A Szökés

[William Penn:]

Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban
élnek akkor is.
Hisz' mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt
jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s
bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a
társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

William Penn: A magány újabb gyümölcsei (fordította: Bocsor Péter)

[- Ron! Ron!]

Annyira gyorsan történt minden, hogy időm sem volt arra, hogy tudatosuljon bennem, hogy mi történik. Mindössze egy erős szorítás volt az, amit éreztem. Szorított, nem engedett… majd huss… eltűnt.
Yaxley annyira gyorsan odaért mögém, hogy nem tudtam, hogy mit tegyek. Azt hiszem, hogy most egy óriási hibát követtem el, amelyet nem fogok tudni megbocsátani magamnak, s ha jól sejtem, akkor mások is nehezen fogják megbocsátani nekem. Köztük Harry, aki épp előttem pár pillanattal landolt a hűvös, nyirkos fűben.
Még képtelen voltam kinyitni a szemem, de tudtam jól, hogy mindhárman itt vagyunk. Sikerült. Annyira nehéz nem gondolni az utolsó képkockákra! Tudom, hogy ha kinyitom a szemem, akkor ismerős környéket fogok megpillantani. Meg kell magyaráznom majd nekik, hogy miért nem a Grimmauld téren vagyunk most. De nem ez számít most. Az, hogy megcsináltuk!
Kinyitom a szemem és feltápászkodom. A többiek még a földön fekszenek – nem is csodálom, hirtelen ért bennünket az új helyszínre való érkezés, nyilván nem erre számítottak a fiúk sem. A kis táska is szerencsésen földet ért velünk, azt hiszem, e nélkül most el lennénk veszve. De… mi lehet az ott Ron karján?
Aggódó tekintettel közelebb mászom Ronhoz, ekkor látom, hogy Harry is feleszmélt már. Már tudom, hogy mi a probléma.
- Ron! Ron! – kiáltom kétségbeesetten, de szemlátomást nem igazán reagál a hangomra. – Amputoportált. – közlöm Harryvel a keserű igazságot, és azon nyomban elkezdem ellátni a sebet. Nem a legszebb látvány, de erőt veszek magamon, hiszen Ronról van szó! Feltépem az ingét. Az egész karja véres, és még az oldala is. A karján egy hatalmas seb tátongott, mint amiből hiányzott egy darab. Természetesen olvastam erről, de ezúttal nem tudom, hogy mitévő legyek.
Próbáljam talán bűbájjal? Nem… az veszélyes lehet. Jó, kezdetnek megfelel a boszorkányfű-kivonat is. Jobb, mint a semmi, ettől talán egy kicsit magához tér.
- Harry, a táskám! Add már ide, gyorsan! Boszorkányfű-kivonat kell… azt hiszem, hogy eltettem egy üveggel – kiáltom oda a barátomnak, akitől buta módon meg sem kérdeztem, hogy épségben van-e. Bár, ha nem lenne, akkor is letagadná, hogy bármi baja lenne, ismerem már annyira. – Jajj ne, inkább szedd ki belőle te és dobd ide! – javítom ki magamat, és inkább Ronnal foglalkozom addig, míg Harry előszedi az üvegcsét. Megpróbálom elállítani a vérzést amolyan mugli-módszerrel, megpróbálom elszorítani a sebet, hogy ne veszítsen még több vért. Nem mehetünk kórházba, mert akkor mindennek vége lenne.
- Siess, Harry! – sürgetem, bár nem is vártam mást igazából, még sosem találkozott a megbűvölt táskámmal. Azért remélem, hogy eszébe jut az invito, és nem kezd el kutakodni benne, mint ahogy azt általában a fiúk tennék. Most nincs idő ilyesmire.
Észre sem vettem eddig, hogy már szinte teljesen visszaváltoztam Mafalda Hopkirk-ből Hermionévé. Ez arról jutott eszembe, hogy Ron már egészen önmaga lett Mr. Cattlemole után, bár az állapota nem volt a legjobb, kifejezetten sápadt lett a sok vérveszteségtől.
Merlinre, erről is én tehetek! De vajon jobb lett volna, ha maradunk a Téren? Lehet, hogy Yaxley nem vette észre az ajtót, de lehet, hogy igen… Nem akartam a bizonytalant, és tessék, ez lett a vége.

