Kavicsos part

Kis rész a Loch Ness mellett, mely a tó eldugott partszakaszához vezet. Fák övezik körbe, kavicsok borítják a földet. Ideális helyszín egy kellemes sétához, vagy egy kiadós beszélgetéshez.

[Desdemona Emmanuella Victorianna Ilithya Lamoureaux]

Desdemona Emmanuella Victorianna Ilithya Lamoureaux



*A tópart csendes volt. Kihalt, és hangtalan. A kavicsos partot nyalogató ernyedt habok zaja is egészen beleveszett az egyre szürkülő tájba. A víztükör egészen sima volt. Sem a szél sem más nem zavarta nyugalmában a néma óriásként elterülő víztömeget. A part egyik eldugott szegletében egy fenyőfákkal gazdagon benőtt részen, az egyik vastag törzsnek vetve hátát gubbasztott egy vékony törékenynek tetsző kócos barna alak. Nem igazán mozgott, csak ült ott csendben, és bámulta amint lassan leszáll az éjszaka, és felkel a hold. Melynek fátyol sugarai megtörve, és szerte-szana szállva a tó tükréről kísérteties fényárba borítsák a partnak e részét.

Az ég tiszta volt, s mintha valaki csak akkurátusan tükröt tartott volna alá verődtek vissza az égbolt fényei a tó felszínéről Egészen földöntúli atmoszférát teremtve. A csend olyan átható volt, hogy akár egy közelben sóhajtozó hangya fáradt nyögése sem maradhatott volna rejtve. Ebben a környezetben adta át magát a pihenésnek, és a meditálásnak az Ausztrál varázsló. A holnapi napra tervezte a megérkezést Glasgowba így maradt még bőven ideje, és most ezen a hűvös, de hangulatos helyen tervezi tölteni az éjszakát távol a város zajától. Távol minden zavaró hatástól a természet befogadó keblei közt. Craig lassan hátrahajtotta a fejét, és a csillagos eget bámulta. Ujjai között pedig a varázspálcáját billegtette pörgette játszadozott vele. A holdfátyolos vízparti levegőben pára emelkedett, és ha lehet még sejtelmesebbé tette az egész környezetet. S amint az idő haladt előre lassan feltámadtak az éjszaka hangjai. Neszek zörejez érkeztek a háta mögött húzódó erdő irányából. Mintha egyszerre varázsütésszerűen megelevenedett volna mögötte minden, s csak őt keresné mindenki odabent a fák sűrűjében. Neszezés kaparászás ágrecsegés, s közben mégis olyan idilli magányos ez a pillanat, de ki tudja meddig. Gondolja, magában miközben apró fénygömböket ereget e levegőbe a pálcájából megvadítva az apró rovarokat, melyek veszettül gyűrűznek fényforrások irányába. Így elmélkedik magában a rúnamágus mozdulatlanul, kócosan, ezen az isten háta mögötti kis helyen..

[Craig Nicholls]

