza a gondolataimat.
Oooohhh, ha ő azt tudná! No persze nem Bimba professzorról van szó, dehogyis, hanem egy másik lányról. Róla.
- Uppsz, bocsi, ígérem összeszedem magam. – kis vigyor, s közben katonásan kihúzom magam – Ha nem is Bimba professzorral, de egy másik csajjal találkoztam. Nyugi, nem McGalagony az. – hanem Trelawney .

Kezd kissé elhatárolódni a beszélgetés. Rossz dolgok felé. Mármint olyan dolgok felé, melyekről Katnek nem biztos, hogy tudomást kéne szereznie, legalábbis egy darabig, bár ha eddig nem vette észre, akkor egy nyolc dioptriás szemüveg sem lenne elég neki.

Hát persze! Egyetlenegy széket sem hagyunk magunk után!
- Neeem, dehogyis. Hát el tudnál képzelni engem egy ilyen buliban? Dehogyis. – csibészes mosollyal koronázom meg a mondatot, melyben azért félig el van rejtve az igazság, ám erről neki nem kell tudnia. Úgy vettem észre nem nagyon rajong az efféle összejövetelekért.

Boldogan mosolygok vissza a lánynak, ám eddigi ismertségünk alapján tudom, hogy eme mosoly mögött kemény hátsó szándékok rejlenek. Mikor a hátsó szándékot említem, nem arra a fajta áskálódós hátsó szándékra gondoltam, hanem az efféle, jóindulatú elhatározásra, mely a csajból árad.
Lehet, hogy rájött mit akarok és ez a mosoly egy valamiféle kis ösztönzést akar rejteni, melyre nekem reagálnom kéne, de hogyan? Most azonnal bökjem ki, vagy várjak még egy kicsit?
Nem, inkább nem sietem el, a végén még elszúrnék valamit.

Olyannyira elmerülök gondolataimban, hogy nem is hallom Katharina mondatát, így csak egy bárgyú mosolyra futja, mellyel remélem, lerendezem az iménti szavait, olyannyira, hogy most már talán rátérhetek a lényegre, ennek az egész délutánnak, sőt, az egész napnak a csúcspontjára.
- Öh… van valami programod azon a napon? – kérdem félszegen, majd a csaj szemébe nézve elönt a magabiztosság, így szemem továbbra is az előttem lévő szempárba fúrom, arra gondolván, hogyha megszakítom eme kapcsolatot, az eddig összegyűjtött magabiztosságom egy pillanat alatt elszáll. Micsoda képtelen gondolat, ám lehet, hogy van benne valami. Na, majd meglátjuk.

Megjegyzés: Nyugi, már nem tart sokáig.

[- Áh most jön a magyarázkodás rész. Most aztán feladtad a leckét nekem… Melyik tanárnő lehet még kellően csábos ahhoz, hogy térdre borulj előtte s éjjel nappal ő járjon a fejedben… Na jóóó, szabad a gazda!]

Bocsi a késői válaszért...


~ James-szel már egy ideje ismerjük egymást és elég jóban vagyunk. Egyre szorosabb barátság fűz hozzá… bár valahogy talán mégis másképp nézem őt, mint mondjuk az én imádott Abbey-met. Ő a legjobb lelki társam s mégsem olyan nekem, mint… Lassan már én magam sem értem a saját gondolkodásmódom… Minden egyre zavarosabb. Nemrég még egy „elhagyatott” Hugrás voltam meglehetősen kevés ismerőssel, de mára már… egyre kommunikatívabb vagyok és nyíltabb más diákok irányában. Talán ez hiányzott az életemből. Mindig a szobában kuksoltam s azon mérgelődtem mennyire elnyűtt már a kasmírpulcsim, de a napokban még panaszkodásra sem volt időm. Mit ne mondjak… felettébb felemelő érzés! És most pedig ahogy James arcára pillantok, s látom küszködését… egyre jobban sajnálom. Tudom mit szeretne, én ne tudnám! De mégis, adódik még ilyen helyzet számára majd az életben, hagy küzdjön meg ezzel egyedül. Később majd jobban fog menni neki! És meg kell hagyni nagyon aranyos ahogy azon töri magát hogyan adja elő nekem meghívási szándékát… ~

- Áh most jön a magyarázkodás rész. Most aztán feladtad a leckét nekem… Melyik tanárnő lehet még kellően csábos ahhoz, hogy térdre borulj előtte s éjjel nappal ő járjon a fejedben… Na jóóó, szabad a gazda! – viccelődött Kat, tőle nem megszokott módon. Legtöbbször közömbös és hűvös, de ha James-szel vagy Abbey-vel tölti az idejét valahogy nem kap helyet a bosszankodás bármin is, csak élvezi a pillanatot.