[''Hermione és Ron]

''Hermione és Ron

' Valahol egy kisebb rengetegben

Az események nagyon felgyorsultak, és noha minden pontosan meg lett tervezve, a véletlenek nem kedveztek a baráti triónak. A kis kaland úgy festett, hogy akár tragédiává is változhat, azzal pedig mondhatni mindennek vége lett volna. Harry, aki Albert Runcorn alakjában díszelgett, érezte Yaxley vad és állatias pillantásán, hogy az él a gyanúperrel, nem az van a szeme előtt, akit lát… gyanakodni kezdett, ez pedig cseppet sincs segítségükre… kezdett rádöbbenni a turpiszságra. Pár másodpercig dermedten álldogálva méregette még a férfit, majd hirtelen ötlettől vezérelve fordult sarkon, és kapta el Hermionét. Nem látta pontosan, csak hallotta, hogy egy átok a feje és ezzel együtt a füle mellett suhanhatott el… azonban már mindegy volt, az oltalmat jelentő kandallóban landolva hirtelen eltűntek. A fiú érezte, hogy forog vele a világ, jó pár másodpercen keresztül pörgött, erősen koncentrálnia kellett, hogy ne adja ki gyomrának tartalmát. Az út aztán egy vécékagylóból való „kirepülésen” keresztül zárult. Megrázva magát tekintett hátra, hogy barátja jól van-e… Hermione helyett Mafaldát látta, szerencsére azon kívül, hogy nyúzott állapotban volt, más sérülés nem látszott rajta. Kinyitva a fülke ajtaját az éppen „feleségével” hadakozó Ront pillantotta meg. El akarta nevetni magát, de jelen helyzetben nem igazán akaródzott még ez sem, örült, hogy mindhárman együtt vannak, és kijutottak. Pár lépést téve előre ismét egy puffanás hallatszott azon fülke felől, ahol pillanatokkal ezelőtt érkezett másodmagával. Yaxley nem adta fel, követte őket… Harrynek még volt annyi lélekjelenléte, hogy megragadta barátai karját, és sarkon perdült, amilyen gyorsan csak tudott. Hoppanált.

Azonnal körbevette a triót a sötét űr, és az a bizonyos tüdőszorító érzés, amely úgy sújt le minden egyes alkalommal, mintha ki akarná préselni a belső szerveket az emberből. Harry csak remélni tudta, hogy barátai kellőképpen felkészültek, azért egy ilyen váratlan hoppanálás nem a legkellemesebb érzés, de nem volt idő beszélni, és gondolkodni, cselekedni kellett, hogy a vész elkerülje őket. Érezte, hogy Ron karját biztosan tartja, azonban Hermionéval valami nem volt rendben… a lány ujjai lassan kicsúsztak az övéi közül… csak bízni tudott benne, hogy időben érkeznek, és nem veszíti el. Az utolsó pillanatban, mielőtt az ujjak elszakadtak volna egymástól, jelent meg szemei és meggyötört arca előtt a Grimmauld tér 12. számú ajtaja… azonban ideje sem volt benyitni, csak egy éles sikoly hallatszott, valamint egy erőteljes rántás, ahogyan valaki belekapaszkodik az övébe… aztán sötétség ölelte körbe.

