9-es kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

End;;

Vége. Nem nincs vége. Még csak most kezdődik. Ezerszer és ezerszer átkozná a napot, mikor levelet kapott a Roxfortból, ám most mégis felszegett fejjel lép fel a vonatra. Hosszú szőke haja méltóságteljesen omlik vállai alá, ahogy még egyszer hátranéz, hogy lássa, mit hagy maga után. A diáktenger fertelmesen kavarog, sikoltoznak, búcsúzkodnak, talán attól félnek, hogy soha nem látják viszont szeretteiket.
Nincs értelme maradni. Nincs értelme menni. De a szív húz, húz egy olyan helyre, ahol azok a személyek várnak ránk, akik valaha fontosak voltak nekünk. Ám ez a nyár mindenkiből kiölt valamit. Lehetséges volna, hogy a szeretetet? Hisz ez a cél!
Elfordítja a fejét. Nem akarja látni a kétségbeesett arcokat, akik félnek visszamenni az iskolába. Akik ugyanúgy, mint Ő, rettegnek. Egy jobb nap után ácsingóznak...ami soha nem jön már el. A gyertyaláng kialudni látszik Charlaine szívében. Annyiszor próbálta már újra lángra lobbantani, de a fény egyre csak halványul. Nincs menekvés. Elér, a szívedbe mar, és ott hagy.
Menekül. Lépteinek a zaja egészen a peron vége felé viszi, oda, ahova még nem ért el a zsivaj, ahol nem kell szembe találkoznia senkivel. Nincs ereje ahhoz, hogy bárkivel is harcoljon. Csak egyszerűen nincs és kész! A fenébe is! Megadóan húzza maga mögött a bőröndjét, és viszi kezében a hófehér macskát rejtő aprócska börtönt. Minek másnak is lehetne nevezni, hisz rács van az ajtaján! Börtön hozzá az egész világ, csak épp már a kalitkát nem látjuk...
Halkan felsóhajt, ahogy ujjai a kupé ajtajára siklanak. Belép..Annyira gondolataiba merül, hogy meg se fordul a fejében, hogy nem üres.
Néma mosollyal nyugtázza a gyorsan támadt természetellenes csendet, de csak ez után néz körbe. Egy hollóhátas fiú üldögél már ott benn. Nem mer szólni. Talán nincs is miről beszélni. Megdermed és a másik jogosan hiheti azt, hogy mindjárt kiszalad. Valahova, ahol egyedül lehet. De nem. Végül letelepszik az ablak mellé, és a diákokat figyeli. Nem kérdezi, hogy szabad-e. Nem kell kérdeznie ilyesmit. Tekintete elkalandozik egy szőke kisfiún. Mintha angyal volna. Ám az ördögök rég elpusztították volna, ha megneszelik ártatlanságát!
Kattan zár, majd a macska édes lassúsággal mászik kifele a kék dobozból. Kedvesen odabújik a lányhoz, aki a megszokott mozdulattal kezdi simogatni végig a gerince mentén. Akárhányszor elhaladnak a kupé előtt, görcsbe rándul a gyomra, és amúgy is hatalmas gombóc nőtt oda. Lehet, hogy a fiú is közre játszik. Nem tudni pontosan miért. A dolog ugyanis két esélyes. Vagy fél, hogy kérdőre vonják, vagy pedig fél hogy kérdőre vonják...gyáva lett. Gusztustalan ez az egész helyzet.Megáll a keze az állat selymes szőrén.
- Ugye nem zavar a macska?
Kérdezi csendesen, de nem néz rá a másikra. Csak az ablakot figyeli, és megremeg, amint a füttyszó elhangzik.  

.

