//Clyde// Egy ismerős ismeretlen

[Mondd, te utánuk mennél?]

Ezer és ezer gondolat közepette. Ha elvesznek a gondolataink.

Mondd, te utánuk mennél?

A halálfaló fészkében.
Avagy hivatalos látogatás egy kúriában, ahol nem azt találod, akit vártál.

Ezernyi könny zuhog a sötét égből. Dörög és villámlik. Akár egy horrorfilmben. Ül a szalonban és semmi pénzért nem tenné ki a lábát a kastélyból ezen a késő délutánon. Ez az első hét vége amit ebben a kúriában tölt. Fél itt lenni. Úgy érzi magát, mintha valóban egy királylány lenne, akit bezártak, és egy sárkány őrzi.
Furcsa de már ebben a pár napban is olyan furcsa emberekkel találkozott, akikkel soha többé nem szeretne. Halálfalókkal.
Szép.
Egy új világra vágyott, és ezt kapta cserébe.
Unottan csíp bele a ruhába amit rá aggattak. Halványsárga kis csoda, talán selyemből lehet. Fogalma sincs, de egész kis költemény az egész. Hányinger. Apja szerint egy előkelő fiatal nő csak így mutatkozhat. Minő meglepetés.
Szép arca elfintorodik, ajkaira gúny kúszik. Talán még a vállát is megrántja flegmán a gondolatra. Annyira unja már most, de tudja, ha visszamegy mugli nevelőihez, akkor meghalnak. Lehet, hogy neki is ez a sorsa? Csak mondjuk előtte kiszórakozza magát az apja. Nagyszerű. Csodálatos.
Állítólag megint érkezik valaki ma a kastélyba valami megbeszélésre. Az apja nem szereti ha beszélget velük. Nem tudni miért. Anie szerint attól tart, hogy szégyent hoz a fejére. Mennyire kiábrándító. Halkan felsóhajt, és feláll, az ablakhoz sétál. Hosszú szőke haja a hátát simogatja.
Ujjbegyével végigsimít a hideg üvegen. Ahhoz képest, hogy az időnek melegnek kéne lennie, a zivatar miatt eléggé lehűlt. Vagy tán a távolban járőröző Dementorok az oka? Oly friss még az emlék, ahogy a halálfalók betörtek a Roxfortba. Hisz még csak egy 3 hete volt. Megremeg.

Téged várnak. Igen...Téged. Talán még te se tudod, hogy pontosan milyen ügyben, de mivel halálfaló vagy, az ilyen nem is számít. Sötét idők jönnek, ezt tudnod kell, és azt is, hogy meg kell felelned. A kastélyhoz érve egy manó fogad. Marrie.
Beljebb tessékel. Egyenesen a szalon mellett haladtok el. Nem beszél sokat, lehet, hogy némító varázst szórtak rá? Már ekkor érezheted magadon valakinek a tekintetét. A manó a dolgozószobában hellyel kínál. Eltelik egy kis idő. Majd sok. Senki se jelenik meg. Ha esetleg kimész a szobából, a folyosón a szalon ajtajának támaszkodva ott találod Aniet. A lányt akit a muglik neveltek fel. A lányt, aki a Hollóhát tanulója. Csak egy lányt, aki ismerős lehet. Egy lányt, akiről soha nem gondoltad volna, hogy egy halálfaló kastélyában találkozol vele.
- Clyde?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az ifjú herceg, kire rátalált a szerelem, elvette a leányt és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez minden, csak nem az én mesém. Még most is liftezik a gyomrom, ha nagyapám szavaira  gondolok: " Elveszed azt a lányt, ezzel megteremtjük a családi kapcsolatokat, a hatalmat, s az erőt, támogatjuk Őket."
Kiket, ugyan, kiket támogatunk ezzel a baromsággal? Áh, majd pont ez a házasság lesz nagyapám nagy kiugrási lehetősége, hogy végre ő is áldozzon valamit a sötétség oltárán? Nevetséges...Bár el kell ismerni, hogy ragyogó elme, mindig mindent megtervezett, sosem hagyott semmit a véletlenre. A sorsomat is a kezébe vette, nekem válaszlehetőséget sem hagyva. Halálfalónak adott, hogy ő tiszta névvel folytathassa tovább piszkos üzleteléseit, és nyugodt szívvel ingadozhasson a két oldal között, saját érdekeit szem előtt tartva.

Mindig is szimpatizált az árnyakkal, de ezt sikerült úgy megtartania saját magának, hogy politikai és kereskedelmi céljait ezzel nem rontotta. Hülye is lett volna halálfalónak vallani magát, mikor a jók voltak uralmon.Most azonban, hogy a sötétség kezében a kocka, és mindenütt elburjánzott a fertő, kénytelen valahogy bizonyítani elkötelezettségét, s mi mást is tehetne, mint hogy vőnek adja az unokáját egy halálfalónak, miután az ifjút feketén megpecsételt szörnyűségre kényszerítette...