Kat titokban persze mindig is abban reménykedett, hogy a fiú még nem jön össze egy ideig senkivel, mert nem bírta volna végighallgatni azt ahogyan egy másik csajról áradozik neki. Még ő maga sem biztos az érzéseiben, de… talán James-é egyértelműbb…

- Hááát… most hogy jobban belegondolok az a fajta mulatozás valóban te a te műfajod! Legalábbis remélem, hogy igazából így van s ez nem afféle sablonszöveg volt! – mondta szemöldökét felhúzva, de persze mindketten tudták hogy nem komoly a felvetés, csupán egy komolytalan megjegyzés.

Az ösztönző mosoly kezdi elérni a kellő hatást. Ahogy Kat elnézi a srác arcát most még jobban pörög az agya a megfelelő megfogalmazáson. Lassan kezd kibontakozni a kérdés, de végül csak egy kurta megnyilvánulásra futja. Nem gond, már ez is nagy előrelépés az ügyben…

- Nem tudom. Szerintem szabad vagyok… - válaszolt, majd szemével futott egy kört. Ezután viszont James íriszeibe tekintett mélyen s el nem engedte egy pillantását sem míg meg nem születik egy épkézláb meghívás. Biztatásképp még egy szívből jövő mosolyt intézett felé s várt…

Megjegyzés: Hajrá Jamie! ^^

Egy kis humor is van a beszélgetésben. Ez tetszik, legalább nem olyan egyhangú és nekem is van időm, arra, hogy kellőképpen összeszedjem magam, még mielőtt vége valahára kinyögném a már rongyosra gyakorolt, jól kigondolt szavakat. Remélhetőleg sikerül jól bevezetnem, így a várt hatást elérnem.

Hm. Itt a bók ideje, eddig ígyis kevés volt belőle.
- Tervezed, hogy tanításra adod a fejed, mert akkor bizony a válaszom egyértelmű lenne. – nem bírom ki mosoly nélkül, így a mondat utolsó szavai már cseppet sem csengenek komolyan, sőt, én már úgy érzem magam, mint egy rossz vicc egyik főszereplője, melyben a főhős mindig pórul jár. Remélhetőleg ezúttal a jóképű, aranyos, szeleburdi és cseppet sem egoista főhősünk elnyeri a csókot, mely a mesebeli királyfik mesés jutalma a régi történetek végén. Bárcsak ez is egy olyasfajta tündérmese lenne, melyben minden olyan könnyen megy. Akkor már én is elnyertem volna a hőn áhított csókot, és most boldogan ülnénk a fehér lovon, mely a felé a sok-tornyú, hatalmas, palota felé nyargalna, mely általában a hős királyfi bungalója és melyet az ellenség sosem tud bevenni a számtalan katona és hajítógépezet védelme miatt.

Elég!?
Elég a képzelgésekből, mert a végén túlságosan elveszem képzeletbeli meséimben, magára hagyva a mellettem ülő Katharinát. Mily vicces és egyben szánalmas élethelyzet lenne. Én csak ülök bugyután mosolyogva, mint aki öt perce nyelt le egy tubus szerelmi bájitalt, Kat pedig várakozva, sőt kissé dühösen mered rám. Nem, ezt semmiféleképpen nem akarhatom. Realista gondolkodásmód. Furcsa egy kifejezés, de ez kell ide. Egyelőre. Amíg vele vagyok nem szabad újból a képzelgéseimbe és mesés gondolataimba merülnöm.