 Miss Ruscio

Egyedül érkeztem, a szüleimet nem akarom veszélybe sodorni. Így is elég amit otthon kiálltak… Mikor át toltam a kulit a  és 3/4-ik vágányra rögtön egy varázslóval találtam magam szemben akinek a kezében egy lista volt. Hozzám lép és valami szöveget darál a biztonságról, meg az eltűntekről, nekem csak az jött le, hogy kéri a nevem és a vérminőségem. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy: Ember, mit képzel magáról, és mégis mi köze van ehhez? De mégse kérdeztem mivel csak ekkor esett le, így próbálják kiszűrni a mugliszületésűeket, úgyhogy játszottam az elkényeztetett úri fiút.
 - Endorius Septimus Samlard, természetesen aranyvér... Pff, micsoda kérdés ez? - mondom még az orrom alatt és minden további nélkül otthagyom az őrvarázslót. Ezzel már több gond nem lesz. Most azt hiszi én is valamilyen vérmániás Malfoy stílű ember vagyok…
Pedig pont, hogy a szöges ellentéte vagyok Malfoynak. Semmi bajom a Muglikkal illetve Mugli születésűekkel.
Gondoltam elégedetten, s tovább húztam a koffert és Achillest a vonat felé.
Furcsa dolog hetedévesnek lenni. Most látom utoljára így a Roxfort expresszt, ami azért elég érdekes… Ha más nem ez legalább egy biztos pont volt az életemben egészen hét éven keresztül, de most megszűnik ez is. Nem elég, hogy nincs hol laknom, de az egyetlen biztos pont is elvészni látszik. A végsőkig nézem a mozdonyt. Amíg valaki bele nem fúj a sípjába jelezve a beszállás végét. Vetek még egy búcsúpillantást a mozdonyra, s felkapom a napszemüvegem. A ládámat mire felcipelem az egyik kupé folyosójára a mozdony már el is indult. Lassan zakatolva siklott ki, s mintha egy soha véget nem érő füttyszóval köszönne el tőlünk, végzősöktől… Bár lehet, hogy csak nekem tűnt hosszú időnek, valójában ne volt másabb, mint a máskori füttyök, de nekem más volt. Olyan dolog melyet sohasem felejtek majd el. Miközben ezt végiggondoltam elhaladtam már vagy öt kupé mellett, de mindegyik tele volt. Végre találtam egy üreset. Kezem a hideg kilincsre kulcsolódott, végigsimítottam a fa kereten s az üvegen. Mindent meg akarok jegyezni. A táskámat maga mellérakom, Achillest kiengedem, aki el is foglalja szokásos helyét az egyik csomagtartó rácsán.
Onnan figyel nagy sárga szemeivel; ilyenkor érzem, úgy hogy megért. Rajta kívül nem sok barátom van. Ekkor eszembe jut Abby. És még valami.
Füst. Robbanások. Törmelék. Halottak.
Mindenhol halottak, nem lehet egy folyosón úgy átmenni, hogy legalább egy emberi maradványt ne lásson ott az ember. Igen Először azt hittem nekem is felfordul a gyomrom, de mégsem hidegvérrel néztem végig emberek meggyilkolását. Halálfalókét és Rendtagokét egyaránt. Nem tudom én is küldtem-e a halálba valakit, de elég valószínű.
Kiáltás hallatszik. Nem tudom, baráti vagy ellenségi nem érdekel. Egy zöld fénycsóva suhan el Abby feje mellett alig fél centire. Ekkor megtorpanok. Hirtelen megszűnik a külvilág, senki sincs, csak én és a pálcám. - Obstucto! – kiáltom, s a fekete csuklyás férfira szegezem a pálcám. Az megtántorodik, s kiesik egy szebb időket is megélt ablakon. Szörnyű reccsenés jelzi a földet érését…
Ekkor valami kizökkent a mélázásomból. A homlokom verejtékben úszik. Valahonnan előhalászok egy selyem zsebkendőt és elkezdem vele felitatni a hideg verejtéket. Hiába volt halálfaló az az ember mégiscsak megérdemelte volna az életet… Ha egyáltalán meghalt, szólalt meg a fejemben egy hang lehet, hogy csak a lábát törte, próbált nyugtatni. Ezen nem volt időm mélázni mivel egy lány lép be. Nem kérdezi szabad-e csak leül. Ilyen nincs, mondom, magamban pont egy ilyen hiányzik még nekem. Tipikusan nagyon barna-nagyon szőke kategória… Mikor lassú mozdulattal kiengedi a macskát az volt a csúcspont tökéletes… Gondolom epésen.
- Nem tudom, honnan jössz, de nálatok nem szokás megkérdezni, bejöhetsz-e? – kérdezem olyan nyugalommal, hogy magamat is meglepem. Semmi válasz. Na, még egyszer.
 - Tudod, mielőtt kinyitod az ajtót – itt az ajtóra mutatok – meg szokás kérdezni a bent ülőktől – itt magamra mutatok – hogy nem zavarsz-e? – s rá mutatok, no meg a macskára.
Elégedetten nyugtázom, hogy sikerült ledöbbentenem, úgyhogy hátradőlök az ülésen felveszem a napszemüvegem (holott tejköd van) és a napszemüveg takarásában várom a fejleményeket.