Zsibbadás, ez volt, amit Harry először érzett, nem igazán akart megmozdulni, csak szemeit nyitotta ki. Zöldes maszatokat látott maga előtt, amelyet valami fátyolos ragyogás világított meg. Ernyedten heverő teste alatt nedves avar, valamint gallyak lehettek, bár az igazat megvallva ebben sem volt egészen biztos  Pár másodpercig mozdulatlanul feküdt a földön, és mélyeket szippantott a kellemesen friss levegőből. Nem ártott, úgy érezte a tüdeje papírvékonyságúra préselődött össze az utolsó hoppanáláskor. Pihenését megzavarandó, valami mozgolódni kezdett az arca mellett. Minthogy azt hitte, valami apró fenevaddal van dolga, azonnal négykézlábra küszködtem magát, és oldalra tekintett. A mozgó valami Ron lába volt, ez pedig megnyugtatta… következő dolga Hermione kutatása volt, aki szintén az avaron heverve mozgolódott. Minthogy látása már tisztult, feltekintve a fák lombkoronáira egy pillanatig eluralkodott benne az érzés, hogy valami folytán a Tiltott Rengetegben kötöttek ki, ahhoz azonban a fák túlzottan fiatalnak tűntek, ahogyan az aljnövényzet is… nem mellesleg pedig, kellő mennyiségű fény szűrődött át, ami eleve kizárta ezen felvetését. Jó lett volna a tudatban ringatózni, hogy újra a Roxfort falai között vannak, de jómaga is tisztában volt vele, hogy az még veszélyesebb lenne, mint a kaland a Minisztériumban. Lemondó sóhajjal indult meg Hermione felé, akivel alig félméternyire, Ron Weasley fejénél találkozott. A lány arca rettenetesen sápadt volt, Harry is letekintett a még mindig heverésző barátjára. A lélegzete is elállt a látványtól, barátja balját teljes egészében vér áztatta. Noha még nem volt teljesen önmaga, a haja már kezdett vörösödni, és arcának vonásai is kezdtek ismerőssé válni.
- Mi történt vele?
A kérdés szinte akaratlanul és ösztönösen született, a fiúnak egyelőre fogalma sem volt, hogyan kerültek ide, és mi történt a legjobb barátjával. Sejtelmei és gyanúja akadt ugyan az ügyről, de felesleges spekulációkba jelen helyzetben nem igazán akart bocsátkozni. Idő pedig nem igazán akadt a helyzet megvitatására, majd alkalomadtán, ha minden rendben lesz.

Hermione hangja rántotta vissza a valóságba, amelyre már csak bugyutának ható szavakkal tudott válaszolni.
- A táska…
Harry pontosan tudta, melyik táskáról volt szó, gyakorlatilag az jelentette jelen helyzetben az életüket… főleg annak tudatában, hogy ismerve a lány gondolkodásmódját, mi minden lehet benne.
- … hozom már… hozom…
Hebegte elhaló hangon, még mindig zihált, és fáradtnak érezte magát. Négykézláb mászott oda a táskához, amely közben már hallotta a következő utasítást. Bokáira rogyva nyitotta ki a bűbájok armadájával ellátott „túlélő szettet”, majd kutakodni kezdett. Gyakorlatilag a válláig túrt már, és még volt hely, ujjai rátapadtak könyvekre, ruhákra, talán női pipere holmikra is, amikor megelégelte az egészet. Kihúzva a karját előkapta a pálcáját, majd elgyötört hangon szólalt meg.
- Invito Boszorkányfű-kivonat!
Alig ejtette ki a szavakat, egy kis üvegcse lebegett ki a táskából, amelyet megragadva ismét odamászott a földön heverő Ronhoz, valamint a lányhoz.

[- Tudnál segíteni? Nagyon remeg a kezem.]

Érzem, hogy rendellenesen gyorsan dobog a szívem. A kezem is szörnyen remeg, így muszáj leszek megkérni Harry-t, hogy segítsen nekem.
- Tudnál segíteni? Nagyon remeg a kezem. – kérem meg Harry-t, aki az imént nyomta a kezembe a boszorkányfű-kivonatot, amit kértem tőle. Ennek elvileg segítenie kellene. – Elvesztette az eszméletét.
Amennyiben Harry kinyitja az üvegcsét, én azonnal a sebhez emelem reszkető kezemmel, majd pár cseppet cseppentek a tátongó sebre. Zöldes füst gomolygott fel a sérülésből, majd szertefoszlott.

