A temető a templom mögött

A temető alacsony kerítéssel van körbekerítve. A legtöbb sír kicsit elhanyagolt, ám párat szépen rendben tartanak. Különös mód egyetlen egy sír van, melyen mindig friss virágokat látni: James és Lily Potteré.
A híresztelések szerint a sírkertben szellemek tanyáznak, és nem a jóindulatú fajtából.

Ha valaki él a névtelenség jogával, az szeretek jómagam lenni. Hisz elég nagy hátránynak számít, ha te vagy, aki nem tudsz semmit. Márpedig én szeretek tisztában lenni a dolgaimmal, tisztában lenni mindennel, naprakész információkkal a tarsolyomban járni - kelni, mert enélkül fabatkát sem érek. Hisz bármelyik pillanatban feltűnhet az egyik kedves ellenségem, hogy felkoncoljon a falu tornyára. Mondjuk a legtöbb ellenségem erre képtelen lenne. Túl ízlésesek hozzá, mármint megvetik az ilyesmit. Pedig elég élvezetes dolog, habár rá lehet unni, ha az ember századjára csinálja végig.
Egy hete jöttem haza. Egyetlen nyüves hete, mire berepült egy bagoly az ablakon, hogy hozzon egy kissé meg gyűrött levelet, amin feladó nincs, de címzett viszont igen, én.

Holdnak éjszakája, 11 óra; Godric's Hollow, a temető.
Nálam van valami, amire szükséged lehet...

Szeretek tisztában lenni azzal, hogy kivel állok szemben és valamiért képtelen vagyok elviselni a tudatlanságot, főleg, ha ilyen fojtogató. Mire lehetne szükségem, ami nincs nálam?
Meggondolva, erről egy jó hosszú listát írhatnék, majdnem olyan hosszút, mint az áldozataim neveit tartalmazó lista.
Az is benne van a pakliban, hogy valaki jót szórakozik, netán megpróbál elkapni, jóllehet, minden eshetőségre fel kell készülnöm. Nem akarok rostonsült lenni vacsorára. Inkább én fogyasztok el mást vacsorára. Ez a legjobb taktika.
Meg van az esélye, hogy ma meghalok. Mindig meg van az esélye. Életem minden egyes percében, másodpercében és ez égetőbb, mint egy átlagos embernél. Mert rám vadásznak, mint valami állatra és tisztában vagyok a ténnyel, hogy egyszer sikerül elkapniuk. De már évekkel ezelőtt kifundáltam, hogy mi lesz az utolsó szavam. Már ha az lesz az utolsó.
Abban is biztos vagyok, hogy Damon is utánajárna a dolognak és ha nem is találná gyilkosom, akit csak érne lemészárolna. Kinézem belőle, mindketten ilyenek vagyunk. Egyszerűen csak elvégezzük, amit más nem mer. Elégtételt veszünk.
Rápillantok az órára. Ideje indulnom. Persze nem vagyok késésben, hisz a pontosság híve vagyok, de mivel nem akarom elcseszni a lehetőségemet még 9 órát sem üti meg az óra elhopponálok a helyszín közelébe. Egy erdőben találom magam, ami teli van szeméttel, mivel azok a szerencsétlen muglik képtelenek eltalálni a kukáig. Undorító.
Egy pálcalegyintéssel átminősülök macskává, szép fekete macskává. Érzem, ahogy átjár az érzés, ahogy mintha minden porcikámat meghúzgálnák és végigcsiklandoznák újra - és újra, míg végül mancsaimmal megérintem a hideg talajt.
A farkamat az égig emelem, majd nagy komótosan elindulok a temető felé. Közben felpillantok, a nagy, kerek fénylő Holdra és megfordul a fejemben, hogy mennyi vérfarkas bóklászhat idekint...
De még emiatt sem sietek, hisz ráérek, azonban igyekszem nem nagy feltűnést kelteni, így amint beérek a temetőbe feltornászom magam a régi templom falára, egy fa árnyékába, úgy hogy az takarjon, mégis kilássak. Tökéletes búvóhely. Elhelyezkedem a magas falon, a sötétben és várok. Várok, nyugodtan. Talán épp a halálomra.

["..Érted jöttem, s eléd fekete hercegnő..""]

Roxana Vivian des Pres

"..Érted jöttem, s eléd fekete hercegnő..""