End;;

Általában jól nevelt. És érdeklődik. Ám ez a nap másmilyen, mint a többi.
Semmi se olyan, mint régen. Úgy gondolta, hogy meghúzza magát, és nem szól senkihez semmit, ám a terv csúfosan megbukott, mikor egy olyan kupéba rontott be, ahol már üldögélt valaki.
Hogy miért tesz magasról az illemre? Mert valahova mindenkinek le kell ülnie. És a srác ráadásul háztársa. Miért jópofizzon? Nem Mardekáros egyikük se. Nem gonoszak...vagy legalábbis ezt egyelőre nem lehet így kijelenteni. Nem tudni, hogy mi lakozik bizonyos emberekben, bár Charlainenak semmi joga megítélni bárkit is, főleg, mert saját magáról se képes nyilatkozni. Gonosz volna? Vagy jó? A vér válhat vízzé?
Nem akar szólni. Olyan, mint egy dacos kisgyerek. Néma.
Csak nézi az embereket, nézi az eltűnő tömeget, és keze alatt az ülés karfája benyomódik,
ahogy elfehéredő ujjai belemarnak. Fél. Kétség se fér hozzá, hogy fél. Miután már csak az eltűnő emberek sziluettjei égnek retinájában, ránéz a fiúra. Tekintete furcsa. Kérdő.
- Ne hisztizz. Egy, ez az utolsó olyan kupé ahova beférek. Kettő, háztársak vagyunk. Három, ha nem fejezed be, akkor kapsz egy csúnya rontást. Így már megfelel?
Húzza mosolyra a száját, ami annak a bizonyítéka, hogy nem gondolja komolyan. Keze eközben újra a macskát kezdi simogatni. Megnyugtatja ez a berögzült mozdulat. Nincs már más számára, ami ilyen békét hozhatna az életébe, mint ez az állat. Hisz Ő nem vár el semmit. Se azt, hogy legyen jó vagy rossz, legyen gazdag vagy szegény...úgy szereti, ahogy van. Amilyen ember.
- Remélem Te se gondoltad komolyan, hogy egész úton egyedül lehetsz. Hidd el, én se vágytam társra az úton. De ez van. Fogadd el. Ha nem tetszek, ne nézz rám.
Mondja, és újra az ablak felé fordul. Tüntetően? Talán. De ezt nem tudni meg, mert fél perccel később újra a fiút figyeli. Beletúr hosszú szőke hajába és nézi a szemüveget. Idegesíti, hogy nem tud a szemébe nézni. Vajon miért zavarja ennyire?
Az emberek tekintetéből mindig kitud olvasni valamit. És most...tehetetlennek érzi magát. Maga se érti. Ezt az egész helyzetet, ezt az egész napot nem érti! Annyi meglepetést tartogat még! Jókat, rosszakat egyaránt. Egyelőre képtelenség eldönteni, hogy a fiú melyik csoportba tartozik. Talán majd ha normálisabb hangnemet üt meg, akkor tárgyalhatnak.
- Hogy honnan jövök? Ne akard tudni, és akkor én se merülök bele a fantasztikus életem mesélésébe.