Craig Nicholls

Az idő lassan, nyugodtan telik. Az éjszaka fekete palástja fokozatosan beborít mindent és a fényes csillagok drágakövekként ragyognak az égen. Időként enyhe szellő fúj, mely bársonyként simogatja a fiatal párduc fekete bundáját, ami különleges csillogást kap a lassan az égboltra felkúszó Holdtól. Az állat kecsesen mozog, a járása a büszkeségtől sugárzik, a magabiztosságtól.
Ez az est rendkívüli. Az éj valósággal izzik a feszültségtől, legalább is így érezi a fiatal animágus. Lehet, hogy ezt a kellemetlen, de egyben izgalmat keltő érzés csak az a gondolat okozza, hogy vár rá egy feladat, aminek köze van egy számára fontos emberhez, kit szinte családtagjának tekint. Bár ha jobban elgondolkozik… Még sosem volt igazi családja, nem tudhatja, hogy milyen az, viszont van egy elképzelése, és aki iránt így érez, azt családtagnak nevezi. És a de Pres testvérek fiatalabbikját igen is annak tartotta.
Senki sem hinné, hogy az éjfekete párduc mögé igazából egy nő bújik meg. Hogy miért inkább négylábúkét jár és nem emberként? Azért, mert úgy véli, így sokkal könnyebb beleolvadni a sötét környezetbe, eggyé válni vele, hogy mások számára nehezebb legyek kiszúrni őt. Óvatosnak kell lennie, főleg, ha meg akarja lepni az ellenfélt. Viszont tudatában van annak, hogy nemsokára vissza kell vennie a normális alakját, hisz lassan közeledik a bizonyos célhoz.
Honnan tudta, hol keresse az idegent? A de Pres testvére idősebb tagja egy ideje már figyelte, követte a személyt. Azt nem mondta, hogy könnyű, vagy nehéz dolga volt, ahogy azt sem, hogy egyszerű vagy bonyolult lesz azt kijátszani.
Miközben a talajt érzi a puha mancsai alatt, a nő azon gondolkozik, hogy mi módon verheti át a varázslót, hogy kényszerítheti rá, mondja el, hol rejtette el a de Pres család rúnáit. Bizonyára nem lesz könnyű, hisz az írásokon múlik a férfi szabadsága, élete. Senki sem akar rabszolgává válni, szolgálni valakit, főleg, ha már belekóstolt a szabadság ízébe.
Egy fa mellett elhaladva a párduc alak helyét egy a húszas éveiben járó nő alakja veszi át. A szőkeség haja, mely kontyba van fogva, fekete csuklya rejti. Koromsötét ruha, magas csizma és talár van rajta. A jobb kezében már készenlétben nyugszik a varázspálcája, arra várva, hogy átkokat szórjon az ellenfélre. 
A dáma már messziről furcsa fényeket vesz észre. Tudja, hogy a varázsló már egészen közel van. A könnyed lépései épphogy hallhatóak. Mivel nem szereti az egyszerű harcokat, vagy hirtelenül lecsapni az áldozataira, járása nehezebb, hangosabbá válik. Előre szeretné figyelmeztetni a küzdőfelet, hogy készüljön fel. Az aranyhajú nem áll meg egy helyben, mi több! Egyfolytában változtatja helyzetét, ezzel megpróbálva majd összezavarni riválisát. Már csak azt kell kivárnia, hogy mit lép erre a pillanatnyilag védtelennek tűnő mágus.

*A magányában gubbasztó rúnamágus eregette fénygömbök odavonzzák a fény láttán haláltáncukba igyekvő rovarokat, bogarakat. De mi a helyzet a ragadozókkal. A vándorok tüzeket gyújtanak a távoltartásukra, de sokszor hiába. Vajon ma este hogyan alakulnak az események. Mit, vagy inkább kit vonzanak a villódzó fények a tó partján.?? Egyáltalán ez a mai este fő kérdése? Lapulnak e kérdések egyáltalán az ifjú mágus háta mögött elterülő erdőben? Vagy ezek odalenn a tó fenekén tanyáznak? Aligha kétséges, hogy a válasz nemsokára, ha nem is érkezik meg , de kivehetőbbé válik. Épp úgy ahogy a közeledő mágia szelét ágrecsegés, és a szerte futó apró lények neszezésével fűszerezve hozza a szél a part felé.

Craig kissé elfordítja a fejét a hangok irányába, de nem mozdul egy percig sem. Vajon ki lehet az?? Teszi fel magában a kérdést. Egy hozzá hasonló vándor? Egy szerencsevadász? Netán őt keresik? Bárhogyan is van az érkező nem tesz különösebb lépéseket az észrevétlenül maradás érdekében. Craig pedig a maga részéről nem szeretne meglepetésben részesülni, így úgy dönt stílusában szokatlan, de praktikus módon megy elébe a dolgoknak. Pontosabban a dolognak, mely még ugyan néhány száz méterre van, de közeledik megfontolt alapos párduclépésekkel. Craig továbbra sem mozdul, azonban a kabátzsebéből előkandikáló fehér pamacs annál inkább Felkúszik, Craig vállán majd körbe néz, míg az Ausztrál a varázspálcáját az állatra szegezi, és így moromol.*
-   Visus discidium! *Majd pete a patkány nyomtalanul eltűnik az avarban, s így hogy a látásukat megosztották Craig mindent lát amit az éjszakai állat a sötétben. Pete a hang irányába száguld az avar rejtekében, és elérve az érkezőt biztos távolságból szemlélve követi, így már Craig számára is egyértelmű ki közeledik felé baljóslatúan kecses, és már-már túlságosan kihívó léptekkel a fák közül. Az Ausztrál nem mozdul egy tapodtat sem pálcáját tovább pörgetve vár a sötétben a fénygömbök eregetését egyelőre szünetelteti.*

[Craig Nicholls]