*Az ausztrál varázsló meggyötört ábrázattal üldögél egy kopott szobában, ki tudja hol, ki tudja milyen távol mindentől. Az asztalon egyetlen szár gyertyaég csupán, megremeg lángja, amint a fiú maga elé fújtat. Lassan kabátja belső zsebéből előhúzza a kis fadobozt, mely a gondosan elzárt tekercset rejti. Először megsemmisíti a tároló edényt. Megszünteti a varázslatot, végül halak mormolással leveszi a ráolvasást is a pergamenről. Abban a pillanatban pedig, mintha pokolbéli sikolyok süvítenének a fülébe a közeli vész hírnökeiként. A tekercs immáron újra és, és az átok aktívabb, mint valaha. Egyedül az van távol, aki rendelkezhetne a tekercs birtokában. De a fiú tervei szerint ő sem marad már távol sokáig. Lassan feltápászkodik az asztaltól, mély lélegzetet vesz és a tekercset a zsebébe téve hirtelen semmivé foszlik.

Kisvártatva pedig a levelében említett címen jelenik meg újból. A temető kapujában áll, melyet sápadtra színez a telihold fénye. Gondolkodás nélkül besétál, a kapun nem törődik semmivel. Az sem érdekelte egy cseppet sem, hogy a lány sejti e ki invitálta el, de szinte biztos benne hogy eljön. Egyszeri találkozás is elég volt hozzá, hogy levonja azokat a szükséges tanulságokat a lány viselkedéséből, melyek alapján bizton remélhette, hogy amaz ugrik majd a meghívásra.

Craig egyre mélyebbre hatol a temetőbe. Épp úgy ahogy az elhatározás egyre jobban átszövi őt magát. Egyszer csak megtorpan egy kisebb kopottabb sírkő mellett. Amaz már meglehetősen régi lehet, a felirat olvashatatlan rajt. Az idő pontosan ott jár, ahol járnia kell. Craig pedig tudván, tudva korábbról, hogy a lány animágus szinte biztos benne, hogy az nem emberi formájában mutatkozik. Annál sokkal több félnivalója lehet mindenkitől. Craig pedig ezzel tökéletesen tisztában van. Nem keresi a lányt egyszerűen magához hívja, hisz tudja, és most már érzi is, hogy itt van.*

-   Bújj elő.. *Harsan fel kissé lemondóan.*
-   Jól tudom, hogy itt bujkálsz.. köszönöm, hogy eljöttél.. *Teszi hozzá furcsán, holott a másik még sehol.*
-   én itt vagyok.. mutasd magad te is.. *Szólítja fel végül utoljára az animágust.*

Három órán keresztül mit tehet az ember... akarom mondani macska? Elmereng az életén a semmibe bámulva, vagy állati ösztöneit kiélve lepkékkel, bogarakkal játszik, esetleg mancsot tisztít. Persze ezt is csak akkor teszem, ha épp egy pillanatra elvesztem a kontrollt és picit több macskagondolat szövi át az agyamat, mint emberi. Ezen esetek aránya, azonban jóval kevesebb.
Általában tömör, összetett gondolatok keringenek össze - vissza a fejemben, amelyeket lassan már én sem tudok követni. Most épp Európa körül forog minden elmélkedésem, egy olyan világban, ahol én csak piti gyilkosnak számítok a nagy vadászok között.
Ahol valójában még számomra is elrettentően más az értékrend és habár biztonságban érzem magam, ha ott járok, mégis csak elkap valami félelem szerű, mert közelednek olyan idők, amelyek számomra a legveszélyesebbek lehetnek. És most nem a nyavalyás háborúra gondolok, mihaszna varázslókkal, vérárulókkal és sárvérűekkel. Hanem a saját életemre, a saját sorsoma, amely most olyannyira változékony és képlékeny, mint más - más embernek az ammortentia finom illata. Ugyanúgy szippant be, mint ez a főzet, ugyanúgy leláncol, míg rájövök, hogy én is halandó vagyok, akinek egyszer lejár az ideje. Megölnek, vagy meghalok egyre megy. De talán én nem akarok.
Talán nem akarok egy nagy körforgás része lenni, de tán élni sem vágyom, de egyre jobban érzem, hogy összedől a világom. Azt mondom, már így is romokban hever, de most már lángol és nincs már talaj a lábam alatt, hogy megmondjam mi a reális, s mi a fiktív.
Abban viszont biztos vagyok, hogy a temető kapuján megjelenő egyén bizony nagyon is reális. Egy olyan egyén, akit megbíztam egy jóslat feltárásával, ami szépen megátkozta, de ez az átkozott lelépett, mielőtt uralmam alá vonhattam volna. Mert bizony a varázslat nagy terhet rótt volna rá, azt, hogy hallgasson rám, amíg azt nem mondom állj.
Fura, hogy pont ő keresett meg, hisz józan ember futna a veszte elől. Hisz számára egyértelműen én vagyok a vég. Ha csak egy picit is belegondol, az, hogy az átok kiteljesedik számára lesz csak hátrány, így érthetetlen, hogy miért is keresett fel, ez a kis csótány. (Ha jól emlékszem, így hívtam aznap este, mikor a munkáját végezte és nagy csoda, hogy Salem meg nem ette.)
A rúnamágus, keresztnevén Craig egyértelműen tudja, hogy itt bújok meg valahol, s háromszor szólít meg, hogy fedjem fel magam. Egy picit várok, hogy fokozódjon a hangulat, s csak azután ugrok le a fal mögé, hogy újra ember alakot öltsek, mely tetőtől - talpig feketében jelenik meg a varázslat hatására.
Kisétálok a fal mögül, ahol eddig ültem és belépek a temetőbe, úgy, hogy Mr Nicholls egysértelműen észrevegyen. Most már nincs félnivalóm.
- Jó estét, Mr Nicholls! - üdvözlöm egyszerűen az általam rég nem látott varázslót, tőle pár méterrel arrébb, szemtől - szemben állva. Nem sokat kutattam utána, mert úgy gondoltam, hogy egyenlőre nem érdemes bolygatni az ügyletet, majd csak akkor, ha komolyan eljön az ideje. Addig egy általam megbízott személy figyelte csak az ausztrál lépéseit, hogy tudjam a varázsló mire készül. Mert az is a lehetőségek között állt, hogy félelmében megpróbál majd megölni. Ha ez most egy erre való kísérlet lenne, akkor leszögezem, eléggé ostoba és gyenge. - Bennem volt egy megérzés, hogy majd felkeres. Hisz nélkülem lehetetlen élni - mosolyodom el kacéran a teljesen valós mondatomon. Mindig is éreztem, hogy majd visszatalál hozzám.