.

 Miss Ruscio

Ne hisztizzek, Ne hisztizzek?! Na, ez egy kicsit sokkolt, egy pisis ötödikes közli velem, hogy ne hisztizzek. A legszebb az egészben az, hogy neki áll feljebb, mikor ő rontott be az Én kupémba, és nem fordítva. Aki fel lehetne, háborodva az én lennék. Úgyhogy inkább nem szólok semmit, mert amit mondanék, az ne lenne túl barátságos. Semmi baj End, nyugi…
Biztos otthon mindig mindent megkapott, apuci kedvence. Viszont amikor rontással fenyeget, betelik a pohár. A kezem lassan, szint észrevétlenül megindul, a nadrágzsebem felé ott kitapintom a pálcát. Az ujjaim a hideg tiszafa köré kulcsolódnak. Még egy ilyen beszólás és már nem sokáig kell élveznem a jelenlétét. Ekkor ismét megszólal.
- Remélem Te se gondoltad komolyan, hogy egész úton egyedül lehetsz. Hidd el, én se vágytam társra az úton. De ez van. Fogadd el. Ha nem tetszek, ne nézz rám. – Ez kellett nekem, egy megsértődött háztárs. Gratulálok. Az utóbbi időben mindig ez van, mindenkit elüldözök magam mellől. Most meg nem kezdhetek jó pofizni, úgyhogy a köztes utat választom, nem leszek bunkó se kedves. Mielőtt bármit is mondhatnék, ismét az ablak felé fordul. Nem baj, egy próbát megér. Gyorsan leveszem a napszemüveget, s tokostul lerakom az utazó táska tetejére.
 - De igen is komolyan gondoltam, hogy egyedül utazok. Ebben pedig egyet értünk. Bár én úgy gondolom, kicsit nyomósabb érvem van egyedül utaznom, mint neked.  – válaszolom, és még hozzá teszem – De szólj, ha netán titeket is meglátogattak volna a csini fekete taláros bácsik, és lemészárolták a fél családod és barátaid.  – ezt még mindig balta arcal mondom egyenesen a szemébe.
 - Hidd, el nem érdekel az életed, mert gondolom, téged sem érdekel az enyém… Amúgy bocs, ha bunkó voltam, tudod ez olyan mellékhatása az előbb említetteknek.
Pár percig síri csönd honolt a szobában, vágni lehetett volna a feszültséget. Egész idáig görcsösen markoltam a pálcát. Most már nem nagyon fog kelleni. Úgyhogy megint én szólalok meg.
 - Amúgy Endorius Samlard, de inkább csak End. – s kezet nyújtok neki.
Szegény, azt se tudja mi fog rá az iskolában várni, én meg a vonatútját is elrontottam.
Igen, nem sokan tudják, mi lett a Roxfortból. Victor elmondott dolgokat, amikből nem volt nehéz rájönni Voldemort mire készül. Mindenkit agymosni akar, aki meg ellenáll az ne számítson semmi jóra. Bár ezt pont én mondom.  Kíváncsi vagyok, velem mit kezdenek.
Hiába vagyok aranyvérű, gyűlölöm a Halálfalókat. A probléma csak az, hogy ezt ők is tudják…
A mélázásomból az esőcseppek kopogása riaszt fel. Megint esik, és megint köd van.
Ezzel semmi gond nem lenne, ha a köd igazi lenne és nem a Dementorokból származna…
Még szerencse, hogy tudok patrónust megidézni. Ekkor eszembe jutott valami.
 - Amúgy, tudod mi az a patrónus? – próbálok beszélgetést kezdeményezni.

