1-es kupé

Egy kicsit kínosnak érzem a szünetet, nem tudok mit mondani. Ez gyakran megesik velem, mivel nem vagyok a legjobb a társalkodásban. Mindig is lényegre törő voltam. Ez nem csak a beszélgetésekre igaz, hanem mindenre érvényes. Minek rizsáznék, ha tömören elmondhatom a dolgokat. Nem kell mellébeszélés. Viszont nem csak ez az oka annak hogy rossz beszélgető partner vagyok. Általában olyan egyénekkel hoz össze a sors, akikkel nem egy húron pendülök. Ha mások is lennének, akik úgy gondolkoznak mint én, akkor biztos többet beszélnék, de így...
Amikor Peter szól, hogy mindjárt ön, csak legyintek egyet. Amint magamra hagy, újra előkapom az újságomat és olvasgatni kezdek...

Marcus


Kilépek az ajtón, majd azt magam mögött behúzom, hogy azért Marcust ne zavarja ez a fülsiketítő hangzavar, ami itt a folyosón fogad. Igazából teljesen tanácstalan vagyok, hogy merre kéne mennem, de mivel szerencsésen rögtön az első kupéban foglaltam helyet ezért aztán csak pár lépés és már kint is vagyok a kocsi előterében. Ezt is egy ajtó választja el a folyosótól, így hát azt is kinyitom, s belépek rajta.
-Uh... bocs nem akartam zavarni -mondom meglepetten annak a párocskának, aki az ajtónyitódásra hirtelen szétrebbentek, ezzel én megszakítva a heves csókolózásukat. Ezeknek is pont itt kell lenniük, nem mintha egy fülkében nem lehetnének -gondolom magamban, és kellemetlenkedve körülnézek, hátha találok egy mosdót ottan. Biztos hülyének néznek -fut át az agyamon a gondolat- mit nézegetek én itt.
Végül is nem találom sehol, így sarkon fordulok, és visszasétálok a folyosóra, miközben még egyszer bocsánat kérésem jeléül felemelem az egyik kezemet, majd felgyorsítom a lépteimet, hogy minél gyorsabban elérjem a másik végét a kocsinak abban a reményben, hogy ott végre találok egy mosdót.
Ám még csak egy két kupét hagyok el magam mellett, amikor hirtelen egy nagyobb gyülekezetbe akadok el, ami sok kis piciből áll.
-Légy szíves -mondom nekik, de ők nem reagálnak, így előveszem a szokásos kissé lenéző modoromat, amit a kisebbek felé nézve szoktam alkalmazni, és most már kissé hangosabban megszólalok:
-Utat! -végre, reméltem is, hogy nem kell további fohászokkal fordulni hozzájuk, ugyanis a megszólalásom megtette a hatását: a sok kis pici gyerek hirtelen felém fordult ijedten, majd félrehúzódott.
Hála Istennek -miután átjutottam különböző akadályokon- elérkezek a másik végébe a kocsinak, s egy pillanat alatt meg is találom azt amit kerestem: ott áll előttem teljes életnagyságában a mosdóajtó.
Kis idő múlva a mosdóból kilépve pár diákot és egy tanárt látok magam előtt elhaladni a következő kocsi felé, s jóérzéssel nyugtázom a beszélgetésük egy darabját meghallva, hogy lassan kezdhetünk átöltözni talárba. Ami egyfelől jó, miután hamarosan megérkezünk, másfelől viszont nem annyira, mivel fel kell venni a talárt -gondolom magamban, és elindulok visszafelé a fülkénkhez.
Belépve az ajtón csak az olvasó Marcust látom magam előtt legnagyobb meglepetésemre, mivel azt hittem, hogy a tanár azért jött, hogy szóljon mindenkinek, hogy lassan öltözzenek, de úgy tűnik mégsem járt itt.
Szótlanul leülök Marcussal szemben, majd felveszem magam mellől a könyvemet, és elkezdek olvasni.