*Craig a maga részéről csupán egy biccentéssel viszonozza a boszorkány köszöntését. Legalább is első ízben. Gondolja akadhat a másiknak némi kaján mondanivalója. Ami az adott helyzetben tulajdonképpen teljesen jogos is lenne. Így Craig ennek az elgondolásnak megfelelően kivár. Ami azt illeti nem szokása meglepődni, és ennek megfelelően most sem teszi ilyet. Legalább is az arckifejezése nem erről árulkodik. Azonban meg kell vallania, ha a szokásai közé tartozna, most akár meg is tehetné, hiszen Roxana a várttal ellentétben nem rohanja le semmiféle gúnyos kirohanással. Noha a megjegyzés nem maradhat el mégis Craig egész bizsergetőnek találja a helyzetet. Holott tudván mire készül, sokkal inkább lehetne gombóc a torkában, vagy görcs a hasában.

Erről azonban szó sincs. Craig határozott, mint mindig tekintetéből a szokott kristályos őszinteség sugárzik, melyre a holdvilág csak ráerősít. Kissé talán zavarba is ejtő a határozottsága a háttér történet ismeretének fényében. Roxana sem tűnik izgatottnak, legalább is a szó klasszikus értelmében. A kíváncsiság azonban láthatóan kiül az arcára némi meglepettséggel vegyesen, melyet egy mondvacsináltan erőltetett, bár kétségkívül találó megjegyzéssel igyekszik palástolni.

Craig egyszerűen csupán elmosolyodik, mintha ügyet sem vetne a helyzet komolyságára, és fikarcnyit sem érdekelné saját további sorsa. Olyannyira belefeledkezik a gondolataiba, hogy egy percre imponálónak is találja a lány kacérságát, melyet felhúzott szemöldökével igyekszik jelezni. Ezzel a korábbitól gyökeresen eltérő viselkedéssel meglehetősen zavarba ejtheti a másik felet, aki a legutóbbi alkalommal egyáltalán nem ehhez szokhatott. Craig végül szóra fogja a dolgot tekintve, hogy a percekig húzódó csen egyre inkább kifakítja a másik hívogató kacérságát.

-   Nos.. *Tárja szét a kezeit.* valahonnan sejtettem, hogy így érez…
-   De ezúttal egyszer kérem.. hagyjuk az alakoskodást, kérem had beszéljek önnel most az egyszer kivételesen úgy, ahogyan egy hétköznapi varázsló, egy elbűvölő boszorkánnyal.. *Bókol rémületesen természetesen az Ausztrál, és saját legnagyobb megdöbbenésére komolyan is gondolja, hiszen ezúttal.. talán az események gyors egymásutánisága végett valóban elbűvölőnek találja az imént még macska alakjában éppoly kecses teremtést, mint jelen pillanatban. *
-   Nyilván jól tudja.. hogyan állnak a dolgaim.. tekintettel, hogy egy meglehetősen ügyetlen kémet küldött a nyakamra.. *Tekint maga elé ismertetve a tényt, mit sem törődve semmivel.*
-   De talán hagyjuk is ezt most.. ami megtörtént-megtörtént.. és úgy határoztam már nem akarok változtatni rajta.. sőt..
-   Azért jöttem, hogy visszaadjam a tekercset.!