[De szólj, ha netán titeket is meglátogattak volna a csini fekete taláros bácsik, és lemészárolták a fél családod és barátaid.]

End;;

"Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést,
De kaptam eleget, hidd el, mellé félelmet meg rettegést.
Most itt állok, a szellő fúj fülembe síró dallamot,
A könnyek porba hullnak, én meg magányosan ballagok."

Szeme sarkából látja, hogy a fiú leveszi a napszemüveget. Talán sikerült úgy meghökkentenie, mint neki őt. Még váratja kicsit, csak aztán figyel újra rá. Kegyeskedik ilyet tenni. Nagyszerű!
End lehet azt hiszi, hogy egy szőke buta kislánnyal hozta össze a sors, pedig ez nagyon nem így van. Anie csak figyel. Egyszerűen minden egyes mozdulatra, reagálásra, és szóra. Amolyan génkódolás lehet ez. Felméri a terepet, megismeri az ellenséget, a lehetséges barátokat. Figyel.

De szólj, ha netán titeket is meglátogattak volna a csini fekete taláros bácsik, és lemészárolták a fél családod és barátaid.  

Csak felsóhajt. Nem rémül meg, és nem szalad ki sírva a kupéból. A vele szemközt ülő fiúnak fogalma sincs, hogy miket látott a nyár folyamán, hogy volt olyan reggel, hogy ki se akarta nyitni a szemeit, mert félt, hogy akkor minden igazzá válik, ami addig szimpla rémálomnak tűnt.
Eközben hagyja, hogy macskája kicsússzon ujjai közül. Hirtelen olyan hiányérzete támad, ahogy tekintete végigkúszik az állat selymes bundáján. Mintha pillantásával könyörögne, hogy ne hagyja magára. Azonban, mikor erre rádöbben, gyorsan másfelé néz. Íriszei megremegnek. Látszik, hogy fél.
- Szólok...
Elhallgat. Mit mondhatna? Szólok, hogy az apám egy halálfaló? Hogy végignéztem pár mugli megkínzását? Elnémul. Nem akar magyarázkodni! Az egész nem az Ő hibája volt!
A vonaton sokfajta ember ül. Van aki retteg, van aki még bízik, és vannak az olyanok, mint Charlaine akiből kiveszni látszik az élet. Lassan és fokozatosan. Egy ideig még lángra lobbantotta a remény szikráját az emberekben, ám saját magában már egy ideje képtelen. Talán már nem is akarja. Vagy csak neki is szüksége lenne valakire, aki ezt megteszi helyette?
- Én...
Habog. Próbál valami értelmeset kinyögni, de lehetetlen ebben a helyzetben. Mit mondjon? Hogy sajnálja? Hogy tudja, milyen elveszíteni valakit, akit szeretünk? Hogy a gyász előbb vagy utóbb csendesül?
Inkább nem szól. Nem mer szólni. Nem akarja elrémiszteni a fiút. Hagyja, hogy olyan legyen, mint egy gyermek, aki álomvilágba ringatja magát. Aki nem meri elhinni, hogy bárki lehet szörnyeteg. A szomszéd, a lány a könyvtárból, a szépen kacagó barát, vagy épp a vele szemközt ülő királylány.
- Tudom ki vagy.
Mondja csendesen, és most először néz rá a másikra azóta, hogy semmi értelmeset nem tudott összekaparni.
- Charlaine Ruscio.
És kezet fognak. Rég nem érintett meg mást. Ez a kézfogás most más. Több mindennél. Emberi érintés, nem lidércé. Nem egy rémé. Lehetséges, hogy egy másodpercnél tovább tartja törékeny ujjai között a fiú kezét. Elpirul. Elereszti. Lesüti szemét.
Lelkébe mar valami. Valami félelmetes, megmagyarázhatatlan. A köd széttépi, és eldobja. Sosincs egyedül.
- Tudom mi az, de nem tudok idézni. És te?