Ez az ifjú lennék én, ki éppen ezerháromszázötvennyolc lépést tett már előre, mióta kilépett a kovácsoltvas kapun. Hoppanálva érkeztem a megbeszélt helyszínre, ahol már várt rám az a férfi, aki egyrészt jövendő apósom lesz, bemutatja a lányát, másrészt megbíz egy feladattal. Mit is mondhatnék? Ez nekem csak nyögve nyelősen megy, bármit megtennék, hogy szabadulhassak, de nem tehetem. A nagyapám minden egyes lépésemet figyeli, és bármikor képes lenne hidegvérűen véget vetni az életemnek, vagy az Ő életének. Igen, valahogy megtudta, hogy valaki túlzottan is közel került a szívemhez, így könnyedén szorított a sarokba...

Az ajtóhoz lépve kopogtatok, egy manó nyit ajtót, szótlan. Csöndben haladok mögötte, hosszú, térdig érő fekete szövetkabátom alól sötétkék ing és sötét farmernadrág villan ki. Kénytelen voltam az öltözködésemre is odafigyelni, ha már ilyen fontos személlyel van találkozóm. Pillanatokkal később egy dolgozó szobában találom magam, egyedül hagynak. Egy ideig ácsorgok, majd zsebre csúsztatott kezekkel sétálgatni kezdek, odalépek az ablakhoz és kipillantok. Sehol senki, túl nagy a csend. Én mégis ideges vagyok, tudom, hogy a mai napon találkozom azzal a nővel, akit örökre hozzám láncolnak. Lehet , hogy rút lesz, vagy goromba, esetleg arrogáns, netán beteges és sápadt. Akárhogy is nézzük, nem túl biztató a helyzetem, s ismerve önmagam a nő sem bírná túl sokáig.

Még mindig csönd, kiborító...Kilépek az ajtón, visszafelé indulva a folyosón egy csodás szalon felé, melyet már idejövet is alaposan szemügyre vettem. Most is nézelődöm, ebből egy hang zökkent ki, egy fiatal női hang, és az én nevem csengése.
- Charlaine?? Te itt? De...te?? - Döbbenten nézem a lányt, ismerős a Roxfortból, semmi egyéb. Tekintetem végigfuttatom rajta, majd a szemeibe fúrom tekintetemet. Ekkor újabb lépteket hallok, és egy mély hangot...

A fekete felhők ostroma beszökik a kastélyba, átöleli a két tiltakozó szívet, hogy mégis valami groteszk és fekete nyomorban egyesítse majd őket. A halál násztánca ez.
Áll ott a falnak támaszkodva, és fittyet hányva a szabályokra, abban reménykedik, hogy az ismerős ismeretlen kisétál a dolgozószobából, és újra szemügyre veheti. Mintha ismerné. Vagy csak egy újabb lidérces álom? Mikor ébred fel belőle?
Halk nyikorgás, léptek zaja. Jön.
Végignéz rajta, megdermed, a szíve kihagy egy ütemet. Eltelik egy pillanat.
- Jézusom. Te is?! Úristen...
A plafon felé emeli a tekintetét. Mintha imádkozna, imádkozna egy szebb jövőért. Amiben nincsenek ilyen meglepetések, ahol nem kell újból és újból csalódnia senkiben. Főleg nem olyan személyekben akiket ismer, vagy csak ismerni vél.
- Miért?
Igazából felteszi a kérdést, de nem vár választ. Nem akarja tudni a választ. Annyira kiábrándító az egész szituáció, főleg azért, mert a boszorkánynak fogalma sincs arról, hogy a fiú miért is van pontosan a kastélyban. Elkapja, felkapja, fojtogatja, eldobja, megsemmisíti.
Kétségbeesetten fúrja íriszeit Clyde szemeibe. Újabb léptek. Ismerős, borzongató léptek.
- Szóval itt vagy Clyde. Ha jól emlékszem a manó a dolgozószobámba kísért, azt hittem a nagyapád megtanított arra, hogy illik ott megvárni a vendéglátót. Charlaine neked pedig már milliószor említettem, hogy ne beszélgess az ügyfeleimmel.
Sóhajt, majd folytatja.
- De a sors már csak ilyen. Úgy látszik valóban egymásnak teremtett titeket.
Eközben betereli a fiút a szalonban, ahol itallal kínálja, és hellyel. Anie dacosan az ablak felé fordul. Már tudja, hogy mi fog következni és felfordul a gyomra, ha belegondol. Ő nem akarja ezt. Nem és nem!
- Leányom, hadd mutassam be neked a jövendőbeli férjedet!
Még mindig nem fordul meg. Nem akar ránézni Clydera. Nem mer ránézni az apjára. Egy pár hete szakították ki abból a környezetből, ahol eddig nevelkedett. Pár hete tudta meg, hogy aranyvérű, hogy az apja egy halálfaló. És most...most egy olyan jegybe akarják kényszeríteni, amit nem kíván az életébe. Talán a fiú se. Ki tudja?
- Charlaine! Tiszteld meg azzal a vendégünket, hogy kimutatod örömödet!
Megremeg. Mérgében? Elfojtott dühében? Nem tudni. Ám ekkor megfordul, arcán az eddigi vad érzelmek elcsendesülnek, ártatlan, ám megjátszott mosoly kúszik cseresznyeajkaira.
- Clyde Irwine üdvözöllek a házunkban. A ... családunkban.