 *Magyaráz tovább, mivel tökéletesen tisztában van vele, hogy a lány informátora lévén tudatában lehet a ténynek, miszerint nemrégiben gyakorlatilag már a kezében volt az átok feltörésének kulcsa. Bár ami azt illeti, nem érdekli, hogy a lány mit tud, vagy hisz az sem baj, ha azt hiszi félelemből jött vissza.. ha alábecsüli az csak a hasznára válhat később..  ezek a dolgok nem érdeklik, csak a saját elhatározása érdeki, mely most is a fejében kavarog a testvérei rémült arcával együtt. Így is húzza elő a zsebéből a tekercset, és nyújtja most a lány felén bárminemű trükk, vagy fondorlat nélkül tökéletesen zavarba ejtően.*

-   Roxana.. *Mondja ki a lány nevét hangosan, miközben végig őt nézi, és előre nyújtja a tekercset.*

Kavarognak bennem kósza, kusza gondolatok. Egyik percben biztos vagyok abban, hogy Mr Nicholls beadja a derekát, a másikban pedig azon elmélkedem, hogy esetleg valami furmányos gondolata van ellenem. Amitől habár nem félek, mégis nyugtalanít. Nem szeretem azt, ha nem tudom, hogy mi jár a másik elméjében.
Ez mondjuk egy kissé bonyolult ügy. Meg volt bennem az érzés, hogy nem kell túl sokat tennem azért, hogy végül megkaparintsam a tekercset. Ez afféle olyan megérzés, ami azt sugallja, hogy a dolgok visszatalálnak hozzánk, még ha nem is úgy, ahogy reméljük. Mindvégig arra gondoltam, hogy majd önszántából besétál az ajtómon és átnyújtja a tekercset, de most, hogy itt állunk, a temető kellős közepén, az éj sötét árnyaiként megfordul a fejemben, hogy ez mennyire lehet logikus. Mármint, hogy önszántából felajánlja azt a nyomorult pergament, hogy rendelkezzek vele. Miféle elvetemült varázsló tesz ilyet?
Válasz ide, vagy oda, ebből nekem csak hasznom származik, így nem is értem, hogy miért gondolkodom ennyit az indokokon, mikor most nem az ok a lényeg, hanem a cél. Hogy a kezemben tartsam a régi iratot és kipróbáljam, hogy milyen hatással is van az ausztrál férfira. Mi van ha azt kívánom, hogy öljön meg valakit? Megteszi? Mi van ha azt kívánom, ássa el magát? Rászánja vajon magát?
Bizarr kérdések, bizarr gondolatok, bizarr mondat, ami elhagyja Craig száját. A szemöldököm automatikusan megemelkedik a bók hatására, de azért bólintok egyet, jelezve, hogy igen, most az egyszer, nem fogom mindenféle csótánynak hívni.
- Majd emlékeztessen, hogy tegyem el láb alól a mihasznát - haragosan összehúzom a szemem és kissé átfut az érzés, hogy leromboljak valamit. Hogy lehetett az a bizony 'kém' ennyire pancser? Idiótákkal vagyok körülvéve.
Ez egy tény, amit talán most jobb ha nem említek meg. Hisz épp csak karnyújtásnyira vagyok a hatalomtól, amikor az ausztrál varázsló elém tárja a rég nem látott családi iratot. Egy pillanatig csak állok, mert olyan, mintha az egész valótlan lenne, mintha csak a képzeletem játszadozna velem. Mintha ez az egész nem lenne reális.
- És ebben hol az átverés? - mondom ki a lényegre törő mondatot, miután nevem hallatára átfut a hideg a hátamon.

*Craig szája sarkában csalfa vigyor táncol a lány szavait követően, s ez valamivel hevesebb reakció, mint a korábbi félszeg félrenézés, melyet akkor ejtette meg, mikor a lány „felhívta a figyelmét rá, hogy figyelmeztesse” a későbbiekben. Tán ez az Ausztrál leghevesebb reakciója a mai este, s ami azt illeti komoly összegben mert volna fogadni rá, hogy hamarosan a fülébe jut az iménti kérdés. „Az átverés..” ízlelgeti Craig magában a kifejezést, s közben tovább somolyog. Nyilvánvaló a lány bizalmatlansága, még ha kétségtelen is, hogy a megérzése Craig visszatéréséről valósnak bizonyult. Az azonban jól látható, hogy nem erre számított. Ez persze ebben a formában magától értetődő, hisz ki számít a mai világban bármire is, ami ilyen könnyen megkapható. Ezért, és a gyanakvásért aligha hibáztathatja Craig a másikat. Sőt, ami azt illeti furcsállná is, ha a másik nem ekképp cselekedne.