Szerencsére jól tettem, hogy ezt választottam, mert a seb azonnal szebb lett, mint az imént volt. Most már úgy néz ki, mintha több napos lenne a vágás.
Miközben elláttam a sebet, észrevettem, hogy Ron fel-felébred az ájulásból, de nem sikerül teljesen magához térnie. Nem is lepődöm meg rajta, bizonyára iszonyatosan fájhat neki, hiszem olyan, mint akinek egy darabot kivágtak a karjából. Szörnyen sajnálom szegénykét, de tudom jól, hogy ezzel nem sokra megy. De tiszta szívből remélem, hogy ezzel meg tudtam menteni őt. Nem bírnám elviselni, ha…
- Nem merek mást csinálni. – motyogom Harry-nek. A hangom valahogy nem úgy jön ki a számon, ahogy általában szokott, most olyan remegős és idegesítően magasnak tűnik – Úgy tudom, hogy van olyan bűbáj, amitől teljesen meggyógyulna a sebe, de mivel nem vagyok Madam Pomfrey, ezért nem merek kísérletezgetni. Nagyon sok vért vesztett, ettől legalább elállt a vérzés.

Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, sőt egy szörnyű nagy gombóc is van benne, ami akadályoz a levegővételben. Kiskoromban volt így, ha rossz fát tettem a tűzre és Anyu jött megdorgálni. De itt most teljesen más a helyzet. Ez nem az eltört váza esete, ez egy titok elárulása.
A szívem már mindjárt kiugrik a helyéről. Harryhez fordulok, és már érzem, hogy az arcomon végiggördül az első könnycsepp. Harry talán azt hiszi, hogy – csak – Ron miatt van, de nem. Korántsem csak miatta. Óriási hibát követtem el, és attól félek, hogy eltaszít majd magától és nem lehetek többé velük. Én abba belehalok, ha így lesz. Nem akarom elveszíteni őket, hisz most már ők a családom. Most. A régi pedig valahol Sydney partjainál van. Iszonyatosan hiányoznak, de nem tehettem mást: módosítanom kellett az emlékezetüket. Legalább tudom, hogy élnek, és ez számomra nagyobb boldogság, mintha azzal kellene élnem, hogy miattam haltak meg.
Össze kell szednem magam, és el kell mondanom Harrynek az igazságot. Légy bátor, Griffendéles!
- Harry, attól tartok, hogy soha többé nem mehetünk vissza a Grimmauld térre.

[''Hermione és Ron]

''Hermione és Ron

' Valahol egy kisebb rengetegben

Látszottak Hermionén az idegesség jelei, arról nem is beszélve, hogy noha a vonásai már nem idézték fel a fiúban Mafalda arcvonásait, a helyenként őszes hajszálaknak köszönhetően meglehetősen sápadt képet festett. Nyoma sem volt annak a pirospozsgás, komolyvágású leányzónak, akivel megismerkedett annakidején… halovány önmaga volt csupán, amit a körülmények miatt tökéletesen meg lehetett érteni. Annyi minden változott azóta, Harry sem gondolta volna, hogy az élete fenekestül fel fog fordulni, egészen az első év végéig. Enyhe sóhajt hallatott, jómaga sem volt a legjobb formájában, a két egymást követő hoppanálás, vagy bármi, ami történt vele, megviselte a szervezetét, ráadásként ott lógott a nyakában az a bizonyos is, ami szintén nem könnyítette meg a dolgát… mégis, ezt mind semminek tartotta ahhoz képest, amin legjobb barátja keresztülment. A testéből hiányzó darab sokkoló látványt keltett, amit csak a sarkára ülve tudott megemészteni… legalábbis erősen próbálkozott a feldolgozásán. Csendesen figyelte a történéseket, egészen addig, amíg Hermione ismét meg nem szólalt. Nem tudta kihúzni a kivonat üvegcséjének apró dugóját. Közelebb húzódva hozzá vette át a Boszorkányfű-kivonatot, majd kihúzta a parafát, és visszaadta, hogy a lány tevékenykedjen vele tovább. Jobban bízott az ő képességeiben ezen a téren is, mint a sajátjában.