Craig Nicholls

A fiatal, de annál tapasztaltabb halálfaló szüntelenül figyeli a fénnyel játszó férfit. A figyelme nem lankad, de néha a ragyogó gömbökre irányul. Csupán azt teszi, amit általában. Szokása szerint semmit sem akar kihagyni. Muszáj mindent figyelemmel kísérnie. Jól tudja, hogy bőven elég, ha egy másodpercre is elkalandozik. Ez efféle hibák akár végzetesek is lehetnek, ezt már megtanulta.
Nem véthet, hisz már oly rég óta készül erre a találkozóra. Több hónapba került, míg Damon, Roxi bátyja, elég információhoz jutott. Elegendő, hogy tudja, milyen is nagyjából a varázsló. És bár Damon sok időt szánt, hogy kiismerje a mágust, majd ez követően tájékoztassa az aranyhajút, Desdemona nem mert képet kialakítani magában a rúnamágusról. Baklövés lenne azt hinni valakiről, hogy ismerjük, amikor még nem is találkoztunk vele. Ezen kívül könnyen csapdába eshetünk, így hát a szőkeség mindössze elraktározta magában a tudnivalókat, és most kihasználja a lehetőséget, hogy a helyükre helyezze – úgy mint egy kirakós játékba – őket, csak a tiszta és teljes kép érdekében.
A fiatal nő úgy gondolja, eljött az idő, hogy cselekedjen. Megmarkolja a varázspálcáját, majd kimondja, szinte suttogva, a varázsigét. Az arcvonásai átalakulni kezdenek. A szőke fürtjei sötétszínű, göndör hajtincsekben ereszkednek le a vállain. Az óceán kék szeme pedig malachitzöldre változik. „Igen. Így nézett ki a nő, akit Damon a rúnamágussal látott azon a hídon” gondolta magában a boszorkány. Többször is megnézte a ismeretlen dáma arcát, nem egyszer gyakorolta az átváltoztatást, és nem azért, mert nem ért a varázslás eme területéhez, hanem azért, mert biztosra akart menni, hogy amikor eljön a pillanat, az átváltoztatást elvégzésének ideje, minden a legnagyobb rendben lesz.
Megigazítja a csuklyát, úgy, hogy még az arca se látszódjon ki, majd ismét helyet vált. Érzi, ahogy a száraz faágak a lába alatt recsegnek, darabokra törnek, attól függetlenül milyen könnyedén is lépked. Újból megáll, és a mágusra pillant. Bár a szeme már rég megszokta a sötétet, mégsem látja tisztán, hogy mit csinál a férfi, hisz a fénygömbök már nincsenek. Az ausztrál megmozdítja a karját. Ennyi. Semmi egyéb.
A feketében öltözött hölgy vár, de nem történik más. Úgy dönt, itt az idő, hogy előbújjon.
Enyhén lehajtja a fejét, de úgy, hogy lássa a mágus karjait. Saját kezében pedig a varázspálcáját markolja. Nem tudhatja, mit csinál az ismeretlen, amikor meglátja.
Lassan, nyugodt lépésekkel halad, míg végül kijön a bozótból. Csak áll és nézi az ismeretlent, megvárja, míg felé fordul, és reméli, hogy nem támadja meg egyből, majd felemeli a fejét, hogy a rúnamágus szemébe nézzen. „Számítottál rám, Craig?” gondolja magában Mona, majd ragadozómosollyal tekint a varázslóra.
-   Buenas noches, Craig!

*Az útjára eresztett apró rágcsáló nyomban beveszi magát a lehullott levelek dzsungelébe, és percek alatt meg is közelíti a „közeledőt”. Így Craig a bűbájra koncentrálva láthatja, amint a kísértetiesen kecses mozdulatokkal előrehaladó csuklyás nőalak valamiféle varázslatot használ saját magán, majd tovább halad, mígnem megtorpan, és újra vár. Kisvártatva pedig végleg Célba veszi Craig-et és végül megjelenik mögötte a parton előbukkanva a fák közül. Ezt pedig harmadik szemének hála a mágus tökéletesen követi, így kezében a pálcájával játszva továbbra sem cselekszik, csupán tettre készen várakozik tisztában a helyzettel, és hogy honnan közeledik a látogató. A puha léptek lassan megtorpannak, és az ágrecsegés is megszűnik, ahogy az köves part felváltja az avart, és a gallyakat. Craig pedig hamarosan baljóslatú dologgal kénytelen szembesülni. Ugyan is a felcsendülő hang kételyes emlékeket ébreszt. A jellegzetes spanyol hangzású szavak, még ha most kissé lomhák is. Craig agyát hamar emlékek sokasága árasztja el, azonban a pálcájára markolva egyelőre sem nem áll fel, sem nem fordul a lány felé. Hiszen akár hogy is van a kérdés nem lehet az, hogy ő e a valódi sokkal inkább dilemma, hogy ki is ez a Lilianne valójában, és hogy mi lehet a célja. A szándékai felől az álöltözet kapcsán aligha lehetnek jó reményei a fiatal mágusnak. Auror-ként megtanulta, hogy az ehhez hasonló zavarba ejtő alkalmakkor a kétely a legjobb barát. Kétely pedig van bőven a másikban, ugyan Lilianne még meg sem szólalt mégis olyan abszurd, hogy itt jelenjen meg a legutóbbi után, hogy nem nagyon marad választás. Már csak arról kellene dönteni Craig bele megy e a játékba, vagy sem. Úgy dönt bele.. az-az egyelőre csak feszülten figyel, miközben lassan felhagy a pálcája pörgetésével, és feszülten koncentrál az esetleges hirtelen fordulatokra. Nem fordul a másik felé még mindig. Csupán csendesen így szól kissé idegenül hangzóan, mintha a tónusok csak azt zengenék a másiknak lopva. „Nos akkor játszmára fel.”*