 Peter távozása után annyira belemerülök az olvasásba, hogy alig érzékelek valamit a külvilágból. Néha mintha elhaladnának az ajtó előtt, de ilyesmivel inkább nem foglalkozok. Biztos a fiatalok szaladgálnak, vagy játszanak.
Azonban míg olvasok, felmerül a kérdés bennem, mikor érkezünk meg?
 Hamarosan az úti társam is vissza érkezik, aki leül és szintén olvasásba kezd. A jelenlegi cikket, ahol tartok még befejezem, majd bezárom az újságot.
- Mikor érkezünk már meg? - szólalok meg kicsit türelmetlenül. - Olyan hosszúnak tűnik ez az utazás. Olyan mintha a világ végére mennénk ezzel az átkozott vonattal.
 A hangomban biztos észre veszi majd hogy kezdek ideges lenni. Azonban ez szinte csak természetes. Miért tarthat ilyen sokáig az út? Vagy csak én emlékszek úgy, hogy rövidebb szokott lenni? Mérgemben elteszem az újságot és türelmetlenül dobolni kezdek a lábammal.

[Marcus]

Marcus

Békésen olvasom a könyvet, végre valami lefoglal: most már nagyon örülnék ha megérkeznénk. Azonban csak néhány oldalt olvasok el amikor a velem szemben ülő Marcus váratlanul megszólal, s azt tudakolja, mikor érkezünk már meg: tehát ő is unja már ezt az egész utazást, valahogy a korábbi években, amíg kisebb voltam sokkal jobban élveztem, most már valahogy nem izgat ez a dolog, s szívesebben mennék oda hopponálva -már ha tudnék olyat csinálni.
-Nem tudom, de már én is szívesen ott lennék... -válaszolom a kérdésére- meg kéne kérdezni val... -de nem tudom befejezni a mondandómat, ugyanis abban a pillanatban hallom, hogy kicsapódik a fülkénk ajtaja, s egy prefektus feje jelenik meg a függönyök tengerében -melyek arra szolgálnak, hogy ne lehessen kívülről bebámészkodni a kupéba- s közli, hogy siessünk az átöltözéssel, pár perc múlva ott vagyunk!
-Hurrá!!-gondolom magamban- a nap jó híre! -majd felállok, hogy levegyem a táskámat, melyben a talárom van.
Miután kinyitom a táskámat, s nagy erőfeszítésekkel kiráncigálom a ruhadarabot onnan, pár pillanat alatt fel is öltöm: végül is, nem nagy különbség, fekete-fekete -hasonlítom össze az eddigi színösszeállítást, a mostanival- majd elsüllyesztem a táskámban az eddig olvasott könyvemet, és visszazárom a táskám.
Az ablakhoz lépek: mintha már kezdene sötétedni... sőt inkább már sötét van -jegyzem meg magamnak, miközben megpillantom a kastély nagy épületét, amelynek majdnem minden ablakából fény szűrődik ki:
-Megérkeztünk! -mutatom Marcusnak az egyre növő, és növő épületet -immáron- a közelben.
Pár perc telik el így: hajolok ki az ablakon és nézem a kastélyt, s arra gondolok, remélhetőleg a tavalyinál sokkal jobb évet zárhatok, zárhatunk - mind tanulmányi szempontól, mind pedig a tavalyi mozgalmas év végére gondolván, bár ki tudja mi lesz itt az új vezetés kapcsán.
...Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a vonat szépen egyenletesen lassul, míg végül nem, hangos fékcsikorgás következik, majd egy utolsót rándulva még, megáll, s a mozdonyból előtörő fehér füst gomolyog mindenfelé.
"Visszajövök" az ablakból, leveszem a poggyásztartón maradt maradék cuccomat is, majd Marcushoz fordulok:
-Minden jót -s egy utolsó kézfogásra nyújtom a kezemet, mielőtt leszállnék a vonatról...

Szerencsére nem kellett sokat mérgelődnöm, mivel hamarosan megérkezett a prefektus aki közli velünk hogy siessünk az átöltözéssel.
Gyorsan előveszem az egyik kisebb méretű táskát, ami a talárt rejti magában. Nagyon gyorsan átvedlek "roxfort-i" öltözékbe, majd elpakolom a felesleges holmimat. Ekkor már látom a hatalmas épületet, ahol majd újra elkezdődik a tanulás.
Hirtelen megérzem ahogy lelassít a vonat. Ekkor Peter közli velem a tényt, amit már én is tudok. Bólintok egyet, ezzel jelzem hogy megértettem. Majd amikor kinyújtja a kezét elfogadom azt:
- Minden jót! Majd úgy is találkozunk még a pályán!