Bizakodva, és reménykedve figyelte, ahogyan a lötty rácsepeg Ron sebeire, majd az apró füstgomolyagot, amely mintegy mellékhatásként keletkezett. Alig pár másodpercig tartott a folyamat, azt követően a seb szemmel is láthatóan jobban festett, megindult a bőr fejlődése a varosabb területeken.
- Ejha!
Motyogta még mindig mélyebbeket szippantva, remélni tudta csak, hogy Hermione érzi, ez elismerésként szól, sem, mint korholásként. Ahhoz képest, amilyen állapotban volt, ez a megnyilvánulása meglehetősen Harrysre sikeredett. Választ is kapott azonnal, barátja nem mert tovább próbálkozni a sebek gyógyításával, nehogy valami más probléma lépjen fel. Harry egyetértő bólintást, valamint egy újabb mély sóhajtást követően meggyötört arccal tekintett oldalra, a mellette ülő szemeit kutatva.
- Hogyan sérülhetett meg? Vagyis…
A fiú megrázta a fejét, mielőtt folytatta volna a kérdést, újra és újra lepergette magában a képkockákat. Volt megfelelő válasz, de ahhoz, hogy el is higgye, hallania kellett.
- … hogyan kerültünk ide?
Kérdezte, mintegy várván, hogy megerősítsék az elméletét.
- Azt hittem a Grimmauld térre mentünk!
Ahogyan kimondta a mondatot, azonnal felsejlettek neki a tizenkettes ajtó sziluettjei… ott volt, egészen biztos, hiszen nyúlt is érte. Ettől függetlenül a kérdés élt, hiszen volt még, ami magyarázatra szorult. Miért a sikítás? Hermione miért csúszott ki majdnem a kezei közül, amikor eltűntek a Minisztériumból? Ő, vagy Ron rántotta magával?

A rengeteg gondolat közepette újra meghallotta a mellette ülő hangját, lemondó volt, szomorkás, és megbánó. Ez sok mindent engedett sejtetni.
- Miért?
A kérdés hangsúlya érdeklődő volt, egyáltalán nem haragudott, vagy neheztelt, mindenki azt tette, amit kellett, ezért voltak még „életben”.

[- Figyelj, Harry]

Tudom, hogy el kellene mondanom neki. Bele sem merek gondolni abba, hogy esetleg dühös lesz rám, és elküld. Nem bírnám elviselni, hogy egyedül hagyjam őket. Mindjárt kiugrik a helyéről az immáron torkomban dobogó szívem, és ezúttal nem azért, mert Ron valamit mondott nekem. Ez most egészen másfajta dobogás. Talán a félelemé vagy a kétségbeesésé. Nem hittem volna, hogy valaha árulónak kell neveznem magamat.
Természetesnek vette, hogy a Grimmauld térre megyünk, de ezek szerint nem vette észre, mikor Yaxley elkapott, amint a kandallóba ugrottam a meneküléskor.
- Figyelj, Harry – kezdem valahogyan a mondandómat, nem akarok kertelni, be kell vallanom a bűnt, amit elkövettem. – szóval… - nagyot nyelek, és megpróbálom megfogalmazni a lehető legjobban,  – amikor dehoppanáltunk, akkor Yaxley belém kapaszkodott, és nem tudtam lerázni magamról. Még akkor is rajtam volt, amikor már a Grimmauld téren voltunk.
Tudom, hogy Harry ebből már tudni fogja azt, ami a legszörnyűbb. Azt, hogy átadtam a titkot egy illetéktelennek. A könnyek csapatosan gördülnek végig az arcomon, miközben beszélek, nem tudom másképp, pedig megtanultam már, hogy a sírás nem segít. Harry arcát kémlelem, miközben beszélek, látom rajta, hogy kezdi érteni, hogy mi következik.
- Aztán mikor odaértünk, nem tudom, hogy látta-e az ajtót, mert én már igen, és attól tartottam, hogy ő is, és mikor éreztem, hogy már nem fog olyan erősen, sikerült leráznom magamról, és hirtelen nem jutott más eszembe, ezért ide hoztam magunkat. – ezennel lezárom a mondandómat, és várom Harry reakcióját. Semmi jóra nem számíthatok, hiszen ezzel nemcsak a saját, hanem rengeteg ember életét tettem tönkre. Bárcsak jóvá tehetném valahogyan, de tudom, hogy erre nincs orvosság.
Továbbra is Harryt nézem. Ennek a beszélgetésnek mindenképpen meg kellett történnie előbb vagy utóbb. De előbb jobb túllenni rajta. Tudom, hogy ha milliószor bocsánatot kérek, azzal nem oldok meg semmit, de sajnos ezúttal többre nem telik tőlem, hiába okoskodom és olvasok könyveket, ezek nem oldják meg az élet problémáit.
Nem tudom, hogy kihez fussak. Mindketten fontosak. Bűnbánóan tekintek hát Harryre, és várom, hogy leszidjon – de ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam: nem fog. De megérdemelném. Ronra csak egy futó pillantást vetek, és örömmel tölt el amit látok: a seb már teljesen begyógyult, csak pillanatok kérdése, és felébred.

