|Aliisa|
|Lappföld|
|'94. téli napforduló|
Már egy ideje nem havazott, csak a szél fújt, itt messze északon. Egy közönsége vesztett sarki fény kóválygott az égbolton. Túl gyakori itt ahhoz, hogy képeslapokon szerepeljen és ezrek várják. A turistáknak meg túl hideg van már ilyen magas szélességi köröknél. Néhány egészen apró hófödte ház ablakán szűrődött ki, valami furcsa fény. Az egymással versenyt futó légáramlatok felkaptak egy nagy marék havat és élvezettel szórták el száguldozásuk során. Még a legmasszívabb finnek se jöttek elő ebben az ítéletidőben, bár néha fura, hosszan zengő hangokat lehet elkapni a nem messzi viking romtemplomból. Talán csak a régi köveken csúsztak meg a pajkos legényszelek, és kiabálnak egymásnak.
Ebbe a fátlan, monoton tájba éles villanás hatol, elvakítva a hó fehérjét, és hátra tekintésre kényszerítve a zöldes-kék kígyóhoz hasonlító égi jelenséget. A táj sebe hamar beforr, de új színeket hoz, mint egy nagy véraláfutás. Először a fekete tűnik fel, ami túl ragyogja a Nap sötét nyomát, majd szép lassan vörös terül el a besüllyedt hópárnán, ahogy naplemente után a hegyek fölött. A világos szőnyeg mélyen besüllyedt az új jövevény alatt, aki sikeresen felfedezte, hogy alatta kemény macskakő van, bár ez a koppanás volt a legkisebb problémája. De nem nyögött, nem ordibált. Egy szusszanás sem rezegtette meg hangszálait, egy helyben maradtak végig. Tessék? Hogy ennyire bátor? Ugyan. Az ő fájdalma már túllépte azt a küszöböt, amire így reagál az ember, és amúgy sem volt az a fajta. De most... akár a legjobb drogok egy pohár whisky kényelmes elkortyolgatása mellett. Szép volt, és olyan... puha. Egy sokkal jobb valóság kerengett körülötte, amit nem látott, hallott, szagolt vagy ízlelt, hanem valóban érzett. Mindig is ilyenre vágyott, mások és felelősségek nélkül. Egy szürke vásznon apró koszfolt lenni. Micsoda öröm.
Ujjbegyei aprót mozdultak, mint mikor valami vékony tárgyat fogna meg lazán az ember. Fehér magyalpálcája valahol ott volt széttárt jobbja mellett. Tudta, érezte. De képtelen volt megemelni a nyakát, hogy szétnézzen, inkább egy fanyar mosollyal könyvelte el, hogy a hideg miatti apró rángásokkor kiszáradt bőrét újra és újra végigkarcolja valami hegyes hókristály. Végül is kárpótolta az élet, mert az eleje meg a vége jó volt. A közepét pedig át lehetett vészelni. Innen nem is tűnik olyan rossznak az egész, pedig hányszor érezte úgy, hogy majdnem megfullad a füstben... ~rá kéne gyújtani, még utoljára.~ A gondolat még végigzongorázott szinapszisain, de a tett, a parancs... az elhalt, valami szemét bürokrata visszadobta, vagy vámot számoltak rá a kéz-törzs határon. Jellemző, most nincs nála semmi pénz. Bár nem hinné, hogy hasznát venné itt a galleonoknak. Biztos, hogy szerencséjéhez híven megint valami lakatlan környékre hoppanált, és hát arra sincs sok esély, hogy felkel. De nincs oka a nyavalygásra. Valóban befoghatja a pofáját és hálát adhat, hogy ilyen szép életet élt, leszámítva azt, amikor nem, de semmi sem tökéletes. Azt az egy szál cigarettát mégis nagyon hiányolta.
~itt a vége nagy fiú... józanon, cigaretta nélkül. idegen, fura, friss levegő szaggatja fel a kátrányt hörgőidről, és próbálja kitágítani összeaszott tüdődet. Még a medimágusoknak sem sikerült, szerinted majd pont te?~ össze-vissza beszélt magában, próbálva elterelni figyelmét csontjai és izmai sikoltásairól. Nem volt partnere, ezért a tájhoz beszélt, az készségesen végighallgatta legalább. Mondjuk az sem zavarta volna túlságosan, ha egy szürrealista festményeket megszégyenítő realitással ragasztotta volna össze a száját a pofázástól feldühödött ég. ~és még a lírikus is kijött belőled így a végére...~ egy fáradt, gúnyos kacaj keringőzött koponyáján, próbálva megtestesülni a fizikális univerzumban is. Siker nélkül természetesen. ~boldogan élsz, vagy boldogan halsz... milyen igaz...~ hirtelen nagyöregekhez hasonló álszentséggel kezdte értékelni a kozmikus igazságokat, mintha be akarná pótolni huszonkét évéből kimaradt emlékeket. Könyvek és filmek stilizált képeiből szerzett tapasztalatokkal.
~a végén még is én nyertem öregfiú... csak megsajnáltál.~ rá nem jellemző módon megeredt a nyelve, és még a felső hatalom megtestesítőjét is bevette a konverzációba, pedig eddig annyira tagadta, ellenezte. Csöndesen lázadt, és egyszemélyes forradalmával megingatta a hatalmát saját magában. ~kosz vagy egy szürke vásznon... és boldog is egy kicsit.~ Mosolygó lélekkel, fáradt tudattal és sajgó testtel engedte át magát a természetnek, hogy a macskaköveken át besüppedve egészen a Föld magja felé húzza a gravitáció és esés közben atomokra hulljon a magas hőtől...
Roxfort RPG
Szerző