Kissé elpirulok, mikor a lány ismét felhozza a rombolós-buli témát, melyet én az imént már lezártnak tekintek. Az igazság az, hogy én szeretem az olyasfajta bulikat, persze csak egy bizonyos mértékig, de szeretem. Az olyan felszabadult érzés, mikor az ember kissé kiadhatja magából az összes, addig felgyülemlett dühöt.
Nem tudom, mit mondjak neki, hazudni sem akarom, de úgy érzem, ha igazat mondok, azzal elrontom a csaj eddig kialakult jókedvét.
Elkezdem piszkálni pólóm szélét, s közben a földet nézem. Meg se mukkanok, várom, hogy Kat felhozzon egy másik témát. Ha esetleg úgy dönt, nem tágít akkor előhuzakodok valami újabb sablonszöveggel, így megkímélve őt az igazságtól. Persze utána elmondanám neki az igazat, idővel.
Az idő csak telik és egyikünk sem szólal meg. Kezd egyre kínosabbá válni a dolog, de még nem merek felnézni, mert úgy érzem, ha megteszem, akkor „kijön” belőlem az igazság.

Három perc elteltével úgy döntök, felnézek és meglepetésemre a csaj ösztönzésnek szánt mosolyára bukkanok. Mily gyönyörű és bátorító. Remélem, ez már azt jelenti „Gyerünk James, menni fog!”
Remélem.
Szabad. Vagyis ráér, így elhívhatom a buliba. Na, most már semmi sem akadályoz meg. Jöhet bárki, Hisztis Myrtle, Piton, Voldemort vagy akárki én akkor is megkérdezem mi csőröm nyomja, se nem tágítok, míg választ nem hallok, legyen az igen, vagy nem, s akár befuccsol eme nemes próbálkozás, akár elnyerem a hősnő szívét, én megpróbáltam, s ezzel beírtam magam a….
Na, tessék, már megint nem vagyok hajlandó abbahagyni, pedig milyen egyszerűnek tűnik. Én mégis mindig elkalandozok.

- És lenne kedved eljönni velem a buliba? – bököm ki gyorsan határozottam, mégis mindenféle gondolkodás nélkül.
Sóhajtok egy nagyot, hisz végre megkönnyebbülhetek. Erre vártam már vagy… 12 perce. Erre a pillanatra mikor már nem kell tovább „titkolnom” eme találkozó szándékát.

Menni fog ez!!

Már-már megdöbbentő Kat számára, hogy a fiúk néha ilyen tutyimutyi módon tudnak viselkedni. Hisz elvileg ők viselik a nadrágot a háznál… Bár a lány segedelmével James kezd felengedni és ellazulni, hogy merev nyakállással kérdezze meg a NAGY kérdést. Igen a beszélgetés közepe óta körülbelül már egyáltalán nem titok miért is jött ide a fiú, na de kérem… Ő még nem jött rá erre?

És akkor jön egy előfutár. Egy elővezetés, mely segítségével talán James nyer annyi önbizalmat, hogy végre elkántálja azt az egyetlen egy árva mondatocskát, melyért valójában idejött. Persze biztosan szeret találkozni Kattel és ez is benne volt a pakliban, de ha a társalgás elején már a buli kerül szóba… ott valami nem stimmel! Hátsó szándék? Nem. Meghívás? Óh igen!
Ez az előfutár nem más, mint egy helyén való bók.
Hmm… nem is rossz teljesítmény James! Folytasd…

- Óóóh… hááát… őszintén? Nem tudnám magam tanárként elképzelni! Komolyan… Nincs türelmem a cikázó kis elsősökhöz, akiket a folyosókon kell fegyelmezni. Akár az oviban… - magyarázta Kat miközben már úgy érezte, hogy elég időt adott a srácnak a felkészülésre. Így hát már önfeledten belekezdett ebbe a témába is, ha James úgy érzi kész áll, majd vált…

Igen, már megkapta a kellő támogatást ahhoz, hogy elő tudja adni magát. Mégsem teszi? Még nem… Furcsa. Az ember azt hinné ennyi istápolás után már mindenki venné a lapot és máris ódákat zengene társa fényes hajáról és selymes bőréről, ezzel felvezetve a történetet és utána pedig feltenné a várva várt kérdést. James viszont másképp működik. Azonban ez a lány szemében sosem volt hátrány, szerette az egyedi embereket akik nem olvadnak bele a háttérbe. Ő sem kedvelte, ha figyelmen kívül hagyják…