- Buenos Noches Senorita! Mi járatban erre? Nem is tudtam, hogy a nyomomban jársz.. *Mímeli tettetett meglepődöttséggel, ugrásra készen, maga elé bámulva. Idő közben pedig Pete is visszaérkezik a partra, és a lány mögött lefékezve figyel, hogy így megosztva a látómezejüket szinte minden irányból szemmel tarthassák a különös érkezőt, bármire is készül. A hangulat egyre inkább pattanásig feszül a tó tükre pedig sima, mintha csak a belecsobbanni készülő követ várni némán boldogtalanul.

[Craig Nicholls]

Craig Nicholls

Hát eljött a nagy színdarab legizgalmasabb része. Most minden a  fiatal boszorkány alakításán múlik, azon, hogy milyen jól tanulta meg a szerepét.
A tanulás sosem volt teher a szőkeség számára, hisz diákkorában hollóhátas volt és nem hiába került abba a házba. Találékonysága, tudásvágya, kitartása és türelme határtalan volt, ettől függetlenül ő is emberből van, és bár ritkán, szinte soha, nem engedhette meg magának, viszont előfordult már, hogy fellázadt a keserű élet és a családi hagyományok ellen. Nagyapja természetesen mindig is ki akarta nevelni a lányból a makacsságot és az efféle, ahogy ő nevezte őket, meggondolatlan gyerekes kirohanásokat. Talán ő az hitte, hogy sikerrel járt, de nem egészen, hisz nem lehet olyasvalamiről leszokni vagy egyszerűen feladni, ami velünk született.
A fekete palástos nő előbújik a sötétből, majd határozottan, egyenes testtartással a férfi elé áll. Megszólal, és meglepetésére a saját hangját hallja. Az arca ugyanolyan, semmit nem kifejező marad. Elég sok alkalma volt megtanulni, hogy mi a teendő az ilyen esetekben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben tudja mi a legjobb, és egyből rá is jön, csak megtanult egy alapszabályt, az pedig nem mást, mint, hogy az ember arcáról lehet olvasni, hogy könnyen elárulhat minket, a gondolatainkat, az érzéseinket, mindent.
Az eredetileg óceán kékszemű nő agya már azon jár, hogy hogyan javíthat a apró, ám annál veszélyesebb hibáján. Nem telik sok idejében, hogy kitalálja. Még szerencse, hogy ez a varázslat egyszerű és varázspálca nélkül is el lehet végezni.
Desdemona lehajtja a fejét, majd úgy tesz, mintha megköszörülné a torkát. Elsuttogja, olyan halkan, hogy még ő is épp, hogy hallja, a varázsigét, majd újból a rúnamágusra pillant.
A következő lépés azonban az, hogy elvonja a mágus figyelmét. Ez viszont nem lesz könnyű dolog, főleg azért, mert Desdemona egy ismeretlen nő testében és nagy az esélye, hogy lebukik, ha valamit rosszul csinál. Már az is elég nagy tévedés volt, hogy elfelejtette átváltoztatni a hangját. Nem biztos, hogy következőre is ekkora szerencséje lesz.
Hogy ne álljon egy helyben, a fiatal hölgy elindul Craig felé. Járása nyugodt, azonban igen határozott. A férfi elé áll, az ösztöneire és az emlékekre bízza magát, azokra, amelyeket Nathanieltől, Roxi bátyjától kapott. Nate több hónapig figyelte a spanyol boszorkát, és úgy látszik, jó tette, hisz ezáltal Monának is volt lehetősége tanulmányozni a barnahajú jellemét, hogy most felidézze minden mozdulatát, ezzel minimalizálva az esélyt, hogy elbukja saját küldetését.
Ha Craig nem távolodik el vagy nem csinál egyebet, akkor elkezdi cirógatni a karját, majd így szól hozzá:
-   No. Estás equivocado. – válaszol ismét spanyolul.
-   Beszélnünk kell – szólal meg újból miközben még mindig a mágus karját simogatja. – Múltkor… Sajnálom, hogy ez történt.
Igen, sajnálja, hogy Roxi nem figyelt megfelelően a rúnákra, sajnálja, hogy nem átkozta meg a férfit, de a legjobban azt, hogy hagyta menekülni. De a szőkeség nem hagyja futni. Ezúttal minden más lesz. Muszáj másnak lennie!