.

 Miss Ruscio

Ekkora hülyeséget is régen csináltam már…
 Egy vad idegennek ilyet elárulni, de a legfurcsább az egészben, hogy még csak össze sem rezzent. Pedig jó néhány embert tudok, aki kétszer akkora, mint ez a lány, és sírva bújt volna anyuci szoknyája mögé… De ő nem, itt ül balta arccal mintha közöltem, volna vele, hogy a Roxfort Expresszen ül. Ez több mint furcsa.
Na, mindegy jelenleg nem érek rá ezzel foglalkozni. Az sem foglalkoztatna, ha valakije Halálfaló lenne. Nem sokat nyom már a latba. Ha eddig nem nyírtak ki, valahogy kihúzom egy darabig… Úgyhogy, másra is terelem a szót.
Bemutatkozás kézfogás. A lány mintha nem akarná elengedni a kezemet, valamiért olyan érzésem van, mintha egy szakadék szélén állna, s a kezem lenne az utolsó menedék.
Hirtelen lesüti a szemét, s elengedi a kezemet, inkább nem teszem szóvá a dolgot, jobb ez így mindkettőnknek.
Azt mondja, tudja mi az a patrónus, de nem tud idézni, ezekben az időkben ez elég nagy hiba.
 - Én tudok. – válaszolom tömören. Most mit mondjak? Ha akar valamit, majd megmondja.
Nem is biztos, hogy menne. Jelenleg semmi pozitív emlék nem jut eszembe.
Nem baj azért megpróbálom. Elő kapom a pálcám, s azzal a lendülettel fel is állok. Kicsit ki is nyújtózkodom, mivel teljesen elgémberedtem már. Csak ezután kezdek hozzá. Először is emlék, emlék, emlék. Megvan. Semmi extra, egy egyszerű levél. Inkább csak pár szó… Anyám levele, amiben tudatta, hogy jól vannak. Remélem elég erős lesz. A pálcámat meglendítem, s kimondom a két szót.
 - Expecto Patronum! - csak gázszerű valami tör elő a pálcámból, nem hogy alakot öltene pár másodperc alatt el is illan. Semmi baj, nyugtatom magam, na még egyszer.
- Expecto Patronum! – ez a kísérletem már sokkal jobban sikerült. A pálcámból egy hópárduc szökken ki. Úgy látszik sikerült eléggé kitisztítanom a fejem, ahhoz, hogy sikerüljön.
A patrónus lépeget párat a kocsiban, s szertefoszlik. Úgy gondolom, erről már nincs mit beszélni, úgyhogy visszaülök.
 - Mit, gondolsz a mostani erőviszonyokról? Mármint a Volde… - elharapom a végét – Tudodki féle dologról. Gondolom ez tabutéma, - mondom élesen -  de szerintem mindenkinek köze van hozzá. Olyan nincs, hogy valaki ne szimpatizálna egyik oldallal sem. – most már csak azért piszkálni fogom...

End;;

