Rozsdás Torony

[Aghr...]

Finem vitae specta

Nem hiába volt kéznél a pálcám, pont az ilyen esetek elkerülése végett. Erre mi történik? Brandon Gray töketlenül áll egy veszélyt fenyegető varázsló előtt, aki könnyedén torkon ragadja, és a falnak taszítja. Szép volt.
-   Aghr...    - nyögök egyet, amikor a mocskos falnak nyom. Nem is a fájdalomtól nyögök fel, hanem amiért a kiváló köpenyemet ennek a mocskos, párás, mohás, szutykos falba dörgölik.
Owen egész közel hajol az arcomhoz, én pedig próbálok szememmel gonosz tekintetű szemére fókuszálni. Komolyan veszem a fiút, de mégsem hiszem, hogy képes lenne megölni... Azok után, hogy elengedtem, tudván, hogy ezzel a saját életemet kockáztatom, igenis kijár annyi, hogy nem öl meg. Az a baj a sok forrófejű lázadó diákkal, hogy a legtöbbjüknek fogalmuk sincs, mi zajlik igazából. Öldöklések - ennyit látnak a háborúból. Azt hiszik vannak rosszak és jók, és nincs más. Ostoba az összes, nem gondolnak bele semmibe, ez kicsit dühít is!
-     Azt hitte, elfelejtem, mit tett velem? Azt hitte, hogy nem fogom megölni? Mekkorát tévedett!
Sóhajtok egyet, amennyire enged a szorítás.
-   Owen...   - szólni akarok, de ebben a pillanatban egy furcsa ezüstös fény állít meg mondandómban. Lassan közénk telepedik, s fallá alakul, ami teljesen eltaszítja rólam Owent. Nyakamról hirtelen eltűnik a súly, pálcás kezemmel automatikusan megmasszírozom egy pillanatig. Még ezek után se emelem fel azonnal a pálcámat, hanem először az elesett fiúra nézek.
Tovább köpködi a szavakat, de én nem is foglalkozok a fenyegetéssel. Felemelem a pálcámat, egy suhintással eltüntetema falat, és rászegezem.
-   Pfff!  - forgatom meg szemeimet. -    Dehogy átkoztalak meg.   - mondom majdnem nevetve, kicsit lealacsonyítóan. -    Ugyan, mi érdekem lett volna abból, hogy elengedlek, majd megátkozlak, mikor ott helyben megölhettelek volna a temetőben? Jól figyelj ide kölyök,    - itt lejjebb veszem a hangerőmet és arcom komollyá válik. -    azzal, hogy téged elengedtelek, aláírtam a halálos ítéletemet Tudjukkinél,    - furcsa nem Nagyúrnak hívni őt. -    hiába voltam a belső kör tagja.    -
Nem vagyok benne biztos, hogy tudja, mi az, de mindegy is.
-   Azt hiszed az volt a "munkám", hogy kényem-kedvem szerint kínozgassak emberkéket?    - támadok neki. Érzem, hogy a fájdalom erősödni kezd a csonknál, de nem foglalkozok vele. Érzem, hogy elönt a düh, ami eddig lappangott bennem, de nem hagyom hogy teljesen kiszabaduljon, megpróbálom lenyelni, és láthatóan palástolni Owen előtt. -    Én becsüllek téged Owen, tudok egy s mást rólad, és hidd el, én tisztellek, amiért ilyen bátor vagy, de nehogy azt hidd, hogy bármit is tudsz! Nem önsajnálatból mondom el ezt neked, nem önsajnálatból engedtelek el, majd kerestelek fel. Szerinted mégis miért engedtelek el? Nem gondolkoztál el még ezen? Vagy ha el is engedtelek, miért kerestelek meg? A rémálmokat nem én küldtem rád, jöttek az maguktól is. Nem tudsz semmit a Halálfalóságról Owen, és talán jobb is ez így! Én...    - azon kapom magam, hogy kikeltem magamból. Megrázom a fejem, és egy lemondó sóhajjal pálcás kezemmel felrántom talárom ujját, egészen a vállamig, hogy szabaddá váljon az egész csonk.
A hirtelen mozdulattól megfájdult, így fogaimat egy kicsit összeszorítottam. A csonk végén még látszódtak a varratok, Yvette még nem szedte ki őket. A rákent gyógynövényektől furcsa zöld és lila színű foltok tarkították, mondhatni nem volt szép látvány, ha először láttam volna, talán le is sokkolódok.
Zsibbadó testrészem kicsit megmozgatom, könyökömnél behajlítom kezem végét.
Kezemmel a ruhát tartom vállamnál ,így teljesen védtelen maradok.
-   Owen.    - hangom nyugodt és óvatos. -    Bíznod kell bennem. Kérlek. Úgy kérlek téged, mint egy szökevénytársad. Úgy kérlek, mint egy férfi, aki elvesztett mindent. Bíznod kell bennem, hiszen nem vittem el Ginerva Weasleyt, téged elengedtelek, s most pedig felkerestek, kockáztatva azt, hogy az első szent pillanatban megölsz, amikor meglátsz. Most pedig...   - hangom fokozatosan elhalkul, és a kezem helyét nézem, majd visszapillantok Owenre, aki remélhetőleg eddig végighallgatott. -   Nézz a szemembe, és mondd őszintén, hogy ez biztos egy csapda, és akkor megölhetsz.
Monológom végén lassan leeresztem a köpeny ujját, amit egy halk szisszenéssel kísérek.
Természetesen nem hagyom, hogy megöljön, de valahogy muszáj a lelkére hatnom. Muszáj megbíznia bennem, hiszen szükségem van rá, ahhoz, hogy bejussak a kastélyba. Sabrina már nem jár az iskolába, Yvette diákszökevény, más pedig nincs... Ő az egyetlen esélyem arra, hogy bosszút álljak.