Jól kivehető a másik szemeiből az izgatott kíváncsiság is most, mely Craiget cseppnyi elégedettséggel tölti el, önfeladása közepette. Ezek szerint Roxana valóban nincs tisztában az átok valódi, gyakorlati működésével, mely jelen pillanatban előnyt jelent Craignek, azonban nem számít, mert önként el fogja dobni magától ezt a lépéselőnyt, hiszen nem tart rá igényt. Őszinte, és hű marad az eredeti elképzeléséhez. Nem trükközik lesz, ahogy lesz, még ha a lány ezt nehezen is fogja fel. Kétsége azonban alig lehet, csupán az értetlenség maradhat, miközben Craig rémesen őszintén, és magabiztosan bámul előre egyenesen, a ma este kifejezetten elbűvölő, Roxana arcába. Egy pillanatig még az Ausztráliába menekítette hirtelen szőke rokon vonásai is felsejlenek előtte.

Craig hát amint lehetőség nyílik rá önként lemond az információkról, melyeket megtartva könnyedén a másik ellen fordíthatná a saját előnyét. Erre azonban nem fog sor kerülni, mint ahogy az információk megosztására sem egyelőre. Craig várja a megfelelő pillanatot, és miközben a csalfa fény egyre hevesebben világít a szemében ő maga halk kacajt hallatva bámul a másik arcába ezúttal is zavartalan őszinteséggel. Az i-re feltéve a pontot pedig mi következhetne más??:

Craig mosolyogva szólal meg.*
-   Nincs trükk! * S kacsint egyet a lány felé, majd az eddig csupán előrenyújtott tekercs egy hirtelen mozdulat végeredményeképp a lány felé repül! Mihelyst azt eddigi gazdája mit sem törődve annak értékével eldobja az a lány felé. A tekercs ellentmondást nem tűrően repül Roxana irányába, és útja során sem nem robban sem nem szikrázik, tehát továbbra sincs trükk az éterben. Craig pedig pálcáját megpörgetve az ujjai között becsúsztatja azt bőrkabátja zsebébe, majd a kezeit széttárva áll a, mostanra már bizonyára a tekercset is megragadó, lány előtt, arcán töretlen, és határozott mosollyal. S kíváncsian várja, mivel rukkol elő immáron tán hivatalosan is elfogadott ’’’’úrnője’’’’.

Mr Nicholls és én is úgy gondoltam a másikról, hogy valamelyest egy pipogya alak, aki ezzel egyetemben nem más csak egy rakat hülye. És tisztában vagyok vele, hogy most sem lát bennem mást, csak egy elkényeztetett, gonosz boszorkát, teljesen jogosan, ám sok mindennel nincs tisztában, ami a tudásomat illeti.
Sok mindent olvastam, amióta kitört ez az átok mizéria. Az Ősi Láncok és Fortélyok c. könyv például 500 oldalon át részletezte az emberek közötti lánc kialakításának módjait, hatásait, végleteit.

Ebbe a nagy csoportba sorolható például a Megszeghetetlen eskü, de épp úgy része a Gazda bűvlánca, amit már az első ezredben is sokan használtak. Ez egy fondorlatos mágia, áldozatokkal, szertartásokkal és a cél nem más, mint összekötni két lelket, ám ahogy semmi sem egyenlő, állandó, az egyiknek a másik felett kell állnia, uralkodnia. Mondhatni a rabszolgatartáshoz hasonló, ám ebben az esetben nem egy alantas faj kerül alárendelésbe, hanem egy ember. Az ilyen mágikus kapcsolatokat többféle módon ki lehet alakítani, akár félresikerült átkok, főzetek, de előre megszőtt sorsok átkával is, ám ezeknek erőssége mindnek változó, hisz egyes esetekben csak a kapcsolat létezik, másokban pedig uralni is lehet a másik fél elméjét. A halál évében (776) keletkeztek a legerősebb ilyen nemű varázslatok, egy kisebb varázsló háború közepette. A Gazda Bűvláncának átkát közvetlenül nem lehet kivitelezni, így valami hordozón keresztül jöhet csak létre, ami lehet a legáltalánosabb tárgy is. A kötelék olyan, mint egy elszakíthatatlan kapocs, ami valójában akkor jön létre ha a hordozó a 'gazdánál' van és ekkor rendelkezhet a 'szolgálájával', akinek kötelessége teljesíteni a feladatát, vagy meghal. Ám ez általában nem történik meg, hisz az átok olyan mértékű, hogy még akkor is működik, ha nincs a hordozó a helyén, mert ilyenkor például kezdetleges vonzalom, ragaszkodás is kialakulhat. Az alárendelt személy akár öntudatlanul is cselekedhet. Ebből következtethetünk, hogy ez egy nagyon sötét, nagyon gonosz mágia. Bővebben a 405 - 916 oldalakon...