A jelek szerint a folyamat kezdetét vette. A fiú bőszen töprengett magába, ez arcára is kiült. Néhol elvétett egy halovány mosolyt, majd folytatta a képzelgést. Nem tartott soká, de Kat éles szemének ennek kifigyelése piskóta volt. Azt azonban tapasztalatai alapján sem tudta leszűrni, hogy társa fejében miféle cikázó gondolatok repkednek szerteszét.
Mosoly…
Az talán az a rész az elmélkedésben mikor ő tűnik fel a színen. Talán… Vagy esetleg egy teljesen rossz úton indult el ez az eszmefuttatás a lány részéről és egészen másról esik szó James fejében.

~ Férfiak… Ki tudja min jár az esze? Még az sem kizárt, hogy a megerőltető próbatétel kiszívta minden energiáját és most azon törné a fejét, hogy mit szolgálnak fel ebédre? Áh… azért azt nem hinném! Pasiból van, de mégis. Vannak bizonyos határok és ha egy ilyen komoly dolgot képes lenne elviccelni akkor nem az akinek megismertem. Viszont etéren remek a szimatom, s tudom bízhatok benne. Nem fog csalódást okozni. Még egy kevéske idő kell neki és megtörik a jég… remélem… ~

És akkor sikerül! Megkérdezte! Végre! Minden bátorságát összeszedve, s Kat próbálkozásaiból erőt véve James tette a dolgát és képes volt kimondani azt a mondatot, melyért idejött voltaképp. Nehéz menet volt, de végül sikerrel zárult!

- Örömmel! – felelt egy széles mosoly közepette – Mikor is lesz pontosan?

Látszott a srác arcán a megkönnyebbülés, hogy végre fellélegezhetett. Egy lány talán át sem képes élni azt az izgalmat, töprengést, rágódást melyet az ellenkező nem ilyen helyzet esetén. Nekik könnyű dolguk van, csak odalöknek egy pofás kis válasszócskát és kész!

Remek. Most mehetek Hisztis Mytle-vel a buliba. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Még egy meghívást sem tudok lerendezni, úgy, hogy a vége happy end legyen. Igen, ez az én formám. Szégyenben maradtam… MIII??
Örömmel!?
Ez akkor igent jelent. Igen. Vagyis igen, ez az. Nem sültem fel. Pedig már azt hittem. És mégsem.
- Öhm, jövő hét pénteken. – felelem gyorsan az időpontot. Most már semmi sem szúrhatja el a dolgokat. Most már biztosan eljön velem. Minden félelmem elment, most már felettébb boldog vagyok. Közelebb húzódok a lányhoz, karom még mindig vállán tartva. Úgy érzem, egy kis közeledés nem árt, és lassacskán a felszabadult beszélgetésre és a bókokra is visszatérhetünk.

A herceg elnyerte a szende szűz kezét. Mily fenséges, s boldog vég elé néz a történet vége. A herceg és a szűz elmennek a bálba, ott egymásba szeretnek, s végül minden még jobb lesz. Happy happy end, örökkön örökké. Mily kecsegtető, s boldog gondolatok, de mi van, ha nem illenek össze, ha a herceg a szolgálólányba szeret bele, mint megannyi másik mesében? Nem az nem lehet, hiszen tökéletes párt alkotnak, még a kiszúrt szemű sárkány is tisztán látja.

Már megint. Most nem is érdekel, miket gondolok, mikről képzelgek.  A nehezén már túl vagyok, s a jó hangulatomat már semmi sem ronthatja el. Semmi.
Fejem felé fordítom, majd szemébe nézek, megállapítom, ismét, hogy mily gyönyörű szemei vannak. Hát ezt nem árt megemlíteni, hátha Kat boldogan veszi. Biztosan.
- Milyen szépek a szemeid. – közelebb hajolok hozzá, épen csak egy kicsit, így lassan lebontogatva a testi kapcsolat között álló nagy kőfalat.