Nem voltam gyilkos. Életem számos pillanatában érkeztem olyan elágazáshoz, mely után sötét útra léptem volna. Azonban mást tartogatott számomra a sors. Borzalmas dolgokon mentem keresztül, de mégsem lettem volna képes hidegvérrel végezni egy emberrel. Legalább is akkor és ott biztosan nem. Azok az események, melyek elvezettek addig a pontig, elegek lettek volna hozzá, hogy életem korai szakaszára villamosszékbe kerüljek, vagy Azkaban egy sötét cellájába. A magány, ami végigkísért gyermekkoromban, a korai tragédiák, a halál jelenléte, majd a lepusztult életkörülmények, a nemtörődöm életmód, a szülői felügyelet hiánya… Még ezek után is képes voltam józanul gondolkozni, és elfojtani a rám törő késztetést a gyilkolásra, hogy valami nagy dolgot tegyek.
- Jól figyelj ide kölyök, azzal, hogy téged elengedtelek, aláírtam a halálos ítéletemet Tudjukkinél…
Sípolni kezdett a fülem a méregtől.
Kölyök!? Nem nevezhet kölyöknek… nem engedem, hogy így lenézzen ez a senkiházi. Mit képzel magáról?
- Azt hiszed az volt a "munkám", hogy kényem-kedvem szerint kínozgassak emberkéket? Én becsüllek téged Owen… tisztellek, amiért ilyen bátor vagy… Szerinted mégis miért engedtelek el? A rémálmokat nem én küldtem rád… Nem tudsz semmit a Halálfalóságról…
Csupán töredékek jutottak el az agyamig Gray mondanivalójából. Hirtelen úgy éreztem, mintha feje tetejére állt volna a világ. Képtelen lettem volna bízni abban az emberben, aki elhurcolt a Roxfortból, aki többször is kimondta rám azt a borzalmas átkot, aki megkínzott és összetörte az álmaimat… De mégis… mégis elengedett, és fogalmam sem volt róla, hogy miért tette ezt. Pedig kétségtelen, azzal a tettével végleg elvágta magát a Sötét Nagyúrnál.
Figyeltem a férfit, ahogy tekintete többször is a bal karjára tévedt. Arcára jól látható fájdalom ült ki.
- Mi van a kezével? – Kérdeztem, ezzel kissé megfeledkezve az előző párbeszédünkről, és a vérbosszúmról.
Válaszként felrántotta talárja ujját, felfedve ezzel karját, pontosabban, ami a karjából maradt. Csupán egy húsdarab, egy csonk, semmi több. A Sötét Jegy eltűnt alkarjáról, helyén nem maradt semmi. A varratok az egykori billog fölött kezdődtek. Döbbenet ült ki az arcomra, és éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Elkapott a hányinger, de erőt vettem magamon.
- Ezt… maga tette?
- Owen… Bíznod kell bennem. Kérlek. Úgy kérlek téged, mint egy szökevénytársad… Nézz a szemembe, és mondd őszintén, hogy ez biztos egy csapda, és akkor megölhetsz.
A pálcámra pillantottam, amely pár méterre tőlem hevert a fűben. Még Graytől kaptam, mikor utamra bocsájtott a temetőben. Mi lett volna, ha nem a bizalom jele? Egy elbocsájtó, szép üzenet, ami azt sugallja: veletek vagyok.  De ugyanakkor…
- Mit akar tőlem?
Talán életed legnagyobb hibáját követed most el – súgta egy hang a fejemben. – Azt már réges régen elkövettem – válaszoltam önmagamnak…

[Most elteszem a pálcámat.]

Ni qui scit facere insidias nescit metuere.

Imádkoztam. Mélyen magamban minden percben imádkoztam, hogy ne kezdjen el megint vérezni a kezem. Ne kelljen újból összevarrni, ne kelljen még több kínt átélni. Most is imádkozok. Mindig imádkozok magamban, még ha nem is beszélek róla, vagy nem is gondolok rá. A tudatalattim minden pillanatban könyörög, s üvölt ezért.

Látom az arcán, hogy a düh nem tűnik tova bár, ellenben a döbbenet meghasítja szilárd fellépését. Koncentrációja megbomlik, érdeklődni kezd irántam. Kérdez, nem öl.

Sokáig húzódik a felépülés. Túl sokáig... Rémálmok gyötörnek, s lázas betegség izzaszt, míg alszom. Vergődöm akár egy hal, s ha felkelek, nem lesz jobb, hiszen kezemre nézek, ami pontosan ugyanolyan, mint álmaimban. Volt egy időszak, amikor csak aludni akartam. El akartam menekülni a valóság és ébrenlét elől, de most már az álmok birodalma sem enged bejárást. Onnan is kitagadtak, nem érdemlek bebocsájtást, csak gyötrő rémálmokat. Tudtam, mi vár rám, még a halállal is számoltam. Nem vagyok hülye, de... de mégis reménykedtem, hogy talán megkönnyebbülés lesz megszabadulni a tehertől. A lelkem megkönnyebbült, de a testem még harcol. A testem nehezen nyugszik bele a gondolatba, hogy saját maga csonkította meg magát. És amíg testem meg nem békél, szellemem se, így a rémálmok is maradnak.
Egyre jobban hasogat a csonk, egy-két izmom megfeszítem, hogy elvonjam a figyelmem a fájdalomról, de vonásaim is halványan, de torzulni kezdenek. Lüktet a vér, érzem, ahogy száguldozik, és tovább akar menni, de már nincs hova mennie.

Egyik kérdésére sem válaszolok azonnal.
-    Most elteszem a pálcámat.    - mondom komolyan, egyenesen a szemébe nézve.
Így is teszek, elrakom pálcámat, hogy bizalmat nyerhessek.
-    Most be fogok nyúlni a taláromba, és előveszek valamit.  -
Azért kommentálom minden mozdulatomat, hogy ne vegye támadásnak (és mivel védtelen vagyok), ne támadjon kedve megölni.
Kezemmel lassan benyúlok belső zsebembe, előreveszek egy kulacsot, fogammal lepattintom rögzítős kupakját, és meghúzom a benne fortyogó, langyos folyadékot. Miután pár kortyot lenyelek arcizmaim összehúzódnak, grimaszba torzul az arcom.
-    Ahhoz képest, hogy mágusok vagyunk, a főzeteinket sose tudjuk jóízűre főzni...   - benézek a kulacs száján, majd fogammal visszapattintom a tetejét. -    Megkínálnálak,   - mondom, majd elteszem a kulacsot. -, de szerintem neked se lenne ínyedre.  - nevetek erőtlenül, majd a kellemetlen poénból kimászva köhintek párat, és elhallgatok.
Arcomról lehervad a gyenge mosoly, és elkomorulok. A földet kezdem bámulni, nem is nézek Owenre. Érzem, ahogy a főzet marja a számat. Szörnyű íze van, de három perc múlva megcsillapodik a fájdalom.
Eljött az idő, hogy válaszoljak Owen kérdéseire.