Talán innen következtettem arra, hogy vissza fog találni hozzám. Hogy kialakul ez a bizonyos kapocs, még akkor is, ha a tekercs még nincs is nálam. De most már más a helyzet. A tekercs a kezemben és habár túl könnyű volt, mégis egy kézmozdulat volt csak, hogy újra nálam legyen. És innen nincs visszaút. A Gazda bűvlánc létrejött és ez nem a mese vége, épphogy a kezdete.
Egy pillanatig csak örülök annak, hogy végre a kezemben van a tekercs, majd sóhajtok egyet.
- Nos, Craig - kezdek bele mondandómba úgy, mintha csak csevegnénk. - Mi legyen most? - teszem fel a költői kérdést, miközben elindulok, hogy körbejárhassam a férfit. Ezernyi gondolat jár a fejemben, hogy vajon mit is kezdhetnek az ausztrál varázslóval. Biztos vagyok benne, hogy megtenné bármit is mondok, hisz nem csak maga a tekercs erős késztetése, de az említett kapocs is sikeresen rávenné, hogy teljesítse a feladatot, bármit is adok számára.
Gondolkodom olyasmin is, hogy ölje meg az egyik családtagját, de valahogy ez most túl morbid lenne, hogy ezzel kezdje a pályafutását nálam. Legyen valami egyszerű, de fontos!
Körbeérek elmélkedő sétámon, s mikor szembekerülök a férfival kicsivel közelebb állok hozzá, mint előbb.
- A feladatod... - hatásszünet. - hogy te légy a szemem és a fülem, mindaddig, amíg nem várok el többet. Egyenlőre jobb ha nem tudsz sem a terveimről, sem a szándékaimról, egyszerűen csak figyelj, hisz az Akadémián sok minden járja és szeretnék mindenről tudni - talán túl kegyes vagyok, de egyenlőre elég ha egy lefokozott informátor lesz számomra.
Egy picit eltávolodom, a pálcámmal a pergamenre mutatok, motyogok valamit, mire az eltűnik. A tündérmese kezdetét vette.

*A boszorkány arckifejezése rögvest megváltozik, amint a kezei közé kaparintja az átok magjául szolgáló tekercset. Tekintete jóval magabiztosabbá válik, a türelmetlen gyermeki kíváncsiság kiveszik belőle. Jól érzékelhető így Craig számára, különös képpen a későbbi „parancsot” követően, hogy Roxana ezúttal talán nem rohan a falnak, és annak rendeltetéséhez mérten, és kellően megfontoltan használja ezt az ősi varázslatot, melynek pontosabb részleteiről tán mégiscsak tájékozódott. Megspórolta így Craig számára a kiábrándító, és gúnyos magyarázkodást, hogy miért is nem esik azon nyomban össze, mihelyst esetleg megtagadna egy pohár vizet az átok magját birtokló boszorkánytól.

Azt a szorongató érzést azonban, melyet eddig is érzett a torkában szerencsére nem fokozza fel a tekercs birtoklójának változása. Craig kellően jól informálódott volt. Tisztában volt vele, hogy minden egyes megtagadott parancs „csupán” az életereje lassú, de fokozatosan gyorsuló ütemű elszivárgását eredményezi, a varázserejével egyetemben. Nincs hát közvetlen, és gyors kivégző eszköz a boszorkány kezében. Bár ha az ellenkezőjével állna, szemben Craig-et bizonyára az sem zavarná különösebben a jelenlegi hangulatából kifolyólag. Akárhogy is némi nyugalommal tölti el az Ausztrált, hogy a lány abszolút ésszerű követeléssel állt ellő. Pontosabban feladattal. Craiget kissé bizsergette is az érzés valami furcsa belső késztetést is érzett, hogy valaki más szolgálatára cselekedjen, de ez egyértelműen most a saját velejéből fakadt.

Nem lehetett persze tisztában azzal, hogy a lány információi milyen széles körben terjedtek ki az átok tipológiájára, ám jelen esetben úgy tűnt jól érzékeli, hogy minél több varázserejét pazarolja el az Ausztrálnak annál kevesebb hasznát veszi a későbbiekben. Craignek azonban különben sem kellett tartania ettől, hisz már elhatározta, hogy a másik minden óhaját teljesíti. Míg néhány keresetlen felvetést követően hosszú töprengő csend állt be Craignek alkalma adódott újra jobban szemügyre venni a lányt, és kénytelen volt belátni, hogy a tények, és a körülmények ellenére átok ide-oda még mindig vonzó a mai este.
A „feladat” pedig, ahogy Roxana nevezi, hamarosan elhangzik. Craig pedig tán meglepő, de nyájas szolgai módon válaszol.*
-   Ahogy óhajtod! Maradéktalanul tájékoztatlak mindenről. Akad esetleg valami, amire különösebb figyelmet kellene fordítanom? *Dünnyögi rémisztően szürreálisan, de maximális udvariassággal láthatóan minden megerőltetés nélkül ezúttal valóban átéléssel, majd maga is hatásszünetet tart aztán egy picivel másabb tónusban így szól a lányhoz barátinak mondható ismét furcsán csengő hangon.*