[''Hermione és Ron]

''Hermione és Ron

' Valahol egy kisebb rengetegben

A pár pillanatig tartó, már-már szívszorító némaságot követően Hermione volt az, aki magához ragadta a szót, hogy megadhassa a választ a még mindig meggyötört, és merengő ábrázatú Harrynek. Noha az erdő igencsak friss levegője üdítően hatott, az arcának pirosságát nem csak ez adta, hanem maga a helyzet is… Ron továbbra is eszméletlenül hevert… és noha legjobb barátja még nem mondott neki semmit, egyszerűen érezte, ott legbelül, hogy valami nagyon nincsen rendben. A „figyelj Harry” szófordulatra oldalra tekintett, hogy figyelemmel kísérje a lány szavait, és elkezdje feldolgozni, mi is történhetett valójában. Már volt idő az efféle diskurzusra is, hiszen a nedves avarban heverő Ron sebei lassan gyógyulni látszottak. Ilyenkor azért hálát adott az égnek, hogy legalább az egyikük odafigyelt órákon, és nem azzal foglalatoskodott, amivel éppen nem kellett volna.

Amikor a minisztériumban megtörtént a gyors hoppanálás, egyszerűen nem volt ideje figyelni, Yaxley a nyomukban volt, és csak arra emlékezett, vagyis derengett, hogy ott kötöttek ki, ahol kellett, a téren. Kissé elsápadva fogadta a hírt, hogy amikor megérkeztek, az idióta hústömeg még mindig a barátját fogta… azonnal beindultak a fogaskerekek… Hermione szavai már csak afféle visszhangként csengtek a fülében, az agyának tekervényei bizony azon kattogtak, hogy akkor a férfi valószínűleg… Nem, magának sem szerette volna bevallani a fájó igazságot, így akarva-akaratlan bukott ki belőle a kérdés.
- Jó, de akkor ő most hol van?
Pár pillanatra elhallgatott, mielőtt azonban barátja megszólalt volna továbbfűzte a gondolatot.
- Várj csak…
Még mindig csak ízlelgette a keserű pirulát.
- … ugye nem lehet a Grimmauld téren? Oda nem tud bejutni, ugye?
A szíve mélyén azt várta, hogy Hermione majd bólogatni fog, de tisztában volt vele, hogy ha valóban rákapaszkodott barátjára, akkor bizony ő is a Fidelius bűbáj hatókörén belül landolt, velük egyetemben. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy már bejutott, vagy elhoppanált, hogy egy nagyobb csapattal térhessen vissza a ház átkutatására.

Hallotta még ugyan a másik szavait, de már csak üveges tekintettel mered maga elé, fejét kezeibe temetve. Elég nyomasztó hangvételűnek találta az első érkezésükkor a Black-házat, de aztán, ahogyan Sipor is engedett konok hozzáállásából, már-már kezdte otthonná kinőni magát a hely. Elfintorodva és fájó szívvel vette tudomásul, hogy az éppen számukra ebédet készítő házimanóval mi lehet most.