-    Gyenge vagyok. Mondhatni nem vagyok fizikailag a toppon. Nem vagyok egy öregember, de nem is tudnék lefutni egy maratont... Ami velem történt, az megtört, elfárasztott és kimerített. Olyan, mintha az ember sprintel, s a végén egyszer csak kifullad. Csak ez a sprint évekig tartott.    - sok emlék ugrik be, de mindet elhessegetem.  -   Nem vagyok a régi, egyszer talán, ha szerencsém van, még az lehetek, nem tudhatom. De... ennek ellenére szilárdan tudom, hogy mit akarok, és ahhoz, amit én akarok nem jó bárki. Egy olyan ember kell, aki olyan mint te. Vagyis nem olyan, hanem Te kellesz tervem megvalósításához.
Kis szünetet tartok, és végül ránézek. Meredten, sziklaszilárd akarattal, habár gyönge testtel nézek íriszei mélyébe.
-   A kezem meg lett csonkítva. Egy egyszerű hajókötéllel és csontfűrésszel.     - ijesztő, hogy ilyen könnyedén ejtem ki a borzasztó szavakat. -    Igen, én tettem. A fel nem tett kérdésedre, ami kiült az arcodra, hogy miért tettem, csak úgy válaszolnék, hogy "elegem lett a szakmámból".     - arcom a mondat végére elsötétül. -   Kérlek, legyen elég ennyi.

Automatikusan teszek egy vállkörzést javuló karommal, ami szörnyen jól esik. Egy másodpercnyire szemeimet is behunyom az élvezetért, majd ismét visszatérek a mondandómhoz.
-    Tudom, hogy ez most meghökkentő lesz, de kérlek, ne ordibálj, mert nem szeretném, ha itt dobnám fel a talpam. -  bököm szememmel a falu felé.
-     Owen, fel kell jutnom a kastélyba.

- Most elteszem a pálcámat… Most be fogok nyúlni a taláromba, és előveszek valamit.
Úgy éreztem magamat, mintha valami elcseszett film főszereplője lettem volna. Hallgattam a narrátort, közben pedig a gyenge, színészi alakítást figyeltem. Bármennyire is szerettem volna hinni neki, egyszerűen volt valami, ami miatt nem ment. Pedig mennyivel könnyebb lett volna elhitetnem magammal, hogy igen… Brandon Gray megváltozott… most már jó ember… nem gyilkol többé… nem rabol gyerekeket. De nem ment. Túlságosan is gyűlöltem őt azért, amit tett.
Néztem, ahogy fogával lepattintja a kulacs tetejét. Az ádámcsutkája fel-le mozgott, miközben hatalmasakat nyelt a bájitalból.
Kívülről láttam magamat. Két lépéssel Gray előtt termettem, meglendítettem a jobb kezemet, majd hatalmas ütést mértem vele a varázsló halántékára. Megszédült. Jobbosom ismét lesújtott, ezúttal az állkapcsát vettem célba. Reccsenő hang. Vér fröccsent. A varázsló megingott. Újabb ütés, majd egy rúgás a hasfalába. Elejtette a kulacsot, melynek tartalma, az a sárszerű folyadék, az utolsó cseppig a földre ömlött. Százfülé főzet. Hát mégis csapda volt…
- Ahhoz képest, hogy mágusok vagyunk, a főzeteinket sose tudjuk jóízűre főzni...   Megkínálnálak, de szerintem neked se lenne ínyedre.
Gray szavai visszarántottak a valóságba.
Lenéztem az ökleimre. Egy horzsolás sem volt rajtuk, egyetlen bütyköm sem dagadt be. Gray sértetlen volt. Csupán a képzeletem játszott velem… Óh, micsoda gyönyörű álom volt.
Fogalmam sem volt, mit érezhetett az egykori főinspektor.
Ez most viccelni próbált?
Mit fecseg ez itt össze-vissza?
Ez megőrült!
- Túl sok a duma. Térjen a lényegre – morogtam a bajszom alatt.
Túl sok a körítés.
Valami nem stimmel.
- Szilárdan tudom, hogy mit akarok, és ahhoz, amit én akarok nem jó bárki…. Te kellesz tervem megvalósításához.
Döbbenten álltam Gray előtt. Segítséget kért tőlem. Pont tőlem… Hiszen hogyan is segíthetnék én egy bukott Halálfalónak? Egy olyan embernek, akit két oldalról is üldöznek? Őt kivetette magából a társadalom. Rosszul választott. De vajon késő lenne már ahhoz, hogy változtasson?
Némán körözött a vállával. Nagyon zsibbadt neki,
Remélem fáj is…
- Tudom, hogy ez most meghökkentő lesz, de kérlek, ne ordibálj, mert nem szeretném, ha itt dobnám fel a talpam… Owen, fel kell jutnom a kastélyba.
Néma csend.
Farkasszemet néztem a férfival.
- Az nem lehet – törtem meg a csendet. – Sajnálom, de rossz ajtón kopogtat.
Hátrálni kezdtem.
- Nem teszem ki a társaimat ennek. Maga egy körözött Halálfaló! Bár abban sem lehetek biztos, hogy igazat mond. Lehet még mindig Neki dolgozik.
A Szükség Szobájában tartózkodókra gondoltam. Vajon hogy viselkednének, ha az egyik pillanatról a másikra feltűnnék egy ismert Halálfalóval kéz a kézben? Pánikot keltenék. Azt hinnék, hogy elárultam őket. Már így sem bíznak bennem. Találgatják, vajon miért menekültem meg.
- Nagyon sajnálom, hogy elvesztette a kezét. De lehetetlent kér tőlem. Egyáltalán mi oka lehet bejutni a kastélyba? Már is hiányzik a gyerekek molesztálása?