Nem ijed meg? Vajon mitől lehet? Ki lehet ez a lány? Mert az az egy biztos, hogy Ő már réges-rég nem az a Charlaine aki a nyári szünetre ott hagyta a Roxfortot. Hogy miben változott, azt még maga se tudná megmondani, de érzi, érzi, valami nem stimmel. Valahol benn a lelkében, a meggyötört kis szívénél, igen abban a tátongó lyukban. Milyen messze van még a vég.
- Pazar. Szóval tudsz? És láthatnék is valamit, vagy titok a nagy mestermű?
Kérdezi, és kissé előrehajol, kezébe veszi a pálcáját és tekintetét újra Endre függeszti. Nagyszerű. Ha a sors legalább egy csendes Hollóhátassal hozta volna össze, de nem. Miért is tett volna ilyet? Hogy is reménykedhetett ilyenben? Az összes kék taláros ugyanis szeret dicsekedni a tudásával. Kivéve talán pár embert, köztük Charlainet.
Első próbálkozás. Kisebb kudarc. Vissza kell fognia magát, hogy ne kezdjen el bravózás közben tapsolni. Ennyire azért szorult belé egy kis illem. Kissé azért elmosolyodik. A pálcájával automatikusan utánozza a fiú mozdulatait, de nem varázsol. Az egyik ok az, hogy  nem találna magában egyetlen szép emléket sem jelenleg.
- Azt hittem legalább megkérdezed, honnan tudom ki vagy. De úgy látszik, hiába reménykedik az ember, akarom mondani a boszorka.
És hirtelen felkel. Kinyújtózkodik, majd nekitámaszkodik az ablaknak.
- Te voltál a nagy hősi szerelme egyik volt barátnőmnek. Nem tudom mit evett rajtad. Tényleg nem.
Kissé összehúzza az ajkait, mikor rádöbben, hogy ezt hangosan is kimondta. Ekkor zavarba jön, és a macskája után kapna, de végül a pálcáját lendíti meg. Az állat felrepül jó két métert, majd lepuffan az ülésre. Anie a szája elé kapja a kezét.
- Jajj cica. Úgy sajnálom!
Mostanában képtelen kontrolálni magát. Főleg azért mert állandóan a varázsláson jár az esze, de eközben minden más is ott kavarog. Legutóbb meggyújtotta a jegyzeteit. Amikor varázslattal akarta eloltani, akkor még nagyobbak lettek a lángok.
- Öhm nem mindig vagyok ám ilyen ügyetlen, de majd idén úgyis meglátod a kviddics edzéseken. Tavaly elég jól szerepeltem a válogatáson, de mégis más kapta meg a hajtó posztot. De kaptam nyáron egy levelet, hogy a lány nem tér vissza a suliba, így ha van kedvem akkor enyém a hely. És hát miért ne lenne? Túl sokat beszélek ugye?
Már megint...vagy néma, vagy csicsergő kismadár, akit lelőni se lehet. És eközben ott van benne az a kimerülhetetlen félelem és gyűlölet. A rettegés, a sötétség. A végletek boszorkánya. Mintha időzítve lenne, hogy egyszer így, egyszer úgy viselkedjen.
És csak most veszi észre...
- Áúcs, letörött a körmöm!
Elnémul. Úgy néz a másikra, mintha egy nyuszi bámulna a fényszóróba. Tudja, hogy az utolsó pillanat, és vége, kész. Nem próbál menekülni.
- Miért nem mondod ki, hogy Voldemort? És azt hiszem nincs itt az ideje, hogy ezt megvitassuk.