-   Egyetlen kérésem van! *Mélyet szippant a hűvös éjszakai levegőből.*
-   Tudom jól, hogy az átok kiterjeszthető az elmére, bár nem tudom tudsz e róla, vagy hogy képes lennél e rá.. ha igen szeretném leszögezni! *Itt megköszörüli a torkát.*
-   A gondolataim az enyémek, csak az enyémek.!! Minden szükséges információt megosztok amit kérsz tőlem, de a gondolataim csak engem illetnek.!!
-   Ha bármi történne egy rúnikus gáttal fogom blokkolom az elmém, és az átok hatására bizonyára elvesztem a varázserőm, és meghalok.. nem félek megtenni.. ne aggódj, és ne alapozz erre, ha pedig végem nem veszed hasznomat többé. Nekem már nincs különösebb célom ezen a világon, de te még talán a hasznomat veszed ebben a formámban. persze ha nem hát nem.. *Szögezi le Craig a tartalomhoz képest döbbenetesen nyugodtan, mélyen a másik szemébe néz egy szolgához híven, őszintén odaadóan, és plátóian.*

• Reality is the mother of fear. •

Az ember egy idő után hozzászokik azon gondolatokhoz, tényekhez, hogy utálják őt. Hogy megrökönyödve, félve, fohászkodva pillantanak rá. Esetleg reszketnek, ordítanak, a halálát kívánják, de a legszebb látni a gyűlöletet, a FÉLELMET a szemükben. Mert ha megszerzed az uralmat mások félelmei felett, onnantól mind a markodban vannak.
Talán ezért is vágyom arra, hogy mindenki valamilyen erős érzelmet tápláljon felém. Nem akarom, hogy bárki is szeressen, vagy bármi hasonló hazugsággal hitegessen, hisz fő a tisztelet és a félelem. Frenetikus érzés érezni őket egyszerre, mert ilyenkor tudatosul az emberben, hogy a 'tápláléklánc' legtetején áll és még az embereknek nevezett férgek is csak porszemek hozzá képest.
Még mindig hiszem rendületlenül, hogy az emberekben nincs is igazán szeretet. Hogy valójában mindig is önzők maradnak, mert bármit is hazudnak mindegyik az a fajta, amely képtelen jobb lenni. És rühellem, hogy kitalált mesékkel próbálják mégis elhitetni magukkal és másokkal, hogy bizony lehet szeretni, tisztán és őszintén. Hát persze. Miközben a felebarátod a hátadba szívesen mélyeszt egy kést, vagy a szerelmed mérget csempész egy gyertyafényes estén a borodba. Mégis az emberek hisznek. Reménykednek, hogy van jóság. S csak kevesen jönnek rá a tényre, hogy nincs. És innentől nincs megállás: vagy képes az illető elfogadni a tényt, hogy a szép élet nem több, mint egy mese, vagy pedig a fájdalom a halálba kergeti.
Én elfogadtam, felfogtam, mégis engem tartanak a világ csúfjának, a gonosznak, mert nem vagyok képes hinni olyasmiben, ami nem létezik. Mert nem vagyok képes reménykedni, mert nincs miben. Mert nem vagyok balga, hogy higgyek az emberi hülyeségben.
Zavar, hogy Craig ennyire nyugodt. Hogy nem küzd, hogy nem áll ellen, csak beletörődik.Ez végül is nekem csak jó, de valljuk be hozzá vagyok szokva, hogy az emberek félnek tőlem, hogy megrökönyödnek. Azt akarom, hogy Craig se tegyen másképp... Mert ő és én, nem vagyunk éppen egy szinten, semmiben sem...

Mindvégig miközben beszél én csak állok és nem szólok semmit. Csupán 'összehúzott', komoly tekintettel pillantok a varázslóra. Arcom márvány, szemem sötét, mintha nem is lennék más, csak egy szobor. Érzelmek nélkül. Még válaszra sem méltatom, mert elég, s jobb ha csak én ismerem őket. Ez így fair, ha már az én kezemben van az irányítás.
Nem hat meg semmi abból, amit mondd. Nem érdekel, hogy ő mit akar, hogy mit vár el tőlem. Most már nem léphet vissza és bolond, ha azt hiszi, hogy számomra fontos, hogy életben legyen. Egy jó ütőlap, de semmi több. Épp ezért, hogy él vagy hal, valójában megemlítendő, de nem vált ki belőlem sem szomorúságot, sem szánalmat, sem dühöt. Ő is csak egy eszköz, mint minden ember.
Esetleh ha figyelembe veszem, hogy ma önszántából jött el, talán lágyszívűbb leszek, azonban nem változtatom meg mocskos kis terveim, miatta nem. Mert csak egy bábu a színpadon, amelyen lassan, mind meghalunk.
- Majd meglátjuk, Nicholls. Majd meglátjuk... - azzal megfordulok lépek párat, s a lábam már nem érinti a talajt, nemes egyszerűséggel elhopponálok.