[Elégtételt akarok venni a férgeken.]

 

Manus manum lavat.
(Kéz kezet mos.)

Néma csend áll be közöttünk.

Mint már említettem, rémálmok gyötörnek. De nem csak éjszaka.
Folyton gomolyog bennem valami baljós gondolat, soha nem hagy nyugodni a memóriám, őrületesen zaklat, amíg elém nem tol valami borzasztó emléket. Vagy a szüleim vérbe fagyva, vagy Emmát... Vagy Sabrinát, ahogy tanítom, hogy túlélje a Halálfalóságot, hogy ne roppanjon össze... Merlin néha szép gondolattal is megáld, de csak olykor... Ilyenkor minden mást félredobok, és erősen koncentrálok az emlékre és próbálom újra átélni, vagy csak nézni, akár egy színházi darabot. Csak részese lehessek megint... Ilyenkor egy pillanat alatt elillan az emlék, és visszazökkenek a valóságba. A magányos, kezetlen, elrontott életembe. Nem csak mások életét tettem tönkre, hanem magamét is. Szépen, lassan rohadásnak ítéltem. Mi hajtott? Mi hajtott, hogy beálljak a "rossz emberek" közé? A gyerekkori traumák? Sok gyereknek vannak gyerekkori traumái, még sem lesznek gyilkosok. De én valahogy eljutottam idáig. Emlékszem, az első ember akit megöltem egy kisfiú volt. Még én is kisfiú voltam, korombeli volt. A gátnál játszottunk. Kivégzőset. Természetesen nem akartunk senkit sem bántani, csak akkoriban nagyon érdekeltek minket a középkori mesék, gyakran kértük meg szüleinket, hogy olvassanak történeteket híres hősökről és lovagokról. Aztán, amit hallottunk, vagy olvastunk mindig eljátszottuk. Nyolc évesek voltunk, amikor a gátnál játszottunk ilyet. Én voltam a hős, ő pedig a gonosz sötét lovag, akitől meg kell mentenem a falumat, hogy enyém lehessen a hercegnő. Persze nem volt semmiféle falu és hercegnő se, de jó volt játszani. Mindkettőnknél volt egy hosszú bot, és azokkal kardoztunk, míg én, a hős lovag, ki nem ütöttem a kezéből a kardot. Végül túldramatizálva a játékot, a gát felé lökdöstem a bottal, miközben ő mindenféle középkori latin átkot ordibált rám, amiért letaszítottam őt hatalmáról. Egészen a gát szélére állt, én bökdöstem, ő pedig ordibált. Azután nevettünk, nevettünk, nevettünk, én pedig mókából böktem egy utolsót a hasába. Lezuhant és meghalt.
Én csak nevettem tovább, majd utána ordítottam, hogy most már visszamászhat. Válasz nem jött, így lenéztem, ő pedig nem volt már sehol. Csak a vizet láttam. Megdermedt bennem a vér, és ott álltam egy teljes napon keresztül, míg végül megtalált a rendőrség, ugyanis a szüleim kerestettek.
Talán itt kezdődött minden... Talán.

Néztem a dühös tinédzsert, aki férfivá edződött a háborúban. Szívesen kutakodnék a múltjában, szívesen olvasgatnám emlékeit, de ha most legilimenciához folyamodnék, elvágnám a bizalmát végleg. Mert tudom, hogy egy kicsit bízik bennem, különben már nem lenne itt.
A várható döbbenet ül ki az arcára, amit teljes mértékben megértek. Talán mélyen magamban, naiv kislány módjára reménykedtem, hogy ilyen könnyen fog menni, de az élet nem könnyű. A halál. Na, a halál könnyű.

Válaszoljak Owen Redway? Válaszolok.
Miért akarok feljutni? Miért akarok oda visszamenni, ahol életem hét évét töltöttem? Csak ott éltem. A bődületesen hosszú, szívós tinédzserévek megszépítik életemet. A gondtalan, pöffeszkedő, csicsás, undorítóan egyszerű élet hiányzik. Ez a hely volt az otthonom, én pedig vissza akarok menni megmenteni ezt a helyet.
Ennyi nem elég? Jó!
Vérbosszút akarok állni. Nem akarok még több értékes életet kioltani. És nem is fogok. Ismerem a Halálfalókat, mindegyiket. A nevüket, történetüket, mindent. Tudom, hogy melyik életével mentek meg sok más életet, tudom ki érdemli meg a halált és ki nem. Nem vagyok Isten, de utolsó gyilkos átkaimat azokra a rongyokra szórom, akik szórakozásból ölnek! Tuddjukki. A  csatlósok. Ők tehetnek az egészről, miattuk teljesedtem ki szörnyeteggé, miattuk váltam olyanná, amilyen lettem. S ha pálcájuktól halok meg, ám legyen, de nekik is járjon ki a jussuk!

A szemeibe nézek. Komolyan és elszántan.
-   Elégtételt akarok venni a férgeken.    - szemem sem rebben.
Jobb kezem szép lassan felemelem, s kézfogásra kitárom ujjaim.
-   Owen Noel Aurel Redway    - mondom hangosan, majdnem kiabálva, artikulálva, határozottan kiejtve minden egyes betűt. -     ha észrevétlenül feljuttatsz a kastélyba, a Szükség Szobájába, hogy segítsek társaidnak, információkkal lássam el őket, hogy aztán majd oldalukon harcolhassak az elkerülhetetlen végső összecsapásban    - szünetet tartok, mélyen a szemébe nézek. Sejtettem, hogy idáig eljutunk, ezért Sabrina a közelben vár valahol, hogy tanú lehessen, ha szükséges.      -, én, Brandon Everald Gray megesküszöm neked, hogy se téged se társaidat nem bántom, vagy árulom el. A Megszeghetetlen Esküvel.