*Amint az események szépen sorjában követik egymást Craig fejében a következő gondolatok fogalmazódnak meg - miközben végig figyelemmel kíséri a színjátékot, melynek egy időre ugyan saját akaratából, de részese lett-. Az ő döntése volt ugyan, de az iménti fejlemények kissé csalódást keltőek. Elsősorban azért, mert amint látható bizonyára egy alaposan, és megfontoltan kitervelt forgatókönyv porba hullását látja. Őszintén szólva teljesen értetlenül szemléli az ismerős külsejű ám ismeretlen boszorkány ténykedését. Főként pedig ennek folytán érzi úgy, hogy kár volt belemenni ennyire ebbe a komédiába.
Vessünk hát néhány pillantást az aggályos fejleményekre. Az érkező ugyan nem tud róla, de Craig Pete-en keresztül figyelemmel kísérte az ide útját, és többek közt ebből fakadóan - ha nem is látta az igazi arcát- azért még alapos gyanúja lehet a személyazonosságát illetően. Ennek ellenére tovább rontja a helyzetét. Tulajdonképpen Craig-nek nem is szúrna annyira szemet az eltérő hang, hisz a számára ismeretlen spanyol nyelv ezt elfedi. Azonban a torokköszörülés bármennyire is rutinosnak tűnik árulkodó. Így sajnálatos módon, ha Craig egy percre is elbizonytalanodott volna, most az a halvány kétely is kiveszik belőle. Tekintet nélkül arra, hogy az imposztor ügyesen lemásolta Lilianne hangját, és immáron tökéletes a csel, de mégis hibádzik., Craig úgy véli ilyen az, amikor egy terv már túlságosan is jó. Egyszerűen túlságosan tökéletes ahhoz, hogy működjön.
Mindezek ellenére a kíváncsiságtól, és persze a kapkodás hiányától hajtva, még mindig csak üldögél, és megpróbálja kivárni a megfelelő pillanatot, ami szerencséjére szinte másodperceken belül érkezik. Higgadtan bámul maga elé, miközben az imposztor hiú mozdulattal végigsimítja a kezét. Majd az ezt követő szavak adják meg Craig számára a kezdő löketet az a cselekvéshez, valamint a végső bizonyosságot is afelől, hogy a személy, akivel szemben áll a legkevésbé sem az akinek látszik! Ezt a sajnálkozó bocsánatkérő hangnemet ugyanis, még Lilianne valódi énjétől sem tudta volna elképzelni. Több sem kell az Ausztrálnak. A bocsánatkérő szavak után mélyen a mási szemébe néz, míg a saját tekintetében csalafinta fény gyúl. Aztán rögvest cselekszik. Első körben mivel kellő közelségben van megragadja a lány karját, és egy határozott mozdulattal elrántja lehetőleg úgy, hogy az a földre essen. Ha sikerrel jár ezzel párhuzamosan pattanna fel villámgyorsan, pálcáját előrántva, és a remélhetőleg egyensúlyát veszett lány felett állva a következő szavakat skandálná pálcáját előre szegezve a másikra.*

-   Radix Veniculum! *A varázsige hatására pedig, ha minden jól alakul vastag gyökerek törnek elő a földből, és a lány végtagjait, és teljes testét megbéklyózva makacs indák módjára fonnák körbe a testét, és szorítanák a talajhoz, hogy szinte mozdulni se tudjon. Craig pedig továbbra is pálcáját a másikra szegezve egyenesedne fölé.*