[- De…]

Tudtam, hogy amint kimondom, azonnal rá fog jönni, hogy mi fog ezek után következni. Az elmondottak alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történhetett, miután dehoppanáltunk a bejárati ajtó elől.
Könnyeim továbbra is csak patakzanak az arcomon, mintha soha nem akarnának elfogyni. Néhány pillanatot várok Harry kérdését követően, majd némán bólintok, ezzel megerősítve benne azt, amit már ő is tud. Nem kellenek ezek után szavak, teljességgel tisztában van a probléma súlyosságával. Azért inkább elmondom még neki, hogy mi történt az ajtó előtt, hagy tudja meg. Egy utolsó reménysugár azért még van, ha mégsem jutott be a Fidelius-bűbájon teljesen, akkor még nem láthatta az ajtót, vagy mégis? Hol van ilyenkor az okos Hermione?
- De… - válaszolom a kérdésére zokogva. – Azt hiszem, hogy sajnos igen. Megpróbálkoztam egy… egy undorártással, hátha sikerül visszavernem, és működött is, viszont azt hiszem, hogy akkorra már a Bűbájon belül voltunk. – mondom a sírástól el-elcsukló hangon. Hiába a zokogásból adódó légszomj, folytatnom kell – És… mivel Dumbledore halála óta én is titokgazda lettem, ezért így elárultam neki a titkot. Ugye?
Adná Merlin, hogy „nem” legyen a válasz, de tudom jól, hogy igen. Ki sem kell mondania, csupán magamat próbálom nyugtatni azzal, hogy hátha nem úgy történt, ahogyan azt gondolom. Hátha nem látta, hogy hol vagyunk. Hátha.
Nincsen több mondanivalóm, talán jobb is, ha nem zaklatom fel Harryt még jobban. Egy áruló lettem, és ezt már soha nem mosom le magamról. Visszamehetnénk most a Grimmauld térre és tervezgethetnénk, hogy miként fogjuk felkeresni a többi horcruxot, de mindent tönkretettem, és szökésre ítéltem magunkat, ráadásul majdnem Ron életébe került.
Harry merengő arcát fürkészem továbbra is, tekintetéből kiolvasom, hogy ezúttal már nem itt velem van, hanem valahol messze az egykori szép emlékek erdejében.
- Ne haragudj, Harry! Kérlek, bocsáss meg! – bukik ki belőlem a bocsánatkérés, de tudom jól, hogy semmire sem megyünk vele, ha megbocsát. Ez a hiba nem egyenlő egy elszakadt pergamenlapéval. Bár a kezeim teljesen véresek Ron ápolása következtében, ezúttal nem érdekel, csak közelebb húzódom Harryhez és a nyakába borulok. Szeretném, ha tudná, hogy mindenre képes vagyok érte, értük. Egy életen át lelkiismeret-furdalásom lesz a végzetes baklövésem miatt, de mit is számít ez. Milyen jól jönne ilyenkor az időnyerő!

[''Hermione és Ron]

''Hermione és Ron

' Valahol egy kisebb rengetegben

Harry a magában való elmélkedés, valamint arcának kezébe való temetése közben természetesen figyelte barátja minden egyes szavát, még mindig bízva abban, hogy esetlegesen rosszul következtetett a hallottak alapján, és kiderül a történet alatt valami olyan információ, amely gyökeresen megváltoztat mindent. Csekély esély volt rá, ráadásképpen Hermione is a keserű valóságot erősítette meg sírástól meg-megszakadó szavaival. Egyértelmű volt, hogy az a mocskos Yaxley bizony már sokadmagával odabent kontárkodik az eleddig nyugalmas körülményeket biztosító egykori otthonukban.