Összenéztünk.
Valami megváltozott. Valami más lett…
Beleláttam Gray lelkébe. Éreztem a fájdalmat, amit ő érzett. Hiszen annyi minden volt közös bennünk. Hogy történhetett, hogy két ilyen hasonló, mély érzésű ember, hasonló életúttal a hátuk mögött, ellenfelek legyenek?
Szerettem volna olvasni a gondolataiban. Leolvasni az agyvelővel írt szavakat, melyeket a koponyája belsejére véstek fel ismeretlen kezek. Szerettem volna hallani az élete történetét. Szerettem volna megismerni őt, hogy hinni tudjak neki, hogy bízhassak benne.
Nem is sejthette, de a mi kettőnk múltja rengeteg mindenben hasonlított. Mindketten gyilkosok voltunk. A különbség csupán az volt, hogy én féltem folytatni. Engem összetört az a szörnyű tettem. Beteg lettem. Világtalan. Eltűntem a világban. Nem is szürke voltam, hanem egyenesen átlátszó. Nem szippantott be a sötétség, mert számára nem is léteztem. Belülről pusztítottam magamat, mígnem megtaláltam életem értelmét. De vajon képes leszek a gyógyulásra?
Langyos, tavaszi fuvallat söpört végig a dombon, ahol álltunk, egymástól pár méterre, farkasszemet nézve. Erősnek éreztem magamat. Életemben először…
- Egyáltalán mi oka lehet bejutni a kastélyba?  – Kérdeztem.
- Elégtételt akarok venni a férgeken. 
Sípolni kezdett a fülem, de ezúttal nem a düh torzította el az érzékeimet. Gray szavai meglehetősen furcsán hatottak rám. Úgy éreztem magam, mint mikor az edző tüzeli a játékosait. Mint mikor meghallasz egy számot a rádióban, és érezni kezded a pörgést. Hallani véltem a harci dobokat, mintha csak a fülem mellett ütötték volna őket.
- Owen Noel Aurel Redway…
A szívverésem fokozódott.
Kirázott a hideg.
- Ha észrevétlenül feljuttatsz a kastélyba, a Szükség Szobájába, hogy segítsek társaidnak, információkkal lássam el őket, hogy aztán majd oldalukon harcolhassak az elkerülhetetlen végső összecsapásban…
Igen, igen és igen! Harcolni akarok! Ott akarok lenni abban a vöröslő forradalomban. Vissza akarok vágni nekik! Ölni akarok! Vért akarok!
A mellkasom hevesen emelkedett, majd süllyedt. Hatalmas levegőt vettem.
- Én, Brandon Everald Gray megesküszöm neked, hogy se téged se társaidat nem bántom, vagy árulom el. A Megszeghetetlen Esküvel.
Az idő lelassult.
A madarak elhalkultak a távolban.
A világ nagy hangerőszabályzóját letekerték.
A szél elfelejtett fújni.
A Nap elfelejtett sütni.
Nem volt más, csak Brandon Everald Gray, és én, Owen Noel Aurel Redway. A világ mi kettőnk körül forgott, s minden más csupán elmosódott folt, halvány álom volt körülöttünk.
Hallottam a szívverését. Ahogy a nyaki ütőér megfeszült a várakozástól. A fogai megcsikordultak, és elfelejtett pislogni is.
Megnyaltam a szám szélét, majd hosszú idő után megszakítottam a szemkontaktust. Lehorgasztottam a fejemet, és így szóltam:
- Legyen hát!

[Bocsáss meg egy pillanatra.]

 

Macte, puer, macte, sic itur ad astra.
(Rajta, fiú, rajta, így jutsz el a csillagokig.)

Sejtettem, hogy idáig fognak fajulni a dolgok. Reméltem, hogy nem, de a remény hiú. Nem tudtam pontosan hol van Sabrina, azt mondta a közelben lesz, így kénytelen leszek legilimenciával nyomára bukkanni.
Leengedem a kézfogásra emelt kezemet.
-     Bocsáss meg egy pillanatra.    - majd mit sem törődve Owennel behunyom szemeimet, és Sabrina elméje után kutatok.
Egy pillanatra belelátok Owen agyába, s hatalmas önerővel, de sikerül túllépnem rajta, s nem belenézni a fejébe. Bár érzékeli ,hogy legilimenciával nyúlok elméjéhez, de azt is ,hogy egy röpke pillanat. Tovább suhanok, a legközelebbi agyhullámot keresem. Erősen összpontosítok... Talán túl messze van... Egy jó ideig erőlködöm, mire végül sikerül elkapnom egy gondolatát.
Sabrina! - kiáltok fel. - Itt az idő.
Az igenlést érzékelve visszahuppanok a valóságba, s kitárom szemeimet. Pupillám hamar összeszűkül a fénytől, ami beesik rajta.
-    Egy tanú hamarosan itt lesz. Sabrina Wilder... Lehet ismered is.      -
Körbepillantok. A Nap már felkelt és világosságba borított mindent. Összehúzom szemeimet.
-   Túlságosan világos van. Akár messziről is jól látszódhatunk, jobb lenne bemenni a toronyba.    - ajánlom fel.
Hangom még mindig sziklaszilárd, ellentmondást nem tűrő. Egy pillanatig az arcát nézem, aztán bemegyek a toronyba. Közben elgondolkozom, amit láttam.

Owen arca elszántságot tükröz, szemei szinte lángolnak. Az utolsó mentsváram elégséges volt, hogy utolsó csepp bizalmát is elnyerjem. Hiszen az életemet ajánlottam fel neki.
A szememnek kell pár másodperc, mire megszokja a zárt toronyban uralkodó sötétséget.
Míg Sabrinára várunk ismét iszom az italból, ami enyhíti zsibbadó karom fájdalmait. A várakozás alatt nem szólalok meg, hacsak ő meg nem szólal.