Őrült ötletem támadt. Nem tudom, honnan jött, ez olyan Luna-féle kreáció lehet. Érdekes lesz, az már biztos. Mindenki meg fog magának nézni, de ezek után, már le van tojva, hogy ki mit gondol. A fő, hogy boldogok legyünk, semmi több. Ígyis már kezd ellaposodni a beszélgetés, nem árt feldobni a hangulatot.
- Nekem jól esne egy kis séta. Neked? – meg sem várom, hogy válaszoljon, akár igen lenne az, akár nem. Gyorsan felpattanok, s egyik kezemmel a hátát fogom, másikkal pedig a lábait karolom fel. Akárcsak a frissensült házaspár. Mily szép is lenne. – Ne félj, csak azért csinálom, mert mondtad, hogy fáj a lábad, így talán még te is élvezni fogod a sétát. – nyugtatom meg, mindvégig szemébe nézve, majd küldök neki egy hatalmas mosolyt.

Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egye romantikusabb lesz a délután, úgy érzem. Persze ezzel a nagyszabású sétával csupán poénkodtam. A csaj nem nehéz, ám nem tudom, meddig bírom el. Mindegy, legfeljebb majd akkor megállunk és leülünk beszélgetni, ismét.

[- Péntek? Rendben. Kezdési időpont?]

~ Láttam rajta, hogy rettentően izgul, már az elejétől fogva. Vajo miért ilyen nehéz egy „leánykérést” véghezvinni? Bár egy vőlegénynek is sok időbe telik összeszedni a kellő bátorságot a gyűrű átadásához, de hát Istenkém! Ez csupán egy fránya kis sulis buli, nem szalagavató bál! Bár egy bálmeghívás… hmm… az nyilván jobban passzolna az ízlésemhez, de ez van. Egyelőre. Ezzel kell beérnem most! És később… még jöhet egy Ostara jellegű rendezvény. Bár, ha James-en múlik akkor arra sosem jutok el, hisz ezen is mennyit töprengett, készülődött és még így is felettébb nyögvenyelősre sikeredett az egész. Én viszont csöppet sem bánom. Ilyenkor megmutatja a kevésbé macsó oldalát, amit én sokkal jobban szeretek. Ilyenkor olyanná válik akár egy kisgyerek, ki meg szeretné vetetni az anyukájával a legdrágább nyalókát a Mézesfalásban… Irtó aranyos! És tőle amint látom valóban nagy teljesítmény ez a mai szóval nem is lombozhatom le semmivel, nehogy elszálljon az önbizalma! ~

- Péntek? Rendben. Kezdési időpont? – egy halovány mosoly, melynek oka rögvest kiderül – Mielőtt válaszolsz jól gondold át mit mondasz és nekem az eredetihez képest öt órával kevesebbet mondj! Akkor TALÁN pontosan odaérek! – viccelődött, mely tőle csöppet sem volt megszokott.

Furcsa módon James mindig a legjobbat hozta ki belőle, mellette olyan felszabadult volt, mint egyébként soha. Persze a másik ember akivel képes ilyen örömtelien társalogni az Abbey, de ő más tészta… most! A srácot mindig is egy másik „listára” írta fel képzeletben, s ez valahol a fiú barát és a fiúbarát között helyezkedett el. Néha így, néha úgy érezte a kettejük között létrejövő apró vibrálást, s tapasztalat híján nem mindig tudta mire vélje. Persze tetszettek már neki fiúk, de az más volt… teljesen!

És akkor kissé kezd forrósodni a levegő… nos… az egyértelmű, hogy James nem kíván várni az örökkévalóságig azzal, hogy eddigi kapcsolatukat egy szinttel máris előrébb helyezzék, de vajon Kat? Szíve szerinti cselekedetből ezer örömmel megtenné, de ott van lelkében az a fránya habozás is, mely a „mi van ha” szószerkezetből adódik. Mindig feleslegesen hergeli, idegesíti magát azonban ezúttal tényleg ösztönösen szeretne ténykedni. Így hát – egyelőre – nem tesz semmilyen ellenkezésre utaló dolgot…

- Köszönöm! – feleli egy kedves mosoly keretében, s közben sötétbarna íriszeit a fiúéba olvasztja.