• Köszönöm a játékot! •

* ”Majd meglátjuk, Nicholls. Majd meglátjuk...” Visszhangzik a sivár, és kietlen kőtáblák rengetegében. Craig pedig némán, leszegett fejjel, csendesen várja végig, míg Roxana távozóra fogja. Szerencséjére egyáltalán nem kell sokáig várnia, hiszen a boszorkány kaján szavai nyomán rögvest távozik. Craig pedig megkönnyebbülten sóhajt fel a hűvös éjszakába, ezen a hűvös helyen, mintha csak a világegyetem leges legunalmasabb szemináriumát kellett volna ez idáig hallgatnia teljes odafigyelést színlelve. Mit volt mit tenni.. igaz ami igaz.. Craig jól tudta, hogy nem lesz könnyű állnia a másik viselkedését, most mégis megkönnyebbülve szája sarkában elégedettséggel emeli fel a tekintetét. Amiért jött megkapta, így elégedett. A történteknél egy fikarcnyival sem várt, vagy akart többet. Ezt pedig meg is kapta. A sorsa az élete valaki más kezében van, és tetszik e ez bárkinek, vagy sem ideláncolta magát pontosan ahogy eltervezte. Morbid módon kaporra jött neki ez az egész kis kálvária, s miközben a temető bejárata felé indul, áldja a másik tudatlan dühét, és őseit a történtekért. Aligha lehetne hálásabb ezúttal bárki másnak. Ez az igazság.. bármilyen nyakatekert is.. Egyetlen dologra nem gondot csupán.. hogy valaki ezúttal rá is gondolt.. Valaki, aki jó ideje a tudtán kívül figyelte ténykedését, épp úgy mint a ma esti kis szeánszot.

Craig lassan elmélázva közelít a kapu felé, amikor egy terebélyesebb fa lelógó lombkoronája mellett elhaladva éles sziszegő hangra lesz figyelmes. A veszély, és a meglepetés furcsa keveréke azonnal átitatja a körös-körül aláhulló sötétséget. Craig pedig egy percet sem tétovázik, hátrahőköl, és pálcáját előre szegezve várakozó álláspontra helyezkedik.

Alig telik el néhány másodperc, egy kecsesen tekergőző, a hold fényében gyémántos ragyogásban pompázó hófehér, de mégis égszínkék szemű kobra kúszik elő az ágak közül alá csüngve farkával megkapaszkodva egy stabilabb gallyban. A teste megfeszül, majd S alakot formázva, megemelkedve egyenesen Craig szemébe bául. Vérfagyasztó a pillanat s az ausztrál bár felismerni véli a teremtményt az első gondolata mégis ez.

„az lehetetlen.. az nem lehet.” A gyönyörűen csillámló teremtmény nem habozik csuklyáját kifeszítve száját hangtalanul kitárva a gyomrából egy apró fehér papírdarabot öklendez fel, melyet a Craig által engedelmesen előre nyújtott tenyerébe csúsztat, majd ahogyan megjelent úgy el is tűnik. Ezüstös csillogás fut át a testén, majd mintha hirtelen csillámló porrá válva szétfoszlik. És a maradványai varázslatos apró szikrákként hullnak alá. Craig egyszerűen nem hisza szemének többször is körbe fordul, de csak a hirtelen feltámadó szél süvít a sírok közt senki sincs itt.. már nincs.. rajta kívül.

Craig kibontja a papírdarabot, mellyel végre végső bizonyosságot nyer a sejtése. Az elegáns varázslat.. a cirkalmas kézírás.. ez nem lehet más, mint a cilinderes.. egyenesen Amerikából.. de vajon hogyan..? Miért..? miért épp most.. és honnan..  Kavarognak a kérdések az Ausztrálban, miközben a zsebébe gyűri a papírdarabot, és egyszer még maga mögé tekintve távozik.

A papíron csupán ez állt:*

„De hiszen megmondtam neked. Hiszen annyiszor emlegettük.. Hát hogyan is felejthetted el drága Barátom. Egy vízi nimfa csókja gyógyír bármily átokra. Ne add esendő életed egy félreértésért azt javaslom.”

JW iii.


//Köszönöm én is, innentől rendelkezz "velem!"//