Elegem van… Itt jó pofizok, egy ilyen rózsaszín Barbie babával, én teszek neki szívességet, megmutatok, neki egy patrónust, amit még a felnőtt varázslók se mind tudnak, sőt…
Erre, elmosolyodik... Azt hittem a következő varázslat, nem a patrónus bűbáj, hanem valami sokkal, sötétebb lesz. Nyáron tanultam párat. S úgy hiszem, idén hasznukat fogom venni. Igen, ez a Roxfort már nem az a Roxfort, s többé már nem is lehet az. Victor mesélt pár dolgot. Például a komplett tanári kar ment a süllyesztőbe, s a helyére Voldemort a saját embereit ültette. Csupa halálfaló, vagy szimpatizáns söpredék. Meg idén lesz valami új tantárgy is amit az az őrült nő fog tanítani, Swan. Legszívesebben halomra átkoznám az összeset megfogadtam, ha egy halálfalóval találkozok, és senki más nincs, ott úgy megátkozom, hogy az élete hátralévő részét a Szent Mungóban tölti…
Bár lenne ekkora szerencsém, s a legnagyobb előnyöm az, hogy belőlem senki sem nézné ki, hogy olyan varázslatokat tudok, amikkel nem épp barátian lehet bánni az ellenfelünkkel.
Igen, ez az előnye a jóképűségnek. Mindenki azt hiszi, hogy valami buta szépfiú közben pedig…
Ekkor megszólal, nem hiszem el, hogy nem tudná befogni a száját, de nem… Itt pofázik nekem arról, hogy miért nem kérdeztem meg tőle, hogy honnan ismer. Mert leszarom?
Az eszébe sem jut, hogy kisebb gondom is nagyobb annál, mintsem azzal foglalkozzak, hogy egy ilyen pinabarbi honnan ismer. Amúgy meg nagyon remélem maximum látásból, Ha van isten akkor se nem DS, se nem Kviddics tag. Bár ez utóbbin, csak nevetni tudnék, ha ez Kvidicsezik akkor már rég gondok vannak. Ilyen szintre nem süllyedt még a Hollóhát Kviddics csapata.
 - Valószínűleg azért nem kérdeztem meg ki vagy, mert rohadtul nem érdekel? - kérdezem, olyan bunkón, amilyenen csak tudom. És figyelem a reakciót.
Ahogy gondoltam… Meghökkenés, és elképedés. Elégedetten tekintek ismét kifelé, fejemet az ablaknak támasztom, s kényelmesen elhelyezkedem.. Hiába van köd mégis jó érzés az elsuhanó tájat nézni, s hallgatni a vonat egyenletes zakatolását, ha nem ebben a szituációban lennék már rég rászántam volna magam egy kis alvásra.
Ez utánoz?!... Még mérgelődni se hagy.
Most megint megszólal, és egy elég kényes témát érint. Igen a Régi énembe, a régi énembe, aki mindig minden buliban benne volt, aki minden héten más lánnyal járt, és akinek még nem voltak nagyobb gondjai a tanulásnál. Most meg radikálisan megváltozott minden, bár van, ami jó s van, ami rossz irányba. Bár alapvetően az élet ilyen, ha kapunk valahol egy kis jót, akkor máshonnan majd rosszat fogunk.
Ennek a lánynak most pont sikerült beletaposnia egy ilyen területre, a barátnőimbe.
Közli, hogy nem tudja mit evett rajtam, nem is neki kell tudnia… Bár visszaszólok valamit.
 - Nézz rám és megtudod. – válaszolom epésen. S ez félig-meddig igaz volt azért normál körülmények között ezzel nem dicsekednék. Tovább mondja, s szerinte valamelyik barátnőjének voltam az idézem „hősi szerelme” persze…
Na, most volt elég!
Ha kell, kiátkozom a kupémból, vagy úgy rugdosom ki. Nem érdekel, milyen következményekkel járhat...
Szerencsére nem mondja tovább, úgyhogy marad az ablakon kibámulás vagy mégsem?
Most olyat csinált, amit nem vártam volna, pálcát lendít. Én reflexszerűen előkapom az enyémet s nonverbálisan elvégzek egy lefegyverző bűbájt. Higgye csak azt, hogy valahonnan máshonnan jött. A lefegyverző bűbájomnak kirobbanó hatása lett, először is kirepült a kezéből a pálca. Másodszor pedig a pálca eltalálta a macskát, aminek következtében, az két métert repült a plafon felé, majd visszaesett a padlóra.
Két legyet egy csapásra… Azt mondja általában nem ilyen ügyetlen... blablabla sablon duma nem látod, hogy unalmas vagy?
Mintha tudtam volna. Azt mondja Kviddicsezik. Ilyen az amikor koppan az áll, de igyekszem nem kimutatni, az csak rossz fényt vetne rám.
 - Igen. -  válaszolom tömören, s arcommal még mindig a hideg üvegtáblát támasztom.