És ekkor kerül elő a „derült égből villámcsapás” mondás a poros, dohos szótárból. Bizony a srác olyan lépésre szánja el magát, melyről Kat álmodni sem mert volna. Egy sétát kínál, s válasz helyett nem vár egyebet, mint a hölgyemény lábait ugyanis egész valóját a karjaiba kapja s úgy indul meg vele.

- Te jó ég! Mit művelsz? – kérdezi meglepődötten, ugyanakkor élvezettel hangjában, s ezáltal azt sugallja „őrült vagy, de abba ne hagyd”.

Egy biztos: érdekes és feledhetetlen délután elé néz a két fiatal és talán még ők maguk sem tudják mi sül ki majd az egészből, de egy lépéssel biztosan tovább jutottak, mint eddig valaha…

Furcsa, hogy mennyire jó kedvében van. Viccelődik, folyton mosolyog. Belement a játékba, s ez jól esik, legalább tudom, hogy számíthatok rá, és ez is ad némi önbizalmat.
- Háát, eredetileg hatkor kezdődne, vagyis neked már egykor fel kell pattannod. – mondom nevetve, majd szemébe mélyesztem saját, kék golyóbisaimat, s mosolygok.

A bókokra sorra elpirul. Olvadozik. Ez az, így nem lesz nehéz dolgom. Bár, nem könnyű eset, úgy érzem, ma végre elérem, amire oly régóta várok, s kicsalhatok tőle egy csókot. Részben ez is része volt a mai titkos „küldetésemnek”.
Milyen jó lesz. Happy End, és aztán örökkön örökké. Mily szép gondolatok. A herceg és a szende szűz, ki az esküvőt követően már szende asszony lesz, mivel szüzességét feláldozza a rámenős lovagnak, aki nem kíméli a csajt és a nászéjszakán jól meg dönget…
Na, jó, erről talán még kicsit korai lenne beszélni. Egyelőre maradjunk a csók jelenetnél, mikor is a herceg felébreszti örök álmából a szüzet. Tényleg. Mindig azt mondták, hogy szűz, de ezt honnan a francból tudják? Ezekre a dolgokra nincs bizonyíték, mintha hogyan arra sem, hogy Hófehérke nem volt utcalány, vagy, hogy hamupipőke foglalkozása nem sztriptíztáncosnő volt.

Megrázom a fejem, így kiverve a perverz gondolatokat, melyek már elszaporodtak odabent. Nem kellenek ide, a végén még elsietem a dolgot és akkor, kampec, lőttek ennek a délutánnak meg az egész buli dolognak is. Azt nagyon nem szeretném.
Kat kiáltása csak még inkább megerősít dogomban, s mivel úgy látom nincs ellenére a dolog, elindulok előre, nem törődvén a furcsálló tekintetekkel. Csak McGalagonyt és Pitont kerüljük el, a többi már gyerekjáték lesz, hiszen a többi tanárt nem érdekli, ha a diákok a folyosón romantikáznak, vagyis nem annyira, mint az említetteket.
Folyamatosan mosolygok, hiszen boldog vagyok, felhőtlenül boldog, s mikor ez társul őrültségemmel, akkor bekövetkezik egyfajta helyzet, melyet most mindenki jól érzékelhet.

Katharina szemébe mélyedek, mintha a belsejét, a legvégét keresném, de nem, csupán gyönyörködöm benne, hiszen ingyen van, nemde? Akkor meg miért is ne?
Ne bírom ki, akármennyire is szeretném még egy kicsit visszafogni magam, nem megy. Előrehajolok, megtorpanok, s nyomok egy érzelemmel telített puszit a csaj bal arc féltekére. Kissé elpirulok, de gyorsan összeszedem magam, majd folytatom az utat. Kezeim egyáltalán nem fájnak. Meg is lepődök kissé, nem gondoltam volna, hogy a kviddics ennyire formában tart, de ezek szerint mégis.

Egy üveg nélküli, hatalmas ablakhoz érünk, a folyosó végén, majd lerakom Katet, a saját lábára, s jelzem, hogy leülni szándékozom. Meg is teszem. Lábaim kilógatva nézek fel a hugrás csajszira, majd kezénél fogva lehúzom magam mellé. Remélem, hagyja magát, nem akarok erőszakos lenni, főleg nem itt, ahonnan akár még ki is eshet.