Kölcsönös a döbbenet, amikor betértem ebbe a házba, mindenre gondoltam, több fordulatra számítottam, de erre nem. Hogy kerül ide ez a lány, aki még a légynek sem tudna  ártani, már, ahogy az iskolai évek alatt megismertem. Döbbenten figyeltem őt, elgondolkodva, emésztve önmagam, hogy mi van, ha ez az egész csak egy színjáték? Lehet, hogy ez a lány mindig is a halálfalók érdekeit szolgálta, lehet, hogy annak idején ő adott információkat a nagyapámnak hogy létemről, viselkedésemről? Míg néhány pillanattal korábban még csak egy kedves lánynak gondoltam, most már úgy éreztem, hogy ő is csak egy ellenség, mint a nagyapám, vagy az összes halálfaló, akik közé engem is kényszerítettek.
- Én is? Mintha nem tudtad volna..- válaszom kissé gúnyos volt, talán még egy kis fintort is hozzácsatoltam. Micsoda színjáték, remek. Egy angyalbőrbe bújtatott démon...
- Laine, ne fáradj ezekkel a kérdésekkel, mindennek megvan a maga oka. - Nyers választ csatoltam a kérdéséhez, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, mikor léptekre figyeltem fel. Oldalra fordított fejjel figyeltem a ház urát, aki határozott, katonás léptekkel közelített felénk. Nem igazán kedveltem, bár ennek jelét sosem mutattam. Aki az én nagyapámmal paktált, az csakis egy beteges fertőből származhatott. Szavaival azonnal megtalált és lesújtott, mintha csak a nagyfatert hallottam volna. ~ Rend, fegyelem~ Az arcomon átfutott az idegesség apró hulláma, ujjaimat lassan a tenyeremhez szorítottam, de nem tehettem semmit, nem szólhattam vissza.
- Az ajtó nyitva volt, neszezésre lettem figyelmes, ezért kisétáltam.- Füllentettem, hisz a manó becsukta az ajtót. Az apa további szavaira egy szót sem szóltam, csak némán lehajtottam a fejem, kezeimet a hátam mögött fűztem össze. Az egymásnak teremtetett szónál Charlainere emeltem a tekintetem, kíváncsian, hogy vajon tudja-e már, mit szerveztek le az őseink. Csak azt láttam, hogy hátat fordít, és az ablakhoz lép. Gondolhattam volna, talán épp úgy nem akarja ezt a házasságot , ahogy én. Hellyel kínáltak, elfogadtam. Itallal kínáltak, kértem. Miközben a poharat a számhoz emeltem, figyeltem a lányt, majd az apjára pillantottam, aki lekorholta őt viselkedéséért. Egy valami sehol nem változik, egy gyerek mindenütt rab, tulajdon..Ezen gondolkodtam el, amikor apja erélyesebben szólt rá, kicsit meglepődtem, de hogy én se legyek tiszteletlen, felemelkedtem ülő helyzetemből és tettem felé pár lépést.
- Köszönöm Charlaine! - Erőltetett mosoly, mi más lenne? Nem örültem a jövendő frigynek. Ennek ellenére, kell a színjáték, anélkül nincs élet. Hogy az apja engem se tartson faragatlannak, megfogtam lánya kezét és egy csókot leheltem rá, ennyi talán éppen elég lesz. Az apjára pillantottam, láttam az elégedett mosolyt az arcán.

- Ezt már szeretem! - Az apja felállt, töltött magának egy pohár konyakot és a dolgozó szobába sétált, megkért, hogy kövessem őt. Még egy utolsó pillantást vetettem a lányára, majd ahogy kérte, utána sétáltam, s a szoba ajtaja becsukódott mögöttünk. Nagyjából negyed órát tölthettem bent, az apja szigorúan elmondta , hogy mit vár tőlem, végül azt kérte, hogy a délután hátralévő részét töltsem a lányával, jobban ismerjem meg az esküvő előtt. Én csak szó nélkül bólogattam a szavaira, majd elköszönve a férfitől kiléptem az ajtón és visszasétáltam a szalonba, odalépkedtem a lányhoz.
- Charlaine, édesapád kérte, hogy beszélgessünk. - Csupán csak ennyit mondtam, bár legszívesebben eltűztem volna, távol innen, de nem tehettem...Ehelyett maradt ő és én, s egy kényszeredett délután.