Körülbelül öt perc várakozás után A mögöttünk becsukott ajtó most kinyílik, és egy fekete köpenyes, sötét hajú boszorkány lép be rajta komoly arccal. A 17 éves exroxfortos diák, akit a háború magába kebelezett, és akaratán kívül Halálfalót csinált belőle. Még ugyanaz a lány belül, de a felszínen ez nem látszik. Kihúzott háta, magabiztos testtartása és komoly tekintete mindent elárul hányattatott sorsáról.
Bezárja maga mögött az ajtót, megnézi Owent, és felém fordul.
-    Billog rajtam még van.    - mondja komolyan, majdnem fenyegetően. -    A Nagyúr akár le is nyomozhat egy másodperc alatt, és akkor mindhármunknak vége, úgyhogy csináljuk gyorsan, oké?     -
Bólintok, és kinyújtom a kezemet.
-   Vegyétek fel a kéztartást.   - mondja szigorúan, de ahogy rám néz, látom szemében az aggodalmat és a féltést.

Gray behunyta a szemét, kiszakadt testéből és körbejárta a domboldalt. Ezzel egy időben langyos szellő söpört végig rajtunk, megrezegtetve a legapróbb fűszálakat is. Éreztem a főinspektor jelenlétét a koponyámban, de a kapu csupán résnyire nyílt ki előtte. Nem láthatott egyebet, csak azt az egy gondolatot, ami állandóan, a nap huszonnégy órájában foglalkoztatott. Megpillanthatta az ajtó résén át azt az angyali arcot, azokat a csillogó szemeket, azt az apró anyajegyet az orcáján. De Gray továbbsiklott, messze tőlem.
Hirtelen kinyitotta a szemeit. Megkereste a tekintetemet.
- Egy tanú hamarosan itt lesz. Sabrina Wilder...
Bólintottam.
A név ismerős volt, de nem volt előttem az arc. Nem is volt olyan fontos, hogy ismerjem. Ösztönösen megfeszültek ujjaim a pálcámon. Továbbra sem bízhattam sem Grayben, sem Wilderben. Résen kellett lennem.
- Túlságosan világos van. Akár messziről is jól látszódhatunk, jobb lenne bemenni a toronyba.
Felvontam szemöldökömet.
Nem túl jó ötlet – súgta egy hang a fejemben.
Azonban úgy tűnt nincs túl sok szavam benne, Gray már döntött is. Csupán a hátát láthattam, ahogy elnyelte őt a torony sötétsége.
Haboztam…
Ez csapda… Ez csapda…
Körülnéztem a kihalt domboldalon. Vajon hol késik az a tanú? Sehol egy lelket sem láttam. Furcsa volt maga a csönd is, hogy nem találtak ránk a Halálfalók. Az egész… gyanús volt.
- A rohadt életbe… - morogtam, majd követtem az egykori főinspektort a sötétségbe.
Az ajtó nyikorogva becsukódott mögöttem. A szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez, így hát a fülemre kellett hagyatkoznom. Az első nesz, amit meghallottam, a Gray kulacsában gurgulázó folyadék hangja volt. Egész testemmel a hang irányába fordultam, majd apró fényt gyújtottam pálcám végére.
- Nem túl előnyös ez a sötétség, ugye tudja? Elég nehéz bíznom magában, ha alig látom…
De ez legyen a legkisebb bajom – gondoltam. – Ha bármivel próbálkozik… az lesz élete utolsó hibája.
Sötét gondolataimba temetkezve vártam ki azt az öt percet, mire végre valahára nyitódott a torony rozsdás ajtaja. A belépő lány alig lehetett idősebb tőlem. Elborzadtam már a gondolattól is, hogy egy ilyen fiatal lány… minek is szentelte az életét.
- Billog rajtam még van. A Nagyúr akár le is nyomozhat egy másodperc alatt, és akkor mindhármunknak vége, úgyhogy csináljuk gyorsan, oké?
Elkapott a hányinger.
Pálcám lévén pislákoló lángocska hirtelen duplájára lobbant, fel-feltörő dühömtől. De gyorsan türtőztettem magam, a pálca pedig kialudt.
- Vegyétek fel a kéztartást.
A boszorkány előhúzta varázspálcáját.
Odaléptem Grayhez, majd felemeltem a jobb karomat. Gray ugyanígy tett, majd összekulcsoltuk kezeinket. Rosszul voltam az érintésétől is, aminek köszönhetően csak még erősebben szorítottam az alkarját a férfinak.
- Brandon Everald Gray… - szóltam. – Esküszik-e, hogy a kastélyba jutva, nem bántja a bajtársaimat, és barátaimat?
Sabrina megvárta Gray válaszát, majd a pálcájából fénysugár lövellt ki, mely drótot képezve az összekulcsolt karjainkra tekeredett.
- Esküszik-e, hogy nem árulja el, és megoltalmazza őket?
Ezúttal tüzes kötél tekeredett a kezeinkre.
- És végül… Esküszik-e, hogy a Főnix Rendje és Dumbledore Serege oldalán száll harcba a végső ütközetben, hogy ott utolsó csepp erejéig küzdjön?
Tüzes lánc feszült karjainkra.
A szövetség megköttetett.

[Brandon Everald Gray...]

 

Si vis pacem, para bellum.
(Ha békét akarsz, készülj a háborúra.)

Én saját magam juttattam el idáig. De Sabrina nem tehet semmiről. Alyson adta el Voldemortnak, mint valami darab húst, kilóra. Nem volt kiemelkedő boszorkány, de minden csatlós számít. Toborzás volt, őt pedig tönkretette a nővére, a saját tulajdon nővére. És most mégis, neki van billogja, nekem nem. Ha meg is halok, már nyugodt szívvel halok meg, de ő... Ő minden kényszerített bűntette után sír az ágyamban. Ő az, aki nem érdemel meg több szenvedést. Elvesztette szerető családját, akik úgy tudják már kisebbik lányuk is szörnyeteg lett, és szerelmét is majdnem megölte. Csodálom ezt a lányt. De sajnálom is sorsa miatt. Ide is csak azért hoztam, mert tudtam, másra nem számíthatok, hiszen Dante a legjobb barátom, a bajtársam, aki segít nekem, elfogadja, hogy kiváltam a halálfalóktól, de azt nem tudhatja meg, hogy ellene fogok harcolni. Sabrina pedig tartja a száját. A lánynak megtiltottam, hogy aznap a kastélyban legyen. Voldemort nem fog vele foglalkozni, fel se fog tűnni neki, hogy nincs ott, így ha mégis Voldemort győzne... lesz ideje elmenekülni.