Hirtelen egy szívszakasztóan fájdalmas bocsánatkérés csendült fel mellőle, megrázta, jobb szó híján. Aztán csak azt érezte, ahogyan Hermione a vállára borul, és körbeöleli a nyakát kezeivel. Pár pillanatig csendesen üldögélt, de aztán elengedte arcának két oldalát, majd jobbjával a lány kezét megfogva, baljával pedig átölelve szólalt meg elgyötört hangon.
- Ne hülyéskedj, nem te tehetsz róla!
Így is gondolta, hiszen barátja azt cselekedte, amit meg kellett ahhoz, hogy egyáltalán most itt lehessenek. Amennyiben ott maradtak volna a Grimmauld téren is csak egy apró csatát nyernek a minisztériumi pribék ellen, meg néhány percet, esetleg órát. Ugyanúgy el kellett volna hagyniuk a házat.
- Ha valaki, akkor én szúrtam el a dolgot…
Hangszíne lemondó volt, érezhetően magát hibáztatta azért, ami történt, azért pedig pláne, mert Sipor most azt gondolja majd, ők adták fel. Pedig annyira megváltozott a házimanó is az utóbbi időben, alig hasonlított önmagára.

Hermione még a vállán feküdt, amikor Harry a zsebébe kotorva elővett egy szemet, nem is akármilyet, Alastor Mordon szemét.
- Umbridge a szobája ajtajára szerelte, ezzel figyelt.
Jelentette ki egykedvűen, miközben megforgatta a mágikus golyóbist.
- Nem hagyhattam ott, kiszedtem…
Folytatta a gondolatmenetet, érezhetően benne voltak még az elmúlt percek.
- … ebből tudták meg, hogy behatolók vannak a Minisztériumban.
Maga sem tudta, miért kutatta elő, de kellett valami, amivel leköti magát, és nem az elveszített otthonára gondol, valamint arra, hogy most hogyan és miként lesz. Persze, szükségszerű a logikus mérlegelés, mihez kezdjenek, de ez jelen helyzetben nem igazán ment volna a számára.

[♥ Köszönöm!]

Dehogy tehetsz róla, Harry. Nem fogod azt mondani, hogy én vagyok a hibás, pedig mindketten tudjuk, hogy így van. Túlságosan jó a szíved, és ezúttal nem érdemlem meg a bocsánatodat.
Sosem fogom tudni jóvá tenni.
Bele sem merek gondolni, hogy mi történt, miután eljöttünk onnan. Talán már teljesen felforgatták a házat a halálfalók, és mindent elvittek onnan, ami mozdítható, és hasznavehető lehet, ami elvezethet hozzánk. Szegény Sipor is ott maradt, pedig már egészen jól összebarátkoztunk vele a végére. Remélem, hogy időben észreveszi, hogy nem mi vagyunk, akik bemennek a házba, és dehoppanál, amilyen gyorsan csak tud. Biztosra veszem, hogy azt gondolja, hogy mi adtuk ki őt, elég nehéz volt megpuhítani őt, és most biztos azt hiszi, hogy mégsem szerettük őt.
Továbbra is Harry vállába temetem az arcom. Lehet, hogy kicsit összekönnyezem a pulcsiját, de ahogy az enyém, az övé is össze-vissza szakadt és piszkos az eséstől, pár csepp könny már nem fog megártani neki. Egyszer csak azt érzem, hogy Harry kissé eltol magától, és a zsebébe nyúl. Eltávolodom hát tőle, és megpillantom, hogy mit tart a kezében. Elsőre megrémülök a látványtól, és elborzadva hőkölök hátra, majdhogynem hanyatt esem. Mikor jobban megnézem, akkor ismerem fel, hogy mi is az pontosan.
Harry elmagyarázza nekem, látva, hogy majd’ szívbajt kaptam tőle. Nem lepődöm meg rajta, hogy Umbridge mire használja szegény Rémszem mágikus szemét, abból a boszorkányból bármit kinézek. Aljas és pokolravaló. Már éppen nyitnám a számat, hogy kommentáljam a Harry által elmondottakat, mikor nyögdécselést hallok néhány méterre tőlünk.
Hirtelen odafordítom a tekintetemet, és megpillantom Ron csillogó szemeit…

♥ Köszönöm!