Owen Redway, vakmerő férfi vagy te! Nem bízol bennem teljesen (hogy is várhatnám el?), és mégis szövetségre lépsz velem. Persze, az életem megfelelő tét, de akkor is. Látom az undort és elutasítást az arcán, de nem is foglalkozom vele. Előbb utóbb megbékél azzal, hogy igenis lehet ördögből angyal, és nem csak fordítva.
Owen közelebb lép hozzám, és megragadjuk egymás kezét. Erősen megszorítja alkarom, így én is stabilan tartom a kézfogást.
-  Brandon Everald Gray... - szól elszántsággal. – Esküszik-e, hogy a kastélyba jutva, nem bántja a bajtársaimat, és barátaimat?
Elképzelem a jelenetet, amikor belépek a Szükség Szobájába. Döbbenet, rikoltozás, fellángolt düh, és átkok felém. A sötét gondolatok szövevényes hálója, amelyek megfogalmazódnak a szökevények agyában. Összeesküvés-elméletek.
-   Esküszöm.   -  ejtek ki minden egyes szót kristálytisztán.
Sabrina pálcájából drót kígyózott ki, ami közrezárta kezeinket.
-   Esküszik-e, hogy nem árulja el, és megoltalmazza őket?  - a második kérdés.
Elképzelem, ahogy Owen emlékképeiben látott lány elég ugrok, s kivédek egy gyilkos átkot. Ahogy korábbi ellenségeimmel, Dumbledore Seregével, és Roxfort diák- és tanárhadával együtt rontok neki korábbi társaimnak.
-   Esküszöm.   -  ejtek ki minden egyes szót kristálytisztán.
Sabrina pálcájából most kötél kígyózott ki, ami ismét közrezárta kezeinket.
-   És végül… Esküszik-e, hogy a Főnix Rendje és Dumbledore Serege oldalán száll harcba a végső ütközetben, hogy ott utolsó csepp erejéig küzdjön?   - a harmadik kérdés.
Elképzelem, ahogy Dante gyilkos átka elé vetődöm, csak hogy megmentsek egy tiszta lelket, s halálomat szenvedem az egyik körfolyosón. Az otthonomban.
-   Esküszöm.   -
A tüzet lánc.
Az eskü megköttetett.

Kezem belesajdul a mágiába. Elengedem a másik kezet, és komolyan ránézek Owenre.
-    Remélem, most már eleget fizettem a bizalmadért.   - mondom keményen.
Sabrinához fordulok, aki teljesen elvesztette a korábbi fellépését. Arcán aggodalmat látok. Tudom, hogy mondani akar valamit, de szavak helyett szemei beszélnek.
-    Menj haza, Dante-nak egy szót se ejts erről. Hazudd le a csillagokat az égről, ha szükséges. Most pedig menj!  - utasítom atyai szigorral hangomban.
Sabrina egy pillanatig tétovázik, majd bólint és megfordul. Az ajtónál jár, amikor még szólok hozzá.
-    Sabrina!  - visszafordul. -   Ne gyere vissza a kastélyba akkor. És, ha vesztésre állna a Roxfort... Menekülj.    - mondom ellágyulva, mégis sziklaszilárd szavakkal. -     Ez nem kérés. Hanem parancs.   -
Látom az elkeseredettséget az arcán, amikor visszafordul, kilép a toronyból, és egy pukkanással eltűnik szemünk elől.
Veszek egy nagy levegőt, a lány hűlt helyét nézem, majd visszafordulok a dühben fortyogó férfihoz.
-   Itt az ideje, hogy visszatérjek.

Vajon számít-e, ki milyen módon jutott el életének arra a pontjára, hogy embereket kínozzon, családokat szakítson szét, és gyilkoljon? Az élni akarás nem jó kifogás rá, hogy olyasmiket tegyünk, amiket nem akarunk. Fogalmam sem volt mi mindent tett a fiatal boszorkány, fogalmam sem volt honnan érkezett, hogyan került a sötét oldalra, de nem is érdekelt. Megvetettem őt, amiért ott éktelenkedett fiatal testén a billog.
Közelebb léptem Grayhez, és összekapaszkodtunk. Úgy tűnt, hogy szemeink izzása lobbantotta lángra a tüzes béklyóként ránk tekeredő láncot. Mikor kialudt, és a szövetségünk megköttetett, egy új fejezet kezdődött mindkettőnk életében. Tisztelnem kellett volna őt, amiért próbálta szürkére mosni a sártól és vértől sötétlő szennyesét, de ugyanakkor tudtam, hogy egy örökkévalóságig állhatna a patak szélén, az a lepedő sosem lenne hófehér. Tudtam jól, hogy mindketten a pokol emésztő lángjai között végezzük majd, mert a bűnök alól én sem kaphatok feloldozást.
- Remélem, most már eleget fizettem a bizalmadért.
Bólintottam.
Az esküjével mintha csak levágott kezét lökte volna oda elém. Megnyert magának, de továbbra is kételkednem kellett benne, hogy megfelelően választott. Tényleg én lennék a megfelelő személy?
Némán figyeltem, ahogy elbúcsúzik a lánytól, ahogy kiadja számára az utolsó utasításokat. Továbbra sem értettem, hogy képes ilyesfajta érzelmi megnyilvánulásokra az az ember, aki korábban egy sötét pincébe bezárva kínzott engem. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden fekete és fehér ebben a világban.
A fiatal boszorkány kilépett az ajtón, utoljára hátranézett még, majd a szemünk láttára köddé vált. Ketten maradtunk.
Pár másodpercig még élveztük a csöndet és az óvó sötétséget a torony belsejében, majd Gray odafordult hozzám.
- Itt az ideje, hogy visszatérjek.
Nem válaszoltam.
Elképzeltem azt a fogadtatást, amiben a Szükség Szobájában lesz részünk.
- Ne várjon szíves fogadtatást!
Azzal kiléptem az ajtón.
Már magasan járt a Nap, a reggeli félhomálynak már nyoma sem volt. Nem tűnt túl jó ötletnek, hogy fényes nappal végigmasírozzunk a Halálfalóktól hemzsegő Roxmorts falu utcáin.
- Jöjjön ide!
Előhúztam pálcámat, majd az egykori főinspektor felé fordultam. Felemeltem a pálcát, majd a saját fejemre koppintottam vele. Olyan érzés volt, mintha széttörtek volna egy tojást a koponyámon. Felülről indult, és egészen a lábujjaim végéig éreztem a hideget, ahogy végighaladt a testemen. Ezzel egy időben eltűntem Gray szeme elől. Akárcsak egy kaméleon, rejtő színt öltöttem a kiábrándító bűbájnak köszönhetően.
- Nem a legjobb módja, hogy láthatatlanok maradjunk, de ilyen napsütésben ez is megteszi.
Azzal már nem is mertem próbálkozni, hogy esetleg várjuk meg, amíg bealkonyul. Még mielőtt élesítenék a riasztót.
- Most maga jön!
Amint Gray is átlátszóvá vált, megindultam a falu irányába. Csupán a letaposott fű mutatta az utat a férfinak, és szólni is csak akkor szóltam, mikor már kőúton haladtunk.
- Jobbra… Be a kis utcán!
Hasonló utasításokkal navigáltam el a Szárnyas Vadkanig. Egyszer meg kellett állnunk egy szederbokornál, és fedezékbe húzódva megvárni, míg két sötét csuklyás alak tovább haladt. Több akadállyal nem találkoztunk, amit igen vészjóslónak találtam.
Gyanús ez a csend...
A kocsma bejáratához érve azonban megtorpantunk.
- Azt hiszem az lenne a legegyszerűbb, ha Aberforth előtt sem mutatkoznánk. Nincs idő a magyarázkodásra, úgyhogy a lehető legnagyobb csendben kell belopóznunk.
Azzal lenyomtam a kilincset, és az ajtó kitárult, mintha csak a huzat játszana vele.

[Ha megbocsájtasz én a saját módszeremmel fogom csinálni.]

 

Si vis pacem, para bellum.
(Ha békét akarsz, készülj a háborúra.)

Bólintok.
Odalépek hozzá, és végignézem magánprodukcióját, majd előhúzom saját pálcámat.
-    Ha megbocsájtasz én a saját módszeremmel fogom csinálni.   - magam felé irányítom a pálcát. -   Calligo.
A pálcából tömény gomolygó, fekete füst robban ki, és teljesen betemet magába. Egy pillanat alatt eloszlik, én pedig teljesen láthatatlan maradok. A legjobb rejtőzködő varázslat, amit ismerem, csak bonyolultabb, összetettebb figyelmet igényel, és főképp a Halálfalók ismerik.
-   Mehetünk.    - jelzem hangommal, mégis hol állok.

Ahogy követem Owent az utcán elgondolkozom. Mennyire hihetetlen, hogy mit csinálok, mennyire abszurdnak tűnhet a múltból. Körözött személy vagyok, mindenki tudja, hogy elárultam Voldemortot, de mégis, ilyen fokú pálfordulásra ki számíthatott? Még én magam sem, így elhiszem, hogy hihetetlen a történet. Owent nézem, hiába nem látom.
Jogosan gyűlöl, hiszen egy mocskos katakombában kínoztam majdnem halálra - hiába engedtem el útjára utána. Csak  a "sokat látott" Owennek is be kell látnia, hogy nem minden arany, ami fénylik. Egy angyal is lehet szárnyatlan, egy dámszarvas is lehet szarvatlan. Itt vagyok huszonévesen, de nem kellene ennyi élettapasztalat mögém. Túl sok minden történt, túl sokszor, ahhoz hogy ne legyek ilyen pesszimista és sötét - de tudok az életről egy s mást.
Nem is tudom, hogy hogy férkőzhetnék jobban a bizalmába, ha egyáltalán lehetséges. Szükségem van erre a fiúra, továbbá rendkívül érdekel az élete. Egy módot tudnék, hogy kideríthessem, de a múltja olyan érzékenyen érintheti őt, hogy utána azonnal a másvilágra küldene.

Jobbra, balra, balra, balra, jobbra, Vadkan.
Megállunk.
Miközben Owen beszél, körbenézek az úton. Messze innen ,hallótávolságon kívül, áll egy ember. Nem tudom megállapítani, hogy férfi vagy nő, de azt igen, hogy milyen talár és csuklya van rajta. Ő egy Halálfaló.
Eljátszom a gondolattal, hogy kilépek bűbájomból, jól a pofájába röhögök, csatába keveredek vele, és megölöm. A következő gondolatom pedig az volt, hogy ez az ember Dante is lehet. Így inkább bólintok Owen szavaira, aztán észhez kapok, hogy nem látja mozdulatomat, de így is szavak nélkül hagyom utasításait.
Csak követem őt.
Az ajtó kinyílik, mintha csak a huzat nyitotta volna ki. Hangtalanul besuhanunk, és jó magam erősen koncentrálok előttem lépdelő Owenre. A kiábrándító bűbája jó, de nem a legjobb. Hegyezem fülemet, hogy lépéseit elkapjam, szuszogását érzékeljem.
A hely kedves emlékeket idéz bennem, de nem foglalkozom velük. Aberforth feje búbja a pult mögül látszik, amikor elhaladunk mellette, tisztán látszik (és hallatszik), hogy mélyen alszik. A vén bolond már délelőtt is alszik - ennél könnyebb dolgunk nem is lehetne. És ez nagyon gyanús. Rossz előérzetem van. De ezt mostanában megszokhattam.
Egy titkos alagúton vezet végig Owen, ahol több a sötétség, mint a fény, így fel is oldom a varázslatot körülöttem, és ismét láthatóvá válok.
A hosszú út végéhez érve egy ajtóféleséghez érünk, ahol egy pillanatra megtorpanunk.

Folytatás: Szükség Szobája

A HELYSZÍN SZABAD